Hermance növekedése csak sietteté. A leány szép volt, tele észszel és
élettel; anyja csüggött rajta s nem vette észre, hogy saját hibái, az
élvezetvágy és a jellem gyöngesége, fokozott mértékben vannak meg
gyermekében. Cotinné imádta leányát, ragaszkodott hozzá, mint egyetlen
vígaszához a szerencsétlenségben s nem bírta a szép, de hiú és könnyelmű
leánynak egy kivánatát sem megtagadni. Ez pedig majdnem szívtelenségig
menő könnyelműséggel követeléseit oly magasra fokozta, mintha fogalma
sem volna szülei vagyoni állásáról. Hermance toiletteje s apró
mulatságai ekként majdnem annyiba kerültek, mint az egész háztartás.
Cotin György sokkal gyöngébb volt, semhogy erélyesen közbelépve ez
életmódnak véget tudott volna vetni; a szegény öreg csak panaszkodni
birt. Naponként figyelmezteté nejét, miszerint nehány év mulva teljesen
koldusbotra jutnak s nem lesz meg mindennapi falatjuk; – de a gyönge
asszony, most már leányának könnyelműsége által is tovább ragadtatva,
nem tudott a dolgok állásán változtatni. Az egyetlen, a mit tenni birt,
az vala, hogy el tudta titkolni férje előtt, miszerint összes tőkéjökből
már alig van hátra két-három ezer frank és hogy ez is alig elegendő az
adósságok fedezésére.
E ponton állt a Cotin család, midőn Anatole lépett belé. Az öreg Cotin,
ki előtt neje a végső nyomor közellétét eltitkolá, azzal vigasztalta
magát, hogy azon havi kétszáz frank, melyben vele Detrolles Anatole
eltartására nézve megegyezett, helyreállítandja háztartásában az
egyensúlyt. És úgyis lett volna, ha ama tőke, melyet Cotin számításainak
alapjául felvett, még létezett volna. Ennek hiányában azonban Anatole
havidíja csak tökéletlen segély vala. Anatole nehány hét alatt
felismerte a család helyzetét. Látta, hogy Cotin és neje oly gyöngéden
szeretik egymást, mint egy ifjú házaspár és látta, hogy éltök folytonos
czivódás és keserűségek közt folyt le. Megszerette és szánta e
becsületes, de gyönge embereket s felajánlá Cotinnénak saját erszényét,
melyen az asszony nem is mulasztott el koronként apróbb kölcsönök
contrahálásával könnyíteni.
Anatole azt hitte, hogy azon csekély támogatás, melyben nagynénjét
részesítheti, ép oly jó hatással bír, a mily jó szívből van adva s e hit
némileg ellensúlyozá benne a fájdalmat, melyet szegény rokonai
szerencsétlensége felett érezett. Most már, részben pénzhiányból is,
idejének legnagyobb részét otthon tölté, tanulva, vagy az öreg Cotin
elbeszéléseit hallgatva, vagy Hermanceszal csevegve, kivel csakhamar oly
bizalmas lábon állt, mintha gyermekkoruk óta együtt növekedtek volna.
Rövid idő alatt Anatoleon megtörtént az, a mi ily körülmények közt oly
könnyen megesik egy tizenhat éves tanulón: beleszeretett Hermanceba. A
két ifjú természetében sok volt a hasonlóság, de még több az ellentét.
