korcsmákban, egész napon át. Látta, hogy bizonyos emberek figyelmesek
kezdenek lenni rá, hallotta egyszer, amint egy előtte teljesen
ismeretlen ember azt mondta egy társának: ez Dim Ferencz, a Dim István
fia…
Hazament, egész napját az ágyban töltötte.
Álmából egy úr költötte fel, egy német újság munkatársa, a ki egy jó
arczképet kért tőle, az apjának egy jó arczképét…
II.
Mit tegyen?
Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett. Elsőbben:
névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat
csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos
szobájának ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat… Erre
valamelyest megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta
helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó következéseit.
Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván minden
harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget érzett, hogy
egész arcza beleződült.
«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan,
mert több nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját
hangját hallania. Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy
nem jött hozzá senki, hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem
beszélhette ki magát, mint rendesen Elkerülte e helyeket, a minthogy
elkerülte minden ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem – egy heti
gondolkodás és időzés után – küldött maga helyett egy levelet, a melyben
betegségét jelentette hivatali főnökének.
Nem hazudott, beteg volt csakugyan.
Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni nem tudott
többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga volt a
jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég
kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből nem
maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos,
tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.
A lányok – a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre – rá is
mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint
régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni
vele.
«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki vagyok!»
A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és ez éjjelen elég
jól aludt.
III.
Másnap nagyon daczos hangulatban kelt fel. Tudta már, mit tegyen. Úgy
fogja magát viselni, mint a kire az egész «dolog» nem tartozik. A ki
elég gyöngédtelen lesz mégis szóba hozni: azt megfenyíti, ha kell:
megöli. És egészen úgy él, mint régen.
Megindult hivatala felé. De kerülő úton, nem akar hamar odaérni. Addig
kimódolja, hogy tesz és vesz tiszttársai előtt, mit kérdez tőlük és mit
felel nekik.
Példáúl elhatározta, hogy beszélni fog egy szinésznőről. Lovakról, egy
jockeyről…
A hidon átjőve, úgy érezte, mintha újra született volna. De a város
pesti partján, a sokadalomban egyszerre megváltozott jó hangulata. Az
jutott eszébe, azzal kellett foglalkoznia, a mit eddig csak
meg-megpendített magában.
Hiába minden, a leány elfordul tőle, az nem megy végig többé vele
karonfogvást az utczán, az nem köti hozzá életét.
A katasztrófa előtt voltaképen egyre dühösködött magában: ama két lány
közül, kinek komolyan udvarol, melyiket vegye el? Az egyik parthie – az
anyagiak tekintetében – jobbnak tetszett, de a másik leány csinosabb
volt és kedvesebb. A legutolsó időben a választás kérdése okozta neki a
legtöbb gondot. Most, minden gondolkodás nélkül választott: a
csinosabbat és a kedvesebbet. Nem tudta maga sem, hogy történt, de az
utolsó nehéz napokban valósággal beleszeretett ebbe a lányba. Előbb
ezzel is csak csendes és nyugodt boldogságot igért magának, most bírni
ezt a lányt: a boldogságok boldogságának tünt fel neki. Reménysége, hogy
feleségévé teheti, ezerszer kisebb lévén, vágya, hogy azzá tegye,
ezerszerte nagyobb lett.
És most egész világosan látta, hogy minden lehet a világon, a jó sors
még mindeneket megváltoztathat, de siketítő, ordító, égető vágyát nem
hallgathatják meg többé.
Sírni szeretett volna elkeseredésében és meg is teszi bizonynyal, ha nem
fél az utczától, közellététől a leánynak. A térről – a hol járt –
odaláthatott annak ablakához, küzködött magával, nem mert arra nézni. És
az ablak vonzotta, egyre vonzotta, arra kellett mennie, el kellett
mennie alatta.
Lehajtott fővel, a földre nézve, ment arra, a honnan egyszerre csak a
neve hangzott felé:
– Dim Ferencz!
Felnézett, a lány volt ott, az szólt és intett neki, azt, hogy várjon,
mindjárt lejön hozzá.
IV.
És lejött, csakugyan ott volt.
A szemei kisirva, veresek, ez talán még többet szenvedett, mint ő. De
nem tudta mondani, már vagy negyven lépést is mentek együtt és nem
szólt. Végre beszélt valamit, de Dim Ferencz nem hallotta, vérének
zugása perczekre megsüketítette. A lány ismételte, a mit mondott:
– Maga Dim Ferencz, nem tehet róla. Hát mit tehetne róla maga?
