Anatole képes volt még nagy lelki emotiókra, de nem birta azokat
maradandólag elviselni. Lelke elveszté volt azon egészséges, ruganyos
erőt, mely a gyermek-ifjút jellemzé, el azon kitartást, mely csak az erő
gyümölcse, s a szenvedély láza és a kétkedés tehetetlensége közt
ingadozott. Elveszté azon középutat, mely képes erőt kifejteni láz
nélkül. Pillanatokra képes volt azon magaslatra emelkedni, melyen a
fenséges kezdődik, melyen a nagy eszmék fogamzanak, s nagy tettek
megérnek, – de hiányzott belőle a lélek azon magasztos szárnyalása, mely
képes lett volna őt e magaslaton megtartani.
– Azon tíz hónap alatt, mely a történteket követé, Anatole egy kis
kötetnyit írt naplójába, – folytatá Achille, jókora csomagot mutatva a
naplóból. – Nem olvasom fel önnek; nagyon fájdalmas olvasmány ez még
arra nézve is, ki előtt ő idegen volt. Ne értsen félre kérem. Tudom,
hogy szívre, mely érezni képes, egy szenvedő ember sohasem teljesen
idegen; de mégis megkimélem önt e lapok olvasásától, melyek egy
meghasonlott lélek küzdelmeit festik oly viszonyokkal, melyeken egy
virágzása delén álló szellem is csak nagy erőmegfeszítéssel bírna
diadalmaskodni.
Anatole már rég a skepsisnek vala martaléka. Nem azon kételynek, mely,
midőn nézeteinket megingatja, hitünket feldúlja s lelkünket gyakran
közel viszi a kétségbeeséshez: mindezek daczára positiv czélok felé
halad, és szenvedések árán bár, de valóságos jótéteményben részesít.
Mert van egy neme a kétkedésnek, mely midőn ront is, épít, midőn gyötör,
gyógyít, midőn hitünket aláássa, a tudásra vezet. Az ily skepticismus,
ha erős lelket támad meg, mely képes átmenni azon keserves processuson,
melyben illusióinkat, hitünket, életnézeteinket silány csalódássá látjuk
foszlani, mielőtt még meg tudnók becsülni az eredményt, mely már
előttünk áll; az ily skepticismus képes a rabszolgából szabadsághőst, az
olvasóforgatóból embert csinálni, ki nem hajtja meg fejét egy
personifikált phrasis előtt, melyet istennek nevez a világ. Anatole
átment a lélek eme processusán is, még ifjú korában; de ezen kétely
megaczélozá lelkét, eszméket adott az ifjúnak, kinek csak sejtelmei,
meggyőződéseket annak, kinek csak ösztönei valának. E kétkedés tabula
rasat csinált lelkében azon téves fogalmakkal, melyeket
tanintézeteinkben csempésztek az ifjú lélekbe, hol a gyermekből nem
embert és polgárt, hanem csak loyalis alattvalókat igyekeztek faragni
isten és a császár számára.
Ezen skepsis az önbizalom, az erő gyümölcse vala; az, mely utóbb
keletkezett lelkében, a bizalmatlanság, a kétkedés szülötte volt. Sokáig
lehetetlennek tartá, hogy szeressen; most hogy szíve félreérthetetlenül
követelé jogait, hogy nem kételkedhetett többé szerelmében, kételkedni
kezdett mindabban, a mi szerelmén kívül boldogságához szükséges lett
volna: a körülményekben, Odalieban, s végre saját szívének kitartásában.
Pillanatokra képesnek érzé magát egy szeretett lény birtokáért
szembeszállni a sors minden haragjával, de a biztosságérzet e pillanatai
csakis – pillanatok valának.
Elemezni kezdé saját szívét, érzelmeit præparálta magának, mint az
anatom a hullát, melyet tanulmányozni készül, – s meg kellett róla
győződnie, hogy Odaliet csakugyan szereti, szereti azon mélyen gyökerező
szenvedélylyel, melyre tán csak egyszer képes az emberi organismus.
