képes volna is nemcsak elszánni magát az ily életre, hanem azt meg is
kedvelni, – vajjon biztosíthatná-e ez boldogságunkat? Lehet-e két
szerelmes egyike boldog a nélkül, hogy a másik is az legyen? s vajjon
kielégíthetne-e _engem_ az ily nyugalmas élet, melynek rendes voltát
csak egyhangúsága mulja felül? – Meglehet, hogy egy ideig, tán néhány
évig is, a szerelem boldogságának élvezete képes volna annyira
elfoglalni, hogy ne vágyjam más után, – de tűrhető volna-e rám nézve
hosszabb időre e gépies csendes életmód, mely nem nyujt semmit, a miért
lelkesülnünk lehetne? Élni rendszeresen, dolgozni egy nap annyit, mint
másnap, vasárnap pihenni, naponként ugyanazon étvágygyal leülni a
megszokott asztalhoz, melynek programmja már előre meg van határozva a
kalendáriomban, e mellett évenként egy-egy honpolgárral megajándékozni a
társadalmat; megöregedni lassan, meghalni tisztességesen, eltemettetni
zaj nélkül, megsirattatni a család által mint becsületes családapa, ki
családjáért szorgalmasan dolgozott és gyermekeit rendesen elküldte az
iskolába, a szomszédok által mint loyális polgár, ki adóját híven
megfizette, s nem okozott soha bosszúságot a felsőbbségnek, – aztán
elfeledtetni, mint egyik lánczszeme azon óriási zérusnak, melyet az
emberek túlnyomó része alkot, – ah, pokolba az ily élettel! Oh, nem
vetem meg azon polgári erényeket, melyek egyedül biztosítják a
társadalom fenmaradását. Tisztelettel emelek kalapot a népnek minden
tagja, e nagy ismeretlennek minden eleme előtt, – ő nélkülök nem volna
miért lelkesülnünk, miért küzdenünk; és kész vagyok éltemet, mindenemet
feláldozni nemzetem szolgálatában, – de visszalépni a nagy tömegbe,
elenyészni a jótevő mindennapiságban, semmivé lenni, midőn valami
valánk, – nem! ez ellen természetem minden íze fellázad! Meglehet, ha
más körben nevelkedem, boldog lehetnék ily életben; de a ki egyszer
megízlelte a politikai pálya izgalmait, melyre nem a véletlen vagy a
kenyérkeresés vezette, az nem fog e pályától többé megválhatni.
Csalódás, elkeseredés, politikai tönkrejutás letaszíthat a közélet
teréről, erőszakos viszonyok elzárhatják azt előlem, de hogy önkényt
lemondjak róla, hogy elhagyjam eszméimet, melyek lényem jobb felét
képezik, – nem, ezt nem tehetem még szerelmem kedveért sem. Úgy érezném
magam, mint a szárazra vetett hal, mint a növény, melyet idegen égalj
alatt idegen talajba átültetnek, s mindkettőnek sorsa az enyészet. A
politikai élet oly szükségletté vált már rám nézve, melyről le nem
mondhatok a nélkül, hogy lelkem fele utánna ne szakadjon. Érzem, hogy
boldogtalannak kellene lennem oly életben, mely leszorítana a politikai
térről, s bármennyire imádjam Odaliet, érzem, hogy szerelme nem volna
képes veszteségemet pótolni. Nem mintha kevésbbé csüggném szerelmemen,
mint eszméimen, – jobban szeretni mint én, nem lehet. De _egyiránt_
lelkesülök érted hazám szabadsága és érted szívem szerelme! Lelkem két
fele vagytok, egyik oly drága előttem, mint a másik. S ha kedvedért
lemondanék politikai eszméimről, ez annyi volna, mint lemondani
magamról. Nem volnék többé én; s vajjon a lélek, mely önmagát megfosztá
legnemesebb eszményeitől, képes volna-e boldoggá tenni egy roncsolt
szívet, mint az enyém, s egy szerelemtől túláradó kebelt, mint a tied
Odalie?
