kell vennie a nagy különbséget, mely az imént olvasott lapok, s a könyv
többi tartalma közt létezik. Az egész kötetben nincs oly határozott
hely, mint e két lap. E sorokon nincs nyoma többé a kétkedő
töprengéseinek, sőt félreismerhetlenül szembeötlik rajtok bizonyos
ingerült határozottság, bizonyos mohóság, melylyel irójuk ama gondolaton
kap, melylyel foglalkozik. És ez igy is volt. Most, hogy érzé, miszerint
a válságot messze nem halaszthatja, most szinte örömmel ragadta meg az
alkalmat, vádat emelhetni kedvese ellen, s egy héten át annyit
foglalkozott e gondolattal, mintha mindenekelőtt önmagát akarná
meggyőzni arról, hogy Odalie csakugyan vétett ellene. Mintha nem bizva
magában, hogy képes lesz kivinni azt, a mit az ész és becsület követel
tőle, támaszt keresne ingadozó lelke számára azon gondolatban, hogy
Odalie csak kaczérkodott vele, nem számításból, de ösztönszerűleg el
akarta magával hitetni, hogy Odalie megcsalja és ez pillanatokra
sikerült is.
De csakis pillanatokra. Lelke mélyében sokkal erősebben meg volt, mert
meg kellett, hogy legyen győződve kedvese szerelméről, semhogy e vádak
valóban gyökeret verhessenek lelkében. Mesterséges kártyavár volt ez
egész okoskodás, melynek a legkisebb szellőre össze kellett omlania.
Ez meg is történt csakhamar.
Egy napon elmondá előttem is, a mit asnièresi kirándulásunk óta
különféle variátiókban naponként beirt naplójába s elmondá oly módon,
mintha itéletemet kivánná okoskodása helyes vagy helytelen volta felett.
– Hallgass el, kérlek, – viszonzám komolyan méltatlankodva e vádak
felett, – ne sértsd tovább gyanúddal e gyermeket ki ha valaha hibázott,
ezt akkor tette, midőn szíve választása rád esett; midőn olyannak adta
szerelmét, ki nem tud benne hinni, azért, mert még a magáéban sem hisz.
Hogyan kételkedhetel te Odalie szerelmében? Én nem tudom, mondta-e neked
nyíltan, nem tudom, mennyit conjugáltátok ez igét: szeretni; de azt
látom, hogy e gyermek téged évek óta szeret úgy, a mint te sohsem tudtál
szeretni. Te érdeket mutattál iránta annyit, a mi elég volt szerelmének
táplálására, aztán elhanyagoltad. Féléveken át feléje sem mentél;
szeretett. Nem kerestél alkalmat őt láthatni, nem használtad fel a
kinálkozó alkalmat, vele találkozhatni s ő szeretett. Szeretett annyira,
hogy a múlt télen maga szólított fel találkozásra, – e büszke, hiu
leány, ki előtt hajlongva hódolnak tuczat számra az udvarlók, maga
keresett fel téged. Te kínoztad egész télen át s ő szeretett; szeretett
annyira, hogy midőn Constance elutazott, kitette magát a veszélynek,
melylyel titkos látogatásaid felfedeztetése fenyegette. Vádolhatod
magadat, de ne vond kétségbe Odalie szerelmét, ne sértsd ez angyali
teremtést, kit tán megérteni sem birsz.
– Igazad lehet, szólt Anatole elcsüggedve, – vádoljam magamat? És van
miért! Ah, minő nyomorultnak kell tartania! Igazad van Achille, én nem
értem meg Odaliet. Nem értem, miként szerethet engem. Három év óta
vajjon tettem-e valamit, a mit tennie helyzetemben férfinak illett
volna? Ott álltam előtte szenvedve és tétlenül, mint egy gyönge báb, ide
s tova vettetve lelkem fájdalmai által, a nélkül, hogy egy perczre
mutattam volna neki, hogy férfi vagyok. Nem mertem szerelméről
lemondani. Oh, ha tudná, miért nem mertem? De nem, ezt nem szabad
megtudnia. Ő nem értené meg azt, a mi engem kétségbeejt; tapasztalatlan
lelke kétségbe vonná szerelmemet, vagy kikaczagna. – Nem szabad
megtudnia! Elnyögtem neki panaszos hangon, hogy imádom, s nem volt erőm
arra törni, a mi boldoggá tehetne; vagy kiragadni magamat oly érzelem
karjaiból, mely mindkettőnket szerencsétlenné tesz. Igazad van Achille,
én nyomorult vagyok!
