dominó-alakra szelt kenyérdarabról lekapta az egyetlen kaviár-pettyet.
Aztán folytatá: – Ha felesége lennék, azt hiszem, nem lenne oka
panaszkodni a konyhára.
– És ha rossz is volna, önnel ülnék egy asztalnál.
– Szóbeszéd. De mégis nekem is gyakran úgy tetszik, hogy jobb volna az
ön feleségévé lenni, mint bárki másé! Hanem a mint eszembe jut ez a
gondolat, azonnal követi egy másik.
– Tudom. Az, hogy eszébe jut: ezermillió férfi van, a között legalább 10
millió van ilyen, mint én, talán sok különb is, csakhogy maga nem ismeri
most, de megismerheti, egyet, kettőt okvetlen meg kell ismernie majd. És
akkor?!
– És akkor haragudni fogok magára, mert én – csaltam meg magam. De már
későn lesz becsületes bosszut állni rajta. Azt a közönséges bosszut
elkövetni – fuj, az ellen tiltakozik az izlésem.
A szerelmi vallomástól eljutottak az izlésig. És ha csak az izlés
határozna a szerelemben, úgy könnyen szerethették volna egymást. A lány
középtermetü, majdnem telt idomú, bájosan érő, szürke szemü, fehér
arczu, szőke. A férfi nagy, erős, szögletes, széles vállán kicsiny,
barna fej. Egy kissé nőtt, de széles szakálla, egyenes irányban álló
kedves sárgás szemei voltak. Tetszhettek és tetszettek is egymásnak.
– Maga sohase volt még ilyen szép! – mondá a férfi.
– Nekem pedig jól esik ez a hizelgés. Szokatlanul jól érzem magam, de
ebben a pillanatban már arra gondoltam, mért esik jól a maga hizelgése –
és nem érzem többé szavainak melegségét. Most pedig a mint magával
beszélek, arra gondolok titkon: ime, ha nem tudnám, hogy sosem engednék
meg szüleim a maga feleségévé lennem: ennélkül a tudat nélkül tán nem is
beszélnék ily bizalmasan magával. Talán a lehetetlenség, a veszély, a
pletyka az, a mi magához köt engem, de magát hozzám mi?
– Talán szintén ez. Nem, van még több is, például az is, hogy tudom: a
mely perczben maga az enyém, nem kell többé ezernyolczszáz forintos
mérnöknek lennem vasúti irodában… Nagy vállalatok… Oh, mi mindent nem
jelent maga nekem! Sokszor magát a szerelmet is. Néha azt hiszem, hogy
örökre azzal a vágyakozással fogok érte égni, mint egyszer, a mikor
hónapokig nem láttam úri lányt, kint a vidéken, a mikor nivelliroztunk.
És volt már olyan pillanatom is, a mikor meg voltam győződve, hogy mi
leszünk az egyetlen pár a világon, a kik sohasem fogunk egymásból
kijózanodni. Mindenki, a ki csak mámorát érezte a szerelemnek,
kijózanodik egyszer, csak mi nem, mi sohasem!
A lány gyengén nevetett.
– Az én gondolataim. Plágiumok. Milyen édes ugy-e ez a pillanatnyi
ostobaság s milyen rossz, a mikor hátba üti az embert józansága, a
fertelmes analysis, az előttünk kitárt élet józanságai, a könyvek
tanulságai, a törvények, melyeket nagyon okos, de nagyon rossz emberek
vontak le nekünk. Ugy hívják őket: korszakalkotó filozófusok.
– Gazok! – mondá valaki véletlenül nagy szenvedélyességgel a nagy
asztalnál.
– Alkalomszerű kijelentés! – szólott a férfi.
– Pointe, már most mehetek – mondá a leány s felállt.
– Hová?
– A jégre. Anyám, meg a hugom, Hanna, ott várnak.
– Ki kiséri el?
– Valamelyik asszony. A Helénnél van korcsolya, jönnie kell.
– Hat óra van, sötét, talán nem is illik.
– Az igaz, hogy ön velem akar jönni. Ez sem illik, hanem jó, talán épen
azért mert nem illik. Jőjjön. Az anyámnak füllenteni fogok, hogy mással,
valami akczeptábilis kisérővel jöttem. Jól esik ez a hazugság, árnyéka
annak, a mi nincs közöttünk – a szerelemnek.