Voltak pillanatok, melyekben elég erősnek képzelé magát, szerelmét véve
támaszpontul, kiemelhetni sarkaiból egy ellenséges világot; de a lelki
heroismus e költészete szétfoszlott, midőn tépelődő szelleme ez
ellenséges világot elemezni kezdte.
Az első akadály, mely mindenekelőtt felüté fejét, midőn szerelmére
gondolt, azon politikai különbség vala, mely őt Odalie atyjától
elválasztá. Más viszonyok közt e nézetkülönbséget nem tekintette volna
ily nagy akadálynak. És ebben igaza volt. A hol a politikai küzdelem
elvek és nézetek közt folyik, a hol mindegyik fél csak becsületes
meggyőződését hozza a harcztérre, ott a legszenvedélyesebb pártharcz a
politikusok közt, nem zárja ki a kölcsönös becsülést, sőt baráti
vonzalmat az emberek közt. Küzdünk egymással, de becsüljük s nem akarjuk
egymást megrontani. De ott, a hol az egyik fél részéről az _érdek_
avatkozik a politikai elvharczba, ott a személyek még élesebb
ellentétben állnak egymással, mint az elvek. S ez volt az eset
Francziaországban az imperialismus és a republikánus oppositio között. A
köztársaság hívei eszméikért, meggyőződésükért küzdöttek, azon nemes
lelkesüléssel, melyet egy nagy ügy védelme olt az emberbe; a császári
párt nem eszméit, hanem érdekeit védelmezte, nem meggyőződésért küzdött,
hanem küzdött a kenyérért. A mint a következés megmutatta, a köztársaság
diadala Francziaországban nemcsak az imperialismus politikai rendszerét
buktatta meg, hanem megbuktatta a császárság híveit társadalmilag is. Az
imperialismus minden támasza meg volt róla győződve, hogy midőn a
császári rendszert védi, csak saját állását, tekintélyét, jövedelmét
védelmezi. Így itélte meg Anatole Duploque tábornokot, és ebben nem
csalódott. A tábornok nem azon hivatalnokokhoz tartozott, kiket tíz
rendszer egymás kezébe szolgáltat, a nélkül, hogy elkopnának. Ő sokkal
jobban exponálta volt magát a cæsarismus ügyében, politikailag is, az
irodalomban is, semhogy más rendszer mást láthasson benne, mint
elvtelen, hitelvesztett renegátot. Ez fényesebb, jövedelmezőbb állást
biztosított neki érdemén felül, mint számos más társainak; de
existentiáját feloldhatatlanul összeköté a cæsarismus uralmával.
Duploque tábornok nem volt erős jellem, de makacs a végletekig; s e
makacsság kisebb szabású viszonyokban gyakran szívósabb ellenség a
jellem szilárdságánál. A tábornok nem akarta leányát kényszeríteni, hogy
kit válaszszon férjének, de fentartá magának megtiltani gyermekének oly
összeköttetést, mely nem vala kedvére. Nem szokta ugyan leányát
társaságokba kisérni, hol Odalie, ki anyját már gyermekkorában elveszté,
rendesen nevelőnőjével vagy Constanceszal jelent meg; de azért nem volt
titok előtte, hogy gyermeke egy republikánus izgatót tüntet ki kegyével.
Voltak, a kik siettek megsúgni az apának minden való vagy koholt
csekélységet, mely leányát s Anatolet illeté; hogy megóvják a tábornokot
egy oly viszony lehetőségétől, mely őt urai előtt gyanússá tehetné.
Duploque tábornok magától is ellenszenvvel viseltetett Anatole iránt, de
a gondolat, hogy leányának viszonya ez emberrel őt politikailag
compromittálhatná, ez ellenszenvet gyűlöletté fokozta. Egy alkalommal,
midőn ismét megsúgták neki, hogy leánya feltünő hosszan társalgott a
fiatal ujságiróval, kemény leczkét tartott gyermekének, kijelenté neki,
hogy bármi czélja legyen vele Anatolenak, ő e viszonyhoz sohasem adandja
beleegyezését s megparancsolá neki, tartsa távol ez embert magától.
