átall egy becsületes leányt rágalmazni?
A két öreg úr igen komikus jelenésnek tarthatta e tizenhatéves, haragtól
pirosló lovagot, ki egy párisi cocottenak védőjeül csapott fel, mert
mindketten hangos kaczajra fakadtak.
– Ismétlem uram, – szólt Anatole haragtól remegő hangon, – becsületes
ember-e ön, hogy nem átall egy tisztességes leányt így rágalmazni?
– Tisztességes leányt? hahaha! Fiatal barátom, önnek elment az esze! –
mondá az ismeretlen, a fiút végig mérve tekintetével.
– De uram –
– Eh, de hát ki ön? – kérdé most az ismeretlen úr.
– Ki vagyok? – kiáltott Anatole, – no, ha ön nem felel kérdésemre,
mindjárt megmutatom ki vagyok –
Ezzel felemelve pálczáját, az ismeretlennek arcza felé vágott; ez
azonban a csapást karjával szerencsésen elhárítá magáról.
– Sergeant! sergeant! – hangzott most többfelől, s a dolog vége az lett,
hogy Anatolet minden erőlködése és protestácziói daczára a rendőrségre
vitték.
Itt töltötte az egész éjszakát.
Reggel kihallgatták, s a vallató biztos, értesülvén a dolog állásáról,
megfeddé Anatolet túlbuzgalmáért, mely botrányra vezetett, de
tekintettel ifjú korára s Cotin Hermance iránti rokoni viszonyára,
csekély bírság lefizetése után szabadon bocsátotta.
Hazaérve első dolga volt Hermancehoz sietni, ki még félig alva feküdt
ágyában. Anatole halkan lépett a szobába, nehogy az alvót felriassza, s
csendesen ágya szélére ült, azon biztos reményben, miszerint Hermance
fényesen kitisztázandja magát az ellene szórt rágalmak alól.
– Ah te vagy Anatole! – szólt a leány pillanat mulva, midőn felocsudva
észrevette az ifjút. Hogy vártalak tegnap! Későn jöttem haza szinház
után, azt hittem, már alszol s meg akartalak lepni. Szép halkan bemegyek
az én kis kedvesem szobájába, – oda lépek ágyához – tapogatódzom – üres!
Szomorúan visszajöttem tehát, de nem tudtam aludni. Úgy vártalak, –
annyira fel valék izgatva, és te nem jöttél! Ki tudja, hol mulattál
pajtásaiddal, míg én itthon epedtem utánad!
Hermance átkarolta az ifjút s elhalmozá forró csókjaival. Úgy nézett ki
emésztő tűzzel szemében, vágytól dagadó kebellel, mint a megtestesült
bűn. Ha Anatole nem lett volna tizenhat éves, egy pillantás e szembe, e
kebelre meggyőzte volna arról, hogy a mit tegnap hallott, nem volt
rágalom.
Anatole erőt vett lelke felháborodásán, s a lehető legnagyobb
nyugalommal elbeszélte kedvesének éjjeli kalandját.
A leány figyelemmel hallgatá, aztán hangos kaczajra fakadt, mely oly
kínosan hatott Anatolera.
– Nem rossz! – kiálta fel, – tehát te szegény fiú, a rendőrszobában
töltéd az éjt, és pedig miattam! de ne félj Anatoleom, kárpótolni
foglak, még ma. Itthon töltöm az egész estét, meg fogjuk magunkat
boszulni a sorson!
– De hát mit szólasz ahoz, a mit az az ember mondott rólad? – kérdé az
ifjú, félve és remélve lesvén a választ Hermance ajkáról.
– Mit is mondott? hogy az öreg Cocloquet monopoliumot gyakorol rajtam?
hahaha, nem rossz kifejezés! – te tudod legjobban Anatole, miben áll
Cocloquet monopoliuma, hahaha!
– Hogyan, – kiálta fel Anatole elsáppadva, s felugrott Hermance ágyáról,
mintha valami ijesztő látványtól riadna vissza, – tehát igaz volna –?
– Mi?