Elmentek, együtt, egyedül. Nem botránkozott meg ezen itt senki, sőt
mintha kellemes volt volna nekik ez a kis kaland s kedvesek ezek a
szerelmesek, a kik úgy viselték magukat, a hogy a könyvekben szokás.
Csak az egyik lány nézett úgy utánuk, mintha valamijét elvinnék, valami
édest, drágát, a mi az övé…
Kint voltak az utczán, mely a száraz, tiszta, de különösen hideg időben
tele volt siető emberekkel. A főváros estéjének ácsorgó alakjai, azok a
kedves páros alakok, a kik akkor kelnek fel, mikor a nap lemegy: nem
voltak most sehol. Egy kapuban megpillantottak végre egy kicsiny vén
arczú cselédet, a ki egy köztűzérrel beszélt. A katona fázott, topogott,
a lány meg szerelmesen nézte csákójának fekete forgóját.
Kiértek az utcza sarkára s ott már láthattak valamit a főváros estjéből.
A gesztenyesütő előtt egy úr s egy fiatal hölgy állott; a férfi
gesztenyét vett az asszonynak.
– Vegyen nekem is! – mondá a lány.
Gesztenyét vettek. Mohón, mint valami iskolás leány, úgy csúsztatta
zsebébe:
– Milyen forró, milyen illatos! és nekem tán egy esztendeje nem jutott
eszembe – enni ilyesmit! – szólt a lány mosolyogva. De hirtelen rossz
kedvű lett:
– De nem lehet belőle ennem, itt az utczán!
– Jerünk kicsiny, nem elegáns utczákba, ott nem látja senki, a kire ad
valamit.
Kis közökbe tértek, a lány előtt félig ismeretlen vidéken jártak.
– Oh milyen kedves dolog ez, egészen más emberek, új nekem, milyen jó –
úgy érzem, szeretem magát igazán, igazán! – szólt a lány s
belékapaszkodott a férfi karjába. Az pedig megszorította a kezét és a
szemébe akart nézni, de a lány félre fordítá fejét:
– Megszoríthatja, nem haragszom, de ne nézzen úgy rám, zavar, éget, egy
kissé rossz – de mégis jó inkább. Szeret?
– Nagyon. Nem igaz, a mit mondtam, szeretem. Nincs más vágyam, csakhogy
az enyém legyen. Szeretnék érte dolgozni, kétségbeejt az a gondolat,
hogy most mindjárt nem vihetem el magammal messzire, messzire. Mennyit
tudnék még mondani, de félek, hogy azt mondja rá, plágium, ez: Tibbij
Dunbar, az irója Burns, skót volt és meghalt 18…
– Nem tudom mikor, mondja el a verset!
– Maga kell, maga és senki semmi más a világon – ez az egész.
– Szép, édes, ha mondja! Ostobaság, a mit fent összebeszéltünk…
– A mit én mondtam, azok csak hazugságok; félek öntől, rettegek attól,
hogy kinevet, és fázom, ha szeméből fagyos csilláma ragyog rám valami
különös fénynek, mely olyan, mint a jégvirágé…
Ujra kezdődtek a szerelmi vallomások. Az egyik igyekezett hevesebbet,
arczpirítóbbat, édesebbet mondani, mint a másik. És bár érezték, hogy
mindannak, a mit mondanak, fele hazugság, önámitás, csalás; olyan jól
esett versenyt haladniok, ámítani, csalni magukat és egymást. Olyan jól,
hogy szinte hittek is benne már és a heves szavakra a szerelem édes
borzalma futott át rajtuk.
– Eh, – szólt a férfi – el fog velem jönni, most mindjárt. El se
megyünk, egymáséi leszünk. Az önéi úgy sem akarnák soha, és nekem nincs
semmi kedvem könyörögni, ha javamra is válna. Ön kell egyedül.
– Szeretem.
– El fog velem jönni?
– El.
A lány nem reszketett, még jobban belekapaszkodott a férfi karjába s nem
tiltakozott, a mint meglátta, hogy a vasút felé mennek. S kölcsönösen
folytatták a vallomásokat, vegyest igazat, elképzelttel, hazudottal.
Aztán terveket szőttek. Megállapították jövendő boldogságuk rendszerét.