Odalie nem tette. A tábornok indolensebb volt családi ügyeiben, semhogy
lépésről-lépésre ellenőrizze leánya magaviseletét, s másrészt jól tudta,
hogy végre is tőle függ minden; és így Odalie megszeghette atyja
parancsát a nélkül, hogy ez radikálisabb rendszabályokhoz nyúlt volna
ellenében. Anatole a dolgok ezen állásáról értesülve volt, részint
Margaudné által, kihez most már gyakrabban eljárt, hogy halljon valamit
kedveséről, részint Plangenet Constance, Odalie barátnője által, kivel
az elmúlt télen megismerkedett; s ki – a mennyire az ismeretség ujsága,
s barátnője iránti discrétiója megengedé, – czélzatos, de megérthető
szavakkal tudtára adta Anatolenak, miszerint az út, melyen politikai
pályáján halad, mindenre vezethet, csak Odalie birhatására nem.
Ily viszonyok közt Anatole csak úgy győzhette volna le Duploque tábornok
ellenállását, ha elhagyja a zászlót, a melyet eddig lobogtatott s a
császárság pártjára áll. Margaudné, ki többet foglalkozott ez ügygyel,
mint barátom szerette, tanácslá neki, vállaljon hivatalt. És a tanács
praktikus is vala. A tábornok, ha meggyőződik róla, hogy leánya az ifjút
ellenállhatatlanul szereti, s Anatole hajlandó volna «megtérni», hogy
kedvese kezét elnyerhesse, bizonyára kész lett volna neki az átpártolást
lehetőleg megkönnyíteni. Anatole még azon korban volt, melynek a
császárság alatt minden köpenyegforgatás iránt a megszokás által oly
türelmessé lett közönség a politikai elvváltoztatást hajlandó lett volna
elnézni, és már jelentékenyebb ellenség, semhogy a császári kormány
aranyhidat ne épített volna neki, ha vissza akar vonulni. Duploque
tábornok kétségkívül megragadta volna az alkalmat, két legyet üthetni le
egy csapással; leányát boldoggá tehetni, s a császárságot egy hatásos
izgató veszélyes tolla ellen örökre biztosítani, nem is tekintve azon
hasznot, mely reá nézett volna, mint urának önfeláldozó szolgájára, ki
kész saját gyermekét feláldozni a császár érdekének. E kilátások azonban
még csábítók sem valának Anatolera nézve. Becsületére válik barátomnak,
hogy akárhányszor ajánlották neki, adja el tollát szíve kedveért, még
csak nem is gondolkozott a tárgy felett, hanem mindannyiszor napirendre
tért felette, mint oly kérdés felett, mely még vitára sem érdemes.
Mindenben kételkedett Anatole, csak abban nem, hogy képtelen volna
eszméiről lemondani; nem hitt semmiben, végre még saját szerelmének
kitartásában sem, de egyben rendületlenül élt hite: meggyőződésének
szeplőtlen tisztaságában s megingathatatlan erejében. Mert azon
sajátságos ellentét, mely Anatoleban az ember és politikus közt feltünő
vala, mintha naponként növekedett volna. Az erő s a gyöngeség
megosztották maguk közt a nyilvános és a magán embert, s ennek habozó
kételyei és társadalmi gyarlóságai amannak rendíthetetlen hitével és
azon puritán szigorral egyesültek, mely lehetetlenné tesz minden, még
becsületes megalkuvást is a körülményekkel.
