pillanatban képes volnék meghalni, bár tudom, hogy halálom lesujtana, –
volna erőm e csapást mérni rád, – de érzem, hogy nem volna erőm téged
kitenni egy bizonytalan jövő nélkülözéseinek. Oh, a fájdalom, melyet a
szív érez, lesujthat, a szerencsétlen szerelem kínja megölhet, – de a
szükség, a nyomor meg is gyalázhat, – és mi a halál a gyalázathoz
képest?
Van szenvedés, mely akkor is nemesíti a lelket, midőn kinozza. De hány
lelket gyalázott már meg, hány nemes kedélyt nem taszított már az
aljasság fertőjébe a nélkülözés, az inség? Oh mondjon a világ bármit,
_azon szenvedésben, melyet a nyomor okoz, mindig van valami lealázó!_
És ennek Odalie, – _ennek_ nem merlek kitenni!
Gyávaság-e ez?
Nem, lelkemre nem! Magammal nem törődöm. Ép oly boldog tudnék lenni a
nyomorban, mint most boldogtalan vagyok a bőségben. De lehetek-e bátor
Odalie helyett is? gyávaság-e féltenem őt oly veszélytől, mely ellen nem
biztosíthatom? férfiasabb volna-e magammal ragadni a gyönge leányt oly
viszonyok közé, melyeken ereje oly könnyen megtörhetik? Nem volna-e
lelkiismeretlen visszaélés egy gyermek tapasztalatlanságával, a
gyanutlan nőt oly veszélyeknek kitenni, melyekről neki fogalma sincs, de
melyeket én irtóztató példákból ismerni tanultam?
Nem, ezt nem tehetem, – nem szabad tennem!
Oh, hiú okoskodások!
Hány ember van hasonló helyzetben, mint én, és nem törődik a lehetséges
rosszal, hanem reméli a valószinű jót, reméli azon biztossággal, melyet
az önérzet ád, – és nem retten vissza a boldogságtól csak azért, mert
vége boldogtalan is lehet! Hol van több erő, e meggondolatlanságban-e,
vagy az én lelkem töprengéseiben? Mi méltóbb a férfihoz: nem látni meg a
veszélyt, mely fenyeget és könnyelműen vagy vakmerően feléje menni, s
feléje ragadni mást is, ki ránk bízza magát, – vagy felkutatni minden
akadályt, mely pályánkon utunkat állhatja, s latra vetni kedvesünk
erejét, ha vajjon képes lesz-e vele megküzdeni?
Oh, mit tudom én! E pillanatban csak azt érzem, hogy, ha kevésbé
ismerném az életet, ha nem tudnék gondolkodni, hanem átengedve magamat
szerelmem nagyságának, habozás nélkül törnék czélom felé: még tán volna
számomra boldogság!
És ha csakugyan lehetne?
Vak képzelődés! Mily boldog lehetnék, ha tudnék gondolat nélkül élni,
leszedni a percz gyümölcseit, mint az állat lelegeli a rétet, nem
gondolva a tegnapra, nem törődve a holnappal, – mily jó volna így élni
minden kétely, minden gondolat nélkül!
Nem lehet! Kivánjátok a tűztől, hogy legyen hideg és a víztől, hogy
vessen lángot, – de ne kivánjátok embertől, ki kételkedni tud, hogy
szünjék meg gondolkozni!»
Ime, szólt Achille letéve a naplót, az utolsó szem a kételyek azon
lánczolatából, mely Anatole lelkére nehezedett. Évek óta, midőn
szerelméről töprenkedett, az eredmény, melyre jutott, mindig az vala,
hogy Odalieval boldog nem lehet; de bármily szigorú logikai okoskodás
vezette ez eredményre, az mégsem állt lelke előtt soha oly tisztán, oly
megczáfolhatlanul, hogy kételkedő lelke elől a további töprenkedésnek
útját teljesen elzárta volna. Egy boldog óra, melyet kedvesével töltött,
mindannyiszor rést ütött elmélkedésein, s e résen keresztül tört egy-egy
halvány sugára a reménynek, a nélkül hogy meg merné magát nevezni.