– Hogy te Cocloquet kedvese vagy?
– Hát nem tudtad, kicsikém?
– Nem! – kiáltott fel Anatole elszorult hangon s mintegy elbódulva a
hallottaktól kezébe rejté arczát.
– Anatole, ne légy gyermek, – biztatá most a leány, – jer no, csak nem
haragszol rám?
Anatole kimondhatatlan kínokat szenvedett e pillanatban. Félóra előtt
még rút hazugságnak tartá a mit hallott, s midőn most maga a leány
beszélte neki azt, a mit midőn mások mondtak, rágalomnak tartott, midőn
Hermance nevetve vallá be neki, hogy másnak kedvese, – ez megzavarta az
ifjú minden gondolatát. Szívét szorulni érzé, mintha meg kellene
szakadnia.
Hermance ez állapotban látva fiatal kedvesét, mely oly távol állt saját
vágyaitól, kaczérsággal akarta őt kiengesztelni. Halkan felkelt ágyából
s egyszerre elébe állt azon indiszkrét toiletteben, mely csak az éj
diszkrét homálya számára vala rendeltetve.
A leány elragadó szép volt. Piczi rózsaszín lábai szinte elenyésztek a
szoba tarka szőnyegén, s a finom batiszting, mely testét födé, annak egy
részét tartaléktalanul tárta Anatole elé, míg a többi, a mit eltakart
előle, annál ingerlőbben tetszett keresztül a fátyolszerű szöveten.
Anatole előtt mindez nem volt újság, de azért e látvány mégis
megvesztegette szemeit s Hermance észrevette, hogy arczkifejezése
szelidülni kezd, midőn reá tekint.
– Csak nem haragszol én kis kedvesem? – kérdé a leány, meg akarván
ragadni a kedvező pillanatot, melyet bájai hatásának köszönhetni vélt, s
gömbölyű fehér karjait az ifjú nyaka köré fűzte.
– Menj – megcsaltál, – szerettelek és te mást szerettél! – nyögé tompa
hangon az ifjú, kibontakozva kedvese öleléséből.
– Én, mást szerettem? – kérdé a leány nagy szemeket meresztve Anatolera,
a bámulat oly félreismerhetlen kifejezésével, mely magán viselte az
igazság bélyegét.
– Hiszen magad mondád, hogy Cocloquet kedvesed – nos, hát nem úgy van?
– No igen, de csak nem gondolod, hogy ezt a vén tökfilkót szeretem? –
viszonzá a leány kaczajjal.
Anatole visszatántorodott e nevetés elől.
– Eh! gyerek vagy Anatole! – kiálta fel erre a leány s hátat fordítva
neki boszúsan veté magát egy chaise-longuera.
Anatole szeme csak most nyílt meg teljesen. Az ártatlan, tapasztalatlan
ifjú nem merte hinni a gyalázatot, míg félreérthetlenül nem állt előtte.
Most, midőn Hermance saját ajkáról hallá azt, a mit különben képtelen
lett volna elhinni, midőn szívének első szent érzelmét így meggyalázva
látta, kitört belőle a fájdalom, mely lelkét eltölté, s ingadozó
léptekkel közeledett a leányhoz, hogy szemére hányja megbecstelenített
szerelmét.
De a mit most hallott, már nemcsak szerelmét sérté, hanem vérig sebezte
becsületérzését. Nyelve egyszerre megtagadta a szolgálatot. Most, midőn
szerelméről akart szólni a nőnek, ki azzal oly könnyelműen visszaélt,
megszólalt benne a büszkeség szava s ajkát elnémítá. Mily kín lehet oly
nő által megcsalatni, kit annyira megvetünk, hogy büszkeségünk tiltja
neki még szemrehányást is tenni megrablott szerelmünkért!
Anatole gépiesen az ablakhoz lépett, s annak hideg üvegéhez támasztá
forró homlokát, midőn egyszerre Hermance hangja magához téríté azon
önkívületből, melybe fájdalma sodorta.
