oltja-e lelkembe az önkénytes halál gondolatát? lehet-e ily elhatározás
annak beleegyezése nélkül, ki nélkül misem történik a világon? vajjon
nem ő utal-e az öngyilkolásra, midőn elviselhetlenné teszi életünket? Az
élet tőle jön, – de mit bizonyít ez? nem istentől jön-e a betegség is,
és ki fogja bűnnek mondani, ha szabadulni igyekszünk tőle? s ha istentől
jő az élet, valjon nem tőle jő-e annak gyűlölete is?
Szenvedjek és szerezzek érdemeket istennél, – az ördögbe, jámbor
barátim, minő rabszolgatartó felfogással vagytok ti istenetek felől,
hogy oly kannibálnak tartjátok, ki kínjainkban gyönyörködik, s kinek
kegyét csak a gyötrelem jogczímén lehet elnyerni? S minő őrjöngő
vakmerőségre vetemedtek, midőn a gondolat kétségbeesésében istennel való
közvetlen érintkezésről álmodoztak!
Hol itt a vallásosság abban, a mit ti vallásnak neveztek, s a mi
tulajdonképen istenkáromlás volna, ha lehetne káromolni azt, a ki –
nincs!
Hol itt a logika? Vallástok a halált hídnak tekinti egy jobb, egy
tisztább életbe, s ti bűnnek bélyegzitek, ha e hídra mielőbb rá akarunk
lépni? Vallástok az egekig emeli a keresztyénség vértanúit, pedig
kilencz tizedrészök öngyilkos vala, öngyilkos fanatismusból. Vallástok
elitéli az öngyilkosságot és csábít rá, midőn az üdv tökélyét a siron
túl igéri!
De ki fog keresni logikát a vallásban?
Nem hiszek abban, a mit ti istennek neveztek, hogy reá támaszkodhassatok
gyávaságtokban. Ti a halál perczére szoktátok utalni az istentagadót, s
meg vagytok róla győződve, hogy legalább akkor osztani fogja
gyöngeségteket, midőn bucsút vesz az élettől. Minő csalódása egy
csalódásokon tengődő léleknek! Szemben állok a halállal, alig néhány óra
választ el tőle, – és sohsem hittem kevésbé rögeszméitekben, mint e
pillanatban.
És ez szerencsém, ez olt e perczben nyugalmat lelkembe.
Mert ha hinném istent, a mindenhatót és mindentudót, úgy már rég
megtanultam volna gyűlölni, úgy most haragtól forró vérrel röpíteném a
golyót agyamba, s a másvilágra érve kitüzném a lázadás zászlaját, boszút
lihegő szavam felverné a túlvilág nyugalmát, zászlóm köré gyülnének
mindazok, kik ártatlanul szenvedtek a földön, és ledöntenők annak
trónusát, ki hatalmával oly ádázul visszaél, kinek szeretete halál,
igazsága gyötrelem!
De ime nyugodt vagyok, számot vetettem életemmel, nem szomjazom boszút,
mert nincs ki ellen, nem gyűlölöm istent, mert – nincs.
De vannak magasabb törvények is, mint melyeket az ember akár az
államban, akár a vallásban embertársai elé szab, van az embernek egy
magosabb erkölcsi czélja is, és vajjon nem tiltja-e ez az öngyilkolást?
Elismerem. Van az embernek magosabb czélja is, mint kellemesen tölteni
életét, de vajjon fog-e az e czél felé vezető úton munkálhatni az, kinek
lelke már annyira megtört, hogy menedéket keres a halálban?
Azt mondják, a társadalom védte és felnevelte az embert, alkalmat adott
neki tehetségei kimívelésére és tért nyújt képességeinek
érvényesítésére, s ez által hallgatag oly kétoldalu szerződés jött létre
az egyén és a társadalom között, mely egyoldalulag fel nem bontható; az
öngyilkos tehát bűnt követ el a társadalom ellen, midőn azt magától
megfosztja. De ez csak bizonyos határig áll. Elismerem, vannak
kötelességeink a társadalom iránt, s volt idő, midőn éltem egyedüli
boldogságát embertársaim szolgálatában reméltem feltalálhatni. De ha a
társadalom jogaival álltok elő, ne feledjétek, hogy az egyénnek is
vannak jogai. A társadalom önzése megszünik jogos lenni ott, a hol az
emberi önzés jogosultsága kezdődik. Azt mondjátok: az életet kaptuk,
tehát nem a miénk; s én azt mondom, épen mert kaptuk, a miénk.