Anatole néha úgy érzé, mintha még nem volna _minden_ út elzárva előtte,
mely a boldogságra vezet, de e pillanatokban, midőn remélni szeretett
volna, a nélkül, hogy merné magát a remény karjaiba vetni, szinte félt e
végső kiútat kutatni, nehogy ismét csalódjék. Ha a lehetetlenségre
gondolt, mely Odalietól elválasztá, valami ismeretlen hang mintha azt
sugta volna, hogy még lehet menekvés, és ő, félve a valótól, nem kereste
e névtelen szózat eredetét, nem mert alakot adni a sejtelemnek, – de a
sejtelemtől nem bírt megválni.
E végső homály, melyet nem mert felderíteni, most felderült magától.
Odalienak minden czélzás nélkül ejtett szavai, midőn szemébe tüntették a
nagy különbséget, mely a leány reményei és saját reménytelensége közt
létezett, erőszakosan elzárták azon parányi rést is, mely lelkébe a
reménynek még bejáróul szolgálhatott. Elzárták azáltal, hogy
kényszeríték végre komolyan megfontolni helyzetét. S midőn ezt tette, a
szerelmes mellett a _férfi_ is szót kért a tanácskozásban, s azt a végső
elhatározásra készteté. Ez ismét hosszú sorát támasztá fel a
kételyeknek, melyek végzetes ékesszólást merítének azon szomorú
emlékezetből, mely lelkében a Cotin névtől elválhatlan vala. Az első
tapasztalás, melyet ifjú, még majdnem gyermekkorában tett, az első
lélekrázó szerencsétlenség, melynek nemcsak szemtanúja volt, de melynek
szíve legbensőbb, első érzelmével részese vala, az ifjú fogékony lelkére
kitörölhetetlen benyomást gyakorolt. Első nagy élettapasztalása az volt,
hogy a legnemesebb szív, a legtisztább erény, a leghűbb szerelem sem
képes az embernek biztosítani sem boldogságát, sem becsületét, ha az
élet anyagi csapásokkal látogatja meg. Első szerelmének lélekrázó
csalódása, azon emésztő gyűlölet és megvetés Hermance iránt, mely azt
felváltá, azon sivár, kéjvadász élet, melynek karjaiban feledést
keresett, s végre az undor, melyet ez élet miatt önmaga iránt érzett:
ifjúságának minden bűne és szenvedése, szívének minden édes és kínos
emlékezései csak arra szolgáltak, hogy e tapasztalást mind
kiírthatlanabbul bevéssék lelkébe.
És e mult minden eseményei csak ez első tapasztalás ékesszólását
növelték. Anatole annyi erkölcstelen nőt ismert életében, hogy
bármennyire meg kellett győződve lennie Odalie lelkének
emelkedettségéről s jellemének szilárdságáról, nem látta kizárva a
lehetőséget, hogy bukhassék. Sohsem említé előttem e tárgyat, sőt meg
vagyok róla győződve, hogy Odaliera nézve e gondolat sohsem mert alakot
ölteni még legkétségbeesettebb töprengéseiben sem, de élt lelke mélyében
sejtelem gyanánt, a nélkül, hogy önmagának is bevallaná. Éveken át
legsivárabb oldaláról ismerte a nőnemet, s ha Hélène megtanítá is hinni
a női erényben, skeptikus lelke már képtelen volt azon erős, bizalmat
adó hitre, melyre kedvesének joga volt. Szomorú erkölcsi
tapasztalatainak egyik eredménye épen az volt, hogy női botlásokban a
jellem rovására nagyobb fontosságot tulajdonított a körülményeknek, mint
józanul kellett volna. Mintha Cotinné együgyűsége s gyöngeségének,
mintha Hermance üres és könnyelmű lelkének épen semmi része sem lett
volna a család bukásában, az anyagi szükséget tartá e család szomorú
végzete _egyetlen_ okának. S e felfogás, évek során át, oly nők
társaságában, kik közől nem egy nemcsak élvezetet, hanem hasznot is
keresett a könnyelműségben, annyira megfészkelte magát lelkében, hogy
majdnem rögeszmévé vált benne a gondolat, mintha Charlotte és Hermance
körülményei közt minden nőnek szükségkép Charlotte és Hermance sorsára
kellene jutnia, mintha a szükség _mindig_ bukással, a nyomor _mindig_
gyalázattal járna. Ez egy eset mintegy kivételt nem ismerő szabálylyá
erősödött gondolkozásmódjában. Elméletben nem tartá a női jellemet az
erő, az emelkedettség bármily fokára képtelennek, de a mint a gyakorlati
élet terére ment át gondolataiban, rögtön azon kételyek fogták körül,
melyeket a gyakorlati életben szerzett tapasztalatai hagytak hátra
lelkében, s e tapasztalatok úgyszólván monopolizálták elméjét. Mert
Anatole annyira kétkedő volt, hogy azon egy el nem vitatható, mert
tapasztalt eset, mely minden kételyt kizárt, ijesztő positivitásával
egész gondolkodásmódján uralkodott.
