Blanche őrszemen vala a kapu előtt. A beszéd tárgyát a két szerelmes
közt természetesen szerelmök s kilátásaik képezték. Odalie ismételten,
isten tudja hányadszor, élénk színekben festé le Anatolenak azon
ellenszenvet, melylyel a tábornok nem személye, de politikai működése
iránt viseltetik. A legnagyobb akadály, mely a két szerelmest egymástól
elválasztá, Anatole politikai szereplése levén, ez természetesen gyakran
szőnyegre került közöttük, s nem egyszer sajátságos jelenetekre adott
alkalmat, midőn az ifjú kedvesével önkénytelenül valóságos politikai
vitákba keveredett. Odalie rendesen atyjától ellesett argumentumokat
hozott fel, s nagy szenvedélylyel védte atyja politikai nézeteit és
Anatole, bármily egyenlőtlen volt a küzdelem közte és a fiatal leány
közt, sohsem győzhette le ellenfelét, mert az mindig más álláspontot
foglalt el, mint ő: a szív álláspontját, a szerető leányét, ki Anatole
republikánus elveinek nem az elvek miatt, hanem csak azért volt
ellensége, mert az elvek álltak boldogságának útjában. Ez este is
erőteljes philippikát tartott kedvesének politikai működése ellen,
melyen valószínűleg több éjen át törte szeretetreméltó fejecskéjét, s
melynek vége az engesztelhetlenség proklamálása vala Anatole és a
tábornok között.
– Igaza van Odalie, – viszonzá Anatole búsan, – én el is vesztém már
minden reményemet.
– Úgy? kérdé a leány félig szemrehányó, félig bátorító hangon, mely oly
sajátságosan hatott Anatolera, mintha e hangban egy mentő kéz nyúlna
feléje.
– És ön nem? kérdé Anatole a leány kezét megragadva.
Odalie kedvesére tekintett, s pillantásában annyi büszkeség és szerelem,
annyi remény és bátorítás volt, hogy Anatole első perczben nem talált
szót azon érzelmek kifejezésére, melyek szívét e pillanatban
megrohanták.
Felelni akart, de e perczben megjelent Mlle Blanche, figyelmeztetve az
ifjakat, hogy megkondult az esti harangszó, mi azt jelenti, hogy a
nagynéni e pillanatban búcsut vesz a kávézó társaságtól, s a tűkör előtt
rendbeszedvén netán derangirozott hajfürteit, megindul azon útra, melyet
tíz percz alatt szokott megtenni.
Mindhárman a kert ajtaja felé indultak. A most már hármasban vitt
társalgás egy tánczmulatságra tért át, mely két nap múlva volt tartandó
valami jótékony czélra a passy-i városházon, s melyre egy ott lakó
ismerősétől Anatole is kapott meghívást. Odalie jó kedvűen elmondá
Anatolenak, miszerint nagynénje vele megy a bálba, hogy ott bemutassa
neki egy régi és kedves ismerősét Mr. Hyacinthe Randeaut, ki kevés
észszel és több millióval nem kellemetlen külsőt és «tisztességes
szándékot» párosít magában, s kin ő kénytelen lesz ismét új kísérletet
tenni a kosáradásban, mely nemes művészetben már meglehetős gyakorlatot
szerzett magának.
– E szerint nem is tudom, fogok-e önhöz közelíthetni holnapután? szólt
mosolyogva Anatole, – ki tudja, hátha a néni önt már az estve minden
perczére előre elengagirozta Randeau úrral?
– Ohó! – viszonzá Odalie, – az nem megy, magamról csak magam
rendelkezem!
A hang, melyen e szavak ejtve valának, komolysága által annyira elütött
a társalgás eddigi hangjától, hogy Anatole megrendülve egész valójában,
mély érzésű, kérdő tekintetet vetett a leányra.
A kis társaság e pillanatban a kert kapujához ért.
Anatole kezét nyújtá a búcsúra, s Odalie remegő kézzel fogadta a feléje
nyújtott kezet, de szemébe nézett kedvesének oly pillantással, melynek
határozottsága sajátságos ellentétben állt kezének remegésével. A leány
ajka susogott valamit, s Anatole ismét hallani vélte:
– Magamról csak magam rendelkezem!