Megértette: ime, védbeszédet tart mellette a lány. Egészen azokat mondja
el hangosan, a miket ő elmondott magának.
– Mit tartozik ez az egész dolog magára? Ne törődjék azzal, ha az
emberek bolondokat beszélnek és maga ne gondoljon bolondokat. Aztán, ha
elhagyta az egész világ is, én azt szeretném, hogy hagyja el az egész
világ és ne maradjon meg mellette senki, csak egyedül…
Egy hirtelen kitörő, hangtalan sirás elfojtotta az utolsó szót. De bátor
és erős lány volt ez, lebirta könyeit és folytatá:
– Mindenek ellenére, apám, anyám, bátyám s mindazok ellenére, a kiket
szeretek – én maga mellé állok, maga mellett maradok. Szeretem magát
régen és nagyon, de most szerencsétlenségében úgy, hogy majd meghalok
bele. Elmentem volna hozzá, ha nem tudom, hogy a sorsnak elém kellett
vezérelni. És elmegyek hozzá feleségül, habár az esküvőről rabságba,
börtönbe is kellene menni vele!
A tied vagyok.
A sarkon a lány apjának alakja mutatkozott.
– Hagyjon el, szökjön a túloldalra! – szólt Dim Ferencz a lánynak. És az
eltünt mellőle, egy pillanat és ujra egyedül volt.
V.
Ah, egyedül! Milyen boldogság lenni igy egyedül, igy párosával. Ez a
kettős magány olyan erőssé tette, mint a milyen nem volt még a
szerencsétlenség előtt sem. Megjelent hivatalában s megjelent mindenütt,
ahol eddig járt, kivéve a lányos-házakat. Önérzetesebb és büszkébb volt,
mint valaha, az apja «dolgáról» sans gène beszélt és minden zavar nélkül
tárgyalt arról, hogy valószínüleg «felkötik az öreget». Dolgozni duplát
dolgozott, mint eddig, az egész osztályban kétségkivül ő volt a
legelegánsabb fiu, szemet szúrt a miniszternek is, egy katholikus
főúrnak, a ki egy izben szemlét tartván, reámutatott és igy szólt
tanácsosához:
– Ennek a fiúnak az apja gyilkos, maga a fiú egy szelid divatbáb. Ugyan
menjenek a pokolba azokkal az öröklési törvényekkel.
(Dim) Tardos Ferencz tényleg az élő persifleagea volt a haeresis összes
tételeinek. Csupa lágyság, csupa sziv, csupa kötelességtudás volt, ugy,
hogy a leány apja, ki egy hivatalban volt vele, egy szép napon csak
megszólította:
– Tardos úr, mért nem jön ön hozzánk? Felénk se jön.
Másnap ott volt. Két hétig járt minden napon. A harmadik héten
megtartották az eljegyzést. Az esküvőt maga a lány sürgette, hát a
gyűrűváltástól egy hónapnyira tüzték ki.
Ez időtájt hirdették ki Dim István előtt az elsőbiróság halálos
itéletét:
«Óh mért csak az elsőt, mért nem az utolsót, ha csak már vége volna az
egésznek!» gondolta magában a fiú, aki egyszerre ujra kényelmetlenül
érezte magát.
VI.
Rehabilitálva van teljesen. Az emberek talán titokban szemére vetik
eredetét, de nyilvánosan ki merné?
És mégis úgy érezte, hogy ő maga véres nyomoktól van körülvéve, véres
nyomok visznek nászágyához is. Apja akasztófán fog kimulni egy pár hó
alatt, habár nászágyában őt a legszebb, a legjobb, a legédesebb lány
várja is. Megváltoztatni az ő becstelen eredetét, elvenni tőle apját, a
gyilkost, s adni helyébe egy tiszta életű férfiút: nem, erre még a jó
isten sem képes!
Kevés nap választotta el esküvőjétől és ő mind ezzel a gondolattal
foglalkozott: «Bizonyosság, hogy a szerencsétlenséget, a szégyent nem
lehet eltávoztatni tőlem. Bizonyosság, hogy ő – én és én – ő vagyok.
Bizonyosság, hogy vére az enyém és nincs hatalom, mely a vért
kiszivattyúzza ereimből. És mi biztosit arról, hogy a vér melyik
pillanatban forr fel bennem és melyik pillanatban követeli ádáz
jogait?!»
Ha egy pillanatban előtte ismeretlen vér olyan dolgokra kényszeritené,
mint apját!! Iszonyú, a legiszonyúbb, hogy éppen nem lehetetlen.