Nem lehet! bármit gondoljak, bármint gyötörjem elcsigázott elmémet, –
nem találok sehol egy pontot, hol megnyughatnám, – a legkínzóbb kételyek
zavaros raja támadja meg elmémet, – és semmi a mi vigasztalna, semmi a
mi kivezethetne e borzasztó chaoszból! – Mi lesz ennek vége? el fogom-e
tűrhetni e helyzetet a nélkül, hogy szívem megszakadna, eltűrheti-e
eszem a nélkül, hogy meg ne zavarodjék?
Ah! még e gondolat is elborzaszt, – ne gondoljunk többé reá!
De ah! lehet-e rád nem gondolni Odalie!?»
Íme azon elmélkedések, melyek közel egy éven át szinte kizárólag
foglalkoztaták Anatole elméjét. Százszor és százszor elgondolta magában
ezeket és mindannyiszor ugyanazon eredményre jutott. Nem volt napja az
évnek, melyen latra ne vetette volna jövőjének minden eshetőségeit, s
melyen e fájdalmas kételyek útját be nem futotta volna, hogy végén ismét
ott álljon, a honnan elindult. E szomorú körfolyama az eszméknek a meddő
töprengések azon örvénye felé ragadá őt, melyben a rögeszmék születnek.
Nem egyszer, midőn mélabúsan maga elé meresztett tekintettel találtam
szobájában ülve, aggódni kezdtem, hogy a lelki kór, mely kínzá,
valóságos betegséggé válhatik, mely a Bicêtret népesíti meg. Nem volt
előtte bizonyos semmi, csak az, hogy a _jelenben_ szereti Odaliet, s
hogy sohsem lehet vele boldog, – minden egyéb gondolat, mely agyát
megszállta, a kételyek beláthatlan sorát vonná maga után.
E szakadatlan, naponként megújuló kínos töprengések néhány hó alatt oly
apathiába taszíták Anatolet, mely valami kimondhatlanul otthontalan
benyomást tett az emberre. Lelke annyira elveszté minden ruganyosságát,
hogy úgy látszott, mintha kiveszett volna belőle még az is, a mi abc-jét
teszi minden vonzalomnak: a vágy, kedvesét láthatni. Nem csak hogy nem
kereste az alkalmat Odalieval találkozhatni; hanem még a kínálkozó
alkalmat is elmulasztá. Margaudné, vénasszonyos túlbuzgóságában
mindenkép igyekezett volna kedvencz gondolatát előmozdítani; de Anatole
nem volt fogékony terveire. Nem tartá fenn a Constanceszal való
ismeretséget sem, pedig világos lehetett előtte, hogy ha egyáltaljában
van mód benne ideálját láthatni, azt legkönnyebben Plangenetné barátsága
nyújthatja. Anatole nem kereste ezt, nem használta amazt. A nyár első
hónapjaiban még megtette azt, hogy hetenként néhányszor kiment Passyba,
hova Duploque tábornok már májusban kiküldé leányát, s hol Odalie, midőn
először meglátta kertjéből Anatolet, mindennap ott várta a ház előtti
verandán, honnan legalább köszönését fogadhatá. Nehány hónapon át minden
másod, harmadnap itt váltott egy pillantást a két szerelmes, – a leány
rendesen ott várta Anatolet ugyanazon helyen, mintegy néma biztosítékát
nyújtva szerelmének, – és Anatole egy ideig öntudatosan élvezte azon
fájdalmas gyönyört, melyet elérhetetlen ideáljának látása okozott, – de
lassanként belefáradt az élvezetnek ez emésztő nemébe, s a helyett, hogy
Passy főutczáján tegye esti sétáját, szobájában fel s alá járva
átengedte magát lélekölő kételyeinek, azon tájékozatlansággal, azon
érzéketlenséggel, mely nem egyszer a megőrülés bevezetése. A skepsis
szelleme annyira aláköté lelkének minden erejét, hogy nem mert remélni s
nem bírt lemondani.
[Illustration: Mélabúsan találtam szobájában ülve.]
XIII.
Közeledett a tél; a harmadik, mióta Anatole és Odalie egymást ismerték,
s Anatole azon határozatlansággal ment elébe, mely vagy a
könnyelműségnek, vagy az elcsigázott lélek apathiájának gyümölcse.
Minden gondolata Odalie körül forgott, egész éjszakákon át e gyermek
alakja tartá távol az álmot szempilláitól, de hogy mit fog tenni, ha
vele ismét találkozik, arra nem gondolt.