Rendelkezhetünk vele azon határokon belől, melyeken túl az egyén önzése
megszünik jogos lenni. De vajjon hol van e határ?
Száz öngyilkos közől kilenczvenkilencznek elhatározásában túlnyomó része
van a társadalomnak elfogadott nézetei és előitéletei, intézményei és
hiányai által. Vajjon nem a társadalom elfogadott fogalmai vezetik-e
annak kezét, ki becsületét megőrzendő lesz öngyilkossá? Hány
szerencsétlen szerelmes keresi a halált, kit csupán a társadalom
előitéletei űznek a kétségbeesés karjaiba? S vajjon nem társadalmi
intézményeink hiányai szolgáltatják-e az öngyilkosok ama túlnyomó
contingensét, mely a nyomor elől menekül a halálba?
A vad népek nem ismerik az öngyilkosságot, s a néger, ki megöli magát, a
civilisált társadalom intézményeinek esik áldozatul.
Az öngyilkosság a civilisátió egyik szomorú attributuma.
A társadalom törvényei nem törődnek az ember legszentebb érzelmeivel. És
sok esetben nem is törődhetnek vele. Az érzelem ügyeit törvények nem
szabályozhatják. És vajjon, ha érzelmeink ily összeütközésbe jönnek
társadalmi rendszerünkkel, – hol az eszköz e küzdelem kiegyenlítésére?
A társadalomnak bizonyos határig joga van az ember életére, de vajjon
van-e joga visszaélni azon szívnek kétségbeesésével, melynek már
legszentebb érzelmeivel visszaélt? követelheti-e tőlünk, hogy tovább
viseljük ez életet, melyet az ő intézményei tettek szerencsétlenné,
elviselhetlenné?
Mi boldog lehetnék én most, ha Odalie nem egy császári tábornoknak pazar
bőségben, kényelemben nevelt leánya, kinek igényeit a párisi társadalmi
élet oly magosra fokozta, hova anyagi helyzete fel nem ér! Mi boldogok
lehetnénk egy más társadalomban mi, kiknek a párisi társadalomban a
kétségbeesés jutott osztályrészül!
Hallgassatok el a társadalom jogaival. Nem szabad oly erkölcsi
törvényeket felállítani, melyek annyira ellenkeznek az emberi
természettől elválhatlan önzéssel, hogy a valóságban lehetetlenekké, s
ha mégis hirdettetnek, hazug frázisokká lesznek. Nem szabad a társadalom
iránti kötelességeinknek oly széles magyarázatot adni, mely a
kétségbeesett szívtől megtagadja a jogot, szenvedésein könnyíteni.
Ember vagyok, elvitázhatlan jogom van keresni a jót és kerülni a
rosszat, másnak kára nélkül. Kereshetem a halált, ha jobbnak találom az
életnél, – s jogommal élek mindaddig, míg halálom által mást meg nem
károsítok.
Ez az egyetlen feltétel, melyhez az öngyilkolás jogát kötni lehet. Ha
vannak tartozásaink, melyeket leróni, kötelezettségeink, melyeket
teljesíteni csak úgy lehet, ha élünk a meddig élhetünk, akkor,
elismerem, bűnös a kéz, mely fegyvert emel önmaga ellen; mert másnak
joga van reánk, s e jogát megsértjük. A családapa, ki nejének és
gyermekeinek szeretettel, támogatással tartozik egy életen át, megsérti
családja iránti kötelességeit, ha azt támaszától megfosztja. A fiú, ki
szüleit megfosztja a lehetőségtől, gyermeköket szeretni, s általa
szerettetni, megsérti a gyermeki szeretet kötelességét. Ha volna
családom, ha volnának szüleim, kiknek szeretettel és támogatással
tartozom, még talán el tudnám szánni magamat az élet terhének
elviselésére. De én egyedül állok a világban. Nincs a ki igényt tartson
képességeimre, kinek tartoznám vele, hogy kedveért életben maradjak.