Lett volna még egy mód, mely némi reménynyel kecsegtetett. Ha Anatole
kész volna lemondani, nem politikai elveiről, hanem azok szolgálatáról,
tán nem lett volna lehetetlen Odalienak apja ellenkezését megtörnie. Nem
kellett volna apostasiát követnie el politikai hitén, csak
visszavonulnia a közélet mezejéről s oly foglalkozás után látnia,
melynek semmi köze a politikához. De bármily csábító lehetett volna e
gondolat egy ifjú számára, ki pályájának még csak kezdetén állt, Anatole
kénytelennek látta magát a boldogságnak ezen netán lehetséges
feltételéről is lemondani. Nem nagy fáradságába került volna azon névnél
és ismeretségeknél fogva, melyekkel birt, más alkalmazást, más
életpályát keresnie, de nem volt reménye, hogy más téren sikerrel
működhessék. A nevelés, melyet nyert, s főkép az, melyet magának adott,
csak egy pályán tették őt képessé nem közönséges sikerre: a politikain.
Hajlamai pedig csak egy életet tettek rá nézve kivánatossá: a nyilvános
életet. Ennek daczára azonban kétségkívül «megélhetett» volna bármely
más pályán is, de e kilátás vajmi csekély vala rá nézve, főkép ha
kedvesével hozta kapcsolatba. A zajtalan polgári életmód, fényűzés, de
egyszersmind nélkülözések nélkül, egy rendes munka és csendes szerelem
közt megosztott élet: csábító kilátás az emberek nagy többségére nézve,
s a túlnyomó szám aspirátióit kielégíti; és elfogadható jövő egy erős
lélek számára, mely önmagában, saját szívében birja a boldogság minden
előfeltételeit, s ki a viszonyoktól nem vár többet, mint hogy ez
előfeltételeket lehetetlenné ne tegyék. De Anatole egyik sem volt e
kettő közől. Misem állott távolabb természetétől, mint azon nyárspolgári
megelégedés, melynek a törvényes hitves alattomban értetődő szerelme és
némi ügyessége a családi étlap elkészítésében kielégítik minden vágyait.
De másrészt nem birt többé a lélek azon határozottságával sem, mely
midőn a válaszúton áll, képes oly választásra, mely nagy lemondással
jár, a nélkül, hogy utóbb megbánná elhatározását.
Ehhez járult még egy végzetes ellentét Anatole természetében, mely még
kedvezőbb viszonyok közt is problematikussá tehette volna rá nézve a
boldogságot. Mintha teljes mértékben örökölte volna szüleitől azon
tulajdonokat, melyek az egyiknek könnyelmű tévedéseit, a másiknak kora
halálát okozták, Anatole életmódjában s erkölcseiben telivér gyermeke
volt a frivol, felületes Párisnak, mint volt atyja; szerelmében az
ábrándra hajlandó, a csendes, tűrő, szenvedésre fogékony, mint anyja. E
tulajdonok két ember közt megoszolva, azon eredményre vezettek, hogy
Flavigneux Anselme sajátján kívül még fia minden vagyonának is nyakára
hágott, s ez áron hangadó szerepet játszott a párisi könnyelmű világban;
s hogy Flavigneux asszonyt ily férj oldalán, ábrándos lelke s meg nem
értett szíve a lassú elhalás karjába taszíták. Egy emberben egyesülve e
tulajdonok, oly körülmények közt, minőkben Anatole élte át ifjúságát,
szükségkép oly összeütközésre vezettek, melynek megoldása a boldogság
alig lehetett volna. Mélyen érző szív nélkül Anatole boldog lehetett
atyja módjára, kinek egy zajos mámor volt egész élete; apjától örökölt
könnyelműsége s azon rideg tapasztalások nélkül, melyekben rövid múltja
bővelkedett, Anatole boldog lehetett volna, mint lett volna anyja, egy
őt megértő férj oldalán.
És e természet mellett, mely már annyi szenvedés csiráját rejté magában,
Anatole oly nőt szeretett, ki jellemében hasonló ellentéteket
egyesített; szeretett egy ragyogó szépségű leányt, kiben ész és szív,
hiúság és erő, kaczérság és érzelem egymást teljesen ellensúlyozták!