Ehhez járult még azon körülmény, hogy anyagi dolgokban teljesen
hiányzott természetéből azon gyakorlati érzék, mely annyi embernek
sorsát felviszi. Anatole azon emberek közé tartozott, kik, ha öt vagy
tizezer franc jövedelmök van évenként, legfelebb száz, kétszáz franccal
költenek többet, mint mennyit bevettek; de ha egy vagy két millióval
rendelkeznének, okvetlenül tiz vagy huszezernyi deficittel fejeznék be
évi számlájukat, ha ugyan számolni tudnának. E tulajdonnak hatását, mely
különben a mai üzérkedő világban gyakran kellemes benyomást tesz az
emberre, még okozta azon anyagiakban szerencsés sors, melynek Anatole,
vagyontalansága daczára részese vala, s mely sohsem adott neki alkalmat
a pénz becsét megismernie. Kezdetben bőven kapta, nagybátyja jóságából,
utóbb érezhető fáradság nélkül kereste tolla és szorgalma által. A mily
könnyen jutott a jóléthez, oly könnyen tudott róla lemondani, de még
ekkor is, – mintha végzete lett volna, hogy e téren sohse szerezzen oly
tapasztalásokat, melyek az embert csak megedzik, melyek, midőn
megtanítják, miként kell munka és kitartás által a sorson
diadalmaskodni, hozzá szoktatják a küzdelemhez, a győzelemhez, – oly
könnyen s oly gyorsan jutott ismét ahhoz, a miről lemondott, hogy nem
maradt ideje szemébe nézni az élet viszontagságainak.
De multjának mindezen végzetesen összevágó elemei daczára, szent hitem,
hogy Anatole sohsem jutott volna ennyire, ha egy látszólag csekély, de a
valóságban fontos körülmény nem esik a mérlegbe a reménytelenség javára.
Ha a császári tábornok küszöbe nem lett volna áthághatatlan a
republikánus író számára, ha Anatole eljár Duploque úr házához és tölt
kedvesével annyi időt, mennyit más viszonyok közt okvetlen töltött
volna, Odalie folytonos látása csakhamar kedvező fordulatot idézett
volna elő lelkében. Ha láthatta volna Odaliet a mikor akarta, ha
naponként beszélhet vele, ha folyton érzi mosolya varázsát, ha élvezheti
zavartalanul azon gyönyört, melyet egy imádott nő társasága nyújt, nem
lett volna képes ellenállni szívének, szerelme diadalt ült volna
kételyein, s rövid idő mulva oltárhoz vezette volna Odaliet. De így,
elzárva kedvesétől, azon ritka, gyakran véletlen és sohsem zavartalan
találkozásokra utalva, melyeket a társaság nyujthatott, szerelméből alig
merített mást, mint szenvedést. Hetekig, gyakran hónapokig kellett
lesnie a perczet, melyben Odaliet láthatta, s midőn az megérkezett,
gyorsabban elröppent ismét, semhogy száz idegen szem ellenőrzése alatt
kizsákmányolható lehessen. Egy cseppje a boldogságnak e találkozásokban
a szenvedés öblös kelyhében elenyészett; s azon egy-két szép óra is,
melyet az utolsó hónapokban Constancenál és a passy-i kertben élvezett,
kevesebb volt, és későbben jött, mintsem hogy boldogsága megmérkőzhetett
volna két kínos évnek felhalmozott gyötrelmeivel. Anatole kétkedő, sokat
szenvedett lelke csak a szerelem boldogságából meríthetett volna erőt,
bátorságot; s e helyett éveken át csak a szerelem gyötrelmeiben
részesült.