Nincs családom, szabad vagyok.
Te vagy mindenem Achille, és Odalie, barátom és kedvesem. Ti ketten
vagytok a világon, kiknek jogotok van reám. Te, az igaz barát, ki
gyermekkorunk óta változatlan, elnéző barátságoddal támogattál, ő, a
szerető nő, ki szívét egy szerencsétlennek áldozá. Ne gondold Achille,
hogy kicsinylem vonzalmatokat; két oly szív, mint a tied és Odalieé, –
ah nem elég-e ez egy hosszú életre? Hiszen, ha csak a szívekkel kellene
számolnunk, úgy a legboldogabb az volna, kit Odalie szerelmére, Achille
barátságára méltatott!
Nem lehet.
Bevallom Achille, irántad hálátlanságot követek el, midőn meghalok. De
barátságod, mely bűnössé teszi kezemben a fegyvert, fel fog oldozni a
vád alól. Nem fogod kivánni, hogy alávessem magamat e perczben a
gyötrelemnek, kifejteni előtted azon elviselhetlen lélekállapotot,
melyből más menekvés nem létezik. Nem volt titkom előtted, s naplómból,
melyet kérlek, fogadj el emlékül szerencsétlen barátodtól, ki fogod
pótolhatni, a mi eddig tán nem állt elég világosan előtted. Ismersz, és
át fogod látni, hogy másként nem cselekedhettem; és nem fogsz benne
kételkedni, ha azt mondom, hogy a mi fájdalmat e pillanatban érzek,
csupán azon gondolat okozza, hogy tőled el kell válnom.
És Odalie? – Neki tartoztam azzal, hogy boldoggá tegyem; de miután e
tartozást teljesítenem lehetetlen, és lehetetlen nem önvétkemből, – nem
tartozom neki az élettel. Halálom híre le fogja sujtani, de meglásd
Achille, hamarább fogja feledni a meghalt Anatolet, mint feledni tudná
az élőt, ki csak rá nézve halt meg. Ő meg fog bocsátani annak, kinek nem
volt ereje élni az ő bírása nélkül.
Volt idő, midőn, nem ismerve még az élet keserűségeit, gyávaságnak
tekintém az öngyilkolást. Megvallom, e gondolat tartóztatott vissza ma
is leginkább ez elhatározástól, – de végre elhagyott. A ki gyávaságot
készül elkövetni, nem azt érzi, a mit én érzek ez órában. Vajjon gyáva
volt-e Brutus, midőn kardjába dőlt, és Cato midőn beleit felvágta,
nehogy Caesarnak hódolnia kelljen? Gyáva volt-e Ária, midőn a véres
tőrt, mely keblét átjárta, habozó férjének nyujtá: Vedd Paetus, nem
fáj!? Gyáva volt-e Antonius és Cleopatra, kik Octavián rabsága elől a
halálban kerestek menedéket? Gyáva volt-e Collatinus vagy neje, a nemes
Lucrétia, midőn gyalázatát túlélni nem bírta?
Ah, megengedem, hogy magamféle apró embernek nem illik e nagy jellemekre
hivatkoznia. De végre is, a mi a nagynál erény, lehet-e gyarlóság a
kicsinynél?
Magasztalják a katonát, ki hősen megy szembe a halállal. De a katona
hősiességében mindig van része a reménynek is, hogy életben marad, s a
vágynak a dicsőség, a jutalom után, – az öngyilkos elszántságában nincs
semmi más mint bátorság.
És még egy. Legyen bár a határozat és tett egy pillanat műve, vagy
hosszas elmélkedés eredménye, mint Robecké, ki könyvet írt az
öngyilkolásról, mielőtt végrehajtotta volna, – az öngyilkos
elhatározásában mindig van valami nemes érzés, mely felül emeli a
hétköznapi embereken. Igaz, hogy erő kell hozzá, a rosszat tűrni tudni;
de tűrni akkor is, midőn jogos módon menekülhetnénk tőle, ez nem
bátorság többé, hanem botorság.
