demoralizácziójára, mint, ha oly nőt szeretünk, kit becsülni nem tudunk;
s e pusztitó hatást még qualifikálta Anatolenál azon tudat, hogy
Hermance, amióta csak szerette, _kezdet óta_ érdemetlen volt szerelmére.
Szerelmesünk bukásában gyakran még vigaszunkra szolgálhat egy szebb idő
emléke, midőn még tiszta volt és méltó szerelmünkre. Anatolenak még e
szomorú vigasz sem jutott osztályrészül. Kedvese nem szerette soha, s
már megvetést érdemelt akkor is, midőn először vallá be neki szerelmét.
Ekként az egyetlen érzelem, mely lelkén uralkodott, a megvetés emésztő
érzése volt kedvese iránt. Nem talált Hermancenak sem jelenében sem
multjában semmit, a mi jogczímül szolgálhatott volna becsülésének, nem
gondolt saját tapasztalatlanságára, mely nem látta meg azt, a mi oly
könnyen meg volt látható, szíve fájdalmában nem hallgatott az észre,
mely annyi enyhítő körülményt tudott a leány mellett felhozni, s azt
feltétlenül elitélte, sőt irtózott tőle. A tapasztalatlanság szokásaként
generalizálni kezdte véleményeit; s így a tiszta lelkű, nemes
gondolkodású, minden gyanakvástól idegen, őszinte kedélyű ifjú rövid idő
mulva annyira jutott, hogy a szerelem azon nemén kívül, melyre Hermance
megtanítá, az összes nőnem számára csak egy érzelem maradt lelkében: a
megvetés.
Ugyanazon ifjú, ki két hónap előtt megesküdött volna egy kitartott nő
tisztaságára, most minden nőben a gyalázat és hűtlenség egy-egy papnőjét
vélte feltalálni.
Ez indokolatlan, és csakis egy tizenhatéves elme éretlensége által
menthető megvetés a nőnem iránt azonban azt eredményezé, hogy Anatole
gyorsabban heverte ki szenvedéseit, mint bírta volna különben. Nehány
hónappal azután, hogy betegségéből kiépült, az ifjú visszanyerte előbbi
életkedvét és elevenségét; de a költészet azon isteni hímpora, mely az
ártatlan kedélyt befedi, örökre le volt pusztítva lelkéről. Anatole
ismét az előbbi víg, mulatni szerető ifjú lett, de vígságán
félreismerhetlen volt bizonyos keserűség, s kedélyét érdesebbé tették
azon emésztő érzések és lesujtó tapasztalások, melyeket az ifjú lélek
nem birt nagy veszteségek nélkül elviselni.
Betegségéből felgyógyulván Anatole rögtön elhagyá Cotinék házát, kikről
csak néhány év múlva hallánk hírt és pedig azt, hogy Hermance anyja, a
most már özvegy Cotinné kiséretében Litvániába ment letelepedni egy
gazdag orosz földesúrhoz.
Midőn Anatole a Cotin-családtól elköltözött, bátyja beleegyezésével
együtt fogadtunk szállást s önállóan rendeztük be magunkat. Én,
megvallom, bár egy évvel idősebb valék nálánál, nem minden aggodalom
nélkül határoztam el magamat az önálló életmódra, melyben tetteinkért
csak magunknak vagyunk felelősek, de melyben a felügyeletet is magunknak
kell vinnünk önmagunk felett. Anatole azonban eloszlatá aggodalmaimat, s
oly csábító színekben festé le nekem a független életet, melyben azért,
amivé leszünk, csupán önmagunknak tartozunk köszönettel vagy
szemrehányással, hogy mindketten azon büszke örömmel kezdtük az új
életet, mely a gyermek lelkét eltölti, midőn olyasmit tesz, a miről azt
hiszi, hogy közelebb hozza a férfihoz.
Tanulás és mulatság közt folytak napjaink, s azon kisded bizalmas
körnek, mely kollégiumi társaink közül körülöttünk alakult, mindkettőben
Anatole volt vezére, hangadója. Nem láttam még ifjút, kiben ily korán
ily határozottan nyilatkozott volna az emberi természet két uralkodó
iránya: a tett- és élvezetvágy. A tettek mezejét e korban ránk nézve
tanulmányaink képviselték; s e tekintetben Anatole vala példányképünk.