Számtalanszor bele gondolta magát Anatole e csendes életmódba, mely a
boldogság zajtalan nemének oly kedvező. Látta magát, mint tíz-tizenöt
ezer francos társulati hivatalnokot, vagy másnemű hasznos és munkás
tagját a társadalomnak, ki napi munkája után hazatér családi körébe;
kifestette magának ez életet a lehető legnagyobb kellemekkel, kicsinyes
scrupulositással kisajtolt e gondolatból minden kellemes, élvezetes
elemet, a mi csak benne volt, – de ha e középsorsú polgári háztartásba
magát és – Odaliet belegondolta, nem egyszer keserű kaczajra fakadt.
Odalie szép volt, eszes volt, s bírt mindazon tulajdonokkal, melyek a
nőt az úgynevezett nagyvilági szereplésre képesítik. Meg tudta becsülni
a férfiban az értéket, de hiúbb volt, semhogy olyak bámulatára is ne
vágyjon, kik iránt igen kicsinylő véleménynyel viseltetett! volt szíve,
de azért kaczér volt, s mintegy életszükségletté vált rá nézve tetszeni.
Az első évben, midőn a társaságba bevezettetett, még sokkal gyermekebb
vala, semhogy Párisban feltűnjék; de a második évben szépsége és elméje
már oly ragyogóan léptek fel, hogy a fiatal leány az imperialistikus
körök legünnepeltebb hölgyeinek egyikévé lett. A fény, mely övezte, a
bámulat, mely minden léptén kisérte, nem tették képtelenné az érzelemre,
s nem birták szívét elfordítani attól, kinek láttára először dobbant fel
hangosan; de elkényeztették annyira, hogy oly életmód, minőt Anatole a
politikai pályáról visszavonulva nyújthatott volna neki, többé nem
tehette volna boldoggá. Előnyei úgy, mint hiányai képtelenné tették
Odaliet a boldogság azon nemére, melyet tán helyesebben nevezhetünk
békés polgári megelégedésnek. A nagy világ gyermeke volt ő, annak nagy
előnyeivel és apró gyarlóságaival, de ez apró gyarlóságok is elegendők
valának arra nézve, hogy Anatole lemondjon a gondolatról: ily jövőt
ajánlani szerelmesének. Odalie nevelése nem volt körülményeihez
alkalmazva. A tábornok nagy jövedelemmel rendelkezett, de azt
szolgálatából, nem vagyonából vonta. S e bizonytalan jövedelmi forrás
daczára oly nevelést adott gyermekének, s oly életmódhoz szoktatá, mely
ugyan megfelelt apja jövedelmének, míg szolgálatban állt, de nem állt
arányban atyja vagyonával. Ily nevelés, ily szokások mellett, lehetne-e
boldogsága teljes, ha légköréből kiragadtatnék?
Anatole annálinkább nemmel felelt magának e kérdésre, mert azt hitte,
nem bizhatik Odalie szerelmében. A leány magaviselete ugyan
megczáfolhatlanul hirdette szíve érzelmeit, de Anatole nem mert hinni
azok maradandóságában. «Miként is szerethet, s vajjon mit szerethet
bennem Odalie?» kérdé ilyenkor magától. «Alig találkoztunk eddig
félévről félévre, s mindannyiszor társaságban, idegenek közt, száz
figyelő szem ellenőrzése alatt. Ha van bennem valami, a mi méltóvá tehet
szerelmére, vajjon ismerheti-e ő azt? A társaság etiquette-szabályai
bizonyos mértékig mindenkit kivetkőztetnek individualitásából, s
Odalienak csak ritkán, csak pillanatokig lehetett bennem azt látnia, a
mi vagyok, nem azt, a minek a világban látszunk. Száz annyit van mások
társaságában, mint az enyémben, s vajjon lehetséges-e, hogy a kör,
melyben naponként mozog, s melybe én be nem léphetek, ne törölje ki
lelkéből annak emlékét, ki csak a szív kivételes ünnepnapjain jelenhet
meg előtte néhány pillanatra, s még ekkor is csak tekintetével
sejtetheti vele azt, mit mások százféle variácziókban zúgnak fülébe?