Sőt valószinü. Behúnyta szemeit és egy pillanatig feltüzelt képzelete
látta, hogy jövendőjében, előtte egy gyilkosság van… A tettes ő,
üldözik, keresik, elfogják, bitóra hurczolják…
VII.
Tardos Ferencz pénzt is kezelt. A mi kézi pénztárában volt, azt
zsebretette és ment, ment szabadulni a vérnyomok elől. Sikkasztott,
megszökött az esküvője előtt négy nappal. Tengeri hajó ringatta már, a
mikor a lőporgyári dülőben egy keskeny udvarban, még sötétben ácsoltak,
de nem ácsok…
És az ezernyi mérföldeken át, át viharos tengeren, hullámok mormogásán
át, hiába húzta fülére takaróját: hallotta ezt a lassú, vigyázatos
kopácsolást. Hiába vette körül az Oczeán éjjele, hiába csukta be
szemeit: látta a vérnyomokat, amelyek követték át az ujvilágba is…
A MÉH.
Kőből készült, nagy méhe diszitette a háromemeletes palota homlokzatát.
Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával,
kis fejével, rövid lábaival.
Mikor fölrakták a házra, melynek egyetlen disze volt, az utcza átellenes
oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg ur, kicsiny fejü
nagy potrohu, a lábai aprók; mintha a nagy méh odafent a stilizált
hasonmása lett volna. Ugy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak
ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta:
– Nézze a méh-t, az ám az állat, ezer forintba került…
– Pajtás, nézzed a méh-ünk, ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi… az
istenadtuk! Olyan légy…
Mikor minden be volt vakolva az uj palotán s a méh két oldalán ott
ragyogott a fölirás is _Takarék Pénztár_, a mikor a városban nem
beszéltek többé az új palotáról, hanem egy most nyilt szerfölött
kényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya: a kövér kis ember még
mindig nem tért napirendre a méh fölött. És akár ki jött is föl az
igazgatósági szobába, nem mutatta többé viz alá sülyeszthető nagy
wertheimját, hanem a méhről tudakozódott, arról beszélt:
– No, látta-e? Mit mond hozzá, mi?
Szerelmes volt ebbe a kezdetleges, vidéki kőfaragó munkába, mely
legkedvesebb állatát rögzitette meg azon a palotán, mely szinleg a
takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legfőbb részvény
tulajdonosáé, a főpénztárosé, az igazgatóé, a «méh»-é. Mert egy hónap
sem telt el és már is mindenki ugy nevezte a városban, sőt egyszer egy
rakonczátlan gyerek utána is kiabálta: «méh… méh!» Csudálkozva nézett a
kölyök után, aztán hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott
magában, valószinüleg azt: «Ni ez a gyerek… igaza van!»
Csakugyan olyan volt, mint ama munkásállatkák, melyek milliószorta több
vagyont gyüjtenek, mint a mennyire nekik vagy övéiknek szükségük van.
Csak gyüjtenek, egyre csak gyüjtenek, a nélkül, hogy tudnák kiért és
minek. Mohón, buzgón, olyan dühvel, hogy szinte megölik azt, a ki
munkájukban meg akarja akadályozni őket.
A méh is egyszer… A fullánk mérges volt, az ember belehalt. De ez csak
egyszer esett meg, régen, akkor még fiatal volt. Most már ebben
különbözött a sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte:
– Pénzzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszúra gondolnia nem
szabad. Vidámnak kell lenni mindig, mint a méhnek…
Ő maga ilyen is volt mindig. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte
magánál az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a
sok ajándékot, hogy nagy kamatra, teljes biztositék mellett váltóra
pénzt adjon nekik. És mért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok
jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes
elnézést kérjenek tőle?! A mikor földhöz ragadt szegények, zsellérek,
kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon… csak
egy kicsit várjon még. Várt is, különösen ha biztos volt a pénz és
összegyüjtötte a majorságot, soha el nem adott egyet is, neveltette,
gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékhozóktól
liczitáltatott el.
Gyüjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssovár ember, csak gyüjteni
szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon,
ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig
utalt a palota homlokzatának diszére. «Legyenek olyanok, legyen mindenki
olyan!» Ezt mondta, a mikor beiratta a betéteket, erről beszélt ha
kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezzel vigasztalta azokat,
kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek:
– Hja, gyüjtenünk kell, gyüjtsön maga is, takarítson s tegye be hozzánk,
legyen olyan mint a…
Egy bizonyos idő multán már annyira rájárt a szája kedves szavára, hogy
a mikor már izét mondott, ő akkor is csak a méht emlegette.
Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt
hasonlata. A mikor az új palota megevett egy egész házsort, künn a
hostyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva, szitkozódva,
fenyegetődzve járultak elébe bognárok, csizmadiák, kötélverők:
elhallgattatta őket egy erőszakos, de néha különösen poetikus
hasonlattal, a köpük világából.
Elhallgattatott mindenkit, mindenki hallgatta.
– Szépen beszél – mondták – igaza van. Ő nagy lesz igazán!
Sokan – de csak mélyen magukban – mégis csudálkoztak: mért teszi, kinek,
miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha,
még azt se hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az
árvákat, hazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi
tőkét, melyet szélhámosok könnyelmüen pazarolnak. Nem törődött az
irodalommal, a művészet az ő számára: kulminált egy kőből készült nagy
méhben. Képtelenség volt föltenni, hogy ezeknek takarít, ezek számára
gyüjt, hogy majd ha meghal, milliói azé legyenek, a kitől elvonta,
visszaháruljon a közre. Nem, ezért nem tette, bizonynyal. Sőt gúnyolta
is a híres örök-hagyókat, azt mondta róluk, hogy hiú bolondok, a kik
mikor testamentumot csinálnak, azt hiszik, örökké élnek… vagy azt, hogy
haláluk után feltámadnak ujra…
– Ejh, olyannak kell lenni mint a –
Már ki sem mondta a szót, értette mindenki és bólintott fejével.
– Örülök, hogy egy véleményen vannak velem! – mondá és élt tovább a
véleményének. Gyüjtött tovább, részvényeket, házakat, földeket, régi
ékszereket, kaczér fülönfüggőket, tajtékpipákat.
Olyan volt a háza, mint egy muzeum. Mint egy poros, vidéki muzeum, ahol
nagy ritkán takarítanak. Nála nem takarítottak, vagy husz esztendeje.
Nem engedte, ő tudta, hol van minden és a nyakravalójába való tűt is
föllelte azonnal az óriási lomból. Inasa egészen beletörődött már ebbe a
rendbe, kis gyerek kora óta itt élt és valamelyest már ő is ösmerte e
khaoszt. Sőt az értéktelenebb tárgyakhoz, hozzá is szabad volt nyúlnia,
de ágyát mindig az öreg úr vetette meg magának. A mikor hetven éves
lett, még akkor is, a mikor már a palota homlokzatán a nagy kőméhnek is
kezdett befelé mohosodni az egész törzse…
Csak egyszer a nagy tavaszi közgyülés után. Egész nap beszélt,
számoltatott, számolt. Nagyon megéhült s a tiszteletére adott vacsorán
ugyan jól-lakott. Szokása ellenére borral is élt és az a lábába ment,
úgy érezte. Alig tudott hazavergődni, otthon alig tudta kinyögni:
– Benedek, az ágyam!
Az inas félve nyúlt az ágyhoz. Megvetette mégis, és belefektette az
urát, a ki egyre nyögött, sóhajtott, csak éjfél felé hallgatott el. Az
inas ott virrasztott mellette.
Sajnálta egy kissé ezt a vén «méhet», ezt az ősz «kutyát», a hogy néha,
dühében elnevezte. Olyan gazdag és ilyen tehetetlen. Nincs egy asszony
rokona, a ki megkenné vagy egyszer, a ki küldene neki egy tál levest.
Aztán meg talál még itten halni és szolgálat nélkül marad. Ugyan el
lehet innen valamit emelni, de lopott jószágon nincsen áldás, annak az
ára elmegy… Aztán mit is lehessen…
Végre is nem rossz ember. Itt van nála nyolcz esztendős kora óta. Nem
volt iránta szives soha, de nem hagyta éhezni, fázni. A szolga
olyasfélét érzett mint a hála… És a mikor így fölmelegedett, eszébe
jutott egy özvegy mesterné, a kinél gyermekkorában lakott. Az mondta
neki egyszer: «Tudod-e, ki az apád?»
Ha csakugyan ez az ember volna az apja!? Ez az iszonyú gazdag, ez a
sírja felé görnyedő ember.
Megakarta kérdezni, elhatározta, hogy megkérdezi. Várta, leste, hogy
fölkeljen, – fel akarta költeni.
Nem volt rá szükség, fölrezzent az magától. Fölébredt, haldokolni. Egy
darabig hörgött, aztán megint csendes lett, majd ismét össze-vissza
beszélt mindent, a nagy kőméhről, fent a palotán. Hogy «olyan légy te
is».