Lelke hónapokon át zsákmányaul esett a leggyötrőbb töprengéseknek, az
egyetlen, a ki ezekkel a harczot megvívhatta volna, a szeretett lény
távol volt tőle, és csak a fájdalom volt az, a mi Anatolet szerelmére
emlékezteté. Ily körülmények közt, megfosztva ideálja látásától,
megfosztva az élvezett boldogság támogatásától, Anatole teljesen magára
maradt, egyedül lélekölő kételyeivel, élökön a Cotin-ház végzetének
lesujtó tapasztalatával. Ez volt azon rém, melytől Anatole nem bírt
megszabadulni. Oly emlék volt ez, melynek sebe idővel beheged és jó
időben megtüri, hogy feledjék, de kiújul az első viharra, mely
kedélyéletünk csendjét megzavarja. Anatole tán évek óta nem elemezte
gondolataiban azon viszonyokat, melyek e szerencsétlen család vesztét
okozták, talán sikerült elszoktatnia emlékezetét e történet
részleteitől; de midőn most parancsolólag állt előtte a kérdés: lehet-e,
szabad-e fényhez, jóléthez szokott leányt ingatag sorsához kötnie? –
most azon első tapasztalásnak, melynek anyaga fel volt halmozva
emlékezetében, tanulságai erőszakos hatalommal rohanták meg lelkét. És
Anatole, ki egykor kész lett volna oltárhoz vezetni a nem szeretett, de
szerény sorsban nevelkedett Hélènet, most nem merte Odalie sorsát a
magáéval összekötni.
XVI.
Ez elmélkedések s az eredmény, melyre vezettek, nem maradhattak hatás
nélkül Anatole kedélyállapotára. Mindeddig még volt egy homályos pont
töprengéseinek láthatárán, mely lehetett életadó esőnek és pusztító
fergetegnek felhője, mindeddig még nem állt előtte parancsolólag a
szükség, magát egyre vagy másra elhatározni. Most Odalie szavai
kiragadták azon gondolattalan apathiából, melynek karjaiba adta magát, s
becsületérzése hangosan követelte a férfitól, hogy gondolkozzék s tegyen
a szerelmes helyett. Mindeddig még nem vala úgy feltéve előtte a kérdés,
hogy ne lehetett volna halogatni a feleletet. De most fel vala téve
félreérthetlenül, – s a feleletnek nyomon kellett rá következnie.
A kételyek baljóslatú chaosa oszlani kezdett, s Anatole most már
kénytelen volt tisztán látni maga előtt helyzetét. Szemben állt a rideg,
_reménytelen_ valóval: s ezt nem titkolhatá tovább maga előtt. Most már
alakot öltött a sejtelem, nem volt többé, a mi szívét tovább
hitegetheté.
Nem vitte ez Anatolet gyors elhatározásra, kinek lelkében lassan
érlelődött minden érzelem, szinte öntudatlanul, míg végre kitört, hogy
jogait követelje. Igy történt most is. Már meg vala győződve róla, hogy
nincs joga még ámítani sem önmagát a reménynyel, hogy rövid idő alatt el
_kell_ magát határoznia; de még nem határozta el magát sem tűrni a
reménytelenséget, sem meghátrálni előle. A mily gyors volt esze a
gondolatban és akarata a tettben, midőn meggyőződéséről, vagy más, a
szívet nem illető ügyekről vala szó; oly lassú volt az elhatározásban,
midőn az érzelmeitől függött. Ama lelki válság, mely végre oly szomorú
katasztrófára vezetett, e naptól fogva keletkező félben vala kedélyében,
de hetekre még, s egy lelke és idegrendszere minden erejét megrázkódtató
jelenetre volt szüksége, hogy beteljesüljön. Ama kínos éj, melyben ez
utolsó sorokat írta naplójába, veté el lelkébe a végzetes magot, melynek
végre ki kellett kelnie; e naptól fogva hordta és ápolta kedélyében a
halálos csirát a nélkül, hogy tudott volna róla.