[Illustration: Anatole kezét nyujtá a búcsúra.]
XV.
Anatole lázas izgatottságban tért vissza Párisba. Ez egyszerű jelenet
kimondhatatlan hatással volt reá. Odalie nem először nyilatkozott így
előtte, de míg máskor a leány ily nyilatkozatai nem bírták gondolatai
menetét megváltoztatni, most a kételyeknek egy új világát látszottak
előtte feltárni, melynek chaosában lelke nem bírt egyhamar eligazodni.
Nehány hét óta rég nem tapasztalt szélcsönd állt volt be Anatole
kedélyében. Szomorú kételyeinek azon lánczolata, mely a múlt évben közel
vitte a megtébolyodáshoz, a gyakori ismétlés által szinte elveszté
izgató hatását lelkére. Azon kínos gondolatok, melyeknek kiindulási
pontját szerelme s nyugpontját a boldogság lehetetlensége képezte,
szinte szakadatlanul azon kétségbeejtő rendben járták meg elméjét, mely
vagy a rögeszméknek ád életet, vagy eltompítja a lelket. Amazok örvényét
szerencsésen elkerülte; lelke hozzátörődött a fájdalom gondolatához,
azon lemondással, mely legalább némi nyugalmat ád. Azon izgalmak is
elmúltak, melyeket a télen Odalie kaczérsága támasztott lelkében, s a
Passyban töltött szép órák teljessé tették benne azon apathiát, mely
képes a jelent élvezni, a nélkül hogy reméljen, a nélkül hogy féljen a
jövőtől. E lelki csönd kétségkívül nem volt valódi nyugalom, de volt
legalább azon neme a nyugalomnak, melyre Anatole még képes vala. E
nyugalmat Odalie szavai erőszakosan megzavarták. Midőn Anatole úgy látta
kedvesét maga előtt, mint a ki nem adja meg magát a kétségbeesés azon
hazug lemondásának, melylyel ő önmagát ámítá, hanem reménynyel mer
szemébe tekinteni a jövőnek, első pillanatra megdöbbenté azon különbség,
mely kettejök lélekállapotában félreismerhetlen vala. Míg Odalie szavai
reményt és határozottságot árultak el, ő nem érzett magában erőt másra,
mint a lemondásra, képességet másra, mint a reménytelenségre. Ama nagy
űr, mely saját kételyeit Odalie reményeitől elválasztá, sohsem sem tűnt
szemébe oly kiáltó mélységben, mint most. Ez első észleletnek
consequentiái elmaradhatlanok valának. Önkénytelenül fel kelle merülnie
előtte a kérdésnek, melyiköknek van igaza? annál inkább, mert e
pillanatban inkább érzé, mint bármikor, hogy magaviselete nem állt
összhangzásban lelkének lemondásával.
Anatole theoriában lemondott volt a boldogságnak még reményéről is; és a
valóságban nem tudott még a boldogság látszatának élvezetéről sem
lemondani. Ily módon magaviselete mintegy szavai czáfolata gyanánt
tünhetett fel Odalie előtt. Anatole úgy érzé e perczben, hogy akarata
ellenére ámította kedvesét, – mert vajjon feltehette-e Odalie a
férfiról, hogy ne legyen képes azon szilárdságra, melyet ő érzett
magában, s hogy ha erre nincs ereje, ne legyen képes tettleg is
lemondani a jelenről, midőn már lemondott a jövőről?
Az önvád ismét felüté fejét lelkében, s oly parancsolólag tette fel a
kérdést előtte, hogy a felelet kikerülhetlen vala. Kinek van hát igaza,
annak-e a ki remél, vagy annak, a ki kétségbeesik?
Hazaérve Anatole több órán át kínos töprengések közt járt fel s alá
szobájában. Végre leült asztalához s elővette naplóját.
Több lapon át kúszált, nehezen olvasható sorok töltik be a könyvet,
folytatá Achille barátja naplóját felnyitva, melyeknek minden tollvonása
a láz görcsös rohamosságát árulja el.
Achille olvasá:
«Magam felett csak magam rendelkezem!