A szolga megrázta: «Uram… uram!» Fogvaczogva kérdezte: hozzon-e papot,
orvost? Nem mert elmozdulni az ágy mellől, várta, hogy egy világos
pillanata legyen a haldoklónak, hogy megkérdezhesse tőle…
Hiába várta. Az nem ocsudott föl többé bár egy-egy perczre egészen
csendes volt, rá is nézett, hosszan, különösen, talán mondani is akart
valamit. De nem tudott többé, csak egy szót, hiába kérdezték,
késztették. Az utolsó negyedórákat élte, a legutolsót. Befordult a fal
felé és mormolt valamit.
– Tessék… nem értem?! könyörgött a szolga.
Ismételte hangosabban:
– Egy váltó… az asztalomon… ovatolni… holnap! mondá és meghalt.
*
Nem volt rossz ember, csak nagyon különös. Még végrendeletet sem
hagyott. Sokan voltak a temetésen, és mindannyian kérdezték, maguktól,
egymástól: «minek, kinek gyüjtött?!»
Kinek, kinek, kinek! hangzott a kérdés a temetési khórusba.
«Kinek», kérdezte magában a szolga, vivén elől a gyászflóros keresztet.
JÉGVIRÁGOK.
Természetesen, zenéről beszélgettek.
Nem volt többé divat itten a divatos nagyságokat emlegetni, ellenkezőleg
azoknak a neveit hangoztatták mindinkább, a kikről alig egy pár sor áll
a zenei lexikonban.
És mielőtt az öt órai teát felszolgálták volna, a háziasszony és fivére
a nagy fekete zongorához ült és Haennel István egy négy kezesébe
kezdett.
Egy pillanatra csend lőn a szalonban. Az asszonyok mindjárt az első
ütemeknél halkan, sugva, édesen, elragadtatással ejték ki a zeneszerző
nevét: «Haendel!» Voltak, a kik előre dudolták a darab dallamát, de
kezdetben mindannyian figyeltek igazi vagy affektált elragadtatással.
– Az ajtókat be kellene zárni! – szólt egy fiatal hölgy, a ki
konczert-ruhában volt.
Nem volt szükség erre a rendszabályra, fél ötre volt s nem jött többé
senki, a jour rendes vendégei mindannyian itt voltak már. Nyolcz, tiz
fiatal asszony s két leány, majdnem mindmegannyi hasonló tipus, ruhájuk
elegáncziája, frizurájok egyenlősége által is hasonlók egymáshoz.
Majdnem mindannyian fényes fekete hajuak, a legtöbb asszony molett egy
kissé, arczukon a jólétnek azzal a habos gyenge pirosságával, mely olyan
érzékenyen hat a férfiakra. Az egyik leány is egészen olyan már, mint az
asszonyok, csak szemének kifejezése nem oly határozott még, csak válla
szűkebb nyaka nem oly telt. És mintha álla is más volna, hiányzik
szinéből, formájából valami. Micsoda? alig lehetne megmondani. Talán egy
határozottabb kontur, a mit az önállóság érzése, a férj csókja, vagy
talán a nyugodtabb, a lányábrándok nélkül való álom ad meg.
Ez a szokatlan hasonlóság azonban egyszerre megváltozott. Öt óra volt,
az ouverture vége felé járt, a szalonban sötétedett lassanként, az
utczán már gyujtogatták a légszeszt, itt is fel kellett gyujtani a
luszterokat.
A gyertyák világítása, az árnyék, mintha egészen megváltoztatta volna az
alakokat. Legelőbb is két csoport vált el egymástól, az egyik, melyben
egyszerre temperamentum nyilatkozott meg. Valami tűz, élénkség, az élni
vágyás némi nyugtalansága, mely egy mosoly, vagy a mozdulatok
szabadságában jutott érvényre. És dicsérték a zenét, a háziasszony és
fivére játékát; az egyik közbekiáltott olaszul – bár nem volt Italia
szülötte – hogy «gyönyörü!» A másik meg megfeledkezett, hogy ha egyetlen
egy is, de férfi van jelen s úgy helyezkedett el a lábaival, mintha
magukban volnának.
Három asszony nyugodtan, majdnem álmosan ült a modern módra kényelmetlen
karosszékeken. Álmosság, unalom, közöny, vagy valami elburkolt kéjérzet
volt a barna szemeikben, melyeket sötétté tett sürü pillájok. Alig
mocczantak meg helyeiken s nagyon keveset beszéltek.