– Nem így értettem, – mondám, látván, hogy barátom kezével eltakarva
arczát, karszékébe rogyott.
– De én így értettem! kiálta fel Anatole a keserű önvád hangján, s
felemelkedve üléséből merően nézett maga elé. Aztán lassanként
összeszedte gondolatait, s oly határozott hangon, minőt rég nem hallék
tőle, folytatá: Tisztában vagyok magammal. Köszönöm hogy figyelmeztettél
nyomoruságomra, most már tudom, mit kell tennem.
– Mit akarsz tenni? kérdém megdöbbenve azon hideg nyugalmon, melylyel e
szavak ejtve valának.
– Elmondom és itélj, – viszonzá Anatole elszántan. – Te azt állítod,
hogy Odalie szeret vagy legalább szeretett mindeddig; s nekem hinnem
kell, különben nem tudnám becsülni. De azt nem tagadhatod, hogy
Randeauval kaczérkodott, hogy barátnői előtt nevetségessé tett, hogy két
héten át nem tartá meg a találkozót, melyet adott volt. Hogyan akarod e
kettőt összeegyeztetni? – Én csak egy magyarázatot tartok lehetségesnek.
Odalie belátja, hogy boldogok nem lehetünk, tehát véget akar vetni e
viszonynak, mely minél későbben szakad meg, annál több fájdalomba fog
kerülni. S vajjon mit kell nekem tennem? Mint becsületes embernek nincs
választásom. Oh tudom, hogy erre két év előtt kellett volna gondolnom!
De jobb későn, mint soha. Elő kell segítenem szándékát. Szakítani kell
vele és – _szakítani fogok!_
A hang, melyen e szavak ejtve valának, oly elszánt és nyugodt, az
átmenet, mely Anatole lélekállapotában mutatkozott oly gyors vala, hogy
én megdöbbenve néztem reá.
– Ah, hidd el Achille, – kiálta fel kezemet megragadva, – meg fogom
tenni. Hidd el, oly erősnek érzem magamat!
Szokatlan fény tündökölt e pillanatban szemében, s hangján azon
emelkedettség ömlött el, mely nagy elhatározásokat jellemez. De e lelki
erő felvillanása csak nehány pillanatig tartott. Pár percz múlva Anatole
megtörve rogyott székébe.
XVII.
Anatole lelkeben élt az elhatározás, hogy szakítania kell Odalieval. A
szerelmes hangosan protestált e határozat ellen, mely a boldogságnak még
pillanatnyi csalékony külszínét is semmivé tette, de a becsület szava
még hangosabban szólt a szív feljajdulásánál, s már is oly
szemrehányásokat tett a férfinak, melyeket a szerelmes képtelen volt
megczáfolni. Anatole átlátta, hogy minden nap, mely az eddigiekhez
hasonlóan lefoly, csak hitegetése egy remélő kebelnek, hogy minden
pillantás, melyet Odalieval vált, egy-egy hazugság, nem szíve, hanem az
élet valósága felett, hazugság, mely csak növelheti a reményt ott, hol ő
csupán reménytelenséget lát. Feltette magában, hogy a legelső alkalommal
szakítani fog kedvesével.
Néhány nappal ez után Constance megérkezett Londonból. Anatole hirűl
véve megjövetelét, sietett őt felkeresni, azon szilárd elhatározással,
hogy még egy utolsó találkozást fog kérni Odalieval, s azon felbontandja
ama kötelékeket, melyek mindkettőjökre annyi fájdalmat hoztak. De midőn
szemben állott Constanceszal, úgy érzé, hogy nem bír azon biztossággal,
mely szándéka végrehajtására szükséges vala. Most már csak egyben
kételkedett, abban, hogy nem fogja határozatát megvalósíthatni. Az
elszánás, Odalieval szakítani, annyira kimeríté ez elcsigázott lélek
akaraterejét, hogy a tettre már alig maradt belőle.
– Mondja csak, – szólt Constance, – midőn szemben ültek egymással, mi
történt önök közt távollétem alatt?
– Tud ön valamit? – kérdé Anatole.
