megőrizni. Margaudnéból még nehányszor kitört azon gondolat, melyre
némely öreg asszonynak már szinte magától rájár a nyelve, ha egy fiatal
férfira és leányra gondol, – de én mindannyiszor elütöttem jámbor
fohászait.
Midőn Margaudnétól elmentem, a legkülönfélébb érzelmek vitáztak az
uralomért lelkem felett. Odalie szeret! ez volt az első benyomás, melyet
Margaudné szavai rám tettek. Midőn arczképemet váratlanul megpillantá,
pirulása elárulta az öreg asszony előtt. Margaudné azon asszonyi
kiváncsisággal, melynek az évek gyakran csak türelmetlenségét nevelik,
faggatni kezdte őt, s a tapasztalatlan gyermek tagadása bizonyára csak
még inkább megerősité Margaudnét gyanújában. Odalie látta, hogy el van
árulva, tehát legalább hasznot akart vonni a dologból, s bízva egykori
tanítónője discrétiójában, ki őt szeretetével mindig kitűntette, s ki
iránt az anyátlan gyermek azon benső ragaszkodással viselteték, melyet
egy nemes szív mindazok iránt érez, kik szeretetet mutatnak iránta, –
elkérte tőle annak arczképét, kinek nevére szive hangosabban dobog. Oh,
most már világos előttem minden! A mit én ártatlan fecsegésnek véltem, a
miben nem láttam mást, mint eszközt egy kellemes társaság érdekességének
növelésére: az galád ámítása volt egy ártatlan léleknek. Tehát annyira
vérembe ment volna már azon tartalékot nem ismerő lelkiismeretlenség,
melyből sokan erényt csinálnak a nők irányában, hogy tudtom nélkűl
nyilatkozik szavaimban; annyira természetemmé vált volna-e a tettetés,
hogy nyelvem és arczom akaratom ellenére szerelmet hazudik, a hol hiszi,
hogy hitelre talál? Ah, pirulnom kell önmagam előtt, ha meggondolom,
mennyire visszaéltem e gyermek tapasztalatlanságával! De mit használ ez
Odalienak? mit enyhítheti az én bánatom az ő fájdalmát viszonzatlan
szerelme felett?
De – hátha mégsem szeret? Bármennyire eltompítsa is a tapasztalás azon
hatást, melyet egy nő szerelme önszeretetünkre gyakorol, bármennyire
hozzászokjunk ahhoz, a mit «hódítás»-nak nevez a világ, – vajjon ki áll
jót róla, hogy hiuságunk megszünt csak az által, mert már több ízben
kielégíttetett? Ugy érzem, hogy ment vagyok e gyöngeségtől, legalább
nőkkel szemben, – de nem a legnagyobb talány-e az ember épen önmaga
előtt? Nem tapasztalunk-e sokszor oly érzelmet, melynek forrása iránt
tisztában nem vagyunk magunkkal? Nincsenek-e néha nézeteink, melyeket
magunk előtt sem tudunk teljesen indokolni? Ki állhat nekem jót róla,
hogy midőn azt hiszem, miszerint Odalie szeret, e hitben nem nagy része
van a hiúságnak, a nélkül, hogy tudnám? Hiszen Odalie oly szép, oly
angyali gyermek, hogy a gondolat, általa szerettetni, szükségkép kell,
hogy hízelegjen mindenki hiúságának, a ki emberi gyöngeségeivel együtt
emberi természetét is le nem vetkezé!
Mit is tett ujabban e gyermek, a miről irántam való szerelmére véltem
következtetést vonhatni?