Mi daemoni erő van e szavakban, hogy nem akarnak megválni
emlékezetemtől? Bárhová tekintsek, bármire gondoljak, lángbetűkkel
megírva tűnnek fel előttem, s mögöttük a háttérben Odalie alakja jelenik
meg, magasztosan, mint egy istennő, a mint a reménynek megparancsolja,
hogy újra szülessen!
Jelentéktelen dolog, egy felesleges kérdés volt az, a mire e szavak
válaszul szolgáltak, – de a hang, melyen ejtve valának, a tekintet, mely
kisérőűl volt adva melléjök, mást tett kérdéssé e felelet előtt.
A kérdés a remény lehetősége volt és ő igennel felelt reá!
Ah Odalie, mily nagy, mily dicső valál e pillanatban!
És mily nyomorult vagyok én, hogy neked, a gyönge nőnek kellett az
elsőnek lenned, ki a menekvést a bátorságban keresi!
S vajjon nem lehetne-e igazad?
Vajjon a kitartás, melyet a remény támogat, nem győzhetné-e le végre
azon akadályokat, melyek egymástól elválasztanak? Lehet-e atyád
gyűlölete erősebb, maradandóbb szerelmünknél? Oly képzelhetlen volna-e,
hogy sikerül végre ellenállását megtörnünk, hogy szíve felenged leánya
fájdalmán, hogy visszariad a gondolattól, magára vállalni a felelősséget
egyetlen gyermekének boldogtalanságáért?
Hány példa bizonyítja az ellenkezőt! Hányszor győzött már a kitartás, a
hűség az apák makacsságán s gyűlöletén! S ha nem indulna is meg
fájdalmunkon, valjon nem állhatnak-e be oly események, melyek
feleslegessé tehetik rá nézve miattam téged is sújtani?
Oh mennyi kedvező eshetőség buzdithat bátorságra s kitartásra! És ha
szíve kemény marad és sem irántad való szeretete, sem a külvilág
eseményei nem hajthatják meg makacságát, vajjon nem uralkodik-e felette
is a mulandóság törvénye, s nem valószínű-e, hogy egy szomorú, de
kikerülhetlen esemény visszaadja neked a jogot sorsodról rendelkezni?
De vajjon szorulunk-e a leglassúbb s legdrágább szövetségesre, az időre?
Nem áll-e hatalmunkban közelebb hozni az órát, melyben egyek lehetünk,
ha kell – erőszakkal is?
Oh Odalie, már többször kisértett agyamban e gondolat, de sohsem tudott,
vagy nem mert úgy testet ölteni előttem, mint e pillanatban. Gyakran
súgta ösztönöm, hogy van egy út, mely még nincs elzárva előttünk, – de
midőn rád gondoltam, e sejtelem nem tudott bennem gondolattá
szilárdulni. Nem tudtam, nem mertem elédbe lépni e szavakkal: _Hagyd el
atyádat és jer velem!_
S vajjon miért nem mertem?
A világ érzéketlen része ugyan lázadásnak tekinti az atyai hatalom
ellen, ha a leány apja előitéletei kedveért nem fogadja resignátióval
osztályrészéül a szerencsétlenséget, a rágalom kész követ dobni a nőre,
midőn hőssé teszi a szerelem költészete – de végre is, ne volna senki, a
ki elismerné a női szív jogát a boldogságra? nem volna-e képes a világ,
mely oly kérlelhetlen és elnéző tud lenni egyszerre, igazolni a leányt,
ki az atyai zsarnokság ellenében az önvédelem jogához folyamodik?
S vajjon megsértenélek-e vele szívem szerelme, ha mondanám neked: ha
igazán szeretsz, jer, tépjük szét az előitélet lánczait és tettünket
igazolni fogja boldogságunk?! S vajjon lehetetlen volna-e, hogy képes
volnál e lépésre, melyre midőn a szerelem elszánja magát, oly magasra
emeli a lelket, hova a rágalom, a kétkedés el nem ér?
Két út van előttünk, mely közt választhatunk.
Várni türelemmel, békében, bízva időben, – vagy tenni határozottan,
erőszakkal bízva ügyünk igazságában.
Te még nem estél kétségbe e végzetes válaszúton! – és én?
Oh Odalie, hogy tudsz elég nagylelkű lenni, meg nem vetni a gyáva
férfit, ki nem mert e válaszútra még elvezetni sem!