– Mindent tudok, – viszonzá Plangenetné. – Odalie az ön látogatásainak
elfogadása által a legnagyobb veszélynek tette ki magát és ön – vajjon
mivel viszonozta ez önfeláldozást? azzal, hogy azon estélyen Passyban
alig megy feléje. Odalie erőt vesz magán és nyájasan fogadja nagynénje
kedvenczét Randeaut, csupán azért, hogy minden gyanút eloszlasson és ön
úgy viseli magát, mintha joga volna kételkedni, úgy udvarol Bertholet
kisasszonynak, hogy barátnői nevetik Odalie képzelgését, ki azt hiszi
magáról, hogy szerettetik!
– Ah, bocsánat asszonyom, – kiáltott fel ideges izgatottsággal Anatole,
kit e szemrehányások azon bizonytalanság érzetéből, mely néhány percz
előtt még lelkét elfogta, egyszerre az ellenkező végletbe vetettek, – ön
vádol, pedig itt, ha valakinek van joga vádolni, az csak én lehetek.
Odalie nem helyesen értesíté önt a történtekről. Engedje, hogy én
mondjam el önnek a dolgokat. Passyban kevesebbet valék Odalie körül, de
nem féltékenységből, csak kíméletből, nehogy rá vonjam nagynénje
gyanúját. Odalie ezért két héten át nem fogadott. A harmadik héten
Randeau volt nála akkor, midőn nekem kellett volna ott lennem, s Odalie
kétszeres gonddal készült elfogadására. De ez nem elég. Elmondá a
Bertholet kisasszonyoknak, hogy féltékeny valék. Ezt tette ő. – És én?
Miben állt udvarlásom Bertholet Melanienak? Mindössze abban, hogy három
éles nyelvű leány előtt nem tártam ki szenvedéseimet, hogy nem raktam
elibök egy vérző szívet, mely nekik kétségkívül nagy mulatságukra
szolgált volna. Ez az én bűnöm, asszonyom. Szenvedtem és nem hirdettem
úton útfélen, hogy szenvedek. De kiért szenvedtem? Odalieért, ki míg
engem gyötört, mással kaczérkodott, s barátnőit rovásomra mulattatta!
– Ah hallgasson, hallgasson, – vágott közbe Constance.
– Lehetetlen, asszonyom, végre kitör belőlem, a mi oly régen nyomja
lelkemet, s e pillanatban csak azt sajnálom, hogy Odalie nincs itt, hadd
hallaná ő is, mit szenvedek általa!
– Mit mond ön? – kiáltott föl Constance megdöbbenve.
A két beszélő annyira fel volt ingerülve, hogy egyikök sem vette észre
ama kis neszt, mely e pillanatban a másik szobában hallatszott. Egy
selyemruha susogása volt az, mintha valaki belépett volna a szomszéd
terembe, melynek félig nyitott ajtaján át kényelmesen kihallgathatja
Constance társalgását Anatolelal.
– Önnek, asszonyom, – folytatá Anatole mind jobban felhevülve, – oly
hálával tartozom barátságáért, melyet nem érdemeltem, hogy kívánjon
tőlem bármit, nem fogok habozni, csak azt ne kívánja, hogy továbbra is
higyjek Odalie szerelmében. Tudom, mit akar ön mondani. Ön a múltra
hivatkozik. Megengedem, sőt hiszem, hogy Odalie szeretett, – vagy nem!
_csak hitte, hogy szeret!_ Hitte, de nem úgy volt. Odalie nem tud
szeretni, mert nincs szíve. Nem lehet őt nem imádni és én megvallom
önnek, hogy szeretem, imádom e perczben jobban, mint valaha, de
szerelmében hinni többé nem tudok!
– Jó, – szólt Constance erőltetett nyugalommal. – Én kihallgattam önt,
most kérem hallgasson ki ön is engem. Ön csak találgat, míg én a
bizonyosat tudom. Megengedem, hogy ön amaz estélyen nem volt féltékeny,
de az áll, hogy magatartása e gondolatot költé nemcsak Odalieban, hanem
egy rokonában is, kit ön szintén ismer, a fiatal D… Aliceban, ki, mint
ön tudja, bizalmas barátnéja az egyik Bertholet kisasszonynak. Önre
bízom megitélni, mit tartson valószínűbbnek: Azt-e, hogy Odalie beszélt
az ön féltékenységéről Bertholetéknak, Odalie, ki szíve titkait oly
féltékenyen őrzi, vagy Alice, kinek ez nem titka, s ki magát Odaliet
csipős megjegyzéseivel üldözte amaz estélyen az ön magaviselete miatt.