Azon körökben, melyekben ő él, ha hall valamit rólam, az csak rossz
szokott lenni, még az igazság rovására is; a rágalom naponként megújul s
a vádlott csak hosszú időközökben léphet eléje, és ekkor is van-e a mit
védelmére felhozhat? – Meglehet azonban, hogy csakis ez tartja benne
ébren az irántam való érdeket. Tán únja ez embereket, únja a
viszonyokat, melyek közt napjai letelnek; tán hizeleg önérzetének
megvethetni a tömeget, mely a társaságban a hangot adja, s őt
bámulatával környezi, – s oly embert tűntetni ki a többiek felett, ki
mindenben idegen ezektől. És ha így van, – nem kell-e akkor szerelmének
csökkennie azon távolsággal együtt, mely ma egymástól elválaszt? Ha az
érdekli, a mi viszonyaimban nem mindennapi, vajjon nem fogna-e
meghidegülni irántam, ha a megszokás szintén mindennapivá tenne rá
nézve? – Odalie hiú, nem közönséges mértékben. Mindenkinek vannak
igazságtalan ellenségei és részrehajló barátai. Ki tudja, nem akadt-e
nekem is ilyenem Odalie közelében, ki tudja, hogy-e gyermek szerelmének
nem főtényezője-e az, a mit tőlem vár, a mire képesnek tart? A nők
ritkán tudnak mértéket tartani itéletökben; s főkép, ha a szív
közbeszól, gyakran a legeszesebb nők a legindokolatlanabb véleményekre
vetemednek. Nem lehet-e hogy Odalie túlbecsüli képességeimet, s ha
reményében csalódnék, e csalódás csak szerelmét csökkentené? S ha így
van, vajjon szerethetne-e még akkor is, ha lemondva pályámról még a
reményt is elvesztené, melylyel hiúsága kecsegteti? – És egyáltaljában,
szeret-e engem ez a leány? Nem puszta kaczérság-e az érdek, melyet
irántam mutat? – Ki tudja, nem annak köszönhetem-e a szerencsét, általa
megkülönböztettetni, hogy oly fajához tartozom az embereknek, mely az ő
köreiben csak gyéren van képviselve, hogy csak kiegészítő részét képezem
udvarlói tarka gyüjteményének, hogy nem is úgy néz rám, mint egyénre,
hanem mint egy faj képviselőjére, kit a torzonborz szakáll és szegletes
modor hiánya épen arra qualifikál, hogy egy kaczér nő udvarlói közt
Páris egyik nem számos, de «érdekes» faját, a republikánusokat
képviselje, – hátha nem vagyok más, mint hézagpótló egy gallériában,
melyet a művészet barátja odaakaszt a többi kép közé, csak azért, hogy
gyüjteményéből egy iskola se hiányozzék?
De hátha mégis, – hisz én még oly kevéssé ismerem Odaliet! – hátha mégis
szeret? Nincsenek-e a nők közt is kiváló természetek, melyek feletti
itéletünkben sohsem jöhetünk tisztába magunkkal, ha hétköznapi lelkek
mértékét alkalmazzuk reájuk? Nem lehet-e Odalie egyike azon magasztos
jellemeknek, melyeket a természet kaczérkodása pillanataiban alkot, hogy
önmagát bámultassa bennök? Nem lehet-e megáldva a jellem azon classikus
fenségével, mely csak azért nem veszélyes mindenkire nézve, mert a
többség képtelen azt megérteni? – Lehet-e mindennapi lélek ő, ki két
éven át nem változott egy ember iránt, kit még alig volt módjában
megismerni? Közönséges szív-e az olyan, mely érzelmeit így meg tudja
védeni minden támadás ellen, a nélkül, hogy más támogatásban részesülne,
mint melyet saját szerelméből merít? – Odalie hiú. De vajjon, ha e
hiuság irányadó tényezője volna jellemének, képes volna-e éveken át
kitüntetni egy embert, ki önszeretetének sohasem okozott mást, mint
fájdalmat, azok felett, kik naponként versenyt áldoznak hiúsága oltárán?