– Nos Anatole, még sem értesz? – kérdé a leány félig vidám, félig
szánakozó hangon chaise-longueja támláját simogatva kezével.
Azon cynismus, mely e hangban nyilatkozott, Anatolet kijózanítá. Most
már tudott uralkodni szívén, most már csak haragot és megvetést érzett
kedvese iránt. Érzé, hogy lesz ereje szívéről hallgatni.
– De értelek! – kiálta fel keserűen, haragtól remegő hangon, – oh, most
már világos előttem minden! Azon változás, mely anyagi viszonyaitokban
beállt, s melynek én csupa gyöngédségből nem mertem okát tudakolni, a
kényelem, mely körülvesz, a fény, melylyel öltözködöl, – lakásod, ruhád,
mulatságaid, – mindez becsületednek ára, Hermance! Eddig vak valék, most
már látok! – És atyád? az ő betegségét is a te szégyened okozta! te
okoztad, hogy e derék, becsületes ember, kinél jobb apával egy családot
sem áldott meg az ég, hónapok óta élet és halál közt lebeg, folytonos
haldoklásban, tehetetlen tagokkal, de érző szívvel, mely naponként
kétségbeesik leánya gyalázatán, – az a te műved, nyomorult! Meggyaláztad
nevedet, megölted atyádat!
Hermance egy könnyet törölt ki szeméből s mindenkép igyekezett magát az
elérzékenyüléstől megóvni. Végre megszólalt.
– És te vádolsz engem, Anatole, hogy meggyaláztam nevemet? te, ki
annyiszor segítettél azt meggyalázni!
Anatole meghökkent e szavakra.
– Igazad van, – szólt tompa hangon. – Bűnös vagyok. De te tettél azzá –
te csábítottál el. De nem! – kiálta fel gyorsan, büszke tekintetével
végig mérve a leányt. – Sokkal nyomorultabb vagy, semhogy megoszszam
veled a felelősséget tetteimért! Nem vádollak. De ne félj, – tevé hozzá
a megvetés hideg hangján, – nem fogok adósod maradni.
Anatole megfordult és távozni akart a szobából, de ez utolsó szavak
hallatára Hermance arczát elfutá a vér, s a leány villámgyorsan
felszökve ülőhelyéből az ajtóhoz ugrott, s az ifjúnak útját állta.
– Megállj! – kiáltá az Anatole szavai által vérig sértett leány, – innen
ki nem mégysz, míg meg nem hallgatsz.
Oly sajátságos látvány lehetett az: egy kipirult, szikrázó szemű,
félmeztelen leány, a mint egy tizenhatéves ifjútól azt követeli, hogy
hallgassa meg, mert becsületét akarja védelmezni!
Anatole szó nélkül ült le egy karszékbe, jeléül hogy kész őt
kihallgatni. Hermance visszatért a chaise-longuera, aztán látva, hogy
Anatole féloldalt ül feléje, s nem szándékozik hozzáfordulni, egy
zsámolyt vett, azt odatette az ifjú lábai elé s reá ült.
Anatole fél lépésnyivel hátrább tolta székét, a mennyire a fal engedé.
Hermance ez elutasító mozdulatot látva, egy sóhajt nyomott el keblében,
aztán, kevés vártatva, megszólalt.
– Hallgass meg kérlek, – szólt halk hangon, melyre a fájdalom ráüté
félreismerhetlen bélyegét; – két czímen van jogom kívánni, hogy
kihallgass, mielőtt elitélnél: rokonod vagyok és kedvesed valék. Igazad
van, Anatole, midőn vádolsz, igazad van, midőn kárhoztatsz; de mégis
érzem, hogy nem érdemeltem azon megvetést, melylyel most szóltál hozzám.
Bűnös vagyok, meggyaláztam magamat, de tudod-e, miért és kiért?