Megengedem, hogy lehet gyávaság az, a mi bennünk az öngyilkolás
határozatát szüli; de végrehajtani csak a bátorság lesz képes. Féltem én
is az élettől barátom, s ez gyöngeség vala, megengedem. De minek fogod
nevezni azt, hogy most nem félek a haláltól?
Hidd el egyetlen barátom, rég nem cselekedtem valamit oly józanul, mint
cselekszem a halált. Nem átkozom kedvesemet, soha az érzelem, melylyel
iránta viseltetem, tisztább nem volt, mint e pillanatban. Nem érzem azt
az általános világfájdalmat, mely elménket elhomályosítja, s fekete
szemüvegen át láttatja velünk a világot; nem esem kétségbe az emberiség
sorsa felett, nem kételkedem benne, hogy van boldogság e földön, – de
érzem, hogy _rám nézve nincs_, hogy az én életem elveszté becsét,
czélját, értelmét, – s érzem hogy ily csupasz életet nem érdemes
fenntartani.
Nyugodtabban halok meg, mint éltem. – Ez igazolásom.
És most isten veletek egyetlen barátom és imádott kedvesem! Legyetek oly
boldogok a mily boldogtalan volt
_Anatole._
A másik levél Plangenet Constancenak szólt és így hangzott:
Asszonyom,
Magyarázattal és bocsánatkéréssel tartozom önnek ama szerencsétlen
jelenetért, melynek a véletlen az ön házát tette szinhelyévé. Emezt nem
fogja ön megtagadni a szerencsétlentől, ki, mire ön e sorokat veszi,
azon állapotban lesz, melyben a legnagyobb ellenség is igényt tarthat
ellensége bocsánatára, s ki élte ez utolsó órájában köszönetet mond
önnek azon nem érdemlett barátságért, melylyel két éven át kitünteté, s
melylyel – mint öntudata vádolja, – visszaélt. Mert visszaéltem az ön
barátságával, vissza Odalie szerelmével, midőn szeretni mertem, én, ki
sem hinni, sem remélni nem bírtam. Végre, – későn, oh nagyon későn!
beláttam ezt, – elhatározám, lemondani a jelen boldogságáról, mely
ámítás vala a jövőre nézve, s a véletlen, midőn ma Odalieval önnél
összehozott, úgy akarta, hogy ön tanúja legyen, mikép hajtom végre
önmagamon ez itéletet.
Ime egyetlen mentségem asszonyom; ime a magyarázat, melyet önnek joga
van tőlem követelni.
Midőn ma önhöz beléptem, nem gondoltam rá, mit fogok tenni, ha egyszer
nem lesz jogom Odalie nevét kiejteni. Midőn öntől eltávoztam, csakhamar
tisztába jöttem magammal e kérdés felett.
Odalie nélkül élni? – Ez asszonyom, egyszerűen lehetetlen.
De lehet – meghalni nélküle.
Ha érdekli önt sorsom asszonyom, ezennel felhatalmazom C. Achille
barátomat, adjon meg önnek minden felvilágosítást, melyre szüksége van,
naplómmal együtt, melyet neki hagytam emlékül. Ha ön ezeket hallja és
olvassa, meg fogja érteni végzetemet.
Még egy kérésem van önhöz asszonyom. Támogassa Odaliet barátságával. Ne
mondjon neki rólam csak olyat, a mi gyorsabban feledtetheti vele
szerencsétlen kedvesét. Felhatalmazom önt arra is, hogy rágalmazzon
előtte, ha jónak látja; kész vagyok gyűlöletét és megvetését elviselni,
ha ez megnyugvására szolgálhat. Nem irok Odalienak, egy sorban sem
veszek tőle bucsút, hogy önnek teljesen szabad keze legyen e
tekintetben. Ez utolsó és nem legcsekélyebb pontja itéletemnek.
És most asszonyom, bucsút veszek öntől örökre, öntől és Odalietől. –
Legyen ön boldog asszonyom, s feledje és feledtesse Odalieval
_Flavigneux Anatolet._
Ime Anatole története.