Menjünk tovább. Odalie önt két héten át nem fogadta, mert nagynénje
megmondá Randeau úrnak, mely napokon kell jönnie, ha Odaliet egyedül
akarja otthon találni. Randeau úr el is jött, s Odalienak és Mlle
Blanchenak egész délutánokon át módjukban volt vele unatkozniok. De
önnek még egy vádja van. Odalie «kétszeres gonddal» készült Randeau
fogadására. Ezt nem tudom, barátnőm nem írta meg nekem Londonba, mikép
öltözik Passyban, de azt tudom, hogy Odalie egy nap, midőn a Bertholet
nővérek is nála voltak, félreérthetlenül kikosarazta Randeau urat, ki
azt hitte, joga van kezére, mert két héten át untatta.
Anatole megszégyenülve állt Constance előtt.
– És igaz mindez? – kérdé rövid hallgatás után.
– Szavamra igaz, – felelé szilárdan Constance.
– Ah, úgy annál rosszabb reánk nézve! – sóhajtott föl Anatole kínosan.
– Annál rosszabb? mit jelentsen ez? – kérdé Constance, átható tekintetét
Anatolera szegezve.
Anatole lelkét iszonyú küzdelem fogta el. A pillanat alkalmasnak
látszott határozata kivitelére. Midőn vádjait, gyanúját Constance szavai
által fényesen megczáfolva látta, az első érzés, mely elfogta, a
megszégyenülés érzete volt igazságtalan gyanakvása felett. De e
megszégyenítésből, mely a gyanakvó szerelmest érte, a férfi erőt
merített azon határozat végrehajtására, melyet becsületérzése követelt
tőle. Néhány pillanat alatt Anatole elszánta magát e fájdalmas
«kötelesség» teljesítésére.
– Ez azt jelenti, asszonyom, – viszonzá fájdalmas hangon, melynek
rezgése majdnem könnyet csalt Constance szemébe, – hogy elvesztém minden
reményemet, – vagy nem! hogy átláttam, miszerint sohsem volt jogom
remélni. Nem tagadom, volt idő, midőn mertem még a boldogságról
álmodozni, de az már rég elmult. Megvallom önnek, s higyje el, pirulva
vallom meg, hogy sohsem volt valódi hitem benne, miszerint Odaliet
egykor boldoggá tehessem. Ah, tudom mit fog ön erre mondani. Megelőzöm
önt, elismerem, hogy hibáztam, hogy vétkeztem Odalie ellen. Ah, de
asszonyom, miben állt bűnöm? abban, hogy nem tudtam eltitkolni, mennyire
imádom, hogy nem tudtam hideg, közönyös maradni az iránt, kinek egy
mosolya elkábított. Oh, tudom, ez nem igazol; ez nem enyhítheti bűnömet.
Bevallom önkényt, oh higyje el, megbünhődtem érte. Ön nem tudja,
asszonyom, mennyit szenvedtem én e rövid életben, ön nem tudja, hogy egy
hajótört léleknek csak romjait hordom magamban, hogy e roncsolt szív már
aligha bírná elviselni a boldogságot is. Én Odaliet sohsem tehetem
boldoggá. Ő más viszonyok, más körülmények számára született. Ezt
beláttam. Bűnöm, hogy oly későn láttam be, de ha a bűnösnek szabad még
egy kegyet kérni öntől asszonyom, úgy esedezem önnek, adjon alkalmat,
hogy Odalietól elbúcsuzhassak és – és én igérem önnek, hogy elmegyek
messze, messze, s nem térek vissza mindaddig, míg ő teljesen el nem
feledett!
– De uram, – kiáltott fel most Constance félig megdöbbenve, félig
elérzékenyülve, – én nem értem.
– De én értem! – szólalt most meg egy hang nyugodtan, de fájdalommal.
Odalie állt Anatole előtt. Megtudván Constance megérkezését, őt
üdvözölni sietett, s hallván, hogy valaki van nála, a gyermekszobán át
barátnője boudoirjába ment, hogy ott megvárja, míg egyedül lesz; midőn
Anatole hangját felismeré, s a szomszéd szobából szavait kihallgatá.