Váratlanul megpillantja Margaudné albumában arczképemet. Nem képes
elrejteni meglepetését és elpirul. De hát mit bizonyít ez? Egy fogékony
kedélyű, ingerlékeny idegzetű nő oly könnyen meglepetik a legnagyobb
csekélység által, s ha még csak annyi élettapasztalása és routinja van,
mint Odalienek, nem képes uralkodni idegein. Az sem lehetetlen, hogy
némi érdekkel viseltetik irántam. Látta, hogy foglalkozom vele, többet,
mint másokkal, talán észrevette, hogy nem vagyok üres fejű és lelkü
járdataposó, mint udvarlóinak száma – s valjon nem elég-e ez egy
tizenhat éves leánynál arra, hogy érdekkel viseltessék valaki iránt? –
De ez még nem szerelem, – nem! Ha Odalie valóban szeretne, e tisztalelkű
gyermek sokkal szentebbnek tekintené szívének ez első gerjedelmét,
semhogy oly könnyen kitárja egy öreg asszony előtt, ki kiváncsiságával
ostromolja, s kire nézve végre is már szokássá lett egykori tanítványait
szeretni. Ismerheti, ismernie kell Margaudné fecsegő természetét, s így
biztos lehet róla, hogy titkát legelébb az előtt el fogja árulni, ki
annak tárgyát képezi. Odalie sokkal büszkébb, semhogy, ha valóban
szeret, ezt tudni engedné egy idegennek, ki végre is mindössze nehány
évig zongoramesternője volt, s kit a gyermek szerethet szokásból, mint
tanítónőjét, de nem szerethet azon bizalmas ragaszkodással, mely egy
szűz kebel legédesebb titkait kitárja.
Ah, de mit áltatom magamat hiú okoskodással? – Szeret, vagy nem szeret?
– ah, bár inkább ne tenné! Kétségbeesni más szerencsétlensége felett,
melyet én okoztam, – erre úgy hiszem, még volna erőm; de szeretni, – ah,
tudnék-e még én szeretni?»
Jan. 7.
«Ma a Boulevard des Capucinsen Margaudnéval találkoztam.
– Ah, csakhogy látom, – kiálta föl midőn megpillantott; – megvallom, már
küldeni akartam magáért, de nem tudtam, hol lakik.
– Miben lehetek szolgálatára?
– Kisérjen szépen haza, kedves Anatole, aztán megtudja. Tudom, hogy az
ily úrfiak nem szívesen kísérgetnek vénasszonyt, no de az egyszer
kivételt tehet, nem fogja megbánni.
– Ah kedves Margaud néni! hogy bebizonyítsam, miszerint szerencsémnek
tartom, ha kísérhetem, nem is kérdezem, mi az –
– Hiába is tenné az utczán. Majd otthon. Jerünk.
Hazaértünk szállására. Margaudné letette köpenyét, kalapját, aztán
szekrényéhez ment, kivett egy papirost, a papirból egy képet s azt
diadalmas tekintettel tartá elémbe.
– Fogja!
Odalie arczképe volt.
– Fogja hát, ismétlé Margaudné, – hisz a magáé –
– Ah, bocsásson meg kedves Margaud néni; igen köszönöm szívességét, de
önnek igaza volt a múltkor, hogy nő képét nem szabad bírnunk
beleegyezése nélkül –
– Ugy van fiam, úgy van; de azért csak vegye, Odalie küldi magának.
– Hogyan? – kiálték fel önkénytelen örömmel a képet megragadva, – ő
küldi? De hát miként lehet ez?
– Üljön le szépen, elmondom. Új év napján az én kis Odaliem szokása
szerint meglátogatott, s mint minap igérte, hozott egy új fotografiát.
Többet hozott, hogy választhassak. Kértem tőle tehát kettőt. Szivesen
adta. «Lássa, kedves gyermekem, mondám neki, azért kérek kettőt, mert
nem tudom, nem kell-e az egyiket valakinek odaadnom.» Odalie kérdőleg
nézett reám. «Ne féljen kicsikém folytatám, legfeljebb annak adnám oda,
a kit ön méltónak tart rá, hogy képét otthon papája előtt rejtegesse.» –
Ah, látta volna Anatole, e gyermek zavarát! Veres lett, elkezdett
hebegni, nem tudta hova legyen. Végre megegyezett, de csak azon feltétel
alatt engedte meg, hogy képét önnek adjam, ha ön nagyon, de nagyon kéri;
s ekkor is úgy, hogy magának nem szabad tudnia, miszerint a képet az ő
beleegyezésével kapja. Nos, akarja teljesíteni a feltételeket?
[Illustration: Odalie arczképe volt.]