Anatole természetének egyik uralkodó eleme az élvezetvágy vala, ép úgy,
mint Hermanceénak, de míg az ifjú eszével és elhatározásával tudott
uralkodni e hajlamokon, ha kellett, a leány vagy nem bírt, vagy nem
akart korlátokat vonni kedvtelései elé. Anatolenak nem valának szilárd
erkölcsi elvei. Sem könnyelmű atyja, ki szeretetreméltó
lelkiismeretlenséggel űzte női kalandjait, sem hasonkorú pajtásainak
társasága nem volt alkalmas szilárd erkölcsi elveket csepegtetni
lelkébe, az intézetben nyert nevelése pedig olyan volt, mint minden
iskolai nevelés: erkölcsi elvek helyett a vallás érthetetlen formuláival
terhelte meg elméjét, melynek semmi közük a morálhoz. De ha nélkülözte
is lelke azon erős erkölcsi tartalékot, melyet csak az anya vagy atya
szerető gondoskodása olthat fiatal lélekbe; természete mégis alapjában
nemes, érzelmei tiszták valának s e jó tulajdonok, támogatva azon élénk,
az ingerlékenységig kényes becsületérzés által, mely őt már e korban
kitünteté, szinte kipótolák e tekintetben nevelése hiányait. Hermancetól
a természet megtagadta azon erkölcsi érzéket, mely egyedül képes a nőt
az élet válságos viszonyaiban fentartani s nevelése mitsem adott neki, a
mivel azt pótolhassa. Könnyelmű, hiú gyermek volt már tizenöt éves
korában, ki nem ismer nagyobb feladatot, mint tetszeni és mulatni; s
anyja, példája által, melyet leányának szolgáltatott, midőn életének
főczélját hasonlókép a kellemes időtöltésekben keresé és majomszeretete
által, melylyel őt körülvette, e gyöngeségeket Hermanceban azon határig
fokozta, melyen túl a jellemgyöngeség jellemtelenséggé válik s melytől
csak egy lépésnyire van a becstelenség. Mindkettejökben hiányzott az
egészséges erkölcsi érzék; de míg Anatolet élénk becsületérzése képes
volt oly magasra emelni, hová a puszta erkölcsi elvek fel nem érnek;
addig Hermance, könnyelműsége s azon veszélyes befolyás által, melyet
anyja gyakorolt reá, képes vala oly mély sülyedésre, melyet maga az,
hogy lelke minden erkölcsi tartalékot nélkülözött, nem indokolhatott
volna. Ez éles ellentét oly jellemnél, mint Anatoleé, valószinűleg
lehetetlenné tette volna a Hermance iránti szerelmet, ha mint férfi
ismerkedik meg a leánynyal, mert a férfijellem minden tulajdonai közt
alig van kérlelhetetlenebb, türelmetlenebb a becsületérzésnél. De
Anatole tizenhat éves gyermek volt, midőn a nálánál idősb Hermancet
megismerte.
De mit feszegetem én itt e két ember jellemét? mi köze egy tizenhat éves
ifjú szíve vonzalmának a lélek és jellem határozó tulajdonaihoz?
Kifejlődött, megállapodott természeteknél ezek döntő elemként
határozhatnak a szív érzelmei felett; a férfi szerelmében nagy része van
saját s kedvese jellemének és életnézeteinek is, de egy tizenhat éves
ifjú szerelme az alkalom és a tapasztalatlanság szüleménye.
Anatole gyermek vala, az első fiatal, szép nő, kit ismert, Hermance
volt; naponként órákat töltött a leánynyal, játszott, csevegett vele, –
kell-e több szerelmének indokolására?
Az ifjú szerette a leányt, szerette azon öntudatlansággal, hogy ne
mondjam, gyanútlansággal, mely az első szerelmet jellemzi; szerette úgy,
mintha nem is volna magával tisztában az iránt, hogy vonzalmának tárgya
a másik nemhez tartozik. Anatole önkénytelen hajlamot érzett Hermance
iránt, mintegy magától értetődő, indokolásra nem szoruló vonzódást, mely
őt a leányhoz közelíté; s engedett ez érzelemnek, vagy tán inkább
ösztönnek, a nélkül, hogy azt elemezni megkisértené. Ha tudta volna,
hogy Hermancet szereti, kétségkívül magába vonult volna s nem mert volna
többé oly bátran közelíteni a leányhoz; de így, szerelmének öntudata
nélkül, a mit kora tapasztalatlanságának köszönhetett, oly
elfogulatlanul, oly minden utógondolat nélküli odaadással engedé át
magát a leány társaságának, mintha még fogalma sem volna róla, hogy
ketten oly két nemhez tartoznak, mely két nem csak a szenvedély nyelvén
érti meg egymást teljesen.
A Cotin-házban senki sem vette észre, hogy Anatole Hermancet szereti.