Hosszadalmas valék az elbeszélésben, – folytatá Achille, – de barátomat
csak az itélheti meg igazságosan, a ki multját ismeri. Mert e szomorú
katasztrófának oka csak részben rejlik azon akadályokban, melyek
Odalietől elválaszták, s a körülményekben, melyek közt kedvese
nevelkedett; szerencsétlenségének valódi kulcsát multjában kell
keresnünk. Hogy egy egészséges, tettvágyas és munkaképes ifjú, pályája
kezdetén, az erkölcsi és anyagi siker buzdító ölében, egy jövő küszöbén,
mely elé mindenki remélve tekintett, megszeressen egy nőt, ki sorsán
felül, bőségben nevelkedett ugyan, de ki őt mélyen és igazán szereti, és
a netaláni anyagi szükség lehetősége elől meghátráljon a – halálba, hogy
eldobjon magától egy életet, mely egyrészt hirrel s dicsőséggel
kecsegteti, másrészt alapos reményt nyujt a boldogságra, s eldobja azt
aggodalomból oly viszonyoktól, melyek mindössze nem lehetetlenek, – ez
oly psychologiai ellenmondás, melynek másutt kell kulcsát keresnünk.
Nagy lélektani ellenmondásokra, úgy hiszem, csak sokat szenvedett
embereknél találunk. És Anatole ifjúkori szenvedései megadják e talány
megfejtését. Anatole természettől fogva tüzes vérű, tettrekész és
élvvágyó vala. Midőn az életbe belépett, tizenhat éves korában, lelke
egy tiszta fehér lap volt, s minden attól függött, mit fog az élet e
lapra feljegyezni. Élénk becsületérzés és fogékony szív, melyet anyjától
öröklött, hajlam a könnyelműségre s élvezetvágy, miben apjára ütött: ez
volt az anyag, melyet a természet jövőjének rendelkezésére adott.
A tizenhat éves ifjú ártatlan, tiszta lelkébe először Hermance írta be a
maga nevét és történetét a kicsapongás, az erkölcsi cynismus, a gyalázat
betűivel; melyek az ifjút arra kényszeríték, hogy piruljon önmagán, s
arra vitték, hogy kedvesében a nőnemet megvesse. Korának természetes
naivságát veszélyes gyorsasággal követte a felvilágosodás legsivárabb
neme: az, melyet lelkünk ártatlanságának s költészetének árán vásárolunk
meg. Az idealismus korszaka Anatole lelkében csak hónapokig tartott. Az
első csók, melyet Hermancetól mint kedvesétől kapott, széttépte a fiatal
kebel illusióit, s azon lelki válság, melybe Hermance bukása dönté, egy
léha, kicsapongó élet karjaiba taszítá.
Hosszú négy éve után e léleksenyvesztő, emésztő életmódnak jelent meg
Hélène kedélyének láthatárán, hogy veszni indult lelkét saját fájdalma
árán megmentse. A könnyelműség tetőpontján, midőn erkölcstelen
szenvedélyei végzetes hatalommal ragadták egy oly tett felé, melyre még
az ő morálja is a «jellemtelenség» nevét alkalmazá, Hélène önfeláldozó
szerelmének s lemondó ártatlanságának meginditó nyilatkozására volt
szükség, hogy természetének eredeti nemessége legyőzhesse Hermance
iránti szerelmének szomorú örökségét.
Anatole szakított multjával, de – már későn. Lelke szárnyait az idő
sivár tapasztalásai megnyesték. Erkölcsileg megtért, s szerelme Odalie
iránt tiszta volt, mint egy szűz kebel első gerjedelme. De első
szerelmének keserű csalódása, az önmegvetés emésztő érzése, négy évi
életmódja, s az önvád maró kínjai Hélène iránti magaviselete miatt,
megzavarták lelki fejlődésében. Elveszté hitét.