Másnap volt a passy-i községháznál a kitüzött ünnepély.
Anatole elment, de ez estve kevesebbet foglalkozott Odalieval, mint
különben. Nem akart gyanut költeni a nagynéniben, ki szüntelen huga
körül volt, Randeau urat protegálva, mintha segíteni akarna neki az
udvarlásban, s néhány rövidebb társalgást kivéve távol tartá magát
kedvesétől. Mutatni akarta Odalienak, hogy nem féltékeny, mit a leány
Randeauval szemben egyenesen sértésnek tekintett volna; s azzal
vigasztalta magát, hogy másnap délután lesz alkalma a kert árnyában
zavartalanul élvezhetni Odalie társaságát. Ez elhatározás, bármily józan
logikai okoskodás eredménye vala, más körülmények közt roppant
önlegyőzésébe került volna Anatolenak, vagy tán képtelen is lett volna
magát reá elszánni, de most a mult éjji lelki megrázkódást követett
kimerültség annyira lehangolta egész idegrendszerét, hogy Anatole
csekély fáradsággal tudta magát a lemondásra elhatározni.
Kedélyén bizonyos apathia vett erőt, mely csak azért képesít néha
nagyobb elhatározásokra, mert megtompítja azon érzéseket, melyek
különben ez elhatározások útjában állnak. E lelki állapotban másnap
délután ismét kiment Passyba, azon határozatlansággal érzelmeiben és
tetteiben, mely gondolataiban már szünni kezdett. Ez alkalommal azonban
Mlle Blanche, kit másszor már az utcza végéről felismert, nem volt
látható. Félóra mulva még egyszer visszakerült a házhoz, de a híradónak
nyoma sem vala. Azt hitte, valami előre nem látott véletlen gátolja meg
ez úttal találkozását Odalieval, s még kétszer elment Passyba a kitüzött
napon és órában.
Nem látott senkit. Semmi sem változott a ház rendes szokásain, az
ablakok és ajtók nyitva valának, a mi bizonyítá, hogy a lakók otthon
vannak, – de sem Mlle Blanche, sem Odalie nem valának láthatók. Midőn
harmadszor hiába ment ki Passyba, türelmetlensége tetőpontjára hágott, s
azon elhatározással közeledett a kert ajtajához, hogy benyit, történjék
bármi. Keze már a kilincsen vala, midőn a kert jobb oldaláról élénk
beszélgetés hangzott feléje. Visszavonult. A mint hosszában elment a
kerítés mellett, a társalgásban, melyben négy-öt hang vett részt,
egyszerre Odalie szavát vélte felismerni.
– De mi jut eszébe uram? – kiálta fel Odalie ingerült hangon.
– No, majd ha a néni hazajön, – szólt most belé engesztelőleg egy hang,
melyben Anatole Bertholet kisasszonyéra vélt ismerni.
– Jó, tehát én felebbezem ügyemet a nagynénihez, – viszonzá egy
férfihang, mely ismerősen csengett Anatole fülébe, a nélkül hogy tudta
volna, kié.
Az első pillanatban, midőn Anatole kedvese ingerült hangját meghallá,
azt hitte, valaki megsérté Odaliet, s be akart rohanni a kertbe, őt
védelmezni; de a társalgás csakhamar oly mulatságos fordulatot vett, a
mint Anatole, Mlle Blanche és Bertholet kisasszony kiváló nevetéséből
észreveheté, hogy Anatole úgy látta, csak nevetségessé tenné magát és ok
nélkül kompromittálná Odaliet, ha berohanna megboszulni oly sértést,
mely valószinűleg el sem követtetett.