Mert nem mertem, – megvallom, nem volt rá bátorságom! És valjon miért
nem volt?
Ah, tudom-e miért nem volt?
Kételkedhetem-e szerelmedben a nélkül, hogy vétkezném ellened? s nem az
által adnád-e annak legkiáltóbb bizonyítványát, ha kedvemért lemondanál
atyádról, vagy az idő kezébe tennéd le sorsodat?
Mi tartóztat tehát vissza, hogy rábírjalak szerelmünk nevében, kösd
sorsodat sorsomhoz, örökre, visszavonhatlanul?
E gondolat oly csábító és mégis, – érzem, hogy irtózom tőle. Imádlak és
nem merlek kérni sem arra, segíts tűrni, kitartani, sem arra, hogy
ragadd meg velem együtt az egyetlen eszközt, mely boldoggá tehet!
De hát miért nem merem? mi tart vissza?
Oh te megfoghatatlan rém, mely agyamban kisértesz, ölts testet, mondd
meg, ki vagy és hogy hívnak?
Becsület a neved? – úgy nincs itt mit keresned. A becsületet itt nem
fenyegeti veszély.
Hitetlenségnek hívnak? azt hiszed, nem bízom szívemben, kételkedem
Odalie szerelmében? – Távozzál. Hiszek.
Gyöngeség vagy-e, hétköznapi gyávasága egy pulya léleknek, mely fél egy
férfi haragjával szembeszállni? – El veled nyomorult, nem ismertelek
soha!
Mindez nem vagy.
Úgy hát mi vagy, az ördögbe! mi vagy? lépj elő, mutasd meg magadat, hadd
szálljak veled szembe, – ne kisérts sátán, – ismerni akarlak, ismerni –
Ah közelítesz már, – így jól van! a chaoz oszlik, – vonalakat látok –
közelebb jő – egész emberi alak – ősz fürtök – ősz szakáll – – mi ez? e
merev tekintet, e hangtalan ajak, – oh Cotin György szelleme!
Csakugyan te vagy-e, szerencsétlen agg, élő halott emléke egy család
gyalázatának? Igen, e tehetetlen tagok, melyek csak reszketni bírnak, e
szélhüdött nyelv, mely csak hebegni tud, ez otthontalan tekintet,
melyből pokoli kínok viszfénye sugárzik felém, – áh ismerlek, te vagy a
_nyomor áldozata!_
Megszólalsz? – te még beszélni tudsz? – visszatért ajkadra a szó
hatalma, hogy elmondjad szenvedésidet elrémítő például tapasztalatlan
lelkeknek? – Jó tehát, – szólj. Figyelek.
Mit beszélsz?
Ifju valál, huszonhat éves, erős, egészséges ifjú, telve tettvágygyal és
munkaképességgel, – épen mint én –
Charlotte a legszebb leány volt Párisban, fiatal, viruló, a test és
lélek minden kincsével gazdagon megáldva, szüleinek bálványa, idegenek
bámulatának, ismerősök tiszteletének tárgya – épen mint Odalie –
Megláttátok és megszerettétek egymást; éveken át a párisi élet minden
csábjai, a hosszú távollét daczára hűk maradtatok egymáshoz, szerelmetek
naponként növekedett, nőtt a boldogság, nőtt a szenvedés által, – épen
mint a miénk –
Végre tiéd lehetett ő, a legszebb leány, a legszeretőbb asszony.
Boldogságod felülmúlhatatlan vala. A szeretett nő oldalán tekintélyes
vagyon ura, munkaképes férfi voltál, – mi sem hiányzott szerencsédből.