Egy deczemberi napon az utczán Plangenetnével találkozott. Köszönésére
Constance megállítá kocsiját, mi Anatolera nézve felhívás volt oda
sietni. «Bocsánat, hogy megállítom», szólt Plangenetné, midőn Anatole a
hintó ajtajához lépett, «csak azt akartam önnek mondani, hogy jöjjön el
szombaton este theára, ha valakit látni akar.»
Constance elpirult e szavakra, s kocsisának jelt adott a tovább
hajtásra, mielőtt Anatole még felelhetett volna.
Három nap választá el Anatolet a szombattól. Tudta, kiről van szó, s
tudnia kellett, hogy Constance a mit tett, nem tette volna másért, mint
Odalie kedveért. Tehát Odalie találkozni akar vele, s ezt tudtára adja
nyiltan, őszintén, minden tartalék nélkül. A ki ismerte e gyermeket,
tudhatta, mily önlegyőzésébe kellett e lépésnek kerülnie. Más ember el
lett volna ragadtatva, ha kedvese kétségbevont szerelmének ily
bizonyítványát veszi: Anatole már alig tudott neki örülni. A kitüzött
napon meglátogatta Plangenetnét, inkább udvariasságból, melylyel a nőnek
tartozni vélt, inkább azért, mert gyönge vala visszautasítani a
kinálkozó alkalmat, semmint azért, hogy rég nélkülözött ideálja
társaságát élvezze.
Soha szerelmes sajátságosabb s egy szerető szívre nézve szokatlanabb
érzelmekkel nem ment az első találkozásra, melyet nem adott, hanem
kapott, mint Anatole. De e találkozás rést tört apathiáján. Odalie oly
szép volt s oly elragadó, minőnek Anatole még sohsem látta. Mintha,
érezve a helyzet abnormis voltát, midőn magát egy harmadik helyen
találta szerelmesével, szépsége fényével s női méltósága ellenállhatlan
ragyogásával akarta volna azt Anatolelal feledtetni: a leány összeszedte
szépségének s szellemének minden báját, hogy az egyensúlyt
helyreállítsa. Ha Anatole, Constance salonjába nyitva, ott Odaliet
egyedül találja, aligha tudott volna féket vetni érzelmeire, s lábához
borulva elmondta volna neki, hogy imádja, aztán kérte volna, vesse meg,
mert ő sokkal nyomorultabb, mintsem szerelmére méltó lehetne. De midőn
Constance lépett elébe s némi zavarral nyújtá kezét az ifjúnak, Anatole
sokkal jobban érzé helyzete előnyét, semhogy néhány perczczel utóbb,
midőn Odalie megjelent, ne tudott volna uralkodni érzelmein.
E télen, részint Constance salonjában, részint társaságokban, Anatole
többször találkozott Odalieval, mint bármikor. Barátomnak lehetetlen
volt észre nem vennie, hogy e gyermek napról-napra imádandóbb lesz.
Szépsége, mely a mult év óta ismét nagyot haladt, mind jobban fejlődő
elméje és a szokásban nyert ügyessége által támogatva, még ünnepeltebbé
tevé őt, mint azelőtt. Személyiségének varázshatása alatt Anatole
enyészni érzé azon apathiát, mely lelkét elnyomva tartá s midőn szemben
állt a leánynyal, pillanatokra ismét oly erőt érzett szivében, minőre
csak az első szerelem képesít. Odalie kezdetben tartózkodóbb volt
iránta, mit helyzete követelt; de ez Anatole lángját még fokozta s
január hetedikén a két szerelmes azon boldogító öntudattal tért haza,
hogy szerettetik, – hogy a másik félreérthetlenül bevallá neki
szerelmét.
Hozzájárult még egy csekélység, a véletlen gyümölcse, de mely Anatolera
nézve legalább annyi volt, mint Odalienak nyilt vallomása. Egy estve
társaságban, Anatole Odalie és nevelőnője közé került az asztalnál. Hogy
annál zavartalanabbul társaloghasson egyik szomszédjával, nem mulasztá
el a másiknak poharát lehető gyakran megtölteni. Blanche kisasszony nem
volt ellensége Champagne nedvének s jó ismerős házánál nem tartván
szükségesnek szerfelett korlátozni ínyének ártatlan vágyait, minél
többször alkalmat nyújtott szomszédjának a Ganymedes szerepére. A dolog
vége az lett, hogy a bor megoldá a jó Mlle Blanche nyelvét s vacsora
után, azon bőbeszédűséggel, melyre a nők csak képesek, elmondta
Anatolenak, hogy Odalie már három év óta szerelmes belé, nem mulasztván
el felhordani mindazon részleteket, melyeket tudott s melyek a gyermek
érzelmeinek különféle fejlődési stádiumait jelezték.