– Hogyne, Margaud néni, tehát kérem – nagyon kérem –
– Jó, jó, a többit elengedjük. Tegye el szépen s ábrándozzék előtte.
Úgyis úgy összeillenek!
– Ugyan mit beszél Margaud néni!
– Nos, hát miért ne lehetne –?
– Miért? hát először, – viszonzám, azon reményben, hogy minél nyíltabban
beszélek a dologról, annál jobban fog sikerülni Margaudné minden
gyanúját eloszlatni, – mert eszem ágában sincs házasodni, másodszor mert
nem vagyunk szerelmesek egymásba, harmadszor mert Duploque a császári
tábornok sohsem adná leányát republikánusnak.
– Hahaha! – nevetett fel Margaudné, – szóról-szóra ezt hallám egy hét
előtt ugyane helyen Odalietől. Ugyanebben a karszékben ült, melyben ön
ül most, és épen ily komoly arczczal mondá: először nem akarok férjhez
menni, másodszor nem vagyunk szerelmesek, és én biztosítám őt úgy, mint
most biztosítom önt, hogy roppant kedve van a házasságra, s hogy fülig
szerelmesek egymásba. Mit, maga protestál? Ő épen így protestált, de
azért az első két pontra nézve egyiköknek sincs igazuk. A mi a
harmadikat illeti, – hát csakugyan oly dühös republikánus lett magából?
– Javíthatatlan, Margaud néni.
– Ezt mondta Odalie is. Apjától hallotta, kit mindig elönt az epe, midőn
a maga ujságát kezébe veszi, a ki önt istentelennek, szentségtörőnek
tartja, ki nem ismer kegyeletet semmi iránt. De hát édes fiam, hogy is
vetemedhetett maga annyira, hogy republikánus és ujságiró legyen
egyszerre? Odalie azt mondta, – oh borzasztó! hogy ön még fogságba is
kerülhet –
– Megeshetik.
– Deportátióra –
– Nem lehetetlen.
– Oh borzasztó! ki hitte volna? milyen jó, szelid gyermek volt!
– Dehogy voltam, Margaud néni, tudom én mennyi boszúságot szereztem
önnek. Lássa, már véremben van, hogy a hatalmasokat gyűlölöm; és higyje
el, nem tudnék nőt úgy szeretni, hogy kedvéért e gyűlöletről lemondjak.
Margaudné csak rázta fejét, s nekem össze kellett szednem minden
ékesszólásomat, hogy gondolata kivihetetlenségéről meggyőzzem.
Most itt ülök s előttem Odalie arczképe, – saját beleegyezésével! Ah
mily szép, mily bájos! E kép ugyan csak gonosz rágalom szépsége ellen, s
ah, mégis oly elragadó! És e leány –
De mit bizonyít ez mai nap, midőn bárki képét ötven centimeért minden
műárúsnál megvehetjük? Minő fontosságot tulajdoníthat Odalie az ily
ajándéknak, melyhez oly könnyen juthatnék más úton is? – Meg aztán, –
nem szabad tudnom, hogy a kép tőle jön. Ha értéket akart volna adni e
papirnak, tudatta volna velem, hogy ő adja! – Nem tette, ő számított
Margaudné discrétiójára, sőt feltételül szabta, hogy nem szabad tudnom,
miszerint engedélyével kapom arczképét. Margaudné, isten tudja, mit nem
beszélt neki rólam, mennyire szeretem, imádom, – ah, az öreg asszonyok
oly lelkiismeretlenek az effélékben! nem gondolják meg, mily veszélyes
játékot űznek velünk, midőn házasítási passiójukkal közénk állnak.
Margaudné bizonyosan kérte tőle e képet egy szegény bolond számára, ki
fülig szerelmes belé, s Odalie odaadta neki. Megtiltá tudnom, hogy tőle
jő, de odaadta könyörületből –
Mit? E leány szánna engem? Ezt nem szabad, ezt nem lehet tennie! Nem
ismer annyira, hogy szánhatna, s nem fog ismerni soha! Ez a joga ne
legyen senkinek. Azt el tudnám tűrni, hogy gyűlöljön, el, hogy
megvessen, – azt nem, hogy sajnáljon.