Odalie kaczér. De ha e kaczérság több volna véletlenül elsajátított
modornál, ha jellemének organikus büne volna, vajjon nem találna-e
hálásabb mezőt kaczérságának, mint egy szegény ujságírót, egy rövid
életű kis bogárt, mely néhány napig úszik a politikai élet felszínén,
hogy aztán örökre eltünjék, – vajjon tulajdoníthatna-e a puszta
kaczérság becset oly embernek, kinek csak szíve és tolla van, olyanok
felett, kik fényes nevet és vagyont raknának lábai elé, azon haszontalan
ballaszt nélkül, melynek kaczér nő a szívet tekinti? Igen, Odalie hiú és
kaczér, – de vajjon e kis gyarlóságok nem csak arra szolgálnak-e, hogy
nagyobb hiányoktól megóvják? Nem hétköznapi természetekre gyakran
életszükséggé válik egy-egy percze a kicsapongásnak; ez a mentő szelep
lelkükön, mely azt az erőszakos explosióktól megóvja. Ismertem hiú nőt,
ki szeretett, és kaczérat, ki hű tudott lenni, és ismertem szende
ibolyát, mely egymásután változtatta kedveseit, és minden
trónváltozásnál szemérmesebben süté szemét a földre. Hiúság és kaczérság
oly tulajdonok, melyeket elvontan tekintve kárhoztatnunk nem lehet, s
melyek csak vagy mint a jellem hibájának áruló jelei, vagy mint gyakran
sok rossznak forrása, szoktak a világ által elitéltetni. Oly
gyarlóságok, melyek a szerelmest gyötrik, – de megférnek a szerelemmel.
Nem kisérhetém figyelemmel Odaliet másutt, mint társaságban. Nem ismerem
otthonában, nem láttam minő a barátságban, minő a családi viszonyokban.
Csak sejthetem, minő a szerelemben. A mi itéletemnek támpontul
szolgálhat, nem más, mint egy ünnepelt szépség magaviselete diadalainak
színhelyén, bámulói körében, – vajmi ingatag alap, főkép arra nézve,
kinek részrehajlatlanságát szíve már előre megvesztegette! Nem tudhatom,
nem létezik-e több hasonmásom a világon, – kik felosztva a hét egyes
napjaira – Duploque tábornok salonjában egyenként ugyanazon
kitüntetésben részesülnek, mely engem oly boldoggá és boldogtalanná tesz
egyszerre? Ki tudja? – ma egy császári alpréfet, holnap egy legitimista,
holnapután egy gárdakapitány, aztán egy orleanista, egy művész, egy
pénzember, egy gavallér, – s kivételes alkalmakra, a házon kívül
villámhárítóul mindezek számára egy republikánus ujságiró?
Ah Odalie, daemon vagy-e vagy istennő? – –
De nincs jogom rosszat tenni fel róla. Hátha valóban szeret, s szeret
azon magasztos önfeláldozással, azon kitartó bátorsággal, melylyel a
gyönge nők néha a teremtés urait megszégyenítik? Hátha képes volna
szerelméért lemondani azon fényről és gyönyörökről, melyek eddig
képezték életét, hátha érezne magában kedvet egy szegény ház úrnője
lenni, melyet egészen eltölt szerelmével, egy ember üdvözítő angyala,
kitől csak azt kívánja, hogy támogassa szerelmében? Ki tudja minő
áldozatokra volna képes Odalie azért, a kit szeret?