Cotin és neje örömmel nézték a «rokoni vonzalmat» a két fiatal közt s
Hermance csak víg és kedves játszótársat látott az ifjúban. A leány
vígságában féktelen, szeszélyeiben kicsapongó volt, – de modora még
inkább hasonlított egy pajkos fiú magaviseletéhez, mintsem oly
leányéhoz, ki már öntudatával bír nemének. S ez még alig is volt meg a
leányban. Hermance azon lányok közé tartozott, kikben, természetök
elevensége daczára, aránylag későn érvényesíti magát az, a mi a leányt
nővé teszi. S így nem egyszer Hermance játék közben ölébe ugrott az
ifjúnak s Anatole ölelte és csókolta hugát, – mindkettő még minden
sejtelme nélkül annak, hogy élvezet is lehet abban, mi csak a pajkosság
gyümölcse vala.
Vagy öt hónapot töltött ekként Anatole a háznál, midőn különféle
jelekből azt vélte észrevehetni, hogy Cotinék vagyoni viszonyaiban
kedvező fordulatnak kellett beállnia. Cotinné néhány hét óta vidorabb
volt s nem czivódott férjével. Az asztal jobban el vala látva s Cotinné
már három hét óta nem fordult volt új kölcsönért öcscséhez. Hermance
szebb ruhákban járt, mint azelőtt s minduntalan hol színházban, hol
társaságban volt valamely barátnéjával, honnan, hogy mikor jött haza,
Anatole nem tudta, mert olyankor már aludni szokott.
Nemsokára megjött a lakváltoztatási idő, s Cotinék a szomszéd lakásból
nem egy szobát fogadtak fel Anatole számára, hanem az egész lakást, mely
három szobából s konyhából állt. A konyha átalakíttatott előszobává,
melyből egy ajtó nyílt balra egy szobába, egy másik jobbra két szobába.
E második szobának azonfelül külön kijárása is volt a melléklépcsőre. Az
egy szobát Anatolenak adták, a két szobás lakosztály pedig Hermance
számára rendeztetett be, oly kényelemmel, sőt elegancziával, mely
Anatolet rendkívül meglepte. Az ifjú nem tudta magának megmagyarázni a
dolgok e fordulatát, de gyöngédtelenségnek tartotta volna a
kérdezősködést, midőn azt látta, hogy Cotinné és leánya oly egykedvűen
intézik e változtatásokat, mintha mindez nem is lehetne máskép. Anatole
azon könnyűséggel és gyanútlansággal, mely korának tulajdona vala,
csakhamar beletalálta magát e változásba. Elfoglalta szobáját és
teljesen boldognak érzé magát, midőn Cotinné és Hermance megelégedett
arczába tekintett.
Ez időtájt Detrolles nehány napra falura vitte magával Anatolet. Midőn
visszatért, az öreg Cotint ágyban, betegen találta. Nem eresztették be
hozzá, azt mondák neki, hogy deliriumban fekszik s oly dolgokat beszél,
hogy azt fiatal embernek nem jó hallani. Két hét tölt el, mielőtt
Anatole Cotint ismét láthatá, és megborzadva riadt vissza tőle. Az öreg
Cotin mint egy halotti váz ült karszékében, midőn Anatolet bevezették
hozzá. Mintha két hét alatt két évtizedet vénült volna. Tagjai el
valának aszva, megeresztett, tövises ősz szakálla bizonyos vad
kifejezést adott e különben oly szelíd arcznak. Tekintete megtörve
nyugodott maga előtt, de midőn szemét felveté, valami otthontalan
merevség látszott e tekintetben, melyről Anatole első pillanatra azt
hitte, hogy az őrület jele. Ily állapotban látva a derék öreget, Anatole
borzalmában felsikoltott, aztán odarohant beteg nagybátyjához. Ez
megkísérté feléje tárni kiaszott karjait és szólni akart valamit; de
jobb karját nem tudta emelni s nyelve csak értelmetlen hangokat
hebegett. Cotin Györgyöt megütötte volt a guta. Nem halt bele, de nem
épült ki többé belőle. Élt még néhány hónapig, de élte folytonos
haldoklás vala.