Nem volt ő a kollégium legjobb növendéke, mert ehhez nemcsak tanulási
kedv és képesség, hanem igen gyakran igénytelen engedelmesség, és más,
eredményeikben problematikus becsű tulajdonok is szükségesek; de ő
tanult és tudott köztünk legtöbbet az iskola rendes tantárgyain kívül; ő
volt köztünk az egyetlen, kinek türelme vala Páris főbb hírlapjainak
minden czikkét elolvasni, s kinek a politikai életben már véleményei
valának; ő tudott már okoskodni és kételkedni, midőn társainak túlnyomó
része még vakon esküdött a mester szavára.
Ép ily, vagy tán még nagyobb mértékben vezéröknek ismerték őt társai,
midőn mulatságról vala szó. Mindnyájan tapasztalatlan ifjak, szinte
gyermekek valánk még, kik mindaddig szülői vagy nevelői felügyelet alatt
álltunk; neki tizenhét éves korában már múltja volt – társai szemében.
Ez bizonyos fölényt adott neki barátai felett, melynek jó következése az
volt, hogy a bor és kártya örömei körünkben soha meg nem fészkelték
magokat.
Kevésbé előnyös volt talán azon hatás, melyet Anatole más tekintetben
gyakorolt társaira. Ő volt köztünk az egyetlen, kinek már «viszonya»
vala. Hermance történetének részleteit ugyan csak én ismertem, de a
többiek is tudtak annyit, hogy egy «szélesebb körökben ismert» nőnek
volt kedvese, s a mi fő, oly kedvese, kiért ama nő egy másik férfit
megcsalt; s e tudat bizonyos nymbussal vette körül Anatolet társai
között, kik közől a legidősebb tizenkilencz éves volt, s kik szerelem
dolgában még alig haladtak tovább, mint, hogy a Théâtre lyrique vagy
Odéon harmadik emeletéről ábrándoztak Thália egyik-másik papnője után, a
mi rendes foglalkozását képezi a tizennyolcz éves siheder tanulóknak.
Ama routin, melyet a hamar érett ifjú Hermance társaságában sajátított
el, mely azonban természetesen csakis társainak ifjúi ügyetlensége
mellett tűnt fel ügyességnek, nagyban imponált a kis társaságnak.
Mindenki őt vette példányképül, tőle kért tanácsot, s miután segélyével
egynek-kettőnek sikerült egy kis grisette szerelmére szert tennie,
Anatolet az egész collégium valóságos Don Juanként tisztelte.
Eleinte azt hittem, hogy szerelmi csalódása után kerülni fogja a nőket;
de nem úgy történt. Hermanceban megveté az összes nőnemet, de nem tudott
róla lemondani. Hermanceszal való viszonya, épen _minősége_ által,
annyira hozzászoktatá lelkét a kicsapongás gondolatához, hogy az ifjúi
kor bátortalansága úgyszólván egy csapásra elmúlt belőle, és eloszlatá
azon elfogultságot, melyből tapasztalatlan kedélyben a nők iránti
tisztelet származik. Nem becsülte a nőket, de élvezni akarta. S ama
tudat, hogy tizenhat éves korában, midőn a nők legtöbb embert még
gyermekszámba vesznek, őt már egy szép nő önkényt kedvesévé választá, s
társainak nagy véleménye, kik asszonyi dolgokban őt valóságos
orákulumnak tekintették, támogatva természeti hajlamai által, melyek
ellenállhatatlanul vonták a női társasághoz, Anatoleba annyi merészséget
s oly önbizalmat öntének, hogy rövid idő múlva már oly körökben kezdett
forgolódni, melyek társaira nézve még a jámbor óhajtások világába
tartoztak.
Könnyen elképzelhető, hogy ez épen nem vált barátomnak hasznára.
Ugyanazon előnyök, melyek őt társai szemében irígység tárgyává tették,
csakhamar oly viszonyokba sodorták, melyek mindenre inkább
szolgálhattak, mintsem azon káros hatás ellensúlyozására, melyet
Hermance esete gyakorolt a mélyen érezni tudó ifjúra.