És ha nem sajnálat bírta rá, hogy képét odaadja? Ha azért adta, mert jól
esik tudnia, hogy szívemen hordom képmását, – ha Margaudné elhitette
vele, hogy szeretem, s ő csak szerelmemet viszonozni véli –?
Ah, fejem úgy zúg, úgy fáj valami itt szívemben!
Bármiként legyen, véget kell vetnem a dolognak. A farsang holnap
megkezdődik. Odalieval bizonyára fogok találkozni. Meg kell tudnia, hogy
nincs joga szánni és nincs oka szerelmemet viszonozni!
Ha vétkes voltam akaratom ellenére, jóvá kell tennem. Jobb későn, mint
soha.
De ah – miért félek annyira e gondolattól?»
Ezekből megitélheti ön, minő lelki állapotokon ment keresztül barátom,
mióta Odaliet meglátta, – szólt Achille, letéve Anatole naplóját. – A
boulevardon gyönyörködött benne, mint egy szép képben vagy szoborban
gyönyörködünk, a télen vonzódott hozzá, a mint vonzódunk egy kellemes
társasághoz; de nem tekinté áldozatnak e társaságról lemondani. Az
asnièresi találkozás okot adott azt hinnie, hogy Odalie szereti. Első
gondolata az önvád volt ez észlelet után. Nem hitt magában, nem hitt
saját szívében s szemrehányást tett magának azon érdek miatt, melylyel a
leány iránta viseltetett. De a gondolat, hogy Odalie szíve nem hideg
iránta, tudtán kívül növelte azon vonzalmat, melyet iránta érzett,
annyira, hogy e gyermek állandó tárgya lett gondolkozásának. Mintha
kétkedő lelke nem volna képes az initiativára még a szerelemben sem,
daczára annak, hogy szíve fogékony vala, – Odalie vonzalmának
félreismerhetetlen jeleire volt szükség, hogy szíve hangosabban
dobogjon. De Anatole nem vallá meg magának, sőt nem is hitte, hogy szíve
már érez. Vádolta önmagát, hogy könnyelmüen megzavarta egy szív
nyugalmát, s kivánta, bár az ne történt volna meg. De azért a boldog
szerelemnek bármily távol álló lehetősége, tudtán kívül, akarata
ellenére, mind nagyobb tért foglalt, egyelőre gondolataiban, Odalie
számára. De azért még minden kétségen felül álló lehetetlenségnek tartá,
hogy a leányt valaha szerethesse. Ekkor vette egy újabb jelét Odalie
vonzalmának Margaudné által. A kétkedés saját szívében oly erős vala,
hogy Margaudné szavai csak önmagának tett szemrehányásait tették
élesebbekké, melyeket hiában igyekezett okoskodás által lecsillapítani.
E kedélyállapotot csak fokozta Odalie arczképe, melyet Margaudnétól
kapott; s elhatározá őt teljesen kiábrándítani, ha van miből
kiábrándulnia, – de midőn erre elszánta magát, nem vette észre, vagy nem
merte magának bevallani, miszerint azon érdek, melylyel a leány iránt
viseltetik, ki kedélyének ártatlan egyenességében a hosszú távollét
daczára többször jelét adta iránta való vonzalmának, már oly közel áll a
szerelemhez, hogy nagyobb feladat lesz rá nézve saját szívét megóvni,
mint a hatást, melyet Odaliera tett volt, megsemmisíteni.
De Anatole nem hitt szivében, s a beállott farsangon azon szilárd
eltökéléssel kereste Odaliet, miszerint egy vagy más módon «jóvá teendi,
a mit ellene akarata ellenére vétkezett».
XI.
E télen Anatole és Odalie gyakrabban találkoztak egymással. Anatole
annyi időt töltött a gyermekkel, a mennyit társaságban egy és ugyanazon
nővel az illem megsértése nélkül csak tölteni lehet; s míg mások e
körülményből barátom szerelmére vagy legalább «komoly szándékaira»
vontak következtetést, ő azon meggyőződésben élt, miszerint minél többet
kell Odalieval foglalkoznia, hogy annál alaposabban kiírthassa a leány
szívéből azon érzelmet, melylyel netalán irányában viseltetik.