Megvolt mindaz, a mi boldoggá teszi az embert, s misem hiányzott abból,
a miből a megelégedés születik. A sors három gyermeket adott, három szép
ifjú csemetét; két fiút támaszúl az apának, egy leányt öröműl az
anyának. Szerelmeteknek e hármas záloga csak növelte boldogságtokat. Nőd
a legerényesebb, leghűbb nő vala a világon. Soha egy felhő nem jelent
meg boldogságod egén, melyet Charlotte hű szerelmének napfénye árasztott
el sugaraival, soha egy szellő nem zavarta meg a megelégedés ama jóltevő
légkörét, mely nőd és gyermekeid vidám kedélyéből illatozott felé. Igy
élted napjaidat, kiérdemelve a föld minden hatalmasainak irígységét. Az
idő haladt. Az évek évtizedekké váltak, s évtizedenként letűntek a
mulandóság örök tengerébe; népek keltek fel és buktak el, trónok
támadtak és enyésztek el, csak a te szívedben nem változott semmi. A
félszázad dere megüté fürteidet és szeretted nődet, mint midőn először
megláttad és gyermekeidet, mint mikor először ejté ki ajkuk az apa
nevét. Nőd úgy csüggött rajtad, mint évtizedek előtt, s a mely része
szívének gyermekeié vala, általok és bennök még azzal is téged
szeretett. Fiaid felnőttek, reményteljes ifjak, az érző szív és nemes
lélek felkent örökösei, s már számítád az éveket, midőn leveszik
válladról a munka nehéz terhét, hogy friss erővel haladjanak a pályán,
melyen te harmincz éven át szerencsével, becsületben megálltál. Oh, hogy
volt erőd elviselni ennyi boldogságot.
Egyszerre megfordult a koczka, ten vétked nélkül, véletlenül. A halálos
járvány ledöndötte hajlott korod mindkét támaszát, egyszerre,
könyörtelenül. Ez első csapása volt a sorsnak. Lesujtott. Elvesztéd
reményedet a jövőben. Fel akartál hagyni a munkával, hogy a megérdemelt
nyugalom karjaiban, nőd és leányod szeretete által vigasztalva sirathasd
elveszett fiaidat. Rendezni kezdéd ügyeidet, midőn egyszerre egy
pénzkirály bukása magával rántott az örvénybe. Egy második, harmadik,
tán tizedik ember könnyelmű koczkára tette vagyonát, s merész
üzérkedéssel maga ellen lázítá a szerencsét, – és neked kellett egy
ismeretlen bűneért megszenvedned! Becsületes valál, nem károsítottál meg
senkit, kifizettél minden apró embert, míg neked adósod maradt még isten
is, – ha van!
Ha van? – kételkedni kezdtél benne. Szegény öreg, csak most kezdtél
benne kételkedni, nem akkor, midőn jóllétben éltél és boldogságban, –
pedig e jóllét volt nyomorod forrása, és ha istened adta, úgy ördögi
szándékkal adta!
Maradt annyid, a miből lehetett megélni. De mi a puszta megélés arra
nézve, ki félszázadot töltött el nélkülözést nem ismerő jólétben? A
megélés csak arra képesíti, hogy érezni tudja veszteségét. Mindegy. Nem
ijedtél meg tőle. Kényelemhez szoktál és bőséghez, és volt erőd
lemondani mindkettőről. Nődre gondoltál és gyermekedre, ezentul ők
lesznek minden örömed. Oh, de rosszul számítál! Balvégzeted azon
forrásból eredt, melyből a megelégedést vártad; ugyanaz tett
boldogtalanná, kiben egy hosszú életen át boldogságodat találtad fel. Oh
ördögi igazságszolgáltatás, mely ugyanazon kézzel sujtasz, mely addig az
üdv útján vezérlett!
Charlotte hű hitves volt, de gyönge asszony, szerető nő, de oktalan
anya. Soha még tán gondolatban sem vétkezett ellened, soha más férfi
képe nem volt szívébe zárva, mint a tiéd, – de hiú volt és szeretett
mulatni, ártatlan volt, de szeretett élvezni, – épen mint Odalie, – – oh
nem! nem annyira, mint Odalie!
Nem annyira mint Odalie, – és mégis eléggé arra, hogy mindnyájatokat
elveszítsen. Oh iszonyú vétkezése egy ártatlan kebelnek!