Szüleimért! Esküszöm, Anatole, csupán szüleimért. Te nem tudod, hogy
ezelőtt öt hónappal hitelezőink megtámadták anyámat, s ő kénytelen volt
őket kielégíteni, nehogy atyámat börtönbe hurczolják. Ez felemészté
összes még fenmaradt vagyonunkat. Száz frankunk maradt. Több se égen, se
földön. Száz frank három ember egész életére! – Nos, nem kaczagsz
Anatole? Atyám, e lelkileg megtört, munkaképtelen agg, anyám, ez angyali
jóságú, de jóléthez szokott teremtés, kit minden csekélység
szerencsétlenné tud tenni, kinek egy parányi kényelemről lemondani
sokkal nehezebb, mint másnak egy nagy boldogságról, annak valának
kitéve, hogy egy-két hét mulva nem lesz mivel csillapítaniok étvágyukat.
Már láttam magam előtt szegény atyámat koldusbottal kezében járni
házról-házra, s anyámat az útszélen elveszni, – és sehol a világon még
lehetősége sem a menekülésnek! Ha férfi lettem volna, – ki tudja? – tán
loptam, raboltam, gyilkoltam volna, hogy szüleimet az éhség kínjaitól
megóvjam. Oh Anatole, te nem tudod, mi a nyomor, mi az éhség! –
Hiányzott bennem a férfi ereje, a férfi bátorsága; leány voltam,
dolgozni nem tudok, – sohasem tanítottak reá! – gyönge leány, – kinek
nincs egyebe, mint szépsége. Nos Anatole, miért nem káromolsz?
Anatole megindulva nézett a leányra. Hermance szavaiban annyi keserű,
annyi lélekrázó igazság volt, hogy az ifjú önkénytelenül elérzékenyedett
s Hermance egy könycseppet vélt láthatni szemében.
– Megtörtént, – folytatá a leány. – Elvesztém ártatlanságomat, el –
visszahozhatlanul. De megismertem a szerelmet is, melynek kéjeit addig
csak ösztönöm sejté, – szólt Anatolera emelve nagy kék szemét és
zsámolyáról térdre ereszkedve, oda támaszkodott az ifjú térdeire. –
Cocloquet elhalmozott pénzzel, de oly vágyakat keltett bennem, melyeket
nem bírt kielégíteni. Te itt valál közel, nem idegenkedtél tőlem, – szép
vagy Anatole, és én szerettelek! Igen, szerettük egymást, hányszor
vallád meg, mennyire boldoggá tettelek? – és most megvetsz, mert
szerencsétlen vagyok!
Anatole szíve természetes jóságával szánni kezdé a leányt, s midőn az
térdre állt előtte, már le akart hajolni hozzá, hogy felemelje, midőn
Hermance egyszerre szerelmére emlékezteté. E szavakra, midőn elgondolá,
kire pazarlá szerelmét, sértett büszkesége elnyomta a szerelem, el a
szánalom szavát, s Anatole gyorsan felugrott székéből, félre lökte maga
elől a leányt s szótlanul, de rohamos léptekkel kisietett a szobából.
Hermance megrémült az ifjú tekintetétől. Anatole feldúlt arcza s
otthontalan tekintete láttára megmagyarázhatlan félelem fogta el a
leányt s magánkívül utána rohant kedvesének.
Anatole saját szobájába sietett volt, s Hermance ép akkor érte utól,
midőn az ifjú baljával feltépte kabátját s jobb kezével egy tőrt
ragadott fel, mely asztalán feküdt, és azzal szívének szúrt –
E tőr volt összes atyai öröksége…
A leány egy kétségbeesett kiáltással megragadá hátulról az ifjú karját –
–
E reggelen, folytatá Achille, találkozásomnak kellett volna lenni
Anatolelal, de ő nem jövén el a kitűzött helyre, közelfekvő szállására
mentem. Midőn az előszobába nyiték, Hermance segélykiáltása üté meg
fülemet. Berohantam. A leány emberfeletti erővel küzdött Anatolelal, ki
jobb kezét, melyben tőre villogott, hiába igyekezett Hermance öleléséből
kiszabadítani.
[Illustration: Jobb kezével egy tőrt ragadott fel.]
Egy pillanat múlva ketten küzdénk Anatolelal s nekem sikerült a tőrt
kifacsarnom kezéből; mire Anatole elalélva összerogyott.