Odalie vallomása, Constance magaviselete s Mlle Blanche elbeszélése,
melyet a véletlennek köszönhetett, rövid pár hét alatt kiragadták
Anatolet kedélyének szomorú fásultságából, de csak azért, hogy új
szenvedésekkel sújtsák; adtak lelkének ismét némi fogékonyságot, hogy
képes legyen ismét – érezni szenvedését.
Mert, ha kedvesének látása s azon varázsszerű hatás, melyet a leány
Anatolera gyakorolt, képes volt vele néha feledtetni azon reménytelen
jövőt, melynek gondolata kétségbeejté, ha Odalie mellett átengedte magát
perczekre egy képzelt boldogság élvezetének, azon rövid gyönyört, melyet
a jelen nyújtott, Odalie kaczérsága minduntalan megzavarta.
A leány naponként szebb és naponként kaczérabb lett. Sohsem láttam még
nőben a szív és jellem legnemesebb tulajdonait oly mértékben párosulva a
felületes asszonyi gyöngeségekkel, mint e fiatal leányban. E szerfelett
hiú s mondhatnám, szenvedélyesen kaczér nőnek szivében mély érzés,
jellemében rendkívüli erő lakott. Az ily nő szerelme már magában véve
folytonos gyötrelem. Odalie Anatolelal szemben szerető nő volt, ki érzi
nemének gyöngeségét s örömmel hajlik meg ama férfi ereje előtt, kit
magának választott, – másokkal szemben valódi typikus alakja a párizsi
társaságnak, egy kedves, szép, eleven, folyton csevegő nő a nagyvilági
nők azon kiváltságos fajából, kiknek nem a kaczérság egyik vagy másik
fegyvere, hanem egész arzenálja áll rendelkezésökre, kik tudnak szendék
és elbizakodottak, bátortalanok és vakmerők, szótalanok és fecsegők
lenni a szükséghez képest.
Odalie kaczérsága, mely még inkább növelte udvarlói számát s melyet
Anatole, míg nem szerette a leányt, tudott objektive méltányolni, mint
szépségének egyik tényezőjét, most sok fájdalmat okozott Anatolenak. Az
ifjú nem egyszer keserű szemrehányásokat tett miatta kedvesének; s
Odalie azon mód által, melyen azokat fogadta s melyen magát menteni
igyekezett, mintegy elismerte Anatole jogát, neki szemrehányásokat
tehetni; a nélkül azonban, hogy hajtott volna rájok. Ez apró epizódok
számos surlódásra adtak alkalmat s a saison két hónapja alatt Anatole és
Odalie nem mint két egymást értő szerelmes, hanem úgy viselték magokat,
mint két ellenfél, kiknek mindenike meg akarja törni a másikat, mert
győzelmét csak akkor tarthatja teljesnek, ha ellenesét meghódolva látja
lábai előtt. Valóságos harcz volt ez ifjú férfi és leány közt, egész
estvéken keresztül, melyben Odalie kaczérságát Anatole azon tettetett
közönynyel igyekezett megtörni, melyben mester volt s mely férfiaknál a
nők kaczérságát pótolja. A harcz hullámzott, hol egyik hol másik fél
került felül, de a végleges győzelem a – szenvedésé vala. Láttam e télen
Anatolet félig idegen emberek társaságában, a kicsapongó vígság azon
keserű nemével értekezni a nap legújabb botrányairól, mely az elnyomott
szenvedésnek erőszakos takarójául szolgált, mialatt Odalie öt-hat ember
eszét zavarta meg, – szemével szüntelen keresve kedvesének egy
engesztelő tekintetét; láttam Odaliet a haragtól remegve várni arra, ki
nyugodtan sétált a corridorban, egy czigarettet füstölve, vagy néhány
lépésnyire tőle egészen elolvadni látszott egy kaczér bankárnéval való
beszélgetésben s oly pillantásokkal és taglejtésekkel kisérte beszédét,
mintha legalább is Romeo nyelvén szólna hozzá, pedig voltakép a börze
természetéről tartott neki értekezést, melyről madame nem képzelhette,
miként bírhat oly vonzerővel élete párjára. De mit fessem önnek e meddő
tusát, melyet két szív küzd egymással s melyből hasznot csak a fájdalom
vonhat? Ön tudni fogja, mennyi alkalma, mennyi száz és százféle módja
van egy nőnek és férfinak, egymást társaságban apró, mások előtt
láthatatlan tűszúrásokkal kínozni. Anatole és Odalie e szomorú küzdelem
egész fegyvertárát kimeríték egymás ellenében.