Anatole végtelen részvéttel viseltetett a szegény öreg iránt, de végre
belenyugodott a kikerülhetlen végzetbe. Oly természetesnek kellett
találnia, hogy egy öreg, gyönge embert megüt a szél, főkép, miután
Cotinné, ki temérdek könnyet ontott férjeért, elszámlálá neki mindazon
ismerőseit, kik gutaütésben haltak meg; mely számlálásnak eredménye az
lett, hogy minden második embernek, ki a hatvanig felviszi,
kikerülhetlen sorsa a szélhűdés. Hermance is csakhamar megvigasztalódott
s Anatole a lélek azon ruganyosságával, mely egy tizenhat éves kedélyben
a legellentétesebb érzelmeket oly közel hozza egymáshoz, tudott, a
szegény tehetetlen öreget meglátogatván, átfutni Hermance-hoz s a
leánynyal eljátszani, nevetgélni, fecsegni, mindaddig, míg az ki nem
küldte szobájából, a mi este nyolcz órakor többször megtörtént, a
nélkül, hogy Anatole valami feltünőt talált volna benne.
[Illustration: Odarohant beteg nagybátyjához.]
III.
Amióta Cotinék anyagi körülményeiben e változás beállt, az Anatole és
Hermance közti viszony lassanként veszteni kezdett gyermekded
bizalmasságából. Alig múlt el néhány hét s Hermance nem volt többé azon
víg, kedélyes játszótárs, kinek Anatole addig ismerte. Nem mintha
meghidegült volna iránta, nem idegenkedett tőle, sőt figyelmes szemlélő
épen az ellenkező észleletre jutott volna. Hermance most is sok időt
töltött öcscsével, de viseletében kimértebb, nyugodtabb, komolyabb volt,
a nélkül azonban, hogy hidegebb lenne iránta. Nem ugrándozott, nem
enyelgett vele többé azon tartaléktalan pajzánsággal, mely azelőtt
mulatságaikon uralkodott s ha Anatole egyszer-másszor utána kapott, vagy
véletlenül megölelte, Hermance néha elpirult s rendreutasítá. Anatole
eleinte nem látszott észrevenni, vagy ha észrevette is e változást, nem
tulajdonított neki fontosságot s egyikét látta benne azon szeszélyeknek,
melyekben Hermance természete bővelkedett.
Egy alkalommal Hermance épen rakosgatott valamit szobájában, midőn
Anatole a nyitva maradt ajtón belépett. Az ifjú lépteinek zaját elnyelte
a szőnyeg s halkan közeledve hugához, azt hátulról gyorsan megölelé s
egy csókot lopott vállára. A leány, midőn így egyszerre váratlanul magát
átölelve látta s keblén az ifjú összekulcsolt kezeit érzé, melyek
érzékenyen tapadtak mellére, megrázkódott egész idegrendszerében s oly
szenvedélyesen és oly szavakkal utasítá rendre az ifjút, minőket ez még
nem hallott tőle. Anatole meglepetve Hermancenak e sajátságos modora
által, mely eddig ismeretlen vala előtte, nehány szóval bocsánatot kért
tőle és kisietett a szobából. De alig ért saját szobájába és veté magát
boszúsan a pamlagra, előtte állt Hermance. A leány pillanatnyi
felhevülése elmúlván, utána futott Anatolenak, kérte, ne vegye rossz
néven hevességét s midőn ez biztosítá, hogy nem haragszik, pajzán
mosolylyal ölébe ült, átkarolta nyakát és csókot nyomott ajkára.
Megtörtént ez azelőtt akárhányszor, de Anatole úgy érzé, mintha ma
érintené ajka először Hermanceét. Azt a hosszú, szenvedélyes csókot,
melyet most kapott, nem a játszótárs adta többé könnyelmű pajzánságában
a játszótársnak, hanem adta a nő, ki már élvezni tud, az ifjúnak, kit
szeretne rá megtanítani.
E percztől fogva érzé Anatole, hogy nővel áll szemben s hogy e nőt
szereti. De érzé egyszersmind ifjúságát s tapasztalatlanságát, érzé azon
fölényt, melyet az idősebb s routinirtabb leány reá gyakorolt s ez oly
elfogulttá, oly zavarttá tette Hermanceszal szemben, hogy daczára most
már élénken érzett szerelmének, kerülni kezdte a leányt. Hermance néha
kérdőre vonta öcscsét, miért tölt vele kevesebb időt, mint azelőtt, de a
mód, melyen ezt tevé, midőn lángoló szemével ránézett, vagy kezét
megszorítá, Anatole zavarát, mondhatnám félénkségét még inkább növelte.