Több évi komoly munka és tanulmányok kimívelték szellemét, s erős
politikai meggyőződéseket csepegtettek lelkébe; de feldult szívvilágát
nem birták ujjá teremteni. Midőn Odalie szerelmének jeleit vette,
őszintén igyekezett e gondolat ellen küzdeni. Egy évig tartott, míg
megszerette a leányt, s másfél évig, míg önmagának be merte vallani azon
szerelmet, mely saját initiativája folytán sohsem keletkezett volna
szívében. Másfél év mulva nem kételkedhetett többé saját szerelmében, de
ezenkívül kételkedett mindenben. Ha a politikai gyűlölet nem választja
el a tábornoktól, ha tölthetett volna kedvesével annyi időt, mennyit e
körülmény nem létében kétségkívül töltött volna, azt hiszem, hogy a
folytonos érintkezés szerelme tárgyával győzött volna lelki
töprengésein, s szerelme hatalmától elragadtatva rövid idő alatt örökre
magához fűzte volna kedvesét. De a politikai ellentét közte és a
tábornok közt, midőn az alkalmak számát, melyekben szerelmesével
találkozhatott, lehető csekélyre leszállítá, még tápot adott
kételyeinek. Hosszú hónapokon át megfosztva ideáljának láthatásától,
lelke önmagára vala utalva, s midőn csupán magából meríthetett,
zsákmányul esett azon kételyeknek, melyeket Odalie szava, ha azt
gyakrabban hallja, örökre elriaszthatott volna.
Nem tudott remélni, és nem tudott lemondani. Szomorú kételyei két éven
át oly tétlen passivitásba sülyeszték, mely apathikus önfeledésében nem
gondolja meg, hogy az ily viszony egy fiatal férfi és fiatal leány közt
hosszabb időre tarthatatlan. Akaratlanul ámítá önmagát és kedvesét, míg
végre ennek néhány véletlen szava felkölté benne a férfi
becsületérzését, ki most a szerelmest gyors elhatározásra kényszeríté.
Azon nap óta, melyen Hermance bukása felett kétségbeesve tőrt irányzott
mellének, Anatolet nem érte oly erőszakos lelki megrázkódás, mint ez
vala. Az ily válságok a kedély minden zugát felverik, s nem hagyják
szívéletünknek egy elemét sem érintetlenül. S midőn az volt a kérdés:
lemondjon-e végleg és tényleg kedveséről, vagy kösse őt magához örökre,
nem törődve a jövővel? – szomorú hatalommal támadt fel lelkében a
Cotin-ház emlékezete.
És ily körülmények közt, ily előzmények után, ez határozta meg a
küzdelem kimenetelét.
Anatole képesnek érzé önmagát az anyagi nélkülözés minden nemére,
kétszer mondott le önszántából a jólétről, de maga sohasem tapasztalta a
szükséget. Gyermekkorában nagybátyja bőkezüen gondoskodott róla, utóbb
saját munkája ritka szerencsés anyagi helyzetbe emelte. Egy szomorú
példáját látta a nyomor következményeinek, s e példa annál megrázóbban
hatott rá, mert becsületes, szeretetreméltó embereket taszított az
örvénybe, kiket tisztelt és szeretett; mert bukását okozta első szerelme
tárgyának, kinek gyalázata kiindulási pontjául szolgált minden
szenvedéseinek. Cotinék nyomora okozta, hogy Hermanceban oly keserűen
csalódott, hogy kétségbeesésében a kicsapongás karjaiban keresett
menedéket; ez sodorta oly viszonyokba, ez hozott rá oly szenvedéseket,
melyek alatt lelki ereje megtörött. S ha a becsületes, szerető, de
gondatlan és mulatni vágyó Cotinnéval párhuzamba állítá a pazar bőségben
nevelt, fényhez szokott, ünnepelt, ragyogni vágyó Odaliet, – vajjon
csoda-e, ha lelke kétségbeesett a természetek e hasonlóságán, és nem
merte a sors hasonlóságát kihivni?