S vajjon miért? fogja ön kérdeni, mint kérdém én is magamtól és tőlök.
Anatole Odalie kaczérságát vádolá, ez tagadta, vagy Anatole
közönyösségére hivatkozott. S vajjon ki vala hibás?
«És még Flavigneux úr meri Odaliet kaczérsággal vádolni! kiálta fel
előttem e télen Constance, midőn egy ízben meglátogattam. – De jó,
tegyük fel, hogy igaza van, hogy barátném csakugyan kaczér. Nincs-e rá
joga? nem kénytelen-e az lenni? Vegye fel ön e gyermek helyzetét.
Mindennap megtörténhetik, hogy apja azt mondja neki: hallottam, hogy
tegnap ismét kizárólag azzal a republikánussal foglalkoztál, nem mégysz
többé sehová! Odalie a múlt nyáron egy előkelő kérőt visszautasított s
most készül kosarat adni egy másiknak, kibe a tábornok annyira
belebolondult, hogy maga hozzá menne, ha tehetné. Barátnémnak óvakodnia
kell apja gyanúját felkölteni, nehogy otthon tartsa, – hogy pedig ez mit
jelentene Anatole úrra nézve, azt ön jól tudja. Mi természetesebb tehát,
mint az, hogy kaczérkodik? Rá fogják mondani, hogy hiú, kaczér és
szívtelen, – mit bánja ő? jobb ha atyja azt hiszi róla, hogy nincs
szíve, mint ha megtudja, hogy van. Anatole úr lehetne oly igazságos
iránta, hogy ne rójjon fel neki bűnül oly áldozatot, melyet tulajdonkép
érette hoz. De különben is, nem jogositja-e ő maga is kaczérságra
Odaliet saját viselete által? Higyje el nekem, a férfiak is tudnak
kaczérok lenni, s én nem tudom, Odalie és Anatole közt nem az utolsót
illeti-e meg e tekintetben a koszorú. Ha az ön barátja igazán szereti
Odaliet, valóban ideje, hogy felhagyjon eddigi modorával s ne kínozza
tovább e szegény angyali teremtést, ki gyöngesége érzetében szinte
félelemmel tekint reá s ki, ha tesz valamit, a mi Flavigneux úrnak
panaszra ád okot, azt csak önvédelemből teszi. Nem illik férfihoz egy
gyönge nőtől e jogot megtagadni.»
Ezekhez, a miket Plangenetné hozott fel barátnéja védelmére, én még egy
okot véltem csatolhatni. Odalie, midőn két évi ismeretség után, mely
alatt Anatole viseletét nem tekintheté a szív szempontjából szabatosnak,
kedvesének találkozót adott, oly lépésre határozá el magát, mely
természetének gyöngédségével merő ellentétben állott. Nagy lelki
küzdelmeken kellett a leánynak keresztül mennie, míg elszánta magát,
Constance barátságát igénybe venni. Meglehet, azt hitte, hogy e
lépéssel, melyre azután határozta el magát, hogy atyja egy új kérőt
vezetett a házhoz s azt beleegyezéséről előre biztosítá, – megtöri a
jeget s Anatole úgy fog fellépni, mint ő egy szerető férfitól várta,
hogy siettetni fogja a krizist, mely előbb-utóbb elkerülhetlen lesz,
hogy megkezdi a harczot atyja ellenszenvével s – a hol harcz van, ott a
diadal sohasem lehetetlen. Talán azt várta Odalie, hogy Anatole oly
határozottsággal fog fellépni, minőre ha férfi volna, önmagát képesnek
érezte; s látván, hogy várakozásai nem teljesültek, meg akarja magát
bosszulni kedvesén. De lehet az is, hogy nem gondolt minderre, hogy csak
azt érzé, miszerint női méltósága ellen vétett, midőn ama lépésre
elszánta magát; s ezt most azon kaczérsággal vélte helyrepótolni, melyet
a női hiúság gyakran tart a női méltóság attributumának.