Charlotte szeretett, de gyönge volt. Ha halálával visszaadhatta volna
eltünt szerencsédet, tán képes lett volna azon hősi önfeláldozásra, azon
rajongó elszántságra, melylyel a hindu nő elhalt férjét a lángokba
követi. Erre nem volt szükség. Nem kellett hőstetteket elkövetnie. Más
feladat várt reá, kicsinyes, prózai. És erre képtelen vala. Te nem is
kérted, és ő igérte, és szentül feltette magában, hogy le fog mondani
csekély örömeiről, hogy felhágy apró mulatságaival, ártatlan asszonyi
fényüzésével, melyek egy jobb korban életét füszerezték; – igérte és
akarta ezt, soha nő jobb szándékkal nem akart valamit, – és mégis
képtelen volt reá. Ama nő, ki egy nagy áldozatra, mely pillanatnyi hősi
önfeláldozást feltételez, tán kész lett volna, – nem bírta ez apró
mindennapi áldozatokat meghozni. Jó volt benne a szándék, de hiányzott a
kitartás, hiányzott az erő oly áldozatokat hozni, melyek naponként
megújulnak, lemondani oly dolgokról, melyekről _minden nap, minden
órában újra kell lemondani_. Oh asszonyi gyöngeség, mely képes vagy nagy
tettekre, és elbukol a kicsinyek előtt!
És a nőtől, ki maga nem tudott lemondani, leánya miként tanulhatott
volna lemondást? Charlotte imádta gyermekét, nem gondolt a jövőre, és
azon könnyelmű jószívüséggel, mely a gyöngeségnek átka, kielégíté minden
szeszélyét, sőt támasztott benne újakat.
Charlotte szeretett és becsületes volt, de hiú és élvvágyó vala, – és mi
lett a vége?
Egy család, mely évtizedeken át az erény és boldogság, tisztaság és
megelégedés példányképe volt: saját gyalázatába temetkezik!
A becsületben megőszült apa tagjait megbénítja, agyát megzavarja a
szörnyű fájdalom, midőn neve szégyenét megtudja!
A boldogságra nevelt leány piaczra hordja bájait, aprópénzre felváltja
szerelmét, hogy a bűn filléreivel tengesse szülei életét!
Az erényben megvénült anya bérlelt kisérője, kerítőnője lesz egy párisi
cocottenak, – saját gyermekének!
Egy élőhalott családfő, bukott leány és gyermeke gyalázatából tengődő
anya, – oh iszonytató!
És a minek vége e vérfagyasztó bukás, annak kezdete a szerelem
kimondhatatlan boldogsága volt!…
Mert szerettétek egymást, és boldoggá tettétek egymást, – épen úgy, mint
én és –
Nem – nem!
Oh hallgass el kisértő rém, – elég volt, – ah elég ebből a gyötrelemből!
Hahaha! kaczagj tábornok, – nem fenyeget veszély. – – Flavigneux Anatole
nem meri leányodat elvenni, mert fél, hogy nem tud vele – _megélni!_»
E sorok után Anatole eldobta a tollat, földhözvágta naplóját, felkelt,
de alig tett néhány lépést a szobában, eszméletlenül rogyott ágyára.
Midőn reggel jó későn bementem hozzá, ott találtam, rendetlen
öltözékben, ágyán fekve. Melle nehezen lélekzett, feje forró volt a
láztól s ajka érthetetlen szavakat rebegett.
Felköltém. E kínos éj annyira kimeríté, hogy a napot ágyban kellett
töltenie. De megnyugodni nem bírt. A legellentétesebb gondolatok üzték
egymást agyában, a legkínzóbb kételyek gyötörték lelkét, nem hagyva azt
pillanatra sem megpihenni. Estve végre felugrott fekhelyéről, s ismét
elővette naplóját, mintha szenvedése csökkennék, ha megosztja a
papirral.
«Szeretni egy nőt és nem merni elvenni az élettől való félelemből, –
minő nevetséges ez! És oh, mégis, mily kétségbeejtő igazság van e
szavakban!
Nézzünk hát szemébe a keserű valónak.
Mi vagyok én? minő reményeim vannak? minő kilátásaim lehetnek?
Republikánus vagyok és ujságíró, egyéb semmi. Vagyonom nincs, nem volt,
és nem lesz soha. Nem ily emberek gyüjtik a vagyont, mint én vagyok. Van
két karom, mely dolgozni tud, van elmém, mely képes gondolkozni. Lehet-e
ebből megélni? – Oh lehet! Alig vettem a tollat kezembe, s oly
jövedelmem volt, melylyel bármely más pálya kezdetén gazdagnak
tekinthetném magamat.