E jelenet után erős ideglázba esett.
V.
Anatole heteken át élet és halál közt lebegett.
Ketten ápoltuk Hermanceszal. A leány nem volt szerelmes Anatoleba, de
szerette azon kedélyes bensőséggel, melylyel barátainkat, örömeink
társát szeretjük, azon őszinte, de más vonzalmat ki nem záró
ragaszkodással, melynek néha bámulva szemléljük önfeláldozási képességét
oly nőknél, kiknek szerencsétlen sorsa az, a mi Hermanceé vala.
Órákat tölték együtt Anatole ágya mellett a leánynyal, kivel azelőtt
csak nehányszor, futólag találkozám, s volt alkalmam kiismerni őt azon
bizalmasság folytán, mely oly gyorsan fejlődik ki férfi és nő közt,
midőn gondoskodásuknak egy közös tárgya fűzi össze őket.
Elmondá nekem is a maga és családja történetét oly modorban, oly
szavakkal, hogy ha akkor láttam volna e leányt először, megesküdtem
volna, hogy igazat beszél. A világ kis és nagy komédiásai közt alig
lehet könnyebben rá ismerni az igazság szavára, mint oly embereknél,
kiknek hivatásuk hozza magával, hogy rendszerint tettetett érzelmekkel
lépjenek mások elé; mert rendesen annyira elszoknak az igazság egyszerű,
természetes hangjától, hogy midőn e hangot halljuk tőlük, meg lehetünk
győződve, miszerint az tudtokon kívül, ösztönszerüleg szól belőlük;
miszerint nem azért beszélnek így, mert akarnak, hanem mert, midőn
valóban igazat akarnak mondani, nem tudnak máskép.
Hermance természetében megvolt minden hiba, minden gyöngeség, mely a nőt
a bűn útjára vezérli, némi nagyítással el lehetett volna róla mondani,
hogy «hivatással bír» azon pályára, melyre balvégzete sodorta, – ha
férjhez ment volna, meglehet, hogy a legágbogasabb szarvakat Párisban
férje viselte volna; de mindezek daczára nem a könnyelműség, nem az
erköcsi elvetemedés vitték a kora bűn útjára. Ugyanily könnyelműséggel,
ugyanily hiányával minden mélyebb erkölcsi érzésnek naponként száz és
száz leány megy férjhez Párisban, tisztán, ártatlanul. Legtöbb nőt nem
szilárdan vallott erkölcsi elvek, hanem a körülmények óvnak meg az
elveszéstől; s viszont alig van nő, kinek bukásában ne körülményei
játszanák a főszerepet. Hermance kedvezőbb anyagi viszonyok közt
csakhamar férjhez ment volna, s ha nem szolgált volna is a hű hitvesek
példányképeül, a gyalázat ama megbélyegző nemétől, mely most érte,
kétségkívül ment maradt volna. Nem akarom a leányt védeni. Azt hiszem,
hogy a legelőnyösebb viszonyok közt is aligha vénült volna meg a nélkül,
hogy egy vagy más botlás emléke ne terhelje lelkiismeretét, de hogy _ily
korán_ és hogy _így_ bukott, azt pusztán a család szerencsétlen anyagi
körülményei okozták; és elősegíté a párisi társadalmi élet romlottsága,
mert alig van hely a világon, hol a szépséget hálásabban lehetne
érvényesíteni, mint itt, hova Európa élvezni jár; és alig van
társadalom, mely egy bukott nőt ritkábban kényszerítene pirulni, mint
volt a párisi a császárság alatt, melyben a demi-monde úgy szólván
bizonyos erkölcsi jogosultsággal bírt, melyet el nem ismerni annyi volt,
mint «elmaradni a világtól.» Ily viszonyok közt, kevesebb könnyelműség
és szilárdabb erkölcsi nézetek mellett Hermancenak nagyobb áldozatába
került volna becsületét szüleiért feláldozni; s miután megtette,
kevésbbé találta volna magát helyzetébe, jobban érezte volna
szerencsétlenségét, s lehet az is, hogy lelke megtört volna a bűn és
szégyen tudatának terhe alatt; de az kétségtelen, hogy a legszebb,
legszigorúbb elvek daczára, e tehetetlen apa és szerencsétlen természetű
anya mellett, kinek vétkes gyöngesége a családot végső segélyforrásaitól
megfosztá, – azon nevelés mellett, melyet kapott, kénytelen lett volna
ugyanez áldozatot meghozni, vagy elnézni, a mint szülei koldusbotot
fogva mások könyörületétől kérik a mindennapi kenyeret. Hermance
veleszületett könnyelműségének csak annyi része volt a leány új
életmódjában, hogy kevesebb önlegyőzésébe került lemondania a jogról:
másoktól tiszteletet követelhetni; s hogy e visszavonhatlan lemondás
után aránylag könnyű lélekkel bírta annak következményeit elviselni.