Azon ellentét, melyet Anatole jellemében egyrészt nemes érzelmei, élénk
becsületérzése s szivének ritka fogékonysága a mély és komoly
érzelmekre, képeztek Hermance bukása folytán meghasonlott kedélyével,
erkölcsi elveinek lazaságával a közönséges asszonyi dolgokban, s azon
aggodalommal minden mélyebb érzelemtől, mely szerelmi csalódásának
következménye vala: az ifjú modorán is meglepő bizarrságban
nyilatkozott. Anatole képes volt a legnemesebbre, midőn szívétől vette
az utasítást; de midőn szíve nem volt a játékban, annyi felületes
könnyűséget, annyi frivolitást tudott kifejteni, mely párosulva korának
természetes félszegségeivel, oly sajátságos jellemet adott az ifjú
társalgásának s egész magaviseletének, hogy nem egy routinirt,
világedzett nő tekintete megakadt a fiatal tanulón, ki korában szokatlan
merészséggel tudott magánál idősebb nőket szóval és tettel sarokba
szorítani, de viszont maga is fülig pirult, ha egy szép asszony erősen
szemügyre vette.
Vajjon fessem-e önnek részletesen azon életmódot, melyben egy
harminczéves nő a másiknak kezébe adja az ifjút, kit merészsége és
tapasztalatlansága kettőzött könnyűséggel visz a kaczérság kivetett
hálójába, – melyben egy tizennyolcz éves ifjú megtanulja a
házasságtörést a lelkiismeret minden scrupulusai nélkül, megtanul
nyugodtan szemébe nézni a férjnek, kinek becsületében gázolt; megtanul
szerelmet hazudni válaszul oly szerelmi biztosításokra, melyek csak az
illem kedveért adattak; belegyakorolja magát az érzelem minden
szójárásába, minden hangjába, a hanglétra minden fokán végig, a
kétségbeesés mély bassusától fel a boldogságával kaczérkodó szerelem
vidám sopránjáig, – a nélkül hogy egy parányit is érezne belőle;
elsajátítja magának az élvezetvágy azon conventionális nyelvét, mely
meghamisítja a szavak becsületes értelmét a külszín kedveért; s végre,
hétköznapi használatra alkot magának oly erkölcstant, melynek csak
ruganyosságából vonhat hasznot: hogy azt, a mit így magánál
tapasztaltabb és romlottabb nőktől eltanult, megkisértse másokra
alkalmazni, hogy a harmincz éves asszonyoktól elsajátított fogásokkal
tizenhatéves leányok csábitására adja magát, – fessem-e részletesen azon
fokozatos processust, melylyel az erkölcstelenség egy fiatal lelket
annyira átalakít, hogy apostolává lehessen?
Anatole is faragott magának ily «erkölcstant» házi használatra, mely a
realismus meztelen elvein alapult s ethikai szempontból beillett volna a
valódi morál paródiájának. «_Élvezni mindazt, a mi másnak aránytalan
megkárosítása nélkül élvezhető_», – volt ez erkölcstan alapelve; melynek
kellő méltánylására azonban hozzá kell tennem, miszerint egy gyanútlan
férjet megcsalni, kivel előbb semmiféle bensőbb viszonyban nem állt,
vagy egy fiatal leányt elcsábítani, ki «körülményei által mintegy
prædestinálva volt e sorsra» – nem tartozott «mások aránytalan
megkárosításai» közé. E veszedelmes morál mellett csak mély
becsületérzésének köszönheté Anatole, ha oly tettekre nem vetemedett,
melyek csak a «jellemtelenség» nevével jelölhetők meg találólag; s ha
daczára annak, hogy ez irányban elkövetett mindent, a mi tőle kitelt,
nem kellett pirulnia a becsület itélő széke előtt; mely azonban, ne
feledjük, a mai társadalomban más codex szerint itél, mint a morál
törvényszéke. Számos kisebb-nagyobb viszonyaiban sohasem áldozott fel
magának oly nőt, vagy nem fogadta el olyannak áldozatát, kit szerelme
«előreláthatólag» szerencsétlenné teendett; sohasem igért házasságot
nőnek, kinél csak mulékony örömeket keresett; s az ifjú, ki irigylendő
hidegvérrel tudott szemébe nézni a férjnek, kinek neje néhány pillanat
előtt karjaiban hevert, habozást nem ismerő határozottsággal utasítá
vissza egykor egy tanárának, ki őt megkedvelve házához hitta, és
feltétlen bizalmával tünteté ki, nejét, ki szellemtelen unatkozásában a
férje gyanujától ment ifjút vétkes szerelmének társává akarta tenni.