Néhány nappal a történtek után együtt mentünk ki Asnièresbe Bertholet
családját meglátogatni. A házban azt mondták, hogy a hölgyek hátul
vannak a kertben, a lugosban. Arra tartánk tehát. Anatole feltünő víg
volt, azon mesterséges jókedvvel, melyet csak a nagy szenvedés bír
magára erőszakolni. Az út a kertben ama lugas megett vezetett el,
melyben Bertholeték valának, s úgy kanyarodott jobbra, a lugas
bejáratához. Midőn e czél felé tartva, épen a lugasnak sürü lombokkal
belepett hátfala mellett mentünk el, hangos nőcsevegés üté meg fülünket,
s egyszerre Anatole nevét hallók, mire mindketten ösztönszerűleg
megálltunk.
– És csakugyan oly Othello lakik e párisi gavallérban? kérdé egy
ismeretlen női hang.
– De milyen! – viszonzá Bertholet úr egyik leánya. A minap Passyban egy
mulatságon Odalienak bemutatták a kis Randeaut, tudod, azt a kis köpczös
millionáriust, kinek együgyűségén azóta annyit mulattunk. Odalie úgy
bánt vele, mint az egész világ: udvariasan. Erre azonban Anatole urat
megszállja a féltékenység ördöge, s többé egész estve feléje sem ment
Odalienak…
– Hanem kétségkívül a terem valamely szögletébe ülve, haját homlokába
borzolva, dühös tekinteteket vetett reá, – hahaha! ezek a férfiak oly
mulatságosak, midőn féltékenyek! – kaczagott az ismeretlen hang.
Anatole ajkaiba harapva elpirult ezek hallatára, de intett nekem, hogy
hallgassunk.
– Különben, – jegyzé most meg Bertholet úr másik leánya, – én nem
csodálom, ha Flavigneux úr féltékeny, van rá oka.
– Mit, oka? – kérdé testvére.
– Igen, igen. Vagy nem vetted észre, hogy midőn utoljára Passyban
valánk, Odalie úgy öltözködött fel, mintha valami nagy ünnepélyre
készülne? Kérdeztem, mit jelent e fényes toilette falun, mire ő
kitérőleg felelt. De aztán rájöttem. Egy óra mulva megjelent Randeau úr,
– neki szólt a fényes toilette!
– No már akármit mondasz Cecil, én ezt nem hiszem, – szólt a másik
Bertholet nővér. – Hogy tudna Odalie oly esetlen, ügyetlen ember iránt
vonzalmat érezni, mint Randeau? Milliói ugyan vannak, de kiállhatatlan
tulajdona még több van, s azonfelül van annyi tapintatlansága, hogy
ezeket sohsem tudja feledtetni!
– Már az igaz, hogy tapintatlan. A minap is Passyban, – ah az jó volt, –
de zavarba is hoztuk ám miatta!
– Mi volt az? mi volt az? tudakozódék az ismeretlen hang.
– Csekélység, – viszonzá Bertholet kisasszony, – de jellemző ez emberre
nézve. Akkor volt harmadszor látogatáson Duploqueéknál. A tábornok nem
volt otthon, a nagynéni a szomszédban volt uzsonnán, s egyedül valánk
Odalieval. Ekkor a mi Randeaunknak eszébe jut valami s oly arczczal,
mintha valami szerfelett szellemdus dolgot készülne mondani, felszólítja
Odaliet, üljön fel vele kocsijára, ő vállalkozik rá, hogy sebes lovain
tíz percz alatt elviszi a boulognei erdőbe.
– Mit, egyedül vele? – szörnyűködék az ismeretlen.
– Egyedül, kettecskén. Odalie persze visszautasítá az ajánlatot, s oly
tekintetet vetett a jó Randeaura, melytől ez veres lett mint a rák;
aztán mi vettük elő s úgy meggyötörtük, hogy tudom, nem fog többé eszébe
jutni valakit megkocsikáztatni.