– Odalie! kiáltott fel Anatole, s mintegy megvarázsolva tekintett a
leányra, ki úgy állt előtte szépsége pompájában, arczán a fájdalom
félreismerhetlen jeleivel, mint egy istennő, ki egy elveszett világ
gyászát hordja szemében.
E pillanatban a komorna lépett be, s asszonyát kis leányához,
Alexandrinehez hítta, ki a tengeri úton meghűté magát s most új köhögési
rohamot kapott. Constance kisietett a szobából, részben azon reményben,
hogy a két szerelmes jobban megérti egymást egyedül, mint egy harmadik
jelenlétében.
Anatole egyedül maradt kedvesével. Halotti csend uralkodott a szobában.
Végre Odalie megszakítá.
– Ön tehát utazni megy? kérdé a leány, nagy szemét Anatolera emelve. Nem
volt e szemben sem harag, sem szemrehányás, csak fájdalom.
– Utazni megyek – – messze – nagyon messze! – Afrikába – Amerikába – –
körülhajózom a világot – megyek új népeket felfedezni – igen, új
népeket, kik nem tudnak szeretni – vagy nem tudnak gondolkozni – s ha
megtalálom őket –
Odalie megrémülten tekintett kedvesére, ki ott állt előtte feldúlt
arczczal, reá szegezve merev tekintetét, s midőn így az eltorzult arczba
nézett és e zavaros szavakat hallá, egyszerre egy iszonyú gondolat
villant meg agyában s erejét veszítve egy székbe rogyott.
Végre Anatole is észrevevé, hogy képtelenségeket kezd beszélni, s midőn
meglátta Odaliet halálsápadtan leomlani, egy önkénytelen mozdulattal
lábai elé veté magát.
Anatole görcsös hévvel ragadta meg Odalie kezét s elhalmozta csókjaival,
azután egyszerre, mintha feleszmélne, felugrott, s egy isten hozzádot
kiáltva kedvesének, elrohant.
Odalie hátrahanyatlott a székben s arczát elfedte kezével.
Midőn Constance nehány pillanat múlva a szobába lépett s barátnéját
félájultan látta egy karszékben, oda futott hozzá.
– Az istenért Odalie! – és Anatole? kérdé körültekintve az üres
szobában.
– Megőrült! sikoltá Odalie és megsemmisülten hullott barátnője karjaiba.
[Illustration: Megsemmisülten hullott barátnője karjaiba.]
XVIII.
Odalie csalódott, – folytatá Achille, – Anatole nem őrült meg.
Estve oly nyugalommal beszélte el nekem a Constancenál történteket, mely
meglepett. E lelki csönd hátterében ugyan félreismerhetlen vala a mély
szenvedés, melynek az takarójául szolgált, de a nyugalom, mely e napon
viseletét jellemzé, mégis inkább magán viselte az igazság bélyegét, mint
bármikor két év óta.
– Hidd el, Achille, mondá, midőn elváltunk, – azt hittem, a válás
Odalietől nehezebben fog esni, mint most tapasztalom. Fáj itt, oh nagyon
fáj! nem tagadom, de mégis könnyebben érzem magamat, mint ma reggel.
Becsületemre! kiált fel kétkedő arczomba tekintve, – sokkal könnyebben
érzem magamat.
Lakásához értünk. Anatole egyszerre nyakamba borult és megölelt, szó
nélkül, de szenvedélyesen.
– Az istenért Anatole – mi ez? kiálték fel aggodalmasan.
– Még rossz néven veszed, hogy szeretlek? kérdé Anatole.
– Ez jelent valamit – te –
– Ez azt jelenti, – szólt Anatole felkaczagva, – hogy – hogy ez az
ölelés nem neked szólt. – Jó éjt Achille.
– A viszontlátásig!
– A viszontlátásig! kiáltá Anatole és fütyörészve haladt fel a lépcsőn.
*
Másnap reggel, – folytatá Achille egy könnyet törölve ki szeméből, de –
e két levél jobban elmondja önnek a történteket. Az egyik Constancenak
szól, a másik nekem. – Először elolvasom önnek a nekem szólót, – mondá
Achille, s két levelet vett ki a naplóból és olvasá:
«Kedves barátom!