Éveken át folytatta Anatole ez önfeledt életet. Óvakodó volt ott, a hol
szíve számára veszélyt sejthetett, de annál nagyobb gondatlansággal
kereste és űzte a szerelem azon könnyebb nemét, mely időtöltésül
szolgálhat, a nélkül hogy a szív belevonatnék a játékba. De ily élet,
ily korban, – van-e nagyobb veszedelem egy ifjúra nézve?
Még alig tölté be huszadik tavaszát, s azon cynikus könnyelműség, azon
szinte rendszerré vált erkölcstelenség, mely csak a kicsapongás
czéljainak szolgált, s azon szerencse, mely Anatolet a nők mellett soha
el nem hagyta, már-már azon útra terelték, melyen a léha kéjenczek
teremnek: midőn a véletlen egy új ismeretségbe sodorta, teljesen
különbözőbe azoktól, melyeket lelke nagy romlására négy éven át
kultivált.
VI.
Hélène egy vasuti hivatalnok leánya volt. Szép és ártatlan, korra nézve
három évvel, lélekben egy fél századdal ifjabb Anatolenál, valóságos
gyermek hozzá, valóságos angyal azon nőkhöz képest, kiknek karján
Anatole eddigi tapasztalásait szerezte. De Anatole sokkal elfogultabb
szemmel nézett minden nőt, semhogy e különbséget észrevette volna. A
leány szép volt, s egy ártatlan kedély jóhiszemű nyiltságával közeledett
feléje. A ki a nőket megveti, a nélkül, hogy kerülni tudná, többnyire
oda jut, hogy már beszélni sem képes fiatal nővel a nélkül, hogy ne
udvaroljon neki. Igy járt Anatole is. Midőn előszöri találkozásuk
alkalmával egy negyed órára egyedül maradt Hélènenel, – tagjával azon
nemnek, melyet megvetett, s a mi több, oly tagjával, ki előtte szemét
lesüté s nem tudta a társalgást megkezdeni, – nem jutott eszébe semmi, a
miről e gyermekkel beszélhessen; elkezdett tehát neki szépségeket
mondani, általános frázisokat, melyek személy- és égaljkülönbség nélkül
a világ minden zugában alkalmazhatók. Nem tudom, észrevette-e más is, de
én úgy tapasztaltam, hogy sok esetben, fiatal férfi és nő közt, azon
modor, melyben megismerkednek, azon hang, mely ismerkedésök alkalmával
első társalgásukon uralkodik, irányadólag hat későbbi ismeretségök egész
folyamára. Oly nővel, kivel első találkozásuk alkalmával Mozartról s
Beethovenről beszélgettek, második találkozásnál könnyebben fognak
Mayerbeerről s Wagnerről, mintsem bálról vagy futtatásról beszélni.
Anatole, ki első ízben a banálissá vált bókok tárházát üríté ki Hélène
előtt, kinek tapasztalatlan lelke készpénz gyanánt fogadta minden
szavát; midőn másodszor találkozott a leánynyal, ki oly élénk örömmel
nyujtá kezét a látogatónak, mintha már alig győzte volna várni azt, ki
oly szép dolgokat mondott volt neki, – Anatole úgy érzé, hogy lehetetlen
másról beszélnie mint azon thémáról, mely először közelítette őket
egymáshoz. Nem akarata ellenére, – mert Anatolenak már volt annyi
«iskolája», hogy szerelem nélkül is tudjon udvarolni, – de akarat
nélkül, önkénytelenül udvarolni kezdett az ártatlan gyermeknek.
Hélène atyja egész napját irodájában tölté; anyja végtelen jó, de
végtelen együgyű teremtés volt, ki leányát imádta s a világért sem
tudott volna ellenére tenni, és így, midőn észrevette, hogy gyermeke
mily türelmetlenül számolja a perczeket azon óráig, melyben Anatole
eljönni igérkezett, nemcsak hogy véget vetni nem igyekezett ez
ismeretségnek egy siheder egyetemi tanulóval, melynek jó vége alig
lehetett, hanem még tőle telhetőleg előmozdítá a viszony fejlődését. A
leány szép volt, vonzódott hozzá, s Anatole látogatásai mind
gyakoriabbakká lettek.