Anatole úgy okoskodott, hogy, ha sikerül magát Odalie előtt könnyelmű,
frivol gondolkozású, prózai emberként bemutatnia, ezáltal oly áldozatot
hoz a leánynak, melyet saját becsületérzése követel tőle.
Vannak természetek, melyeknek jellemző vonásuk, hogy könnyebben lehet
hozzájok férni, mint másokhoz. Ne vegye e szót rossz értelmében. Nem oly
nőkre czélzok vele, kikkel mindenről beszélhetünk, mert nincs semmi, a
mi ellen vagy illemérzetök vagy lelkök féltett érzelmei óvást emelnének.
A világért sem. A _tiszteletről_, mely a nőt megilleti, Odalieval
szemben _nem lehetett_ megfeledkezni. De a kiket bizalmára méltatott,
azokat felmenté az etiquette azon kicsinyes tyrannismusa alól, mely a
társalgást csak feszélyezi, nehezíti, a nélkül, hogy méltóságát növelné.
Vannak nők, kik az etiquette apró külformáinak annyi becset
tulajdonítanak, hogy az ember önkénytelen gyanakvóvá lesz s végre azt
hiszi, hogy csakis az etiquette nevében van joguk a tiszteletre; kik oly
kicsinyes féltékenységgel őrzik azt, a miben a női méltóságot találni
vélik, hogy megbocsáthatóvá lesz azt hinnünk, miszerint kissé rossz
lábon állnak a valódi női méltósággal. Ragaszkodnak a külformákhoz a
kicsinyesig, a nevetségesig, – és sértve érzik magokat ez aprólékos
formák legcsekélyebb elhanyagolása által, mintha éreznék, hogy tisztelet
dolgában igényeik a külszínen túl nem terjedhetnek. Sohasem a
szellemdús, és többnyire nem a legerényesebb nők azok, kiknek
társaságában egy művelt embernek leginkább kell ügyelnie arra, nehogy
modorában, szavaiban tiszteletlenséget fedezzenek fel. Isten könnyebben
hozzáférhető a királyoknál, kik érzik, hogy varázsuk kulcsa a
távolságban rejlik.
Odalie nem tartozott nemének hétköznapi tömege közé. Érezte saját
becsét, és ez önérzet feleslegessé tette rá nézve azon feszes távolság
megőrzését, melyre csak a gyarlóságnak van szüksége. A kit méltónak
tartott rá, azt oly bizalomra jogosítá maga iránt, mely közönséges
természettel szemben aligha maradhatott volna veszedelmes következmények
nélkül. De e gyermekben oly sok bájjal annyi büszkeség s a kedélynek
gyakran meglepő nyiltságával annyi tartózkodás egyesült, hogy bármily
bizalmas hang, melyet különben csak az engedhetett meg magának, kitől ő
azt megkivánta, nem csorbíthatá meg azon tiszteletet, melylyel neki
mindenki adózott.
E körülmény megkönnyíté a játékot Anatolera nézve. Teljesen bízott a
sikerben, s annyiban joggal, mert modorán gyakran oly, a frivolitásig
menő könnyedség, sőt könnyelműség ömlött el, melynek forrása nem rejlett
ugyan sem nézeteiben, sem érzelmeiben, de mely némileg természetes
következménye vala azon benső meghasonlásnak, melyen lelke ifjú korában
keresztül ment, s azon erőlködésnek: nem mutatni a világnak oly
fájdalmat, melyet az nem birna méltányolni. Anatole lelke évek óta fel
vala dúlva, de tudta jól, hogy csak nevetségessé teszi magát az, ki nagy
fájdalmakat hoz a mindennapi élet piaczára, melyen apró bajok és bűnök
képezik a forgalom rendes eszközeit; s féltékeny gonddal őrizte lelke
szenvedéseit a profánus szemek elől. Nem volt eléggé puritán arra, hogy
visszariadjon az oly tettetéstől, mely senkinek kárt nem okozott; nem
eléggé együgyű arra, hogy lelkét boldog-boldogtalan előtt az első
kopogtatásra kitárja; nem volt oly betegesen sentimentális, hogy
szenvedéseivel kaczérkodjék; érzelmeit saját, kizáró tulajdonának
tekinté, melyet joga van minden illetés ellen megóvni, s így
önkénytelenül a közönséges érintkezésben oly modorhoz, az élet felületes
viszonyaiban oly magatartáshoz szokott, mely minden felületes szemlélő
előtt a frivolitás nem mindennapi mértékének tűnt fel. Közönséges
ismerősei víg, könnyelmű czimborának tapasztalták, a frivol Páris
telivér gyermekének. A ki jobban ismerte és észlelte, felfedezte az
ellenmondást érzelmei s szavai, gondolkozásmódja és modora között; de
alig hiszem, hogy a maga jószántából bárkinek is megadta volna a kulcsot
e talány megfejtéséhez. Én bírtam, mert keletkezni láttam e talányt,
mert gyermekkorunk óta testvéri ragaszkodással ismertük és őriztük
egymás titkait.