Különösen a lányt fogta el valami sajátságos láz, félt és örült,
reszketett, majd szinte türhetetlen forróság lepte meg. Egy pillanatban,
azt forgatá eszében: ebben a sötét közben a férfi meg is csókolhatná…
Majd félt tőle, s szeretett volna elfutni előle, messze, messze lenni.
Nem lehetett többé. Az indulóház facadeja, mint valami nagy diadalív,
előttük állott, talán elejükbe jött?
Nappali világosság volt itt, és lázas, nagy, hangos forgalom. Kocsi
robogott, lóvasút fütyült, bent az udvarban az indulásra készen álló
gépek mozogtak.
Megálltak:
– Hová megyünk? – kérdé a férfi.
Egy hangos kaczaj volt rá a felelet. A lány nevetett először, aztán a
férfi:
– Oh, hogy bolondítjuk mi egymást és magunkat! szólt halkan,
megszégyenülve és alig vette észre, a mint a lány kivonta karjából
karját.
– Akarjuk, nem tudjuk, hiába, nem nekünk találták fel! szólt a leány
némi vígsággal, majd hirtelen a pályaudvar órájára tekintett: Fél hét!
hamar egy bérkocsit, mit fognak gondolni! mondá aggodalommal.
A férfi beültette egy bérkocsiba. Elváltak, de előbb erősen
megszorították egymás kezét.
– A jégre! szólt a férfi a kocsisnak s az lovai közé csapva elvágtatott.
Ő még ott maradt állva egy pillanatig, aztán hirtelen bérkocsiba ült s a
lány után vágtatott. Miért? maga se tudta.
Kiért a ligetbe, hanem nem ment le a korcsolyázók közé. A pavillon
ablakából nézte a korcsolyázókat, a temérdek hölgy-alak között kereste a
leányt.
Nem találta, pedig a villamos fényben úgy ragyogott az egész pálya, mint
mikor a lehunyó nap a hegyoldalba tűz. Meg sem is érezte hol van, a mint
azt boldog, igazi szerelmesek szokták. A szeme is kifáradt végre a
keresgélésben, egy nagy parázszsá vált előtte az egész jég közönségestől
együtt. Le kellett róla venni szemeit, s már csak az ablak üvegére
nézhetett.
A nagy, fényes, drága üvegre, melyen – talán leheletétől is – lassan
jégvirágok képződtek. Egy darabig ezeket nézte, milyen szépek, aztán még
egyszer kitekintett a pályára, melynek feléje eső részén bájos, de lassú
tempóval, pirosra fázott arczczal, de közönyös tekintettel, egyedül
korcsolyázott a lány.
TARTALOM.
1. A bölény 5
2. Tanulmányfejek 31
3. A halott 47
4. A boldog szerelemről 71
5. Lizzie Barton 87
6. Az adótisztné albuma 95
7. Vérnyomok 109
8. A méh 123
9. Jégvirágok 133
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
5 |A BÖLENY. |A BÖLÉNY.
10 |tetőtől-lalpig |tetőtől-talpig
13 |hárhoztatta azt |kárhoztatta azt
15 |Tessék! |– Tessék!
18 |bebujt udujába |bebujt odujába
19 |tőlem, mi |tőlem, mi?
20 |vem volt semmi |nem volt semmi
24 |ott látotl |ott látott
28 |Abrám folytatá |Ábrám folytatá
28 |Ne féij |Ne félj
29 |Abrám gróf |Ábrám gróf
29 |góf meztelen |gróf meztelen
58 |Ottt volt |Ott volt
59 |hol nem vol |hol nem volt
62 |asztalán találtotott |asztalán találtatott
62 |boldog». |boldog.»
63 |hogy azzonnal |hogy azonnal
64 |támádt föl |támadt föl
69 |itt seki |itt senki
79 |szerint, halom |szerint, halnom
83 |szerelmns mátka |szerelmes mátka
84 |rólam soszor |rólam sokszor
90 |tenderhomokon. De |tengerhomokon. De
95 |AZ ADÓTISZTNE |AZ ADÓTISZTNÉ
111 |olvasott újsagot |olvasott újságot
129 |óriási lom-ból |óriási lomból
138 |felkeltek, megvátoztatták |felkeltek, megváltoztatták
140 |Pedig sznretném |Pedig szeretném
141 |Maga sohase |– Maga sohase
146 |reszketett, majd-szinte |reszketett, majd szinte]
End of Project Gutenberg's Apró regények (1. kötet), by Sándor Bródy