Ma estve, midőn elmondám neked a Constancenál történteket, meg valál
lepetve azon nyugalom által, mely szavaimban nyilatkozott. Ez ünnepélyes
órában tartozom vele barátságodnak, hogy számot adjak minden
gondolatomról, minden érzelmemről neked, ki hosszú éveken át hű társa
valál minden örömömnek, minden bánatomnak. Nem akarok sem másnak, sem
jobbnak látszani előtted, mint vagyok; ki úgyis ismered minden
gondolatomat, minden gyöngeségemet, s ki szerettél úgy a mint voltam,
minden gyarlóságaim daczára. E pillanatban szükségét érzem még egyszer,
utóljára kiönteni szivemet előtted, ki annak szenvedéseit oly baráti
részvéttel kísérted.
Azt hivéd ma estve, kedves Achilleom, hogy azon víg kedélyhangulat,
melylyel szerencsétlen viszonyom szomorú befejezéséről értesítélek, csak
az erőszakos tettetés gyümölcse, azt hivéd, a kétségbeesés sikerületlen
takarója, – hiszen fess egy kíntól eltorzult arczot és ügyes festész
nehány vonással kaczagó satyrfőt fog csinálni belőle!
Csalódtál. Évek óta nem volt kedélyem oly nyugodt, lelkem oly
megelégedett, mint ma, ha a megelégedés azon harmoniában áll, melyben
terveink, szándékaink a körülményekkel összetalálkoznak. Megtaláltam az
egyetlen utat, mely kivezethet a gyötrelmek azon labyrinthjából, melyben
lelkem évek óta élőhalottként bolyong, megtaláltam az egyetlen
elhatározást, mely körülményeimben lehetséges. Elhatározám magamat, hogy
nem fogok tovább szenvedni; s a tudat, hogy ez volt utolsó napja azon
gyötrelmeknek, melyekben elmémet néha közel éreztem a megzavarodáshoz,
oly jótékony nyugalmat öntött lelkembe, melynek huszonnégy órával
ezelőtt még nem hittem volna lehetőségében.
Magamon kívül, félőrültként rohantam el Constancetól, s indultam haza
felé. Nem bántam meg a mit tettem, mert, bár nem valék rá elkészülve,
hogy ma Odalieval találkozzam, élt bennem az elhatározás, hogy véget
kell vetnem e viszonynak, mely ez imádott gyermeknek már annyi
szenvedést hozott, minden kilátás nélkül a boldogságra. Láttam őt
elhalaványulva leomlani, és átláttam, hogy e csapáson át kell esnie. De
most, midőn önmagamat erőszakosan kirántám e szerelem karjaiból, midőn
kedvesemről önkényt, nyiltan lemondtam, egy borzasztó üresség tátongott
előttem, melyre vakságomban nem gondolék: _az élet őnélküle_. Az élet
őnélküle, rám nézve kit szeret s ki őt imádom, – ez egy borzasztó ür a
mindenségben, melybe tekintve érzém, hogy elszédülök. Elhatározám
lemondani róla, eltaszítani magamtól e szerető szívet, – nem gondolva
meg, hogy utánna az élet rám nézve egy kongó semmi, hogy ha az ő képét
kitépem lelkemből, oly ür támad benne, melyet még szenvedéssel sem lehet
betölteni. Most úgy érzém, mintha épen azt követtem volna el, a mi
lehetetlen, – s ezzel elveték magamtól mindent, a mi lehetséges. Nem
vagyok képes neked leírni mit éreztem ez órában, s ha le tudnám írni,
megőrülnék belé.
Elmém zavarodni kezdett, s mindinkább magamba mélyedtem, midőn kocsim
megállása egyszerre magamhoz térített. Kitekinték. Nagy néptömeg
foglalta el az utczát, úgy hogy nem haladhattunk rajta keresztül.
– Mi történik itt? – kérdém kocsisomtól.
– A Szajnából fogtak ki egy embert, a ki beleugrott, viszonzá az öreg
Martin nyugalommal.