Anatole biztosnak tartá a sikert, és az is lett volna, ha egy tényezőt
ki nem feled számításából: azon már nagy fokra hágott érdeket, melylyel
Odalie iránt viseltetett. A hol Anatole józanságát megőrzé, oly nők
iránti magatartásában, kikre vágyott, de kiket nem szeretett, oly
ügyességgel, oly raffinirozott tökélylyel tudta játszani az epedő
szerelmest vagy a féltékeny, gyanakvó imádót, a közönyöst vagy a szív
rabját, ki szenvedélyének lánczait akarata ellen hordja, hogy ama
kisebb-nagyobb kalandokban, melyek egy részét együtt éltük keresztül,
nem egyszer bizonyos megdöbbenéssel néztem az ifjút, ki a
legönkénytelenebb érzelmekkel úgy tudott játszani, mintha egy sakktábla
pionjaival maneuvrirozna. Azon könnyű diadaloknak nagy részét is,
melyeket éveken át mint szenvedélyes sportsman vadászott, főleg azon
hidegvérnek köszönheté, melylyel kritikus pillanatokban minden szavának,
minden mozdulatának hatását kiszámítani bírta; azon gyakran dæmoni
kiméletlenségnek, melylyel ellenfelét præparálni tudta czéljaira.
De az ily siker előfeltétele épen az, hogy józanságunkat, hidegvérünket
megőrizzük; és Anatole nem vette észre, hogy Odalieval szemben már szíve
tolakodik előtérbe. Az eredmény, melyre e játék vezetett, épen
ellenkezője is volt annak, a mit barátom szándékozott.
«Őszintén szólva, – mondá nekem egyszer, egy évvel utóbb Plangenet
Constance, Odalie egyetlen, benső barátnője, egy alkalommal, midőn azt
hitte, hogy panaszra van oka Anatole ellen, – én még most sem tudom,
vajjon megérdemli-e Flavigneux úr azon barátságot, melyet iránta Odalie
kedveért tanusíték. Úgy van, uram! s én csak Odalie angyali kedélyét
bámulom, de higyje el, nem irigylem, s teljesen megnyugszom benne, hogy
képtelennek érezném magamat példáját követni. Mit tett vele ez ember
tavaly hat héten keresztül, miként kínozta, gyötörte e szegény
gyermeket! Minden estve, mely ily korban a boldogság egy-egy napja
fiatal leány számára, Odaliera nézve a szenvedés egy-egy korszaka volt.
Alig találkozott Anatolelal, hogy másnap el ne jött volna hozzám,
keblemen kisírni fájdalmát annak magaviselete felett, kit szeretett.