Anatole kezdett kevesebbet lenni otthon, s estve rendesen eljárt
színházba, hogy ne kelljen együtt lennie a leánynyal, kit szeretett s
kihez, mióta tudta, hogy szereti, alig mert többé közelíteni.
Egy estve színház után hazaérve világot akart gyujtani, de a gyufás
dobozt üresen találta helyén. Nem tudott magán máskép segíteni, mint,
hogy Hermancetól kérjen gyújtót, kinek szobájában, mint jövet az
utczáról látta, még világos volt. Kiment tehát a közös előszobába s
Hermance ajtaján koczogtatott.
– Ki az? hangzott belőlről a leány hangja.
– Én vagyok.
– Te vagy Anatole? jer!
Anatole benyitott. Az első szoba setét vala és üres. Hermance a másikban
volt, melynek ajtaja ki vala nyitva. Az ifjú az ajtóhoz lépett, de
megpillantván Hermancet, a mint könyvvel kezében chaiselongueján feküdt,
önkénytelenül visszahökkent.
Midőn meglátta Hermancet kacér pongyolájában, mely bájainak hatását még
fokozta, Anatolet eddig még nem ismert mértékben támadta meg azon zavar,
azon elfogultság, azon megmagyarázhatlan vonakodás, mely hátravon és
előrehajt egyszerre, melyet néhány hét óta érzett a leánynyal szemben.
Ideges remegés fogta el egész valóját, futni akart, de lába mintha a
földbe gyökerezett volna, nem tudott elmozdulni a küszöbről s
tekintetével akaratlanul rámeredt a szép leányra, ki mosolyogva nyújtá
neki kezét.
– Nos Anatole? – szólt a leány kérdőleg, észrevéve az ifjú
megdöbbenését.
Anatole végre erőt vett magán s szemét a földre sütve közelebb lépett s
remegve fogta meg a leány kezét.
– Gyufát akartam kérni tőled Hermance, csak most vettem észre, hogy az
enyim elfogyott…
– Gyufáért jöttél? – kérdé a leány sajátságos hangon.
– Csak nem haragszol? – szólt az ifjú engesztelőleg.
– Dehogy haragszom. Sőt épen jó, hogy jöttél, elfecseghetünk egy kicsit.
Nem tudok aludni. Jer Anatole, ülj ide. – No de jer hát!
Anatole szék után nyúlt.
– Ah ne hozz széket, jer ide, hozzám, szólt a leány.
– Olvastál? – kérdé Anatole s Hermance könyve után nyúlt, hogy ne
kelljen szemébe néznie.
– Olvastam. Igen érdekes könyv. Nézd csak. Nem ismered?
– «La Nouvelle Héloïse,» – olvasá Anatole. – Nem, nem ismerem.
– Úgy majd odaadom, ha elolvastam. Nagyon érdekes, hidd el.
– Úgy? – szólt Anatole, letevé a könyvet, melynek hatása ott lángolt
Hermance szép szemében.
– De mi lelt? – kérdé a leány, – úgy ülsz itt, mint a bűnös, ki haragban
van lelkiismeretével; rám sem mersz nézni…
– Dehogy nem – viszonzá az ifjú megemberelve magát s tekintetét felemelé
a leányra.
Hermance azon szépségek közé tartozott, kik a legjózanabb erényt is
képesek megingatni. Halvány arcza, széles piros ajkai, finom alkatú
orra, megvilágítva két emésztő tüzű setétkék szem által s ébenfekete
fürtöktől környezve, oly egészet alkottak, hogy a festész fantáziája nem
képzelhetne magának illőbbet, ha Bacchusnak akarna papnőt festeni.
Anatole, midőn e szemekbe tekintett, mintegy megmeredve szegzé
tekintetét a leányra.
– Mily szép vagy Hermance! – rebegé önkénytelenül.
– Tetszem neked? kérdé a leány kaczéran s míg egyik keze az ifjúéban
nyugodott, a másikat felemelve, megsímogatá vele Anatole arczát.