Ily körülmények közt talán lett volna még egy dolog, ami Anatolet a
végső kétségbeeséstől megmenthette volna: a vallás. A mióta a
világegyetem mathematikai ismeretlenét, a nagy X-et a természettudomány
megfejté, azóta az atheismus oly erkölcsi jogosultságot nyert, minővel
azelőtt nem bírt. De azért az egészséges atheismus ma is az erős
szellemek privilégiuma, melyet megtört lélek nem bír elviselni. A vallás
babona, előitélet, – de oly babona, mely képes fanatizálni, oly
előitélet, mely képes bátorságra, kitartásra buzdítani, midőn a remény
minden más jogczimét már elveszté. Ha Anatole mély vallásos érzülettel
bír, a hit segélyével tán sikerült volna megcsalnia saját lelke
kétségbeesését, istenben bízva, a remény e képzelt hatalom iránt, talán
képes lett volna elméjét elámítani, s ezáltal a végelcsüggedéstől
megóvni, hogy lett volna ereje szembeszállni a jövővel. De Anatole
atheista volt.
Ez még sivárabbá tette kétségbeesését.
Mindezen tényezők összevéve, azt hiszem eléggé megmagyarázzák Flavigneux
Anatole végzetét. Ezeket elgondolva nem fogunk követ dobni a
szerencsétlen ifjúra, kinek utolsó levele, melyet önnek felolvasék,
szinte természetellenes, megdöbbentő józansága által, megczáfolhatlanul
hirdeti, miszerint azon ember, ki oly szenvedéseken ment át, oly
tapasztalatokat szerzett, úgy tudott szeretni, és úgy nem tudott hinni,
mint Anatole, – csak akkor érezheté magát teljesen nyugodtnak, midőn már
előtte feküdt a töltött pisztoly, mely néhány óra mulva megmenti minden
szenvedéstől.
S e pisztoly eldördült, – tevé hozzá Achille elfojtott hangon, – és én
elvesztém legjobb barátomat.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– És Odalie? – kérdém szünet mulva Achilletől.
– Odalie mélyen és igazán gyászolta kedvesét. Megtudván Constancetól,
hogy Anatole naplóját nekem hagyta, elkérte olvasni. Midőn néhány hét
mulva meglátogattam, visszaadta a könyvet. «Most már nyugodtan bírhatja
ön ez emléket barátjától», mondá s egy másik hasonló kötetet tartott
elémbe. Felnyitám. Anatole naplója volt az, hiven lemásolva Odalie
által. A leány egy hónap alatt leírta magának e kötetet; írásközben
átszenvedte mindazt, a mit kedvese szenvedett, s a visszaidézett
fájdalmak ez egy hónapjának eredménye ott állt a könyv utolsó lapján.
«Te jobban tudtál gondolkozni, én jobban tudtam szeretni. Te bölcs
voltál, én csak szerelmes. Ha kevésbé lettél volna előrelátó, még tán
boldogok lehettünk volna!
– «De hátha nem?
– «Mégis igazad volt Anatole.»
E sorokat írta Odalie kedvese naplója végére. A szerencsétlen leány
annyira beleélte magát e napló olvasása alatt kedvese szenvedéseibe,
hogy végre maga is elveszté hitét.
De a kétkedés, mely Anatole szerencsétlenségét okozta, Odalienak
megkönnyíté a magáét elviselni. A kétkedés semmivé teszi az örömet,
midőn elemeire felbontja; szelidíti a szenvedést, midőn elforgácsolja.
Körülbelül egy évvel Anatole halála után egy gyors betegség Duploque
tábornokot is sírba szólítá.
Odalie egyedül maradt azon csekély vagyonnal, melyet atyja hagyott rá,
és készült Normandiába vonulni vissza nagynénjével, hogy ott szerényen
éljen emlékezetének.
Ekkor egyszerre ismét megjelent egy már több izben elutasított régi
udvarló. Felajánlá millióit Odalienak, s nem kérte tőle szívét, csak
kezét.
Kettő közt volt a leánynak választása.
Visszavonultan élni Normandia valamely félreesett zugában, vagy ismét
megkezdeni az előbbi fényes és zajos életet, s most már hatványozott
kiadásban.
És vajjon hol lesz könnyebb feledni az elhalt kedvest: egy csendes kis
városban-e, lekötve egy helyre, egy kis unalmas helyre, mely a lelket
akarata ellenére az emlékezethez kényszeríti menekülni foglalkozásért?
vagy milliókkal rendelkezve a nagy világban, folytonos zaj, vígság,
ünneplés között?