E szavakra magam sem tudom miért, kiugrottam a kocsiból és sehová sem
tekintve gyorsan utat törtem magamnak a tömegen keresztül a folyó
partjához. A Szajna áldozata ott feküdt a parton, nedvesen, megbámulva a
tömeg által. Egy szép szőke, alig tizenhat éves fiú volt egyszerű, de
tisztességes öltözékben. Mindenki találgatta, mi vihette e gyermeket az
öngyilkosságra, midőn egyszerre egy hasonkoru ifjú felismeri a halottat
és sírva ráborul. Megragadám a fiút. Szegény megijedt tőlem s kérdésemre
elmondá, hogy a halott jó barátja és iskolatársa. Egy kereskedőnél volt
szálláson s szerette annak tizenhat éves leányát. Az apa, ki gyermekét
egy gazdag barátjának szánta nőül, midőn a két ifjú szerelmét megtudta,
rögtön felmondta neki a szállást, s azonfelül a collégiumba ment, s az
igazgatónál bevádolta, hogy leányát elcsábítá. Az igazgató nyilvánosan,
kiméletlen modorban megdorgálta a fiatal tanulót és szigorú büntetést
rótt reá. De Anatole büszke fiú volt, s midőn szerelmét az iskola
törvényszéke elé hurczolva látta, a szégyen szinte megfosztá
eszméletétől. Szerelme e csapást, becsületérzése e megaláztatást nem
bírta elviselni, s Anatole kiszökött a collégiumból, mely a szomszéd
utczában van, neki rohant a Szajnának, – egy pillanat s az ifjút a halál
örökre biztosítá minden fájdalom és gyalázat ellen!
A fiatal öngyilkost Anatolenak hítták, úgy mint engem – –
És e fiúban volt lélekerő elvetni magától egy életet, melynek csak
jövője van, ily semmiségért? volt ereje a szenvedés és gyalázat helyett
a halált választani? Pedig mi lehetett e gyermek fájdalma, e gyermek
szégyene a férfiéhoz képest? Minő borzasztó lelki küzdelmeken kellett ez
ifjúnak azon rövid idő alatt átmennie, míg a collégiumból a Szajnáig
futott! De most itt fekszik, nyugodtan, fájdalom nélkül, örökre
biztosítva minden csapás ellen, még oly csapások ellen is, melyek
lehetőségére talán sohasem gondolt!
Gondolatokba merülten tértem vissza kocsimhoz. És mire hazaértem, már
élt bennem az elhatározás, mely visszaadta nyugalmamat. Fiatal
névrokonom megadta a példát, melyet követnem kell.
_Meg fogok halni!_
Oly jól esik most e szót leírhatnom. Te tudod Achille, hogy a halál
gondolata nem új, nem idegen rám nézve. Mielőtt Odaliet megláttam,
annyit foglalkoztam volt vele, hogy elveszté rám nézve minden iszonyát.
Ah, mi más idők voltak azok, midőn vadásztam a szerelmet és szinte
ösztönszerűleg megvetém saját érzelmeimet, ha éreztem valamit; midőn az
élvezet tetőpontján oly üresnek találtam még a kéjt is, midőn testem
lelkem valami végtelen élv után vágyott, melyben sohsem részesülhetünk,
mert kiveszett lelkünkből a fogékonyság iránta, s midőn önkénytelenül
vonzódunk a halál gondolatához, mint az egyetlenhez, melyet még nem
ismerünk! Mily közel álltam éveken át a sírhoz, melyet önkezünk ás, s
melytől csak egy eszme bírt eltávolítani, a lelkesülés Francziaország
letiport szabadságáért! És mi más volt ismét életem, mióta Odaliet
szerettem, – ah minő iszonyú tömegén a szenvedésnek kellett két éven át
keresztül mennem! és mégis mint ragaszkodtam az élethez, melyet az ő
képe tett becsessé!
Ah, vége ennek is! Az élet ismét elveszté becsét rám nézve, vagy nem –
nem becsét, elveszté az elviselhetőséget. Határozatom szilárdan áll.
Meg fogok halni. S valjon nincs-e rá jogom?
Azt mondják: isten küldött a világra, tehát itt kell maradnod, míg
vissza nem szólít; ha fegyvert emelsz magad ellen, fellázadsz isten
ellen, mint az elégedetlen rabszolga, ki menekülni akar urától; éltedet
nem szabad elvenned, mert istentől ered, szenvedj, tűrj, s ezáltal
szerezz magadnak érdemeket istennél!
Ah, minő nevetséges, a ki így isten nevével csal mást és magát!
De nem ijedek meg tőletek minden isteni félelmetekkel együtt. Lássuk,
kinek van igaza.