Ha elgondoltam a család kétségbeesett helyzetét, ha felvettem, hogy
Hermance nem tudhatta előre, miszerint az áldozat, melyet szüleiért hoz,
atyját meg fogja ölni, ha Cotinnéra gondoltam, a jó hitvesre, ki
becsületben őszült meg, tán csak azért, mert nem volt alkalma az
ellenkezőre, a szerető anyára, ki gyermekét a nyomor napjaiban is úgy
kényezteté, mintha még saját négyemeletes házukban laknának, e gyönge,
minden erkölcsi tartalék nélküli lélekre, mely oly készségesen fedezte
leánya bukását anyai beleegyezésével, – nem bírtam megvetéssel nézni a
szerencsétlen leányt, ki aggódó gondoskodással hosszú éjeket virrasztott
egy ifjú beteg-ágyánál, kinek szerelmét sem nem viszonzá, sem
méltányolni nem bírta, s kitől nem remélhetett jutalmul mást, mint hideg
megvetést.
Szántam a szegény leányt, de azért magam sem valék képes viseletével
kibékülni. Meg tudtam volna neki bocsátani mindent, csak azon
könnyelműséget nem, melylyel magát helyzetébe beletalálta. Azon szinte
cinismusig menő objektivitás, melylyel Hermance magaviseletéről beszélni
tudott, s mely Anatole gyöngéd érzéseit tán ép annyira sérté, mint maga
a tett, melyet elkövetett; azon könnyűség, melylyel a leány képes volt,
az élet minden bármily kevéssé ideális felfogását mellőzve, helyzetét
annak _gyakorlati_ oldaláról fogni fel, visszataszítólag hatott rám is.
Ha Hermance lesujtva a szégyenérzet által, hallgatag lemondással viselte
volna sorsát, könnyű lett volna a könyörület terén átlépni a
méltányosság határait; de azon leánytól, ki tudott élvezni és örülni az
életnek, midőn a gyalázat bélyegét viselte homlokán, ösztönszerűleg
idegenkedtem. Szántam, de azon részvét nélkül, melyet az oly
szerencsétlen iránt érzünk, ki azáltal, hogy nem tud megnyugodni
sorsában, tanúságát adja annak, hogy jobbra lett volna érdemes.