Néhány hét mulva Anatole láthatta, hogy szerettetik. Ő maga nem szerette
a leányt, de vonzalmat érzett iránta, minőt e kedves gyermek iránt nem
érezni lehetetlen volt; és tetszett neki az, a mit még nem volt alkalma
látnia: egy ártatlan szív szerelme. Hermanceszal való viszonya kezdetén
nem egyszer önmagát kapta rajta Anatole, hogy – elpirult ügyesebb és
józanabb kedvese előtt; most mást látott pirulni maga előtt. Az ártatlan
gyermek, ki még önmagának sem tudott számot adni érzelmeiről, kinek
szíve önkénytelenül dobogott, midőn Anatolera gondolt; midőn ez jött
vagy ment, midőn egy vagy más szót ejtett előtte, mely a szív hangján
volt vagy lehetett mondva, gyakran elpirult és földre süté nagy kék
szemét, mint – minden tizenhét éves tapasztalatlan leányka. Ez előtte új
látvány ellenállhatlan hatással volt Anatolera, s ő élvezte azt, nem
mint szerető kedves, hanem mint műértő gourmand.
Fiatal nőnek alig van erősebb fegyvere a pirulásnál, ha forrása az
ártatlanság, s Anatole mindennapos lett Hélène szüleinek házánál. Ily
viszonyban az egyik lépés önkénytelenül követi a másikat, Anatole mind
hevesebben ostromolni kezdé Hélènet, s egy biztos pillanatban, midőn a
mama a harmadik szobában talált magának valami tennivalót, elcsattant az
első csók, melytől Hélène úgy remegett, mint valami veszélytől, melynek
félelmes voltát csak növeli az, hogy kiterjedését nem ismerjük.
[Illustration: Mind hevesebben ostromolni kezdte.]
Hélène úgy tapasztalta, hogy az első csóknak nem volt semmi rosz
következése, a mama rosszul alkalmazott diskrétióval néha akár egy órára
is magokra hagyta a fiatalokat, s néhány hónapi ismeretség után Hélène
már minden pirulás nélkül nyujtá kedvesének csókra piczi ajkát, midőn az
ajtó a távozó gondviselés háta megett bezáródott. Hála a mama jóságának,
Anatole órákhosszat térdelhetett kedvese előtt, gyönyörködve a fiatal
leánynak szerelemtől ragyogó szépségében, s az ifjú pár oly jól
beletalálta magát e helyzetbe, hogy nemsokára Hélène, a mint egyedül
maradtak, szó nélkül ölébe ugrott kedvesének s átölelte őt, ajkairól
színi azon édes mérget, melynek veszélytelenségéről már meg volt
győződve.
Egy ily délután, midőn a mama ismét nem volt otthon s Anatole néhány
órát együtt töltött kedvesével, egy rút gondolat villant meg lelkében.
Eddig terv és szándék nélkül bolondította a leányt csupán azon okból,
mert az «hagyta magát» bolondíttatni, most, midőn ajk ajkon, szív
szíven, keblére ölelve tartá az angyali teremtést, elhatárzá őt
vágyainak feláldozni.
Nem akarom menteni barátomat. Ocsmány volt e gondolat, s a mód, melyen
valósítása előkészíttetett, a jellemtelenséggel határos, de gondolja ön
magát Anatole helyzetébe, a mint ölében érzé e bájoló gyermeket, kinek
minden szava, tekintete, minden csókja szerelmet lehelt, – gondolja meg,
mennyire kitéptek lelkéből Hermance és utóbbi viszonyai minden nemesebb
erkölcsi felfogást, mennyire meggyűlöltették vele saját nemöket, mily
lélekállapotba taszíták, midőn saját vágyaiknak feláldozták, és fog
mentséget találni szerencsétlen barátom számára.