De bármennyire menthető vala is Odalie magatartása, annyi áll, hogy
kaczér volt, s hogy oly lélekállapot, mint az Anatoleé, nem vala
alkalmas arra, hogy ilynemű okoskodásokkal törje le hegyét ama nyílnak,
mely szivét oly érzékenyen megsérté. Meglehet, ha Anatolenak a
körülmények kedvezése, vagy az erő, melyet egy egészséges lélek
önmagában érez, reményt adtak volna egy boldog jövőre, nem szenvedett
volna annyit Odalie kaczérsága által, sőt talán képes lett volna azt
kimenteni maga előtt. De e szív már többet szenvedett, semhogy ily
önuralomra képes legyen. Azon apathiát, mely a mult évben lelkét
lenyűgözve tartá, most, mióta kedvesével gyakrabban találkozott,
bizonyos beteges ingerlékenység váltá fel, mely százszorta fogékonyabbá
tette minden kellemetlenség iránt, mely Odalietől származott, mint lett
volna különben. E sokat hányatott szív, midőn nem látott jövőjében
pontot, melyen megnyugodhatnék, görcsös lázzal ragadta meg a jelen azon
röpke pillanatait, melyekben azt hitte, hogy élvezheti a boldogságot. S
így Odalie kaczérsága, mely a jelen arasznyi boldogságát megzavarta, –
kétszeresen fájt annak, ki e boldogságról a jövőre nézve már ábrándozni
sem tudott.
Anatole nem volt féltékeny a szó közönséges értelmében, a mennyiben nem
tette fel Odalieről, hogy képes volna őt megcsalni, neki szerelmet
hazudni, midőn azt nem érez. De e gondolat kivételével óriási mérvben
meg vala benne azon önzés, melyet a szerelem olt az emberbe. Ismerte
Odalie társaságának minden báját, érezte, mily gyönyört képes adni e
leánynak minden pillantása és irígyelt mástól minden szót, minden
tekintetet, melyet Odalie intézett hozzá. Szerette volna kizárólag bírni
kedvesét, hogy annak egy szava, egy tekintete, egy mosolya ne legyen,
mely nem hozzá van intézve. S miután e monopolium lehetetlen vala,
miután Anatolenak alig volt alkalma kedvesét láthatni, a nélkül hogy
mások iránti magaviselete az irígység ez érzését ne költse fel lelkében:
e folytonos, minden perczben új táplálékot nyert szenvedés néhány hét
alatt oly ingerlékennyé tette kedélyét, hogy Odalienak több fájdalmat,
mint örömet kellett merítenie mindinkább «kiállhatatlanná» váló kedvese
társaságából.
XIV.
Midőn a farsang elmúlt s Anatole csak Constance salonjában
találkozhatott Odalieval, alkalom hiányában barátomnak e beteges
ingerlékenysége is szűnni kezdett. Odalie a találkozásokban annyira meg
tudta egyeztetni a nőt a szerelmessel, tudott annyi odaadást és
tartózkodást, annyi érzelmet és méltóságot mutatni egyszerre, hogy én
teljesen indokolva láttam azon napról-napra növekvő szerelmet, melyet
barátom e páratlan gyermek iránt érzett.
«Higyje el, – mondá nekem egyszer Constance, midőn a bőjt egy délutánján
kandallója előtt ültünk, míg Anatole és Odalie a salon egyik ablakában
társalogtak egymással, – ön nem ismeri Odaliet s Anatole úr még kevésbbé
ismeri. Ne gondolja, hogy itéletemet a barátság megvesztegeti. Nem azért
dicsérem, mert barátném, hanem azért szeretem, azért vonzódom hozzá,
mert be kellett látnom, hogy e gyermek minden dicséretre érdemes.