Az egyik szólt:
– A mi papánk megtanittat bennünket angolul, francziául, olaszul – hogy
férjhez menünk. Ez az egész.
Kettő mosolygott erre, a harmadik szólott:
– Fődolog, hogy ma itt eper lesz.
– Februárban? Honnan?
– Triesztből.
Megint elhallgattak. A zongora most zúgott a legjobban, a férfi szinte
kipirult mellette.
– Most szép! – mondá az egyik.
– Ha nekem volna kis gyerekem, majd megmutatnám nektek, hogyan kell
öltöztetni! – szólt minden apropos nélkül valamelyikök, (Talán a lány,
vagy az asszony testvér volt. Hátul, majdnem a függöny mögött állt, nem
lehetett tisztán kivenni.)
Aztán felhangzott a tömött fehér tenyerek tapsa. Mindannyian felkeltek,
megváltoztatták a helyeiket. Nyilt az ajtó is, megjelent az inas, hogy
mielőtt felszolgálná a teát, betegye a spaletákat.
– Nem kell! – szólt a háziasszony. És mindannyian az ablakhoz mentek.
Öt nagy üveges ablak, első emeleten az utczára, nagyon szépen nézhetett
ki igy kivilágítva kivülről is. Egy kevés dolgu ur meg is állt az utcza
ellenkező oldalán s megbámulta. Különben is rendes élet folyt az utczán,
melynek kocsijárója is aszfalttal volt burkolva. Az ablakból be lehetett
látni a nagy üzletekbe, a hol csendes, szinte ünnepélyes volt a
forgalom, akár egy gyógyszertárban. Sehol kirakat, a czimek régiek, a
kapuk előtt ládák, terhes kocsik, egy-egy vidéki szekér. Itt-ott
bérkocsi állt meg s kiszállt belőle a bank monogrammos, bőrtáskás embere
s a prémes kabátu, fekete barkós hivatalnok. Vidéki kis kereskedők,
rossz szabásu ruhákban, jól táplált ágensokkal meg-megálltak egy-egy
bolt előtt.
– A tea, tessék leülni! – szólt a háziasszony.
Csakugyan volt eper, de alig jutott egynek-egynek két-három szem. A
férfi nem kapott, a min nevettek.
– Akkor elmegyek, úgy sem tudom, hogy türnek meg maguk között! – mondá s
meghajtotta magát.
– Én pedig mégis adok önnek egyet, ha idejön az én macskaasztalomhoz! –
szólt az egyik kisasszony, a ki – mert fázott – a nagy cserépkályha
mellett ült, külön kis teaasztalnál.
A fiatal ember kivette az eléje nyujtott tenyérből az egy szem epret és
halkan mondá:
– Mégis szeret maga egy kicsit.
– Igen, különösen ha magamban vagyok.
– Ha nem lát.
– Igen, de néha akkor is, ha látom, például most. Sőt szeretném, ha ide
ülne szemben vélem.
Szemben ültek egymással. A tea gőze finom fátyolt vont a leány arcza
előtt; a nagy asztalnál neki indult társalgás zaja magánynyal vette
körül őket. Beszélgettek anélkül, hogy egymáson kivül hallhatta volna
őket valaki. Aztán nem is igen figyeltek rájuk, ha kinek mégis eszébe
jutott: asszonyos pietással nézett a – szerelmesekre.
– Lássa, most azt mondják reánk a nagy asztalnál: ni a szerelmesek! –
szólott szeliden a férfi és mosolygott. A lány meg elkomolyodott:
– Nem is volna rosz, talán van is benne valami.
– Bizony nagyon kevés, ha a maga szivét látnák.
– Igaz. Pedig szeretném, ha több volna, néha akarom. De nevetséges
ilyesmit akarni. Nem lehet. Csak ne volnék annyira józan…
– Mint egy öreg –
– Mint egy huszonkét éves lány az én fajtámból.
– A ki beleunt a báli ruhába.
– A ki sose szerette, sosem élvezte igazán a tánczot, mert olyan erős
volt az öntudatossága, hogy mindig tudta: most két-két kis lépéssel
oldalt vagy előre kell lépni. Kell, mert ez a táncz.
Elhallgattak, megitták a teájukat, a leány egy kis sandvicht kért az
inastól. Szép, széles fehér fogai voltak, vékony, világos piros ajkai,
de ugy evett, hogy majdnem mindenki azt hitte, hogy affektál ilyenkor
egy kissé.