– A szemtelen! mormogá Anatole karomat megragadva; aztán megindult. Mire
a lugas bejáratához értünk, Anatole a nála szokásos gyorsasággal
visszanyerte teljes önuralmát. A hölgyek kissé zavarba jöttek annak
váratlan megjelenésén, kin egy percz előtt még szellemök élét
gyakorolták, de Anatole úgy tett, mintha azt észre sem venné. Teljesen
beletalálta magát egy felületes párisi boulevard-lakó hangulatába, s oly
könnyelmű merészséggel udvarolt egész délután Bertholet úr egyik
leányának, hogy ha a hölgyek elmenetelünk után még foglalkoztak vele,
kétségkívül azon megállapodásra jöttek, hogy ez az ember nem lehet
féltékeny, mert nem szerelmes; legalább nem – Odalieba.
De e tettetés annyira igénybe vette minden lelki erejét, hogy midőn
estve elmentünk, Anatole kimerülten rogyott a kocsiba s Párisig szavát
sem hallottam. E naptól fogva nem láttam többé mosolyogni. A legtöbb
időt ismét otthon, lakásába zárkózva tölté egyedül végzetes
töprengéseivel, melyek a hallottak által új lökést nyertek, s mindinkább
a válság felé terelték lelkét. De szóljon helyettem saját naplója.
«Odalie a passyi estélyen azt hitte, féltékeny vagyok Randeaura. Azért
kerülöm. Eszem ágában sem volt. Észre sem vettem ez embert. Mi egyéb
vihette tehát Odaliet e gondolatra, mint a rossz lelkiismeret?
Bizonyosan érzé, hogy Randeau iránti magaviselete bűn volt ellenem, s
tartózkodásomat látva, nem gondolhatta azt egyébnek szemrehányásnál
kaczérságáért. Ez világos.
Randeau meglátogatja. Odalie tudja, hogy oly napon szándékozik jönni,
midőn nagynénje nincs otthon, oly napon, mely az előtt nekem vala
fentartva, s nemcsak, hogy másnapra nem téteti át vele a látogatást,
hanem még felcziczomázza magát az új udvarló fogadására. Mi lehetett ez
más, mint folytatása a maire estélyén kezdett kaczérkodásnak?
És még minő folytatása! A szegény Randeau ugyan nem bírja megitélni,
minő mértékére a bizalomnak jogosíttatik fel egy fiatal leány behálozó
kaczérsága által, elveti a sulykot, s oly ajánlatot tesz mások
jelenlétében Odalienak, mely szemtelen lenne, ha nem volna oly ostoba: –
de azt meg tudja itélni, vajjon akarja-e őt valamely nő egyáltaljában
bizalomra, közeledésre bátorítani, vagy nem. Odalie ugyan visszautasítá
Randeau ajánlatát, de ez csak azt bizonyítja, hogy a derék lovag
tapintatlanul kisérté meg a helyzet előnyeit felhasználni. Annyi áll
tehát, hogy csak Odalie folytatott kaczérsága volt az, a mi Randeaut e
meggondolatlan ajánlatra ragadhatá.
Vajjon megegyezik-e ez a szerelemmel? Vajjon ha csakugyan szeretne
Odalie, tehetne-e így; s miután így tett, elmondhatná-e oly felületes
barátnőnek, mint Bertholet kisasszony, azt, a mit neki elmondott? Mert
ki más beszélhetett volna ennek az én féltékenységemről, mint maga
Odalie? És lehet-e ilyet idegennek elmondani, a nélkül, hogy
nevetségessé ne tennők a féltékenykedőt?
Odalie tehát kaczérkodik Randeauval, s engem pellengérre állít barátnői
előtt! Ah, vak valék-e, hogy bízni tudtam e leányban, kinél még az is
kaczérság, a mi szívnek, az is hiúság, a mi érzelemnek látszik? Oh én
oktalan! hinni tudtam, hogy e szép és hiú leány, ez elkényeztetett
gyermeke a párisi társaságnak, szeretni tudjon oly embert, kit hiúságból
szeretni nem lehet! meg hagytam magamat nyomorú módon csalatni egy nő
által, kinél minden játék, minden tettetés! Játékszerűl odavetém magam
egy szivtelen leánynak, ki tán nem nézett egyébnek objektumnál, melyen
kísérleteket tehet, melyen magát gyakorolhatja azon művészetben, mely
oly kapós a párisi nagyvilágban!»