– Bocsáss Hermace – rebegé Anatole zavarban, – ne kínozz Hermance…
Hermance elereszté az ifjú kezét, de Anatole nem tudott felkelni. A
leány rászegzé igéző tekintetét s Anatole szédülni érzé fejét e
pillantás hatása alatt.
– Csókolj meg Anatole! – susogá Hermance, feléje tárva karjait.
Anatole futni akart, de nem birt. Érzé, hogy a vér fejébe tolul, hogy
arcza ég, – de midőn a leány szemébe nézett, nem birt ellenállani s
ösztönszerűleg odaborult Hermancera és megcsókolá.
A leány átkarolta az ifjút s szenvedélyes csókokkal halmozá el arczát.
Ujjai haja közé tévedtek s kis keze az ifjú fürteivel játszott, míg ez
úgy érzé, mintha lélekzete el akarna akadni.
[Illustration: – Csókolj meg Anatole! – susogá.]
Eddig ismeretlen érzések támadták meg Anatolet. Szerelmi ábrándozásaiban
nem egyszer elképzelte magának a boldogságot, melyet a viszontszerelem
nyújt s most, midőn e boldogságot elértnek látta, úgy érzé, mintha
csalódott volna álmaiban. Karjaiban tartá a szeretett nőt, magába szívta
annak éltető lehelletét, ki szivét hangosabban dobogni megtanítá, – de
mi volt ez azon boldogsághoz képest, melyet rajongó lelke megálmodott?
Egy tizenhat éves ifjú szerelme inkább ábrándozás, mint szerelem.
Én nem hiszek a szerelem azon pedáns osztályozásában, mely azt
platonikusra és nem-platonikusra osztja. Ha hinnék is a léleknek a
testtől önálló létezésében, ha azon tulajdonok és működések összegét,
melyet hétköznapi nyelven «léleknek» nevezünk, többnek tartanám is az
agyvelő legsubtilisabb functiójánál, nem hinném, hogy létezhetik
szerelem, melyben csak a lélek vesz részt, az anyag hozzájárulása
nélkül.
Olvassa el bárki a szerelem valódi evangeliomát, melyet a nagy britt
költő hagyott reánk. Még eddig senkinek sem jutott eszébe tagadni, hogy
az érzelem, mely Romeot és Juliát összefűzi, valódi, tiszta szerelem; s
vajjon «platonikus»-e a Montecchik és Capulettik sarjadékainak szerelme?
Azon émelygős, férfiatlan ábrándozás, mely az új korban írt középkori
regényekből sóhajt felénk, azon kevéssel beérő, saját tehetetlenségével
kaczérkodó érzelgősség, melyben némelyek a «tiszta» szerelmet vélik
felfedezni, mindössze oly lélekállapot, mely csak azért nem tartozik a
pathologia körébe, mert ellenszerét a tudomány még fel nem fedezte.
Tökéletlen, beteges érzelem az, melyet egészséges, kifejlett organizmus
meg nem terem.
A holdkórosok birodalma ez és a gyermekeké.
Anatole ez utóbbi volt.
Nem sok kellett volna neki arra, hogy boldognak érezze magát.
Ha Hermance csak sejteti is vele, hogy szerelmét viszonozza, Anatole
rajongásában képes lett volna érte bármire. Beérte volna vele, ha
lábainál ülhet és szemébe tekinthet, ha láthatja őt és hallhatja szavát;
s egy kézszorítása az ideálnak boldogabbá tette volna, mint most a
kedvesnek ölelése.
Anatole nem érzé magát boldognak.
Azt látta, hogy szerelme viszonoztatik, – mert vajjon mi lehetett volna
Hermance csókja az ifjú szemében más, mint szerelmi vallomás? – de ő
másként képzelte magának az első vallomást.
Midőn karjaival magához ölelte kedvesét, érezve szívének minden
dobbanását, s midőn Hermance villogó szemébe tekintett, úgy tetszett
neki, mintha nem ez volna azon nő, ki álmait foglalkoztatá.