Nehány évvel utóbb Anatole teljesen osztá véleményemet Hermánce felett,
sőt elnézésében túl is ment a kellő határon. Azon körökben, melyekbe
balsorsa sodorta, alkalma nyilt a női botlásoknak legkülönbözőbb nemeit
megismerni, de a botlás lehető _indokai_ közül e körökben alig
találkozott mással, mint a test fékezhetlen ösztönével s az anyagi
érdekkel. Tuczatszámra foglaltak helyet emlékezetében oly nők, kik az
erény és kötelesség parancsait lábbal taposták csupán élvvágyból vagy
haszonlesésből, s nem akadt köztük egy is, kinek botlása csak egy
nemesebb, de megtévedt lélek ballépésének lett volna következése. E
körök hatása alatt Anatole rövid idő mulva azon végletbe esett mely
rosszul magyarázott méltányosságból túlkönnyen kész kimenteni a
könnyelműséget. Tapasztalása azt mutatta, hogy az anyagi érdek oly
hatalmas szereplő a női tévedésekben s oly diadalhoz szokott ellensége a
női erénynek, hogy hajlandó volt Hermancet szinte teljesen kimenteni és
bukását kizárólag a sors rovására irni. E felfogás, saját laza erkölcsi
nézetei által támogatva, csakhamar a materialismus azon kietlen nemének
veté karjaiba, mely minden erkölcsi elemet nélkülözhetni vél
okoskodásaiban; s Anatole elméjében két évvel utóbb a női becsület már
oly benső, okszerű kapcsolatban állt az élet financiális oldalával, hogy
azt hiszem, ha mathematikus lett volna, okvetlenül feltalált volna egy
algebrai formulát a – női erény kifejezésére.
De e végletbe csak néhány évvel utóbb sodorták sivár tapasztalatai. Most
szerelmi csalódása elfogulttá tette azon nő iránt, kit nem a szív, hanem
csak a humanitás álláspontjáról lehetett igazságosan megitélni. Anatole
meggyűlölte és megvetette a leányt, ki midőn szerelmét czinikus módon
felhasználta vágyai kielégítésére, pirulni kényszeríté legszentebb
érzelmei felett. Az ifjú szerelmében megcsalatva s becsületérzésében
meggyalázva érzé magát s Hermanceban saját szégyenének megtestesülését
látta. Betegsége alatt nehányszor, midőn magához térve gyakran
visszatérő paroxismusából, Hermancet ágya mellett pillantá meg, oly
szenvedélyesen, a gyűlölet és utálat oly félreismerhetlen kitörésével
parancsolá ki a leányt a szobából, hogy az utóbb csak olyankor mert
bejönni egykori kedvesét ápolni, midőn ez mélyen aludt vagy midőn a láz
megfosztá eszméletétől.
Anatole lelkére mély, átalakító hatással voltak ez események. A gyönge
szív ily csapás által lesujtva, gyakran sohasem képes többé
felemelkedni, egy passiv jellem ily szenvedések után csak arra jó, hogy
emlékoszlopául szolgáljon szerelmese hitványságának. Anatolet a sors e
csapása oly érzékenyen érte, hogy az elkeseredés első perczében fegyvert
emelt önmaga ellen, s idegrendszere nem állván ki e megrázkódást,
veszélyes kórnak esett martalékául, – de midőn ez elmult, erőszakos
reakcziót idézett elő lelkében.
Nem láttam még embert, ki tizenhat éves korában mélyebb megvetéssel
viseltetett volna a nők iránt, s kinek ezt kevésbbé lehetett volna
hibául felróni, mint Anatolenak. Nem bűne, szerencsétlensége volt ez
neki. Testben és lélekben ép, erőteljes ifjú volt, fogékony minden szép
és nemes iránt, szívvel, mely szeretni, lélekkel, mely lelkesülni tud, s
a jellem feltétlen szeplőtlenségével, mely a legszebb reményekre
jogosított a férfi iránt: midőn balvégzete oly nő karjaiba sodorta,
kinél a szerelem csak palástjául szolgált az érzékiségnek. Azt hiszem,
szívünk kincseit alig pazarolhatjuk el hálátlanabbul, mint, ha tizenhat
éves korunk tiszta érzelmét oly szerelem oltárára hozzuk áldozatul,
melynek csak – segédpapjai lehetünk. Alig van valami, a mi oly mérvben
megfoszthat egy fiatal lelket ártatlanságának és költészetének
zománczától, mint az oly nő, ki azt szerelme segélyével cselekszi.
Anatole a fiatal szív első fellángolásával szerette Hermancet. Ez
viszonzá _vágyait_, de nem tudta viszonozni _érzelmeit_. Míg Anatole egy
ifjú szív öntudatlan lelkesülésével borult ideálja lábaihoz, ez őt egy
buja nő mohó élvvágyával ölelte keblére.