Tanácslám is neki, hagyjon fel vele; hiába. Higyje el, gyűlöltem ez
embert, mert miatta szenvedett e kedves teremtés, kit legjobban szeretek
e földön. Nem tudtam magamnak megmagyarázni magaviseletét, míg végre
rájöttem indokára. Az ön barátja sokkal büszkébb, s mint önök mondani
szokták, elveiben sokkal szilárdabb, semmint megkisérthette volna a
közeledést egy császári tábornok családjához, kit természetes
ellenségének tekintett. Tudta, hogy ritkán lesz alkalma Odaliet
láthatnia, tehát gondoskodni akart róla, nehogy a leány egykönnyen
feledhesse. Flavigneux úr tud bánni az asszonyokkal; oh van szerencsénk
ismerni híréből, mely bizony épen nem a legjobb, s legkevésbbé igazolja
egy oly tiszta kebel vonzalmát, mint Odalie. Látta, hogy a leány
szereti, tudta, hogy a szerelemnek nincs erősebb tápláléka, mint a
fájdalom, melyet kedvesünk okoz; s hideg kegyetlenséggel gyötörte a
szegény leányt, nehogy az elfeledje őt, kínozta, hogy annál becsesebb
legyen előtte azon érzelem, melyet fájdalma árán növelt fel. Íme, uram,
ez volt az ön barátjának viselete Odalie iránt, s ha erre gondolok,
megvallom, még ma is kétkedem benne, ha vajjon igazán szereti-e e
gyermeket.»
Így szólt Constance, ki testvéri ragaszkodással szerette ifjabb
barátnéját; és ha – miután nem ismerte Anatolet – nem is volt igaza
indokainak és szándékának, teljesen igaza volt magaviselete eredményének
megitélésében.
Anatolenak sikerült szándéka azon mértékig, hogy fájdalmat okozott
Odalienak; de annyiszor kiesett szerepéből, oly félreérthetetlenül
elárulá szerelmét a leány iránt, melyet még önmagának sem mert
bevallani, miszerint Odalie, a helyett, hogy kiábrándult volna
vonzalmából, mind erősebb ragaszkodással viseltetett iránta.
Végre Anatole is belátta, hogy mesterséges terve hajótörést szenvedett
saját szívén, s a farsang utolsó napjai egyikén ezeket írta naplójába:
Febr. 28.
«Szeretek! a mitől féltem s a mire vágytam, bár lehetetlennek tartám,
bekövetkezett, szeretek, szeretem Odaliet! Hónapok óta valami kínos
teher nyomta lelkemet, valami megmagyarázhatlan lidércznyomás elfojtá
szívem minden dobbanását, – elmúlt! Mint a bánya éjjében dolgozó munkás,
midőn a földre lép, megkönnyebbült szívvel üdvözli a napsugárt, úgy
érzem e pillanatban, mintha egy sötét éj múlt volna le lelkemről, s
napom újra, ragyogóbban mint valaha, felkelne. Szeretem Odaliet! ah, s
oly jól esik most ezt bevallanom!
Szeretlek, Odalie, mert szép vagy, szeretlek, mert imádandó vagy,
szeretlek, mert szeretsz! Azon kimondhatatlan, kábítóan jótékony érzés,
mely lelkemet elfogja, midőn rád gondolok, azon lázas vágy, mely ereimet
dagasztja, midőn magam elé varázslom alakodat, melynél szebbet egy isten
fantáziája nem birna teremteni magának, mind azt susogja: szeretlek!
Ah, és te is szeretsz, Odalie! Nem mondtad, – oh de a nyelv úgyis csak
tökéletlen kisegítője a szem ékesszólásának. A mint ma estve derekadat a
keringő hangjára átkarolám, a mint magamhoz öleltelek, s érzém keblemen
pihegő kebledet, láttam ajkad körül ama mosolyt, melyet a boldogság
gondolata lopott reá, láttam szemedben azon vérlázító lángot, melyben a
vágy összeesküszik a szerelemmel, – úgy néztél ki ártatlan arczoddal,
tiszta homlokoddal, mint egy szent, midőn vétkezni szeretne! – Ah, e
pillanatban mit nem adtam volna érte, ha kebledre dőlve, éltemet
szerelmünk oltárán áldozhattam volna fel!
De nem, – élnem kell, élnünk kell, egyetlen szerelmem!
Visszaadtál önmagamnak. Évek óta kipótolhatatlan ürt érzek szívemben,
mely a legcsekélyebb érintésre úgy fájt, most túláradni érzem a
boldogságtól. Légy áldva érte, kedvesem!
Szeretlek, Odalie, szeretlek, szeretlek!»
XII.