Odalienak nélkülöznie kellett azon pótolhatatlan nevelést, melyet egy
tapintatos és szerető anya ád gyermekének; lelkét, kedélyét kis kora óta
csak olyanok mívelték, kiknél, bármily lelkiismeretesek legyenek
hivatásuk teljesítésében, csak kenyérkereset az, a mi az anyánál szent
tartozás. Atyja intézetbe küldte, aztán nevelőnőt fogadott melléje, – ez
volt minden. És e sivár környezetben, e minden bensőbb szeretet nélkül
való kezekben Odalieből oly tökéletes nő lett, minőt csak elvétve
találhatni a párisi társadalomban. Hogy van szíve, mely érezni tud, azt
látja ön; hogy van benne nagy akarat, azt el fogja hinni oly leányról,
ki két év óta képes daczolni egy makacs apa előitéleteivel; s hogy mily
roppant erő rejlik e gyermek jellemében, azt elképzelheti ön, ha elnézi,
mint képes lemondani arról, a mi elérhetetlen, de megengedni magának
azt, a mi elérhető, – mert biztosítom önt, miszerint most is azon biztos
tudattal társalog Anatolelal, hogy boldog vele sohasem lehet. Odalie már
lemondott a boldogságról a jövőre nézve, de míg mások ily körülmények
közt azon kezdenék, hogy nem akarják többé látni sem kedvesöket, ő érez
lelkében, jellemében annyi erőt, hogy minden aggodalom nélkül
megengedhetni véli magának élvezni a jelenben azt, a mi benne kellemes
lehet. Én egy női szív életében alig képzelhetek oly ellentéteket,
melyeknek megegyeztetésére nagyobb lelki erő kellene, mint arra:
elszánni magunkat a jelenben egy tökéletlen boldogság élvezetére,
melyről tudjuk, hogy teljes sohasem lehet és tudjuk, hogy minél később
kell róla lemondanunk, annál több fájdalomba fog kerülni.»
Nem akarom eldönteni, mennyi sophisma volt ez okoskodásban, nem tudom,
csakugyan oly részrehajlatlan vala-e Constance itéletében, mint hitte
magáról, de rövid, bár bizalmas ismeretségünk alatt be kellett látnom,
hogy még alig ismertem nőt, ki gyarlóságai daczára méltóbb lett volna
egy ép férfiszív osztatlan szerelmére, mint Odalie. Érezte ezt Anatole
is, és szerelme napról-napra növekedett.
Májusban Duploque tábornok leányát ismét Passyba küldé, mialatt
Constance családi ügyekben Angliába utazott. Odalie a passy-i magányban
most egy távol rokon felügyelete alá helyeztetett, kit atyja valahol a
Normandiában fedezett fel számára s azon megbizással küldött Passyba,
hogy «Odalie ellenszenvét a házasság ellen kibeszélje fejéből.» E czélra
ugyan alig választhatott volna alkalmasb személyt egy pártájában
megőszült hölgynél, ki a maga sorsán okulva, a szent meggyőződés
kendőzetlen buzgalmával igyekezett hugát a házas élet iránt kedvezőbb
véleményre hangolni. De e mellett a kisasszony alig lakott két hétig
Passyban, máris fedezett fel magának egy neki illő hölgytársaságot,
melyben a hétnek két délutánját kávé mellett, ártatlan harisnyakötéssel
és mások megszólásával tölteni szokta. E délutáni társaságot a derék
néni a világért nem mulasztotta volna el, s így Anatole a hétnek két
napján látogatást tehetett Duploque tábornok jól őrzött házánál, a
nélkül, hogy a felügyelő hatalomnak tudomása lett volna róla.
Mlle Blanche, ki egy kora színvonalán álló társalgónőnek kötelességeül
tekinté, úrnőjének ártatlan kalandjaiban segítségére lenni, az ily
napokon ki szokott ülni a ház elé Ponson du Terrailnak valamely
rémregényével kezében, s ha Anatole véletlenül arra vetődött, Mlle
Blanchetól megtudhatta, nem áll-e semmi fogadtatásának útjában. Itt a
passyi kert fasoraiban tölté Anatole a legboldogabb órákat kedvesével.
Nem beszélhetett vele gyakran, de ama nehány találkozás, mely egészen
zavartalanul folyt le köztök, képes vala az ifjút pillanatokra oly
boldogságba ringatni, melyben nem gondolunk a jövőre.