De az én pályámon? – Hol itt a biztosság, hol a garantia? Meg tudom-e
mondani, fogok-e egy hónap mulva arczom verejtékével szert tenni annak
tizedrészére, a mit ma játszva megkeresek? Egy nap, és tönkre lehetek
téve. Nyomja el a kormány ma lapomat, – és holnap koldus vagyok, hacsak
nem akarom tollamat eladni, s meggyőződésemet mesterséggé silányítani.
Meglehet, hogy a szabadság napja felvirrad Francziaországra, s egykor
nevetni fogom mai aggodalmaimat, de épen úgy meglehet, hogy a császári
kormány ismét elnyomja a sajtót, s akkor megbuktam. Ki tudhatja, mikor
tör ki egy háború, melyből a császárság új erőt merítve azzal kezdi
diadalát, hogy mindnyájunkat földönfutókká tesz, kik ellenségei valánk?
[Illustration: Ismét elővette naplóját.]
Itt nincs menekvés. Ha nem akarok lemondani szent meggyőződésemről,
sorsom a pillanat véletlen szeszélyétől függ, mint függött eddig. De
törődöm is én ezzel, míg magamról van szó? Megkisértém már egyszer
lemondani a bőségről, egyszer lemondani a jólétről, – és az elhatározás
nem került fáradságomba.
Eddig még jól van minden. Milliók nem tehetnének boldoggá, s a szükség
nem tehet szerencsétlenné.
De Odalie!
Szabad-e magamhoz kötni egy nőt, midőn nem tudom sorsát biztosítani?
Kitehetem-e őt annak, a mit én el tudnék viselni, de a mi az ő lelkét
megtörné?
Odalie gazdagságban született és nőtt fel. Atyja oly nevelést adott
neki, éveken át oly életmódhoz szoktatá, mely messze felülhaladja
vagyonát. Ha a tábornok ma meghal, leányára épen annyi vagyont hágy, a
mennyit az két év alatt elkölteni szokott. Odalie csak gazdag férj
oldalán találhat megelégedést.
Mi történnék vele, ha soromhoz kötné sorsát, s ma vagy holnap, tíz vagy
husz év mulva, egy reggelen a nyomorra ébrednénk? E gyermek annyira
hozzászokott az élet fényoldalához, hogy fogalma sincs az
árnyoldalakról. Miként találhatná magát belé a nélkülözésekbe az, ki a
szükséget csak hiréből ismeri?
Oh Odalie! volnál szegény ember leánya, ki megszokta látni az élettel
való küzdelmet, kire nézve nem idegen a nélkülözés gondolata, ki tudja
igényeit a lehetőséghez alkalmazni, s nem ismeri a jólét kényelmeit, –
ah kedvesem, egy pillanatig nem haboznám, hogy lábaid elé borulva örök
kötésre kérjelek! Akkor volna reményem, hogy, ha kell, tudnál lemondani
velem együtt, hogy együtt viselve a nélkülözés terhét, egymás terhén
könnyítenénk, – akkor hinném, hogy szerelmed képes nemcsak a szív, de az
anyag minden viszontagságaival is megküzdeni, – de így! Oh! nem a nagy
szenvedések teszik a legtöbb embert szerencsétlenné, hanem a kis bajok.
Sok ember el képes türni egy nagy csapást, de a szüntelen apró
tűszurások alatt ereje megtörik; s gyakran több lélekerő kell ahhoz,
hogy soká tudjunk türni kis bajokat, mint rövid ideig nagy fájdalmakat.
Oh, ez volt Cotinnénak is végzete!
És ha elgondolom, hogy jöhetne idő, midőn te szemrehányásokat tehetnél
nekem, hogy én tettelek szerencsétlenné, én tettem koczkára sorsodat, én
ragadtalak ki a jólét, a megelégedés karjaiból, – mint tett Cotinné
férjének, – vagy ha ajkad nem is ejtene egy szónyi szemrehányást, ha
képes volnál hallgatni és lemondani, – de ha nekem látnom kellene, hogy
lemondasz arról, a mi életedet kellemessé tette, – ah, a gondolat, hogy
mialatt szenvedsz, elviselhetetlen volna rám nézve!