Nem tudom minő eszmék fordultak meg e pillanatban Anatole agyában,
meglehet, hogy megvillant lelkében a bosszú gondolata is, tanácsolva
neki, hogy adja vissza Hélèneben a nőknek azt, a mit első kedvese rajta
vétkezett; – elég az ahoz, hogy e percztől fogva Anatole rendszeresen
kezdé ostromolni Hélènet, nem szerelemmel, hanem azon szenvedélylyel,
mely tervei végrehajtásában néha makacsabb még a szerelemnél is.
A körülmények végzetesen kezére dolgoztak Anatolenak. Hélène anyja azon
nők közé tartozott, kik míg maguk az erénynek s ártatlanságnak majdnem
idylli magaslatán állnak, ritkán nevelnek a társadalomnak mást, mint
minden botlásra képes tagokat. Azon tulajdonok közől, melyek az «anya»
névnek valódi értelmét megadják, csak kettő volt meg benne: a határtalan
szeretet gyermeke iránt, s a szív feltétlen jósága. Misem állt távolabb
tőle, mint azon szigor, mely ép úgy kötelessége az anyának, mint a
szeretet. Nem volt képes irányt adni gyermekének, ki a közönséges morál
banális szabályain kívül alig nyert más tanácsokat anyjától, mint
közmondásokba foglalt életbölcseséget; nem volt képes kijelölni azon
határt, melyen túl fiatal leány életében a gyermek ártatlan mulatságai
megszünnek, s a nő botlásai kezdődnek. Gyanutlan lelke még a
legmindennapibb óvatosságra sem gondolt, s pusztán szíve jóságától
indíttatva teljes szabadságot engedett Hélènenek, nem gondolva meg, hogy
e szabadságot Anatole fogja felhasználni.
És Anatole lelkiismeretlenül visszaélt az anya végzetes jóságával, s a
gyermek tapasztalatlanságával. Elkezdte csábítani a leányt «a művészet
minden szabályai szerint», számító kitartással igyekezett aláásni jobb
érzelmeit; s Hélène szépsége saját könnyelműsége által elragadtatva, a
körülmények kedvezése által támogatva, csakhamar annyira vitte a dolgot,
hogy úgy látszott, mintha Hélène természetében már csak egy érzelem
uralkodnék kizáró hatalommal: a szerelem.
Anatole végre elérkezettnek vélte az időt fáradságának gyümölcseit
szedhetni.
Egy alkalommal, midőn ismét magokra maradtak, Anatole a helyett, hogy
kedvese lábaihoz üljön, vagy őt ölébe ültesse, komor képpel felkelt s
szemét meredten maga elé szegezve hosszú léptekkel kezdett fel s alá
járni a szobában.
Hélène bámulva nézett reá s okát tudakolta viseletének.
Anatole mogorván hallgatott.
Hélène hozzá ment, karjába ölté karját s úgy kérdé, mi baja.
Anatole kitérőleg felelt.
Hélène kedvese nyaka köré fonta karjait, szemébe nézett aggódó
tekintetével s úgy tudakolta, mi bántja, hogy Anatole tanácsosnak látta
megszólalni. Felhordott egy sereg apróságot, oly semmiségeket, minők
szerelmesek közt naponként előfordulnak, s melyek szerinte azt
bizonyíták, hogy Hélène őt nem szereti; elkezdett deklamálni a nők
hűtlenségéről, Hélène kaczérságáról s oly vádakkal illette a szegény
leányt, melyeknek valótlanságáról maga volt legjobban meggyőződve.
Hélène eleinte bámulva mereszté nagy szemét kedvesére, aztán midőn
meggyőződött róla, hogy Anatole mindezt komolyan mondja, midőn azt
hallá, hogy hűtlenséggel, kaczérsággal vádolja őt, ki egyedül benne és
általa élt, kinek egész élete csak egy nagy szerelmi fohász volt az
ifjúhoz intézve, zokogva veté magát egy karszékbe.
– Oh, – kiálta fel Anatole keserű gunnyal, megállva áldozata előtt, –
könnyek! régi eszköz, csak más fegyvere a kaczérságnak! Azt hiszed, nem
látok e könnyeken át lelkedbe, – nem látom benne csalfaságodat?
– Anatole, – rebegé a szegény gyermek, – ne ölj meg! Tudod, hogy
szeretlek, hogy imádlak!