Anatole jellemében a legnagyobb ellentétek egyesültek. Tudott szeretni
oly mély, oly intensiv érzéssel, mely maradandóságra nézve megközelíté
egy szentimentális szív sóhajainak hosszadalmasságát; s tudott lábbal
tapodni minden érzelmet, tudott könnyelmű játékot űzni a szív
legönkénytelenebb gerjedelmeivel. De ez utóbbi tulajdont csak később
érlelték meg benne az élet körülményei.
Most még egy tapasztalatlan lélek, egy gyermekded lélek ábrándosságával
rajongott Hermanceért. A leány szerelmével boldogítá őt, de a mód,
melyen ezt tevé, nem felelt meg érzelmeinek.
Most, midőn szerelmének már nem lehetett vágya, mely még kielégítés után
epedjen, midőn váratlanul teljesedni látott oly reményeket, melyeket még
táplálni sem mert, – Anatole kezdetben nem tudott boldog lenni; mert nem
volt többé miért – ábrándoznia. S az ábránd ellensége a valónak.
De e hányatás ideális érzelmeinek eloszlása s a kínálkozó szerelmi
boldogság élvezete közt, csak átmeneti stádium lehetett; s oly
természetnél, minő az Anatoleé volt, az adott helyzet teljes, önkénytes
elfogadására s kizsákmányolására kellett vezetnie. Azon otthontalan
érzés, mely a gyönyör első kisérletét követé, elmult s Anatole karjaiba
vetette magát az élvező szerelemnek.
Anatole ezután, midőn esténként hazajött, rendesen megkisérté Hermance
ajtaját, mely csak ritkán volt zárva, jeléül annak, hogy a leánynak feje
fáj s nincs kedve őt fogadni. S így mialatt Cotinné mitsem sejtő
gyanútlansággal aludt a szélhűdött, lassan haldokló férjet őrizve, a
család nagyreményű sarjadéka a harmadik szobában édelgett elcsábított
ifjú kedvesével.
IV.
Hónapokig tartott már e viszony, midőn egy estve a nagy operaház
előcsarnokában Anatole megpillantá Hermancet, a mint egy öreg úr karján
jött ki a szinházból. A kisérő haja s bajusza tiszta fekete s öltözéke a
legválasztékosabb vala, de szemének kialudt lángja s arczának el nem
titkolható ránczai félreismerhetlenül jelezték benne az érdemekben
megaggott kéjencet. Hermance, királyi alakjával s vakító szépségével,
melynek a gazdag toilette még növelte hatását, magára vonta az egész
férfitársaság figyelmét; s e bámulat megérdemelt voltának öntudatában
büszkén lejtett végig a csarnokon kisérője karján, ki jobbra-balra
nehány köszönést viszonozva, sietett hölgyét kivezetni az ostromló
szemek e kereszttüzéből.
Hermance nem vette észre ifjú kedvesét, ki szótlanul állt a fal mellett,
nem tudva minek tartsa unokahuga kisérőjét. Mindenre gondolt, csak arra
nem, a mi igaz vala, s a kínos bizonytalanság és habozás nehány
pillanata mulva meg akart indulni, hogy utána menjen Hermancenak, azon
reményben, hogy utól fogja érni, míg kocsijokra várakoznak. Nem tudta
félti-e vagy nem, nem tudta mit gondoljon, csak azt látta, hogy egy
bizonytalansággal áll szemben, melynek el kell oszlania. Feltette tehát
magában, hogy követni fogja Hermancet és kisérőjét, bárhová menjenek,
midőn egyszerre két úr társalgása vonta magára figyelmét, kik mellett
elhaladt.
[Illustration: A nagy operaház előcsarnokában megpillantá…]
– Ugyan nem tudja ön, ki azon szép nő, kit Cocloquet barátunk most emel
hintajába?
– Hogyan? nem ismeri még a párisi demi-monde legújabb csillagát, Cotin
Hermancet? – viszonzá a másik.
Anatole elsápadt e szavakra, s egy oszlop megé vonult, mely a két
társalgó mellett állt, onnan hallgatva tovább beszédjöket.
– Hogyan, e szép leány –?
– Egy bukott kereskedő leánya, ki Cocloquet barátunkon kezdé első
experimentumait. Most még monopoliumot gyakorol rajta az öreg, de nem
adok neki két hónapot –
Anatole vére felforrt e szavakra, s merészen odalépett az ismeretlen
elé.