– Azt be is kellene bizonyítani, mondá tompa hangon az ifjú, megállva a
szoba közepén s egy félig lángoló, félig szenvedő tekintetet vetett a
leányra.
Hélène bizalmat, szerelmet látva e tekintetben, felugrott a karszékből s
Anatolehoz rohanva, keblére veté magát, felkiáltva: de hát mivel
bizonyítsam be?
– Mivel? – ismétlé gépiesen Anatole, aztán villámgyorsan felragadva a
leányt a pamlag felé vonszolá.
– Mit akarsz, Anatole? – sikoltott Hélène megrémülve.
Anatolenak nem volt szüksége szóval felelni e kérdésre. Vérben forgó
szemei, idegeinek lázas remegése s azon erőszakos gyorsaság, melylyel
kedvesét a pamlagra vonni igyekezett, egy pillanat alatt megnyiták
Hélène szemeit.
Hélène már kicsinált dolognak tartá, hogy menyasszonya Anatolenak, a
csábító minden mérges szavának hátterét egy hosszú élet boldogsága
képezte volt, s e legitim boldogság rovására és nem annyira reményében,
mint biztosságának öntudatában feledkezett volt meg a szegény leány
annyiszor szavairól, – de most, midőn kedvesét képéből kikelve látta
magára rohanni s érzé homlokán vad kéjt lehellő csókját, – most egy
pillanat alatt átlátta gyöngeségét, s azon gondolat, hogy el van veszve,
és pedig el van veszve önvétkéből, megfosztá eszméletétől.
Anatole nem találva ellenállásra, vérszomjas vadként veté magát
prédájára, s karjába ragadta ájult kedvesét.
Egyszerre megállt. Most vette csak észre, hogy Hélène elájult.
Ez megzavarta minden számítását.
Felhasználni az önkivület tehetetlen perczeit egy gyönge nőnél,
tolvajként lopni meg szerelmét, – ez ellenkezett büszkeségével, s tán
ellenkezett hiuságával is.
– Nem, – kiálta fel magában bosszusan, – ne mondja rólam, hogy
visszaéltem ájulásával. Meg akarlak rabolni, igen, de nyilt harczban,
melyben szenvedélyem s szerelmed győzze le erényedet, nem orv módon,
mint a tolvaj!
A pamlagra fekteté az eszméletlen leányt s maga a szoba másik végében
egy karszékbe veté magát, hideg kezébe nyugtatva forró homlokát.
Végre Hélène magához tért. Midőn egyedül találta magát s érzékeit
összeszedheté, megkönnyebbült lélekkel tekintett körül; s a mint
Anatolet kezeibe rejtett arczczal ülni látta a szoba másik oldalán, első
gondolata volt, hogy kedvese könyörületének köszönheti e kiméletet.
– Anatole, – rebegé hálás hangon, – köszönet, köszönet!
Az ifjú hozzá ment.
– Úgye, nem bántasz többé? – kérdé a leány, kezét megragadva.
– «Bántani?» Nem! De megállj, Hélène. Azelőtt, midőn eszmélet nélkül
láttalak itt feküdni, visszavonultam. Most itt vagyok ismét. Be kell
bizonyítanod, hogy szeretsz!
– Az istenért, Anatole…
– Hallgass rám, Hélène, – szólt Anatole erőltetett nyugalommal. –
Anyádat hallom jönni. Most tudod, mit kivánok tőled szerelmed
bizonyságául. Holnap eljövök és – nemde szerelmem…?
– Nem, soha! – kiálta fel a leány fájdalommal.
– Hélène! Sohsem hallottál még esküdni. De most esküszöm neked
becsületszavamra, hogy, ha holnap igent nem mondasz, sohsem látsz többé
ebben az életben!
Hélène szólni akart, de anyja belépett.
Félóra mulva Anatole eltávozott, a győzelem biztos reményével lelkében.
Midőn útközben elgondolá Hélène szerelmének nagyságát, midőn
visszaidézte lelkébe a csábítás azon lelkiismeretlen eszközeit,
melyekkel hónapok óta aláásta a leány lelkének nemesebb érzelmeit, –
lehetetlennek tartá, hogy győzelme biztos ne legyen.
Másnap, igéretéhez képest elment.
VII.