az utczák zajosabbak voltak, mint közönségesen. Aztán hét óra felé
járhatott az idő és ilyenkor télen az egész élvező és élvezetre vágyó
Budapest kiárad az utczára. A gyönge köd homályossága megsokasítja az
alakokat, az ólmos, vizes aszfalton, a gázlángok fényénél pedig
megduplázódik az egész.
Minden csupa élet, mozgás, vidámság és szerelem.
Egy nagy és boldog szerelem az egész város. Alig van egy-egy alak, a ki
nem párjával tör előre a tömegben. A feleség úgy hozzásimul férjéhez,
mintha szeretője volna és a szerető olyan bátran és bizalmasan
kapaszkodik kedvese karjaiba, mintha a férje lenne. És a mellettem
elrobogó kocsikban is párosával ülnek. Egy utcza-sarkon a gázláng fénye
két fejet világít meg: cselédleány egészséges, boldogan mosolygó fejét
és egy kis huszárcsákó alatt terpeszkedő, széles arczot. A jelentés
ismétlődik a kapu alatt, homályban, mindenfelé elkisér, a merre csak
megyek.
A karba öltött karok, a vidámságtól elszélesedett fejek, a szerelmes és
boldog város: mint egy oktalan és czéltalan tünemény, úgy fog körül.
Általános csalás, hazug mámor az egész – de azért milyen jó nekik!
Irigylem a mesterlegényektől idomtalan és komikus szeretőiket, cserélnék
a kisütött hajú boltossegédekkel, a kik a kicsiny varróleányokat
megcsókolják az utczán és meg is nagysádolják. És az új házasok és a
leendő hitestársak tömegében keresem azt az egyet, a ki maga van és nem
találom.
De mégis van egy. Alig egy pár lépésnyire tőlem, szemben haladunk
egymással és a ködön át még csak gyöngéd alakját tudom kivenni. Mintha
most mind a ketten észrevettük volna egymást, lépteink meggyorsulnak egy
pillanatra és szemben állunk egymással – egy pillanatra.
És a mig ez tart, hirtelen összevonódik újra két tekintet. A régen
megszokott áram, mely két szempáron át összekötötte két ember legbensőbb
bensejét, újra föléledt. A nagy szürke szemek nem változtak mitsem;
bennök van mindaz, a mi régen volt, és még több is: valami határozatlan,
meleg fény és ez a néma panaszkodás: «milyen soká jöttél!»
Egy másodpercznyi ölelkezése a lelkeknek és elhagyjuk egymást – egy
lépéssel. Aztán lopva visszanézünk egymásra, aztán mellette vagyok.
Csendesen jó estét kivántam, halkan, de elfogulatlanul köszönt vissza:
– Jó estét, emlékszik még rám?
– A kis gyászoló lányra –
– A jó mama temetésén…
– És a kocsin –
– A mikor elmentünk a városból, óh, be rossz volt –
– Ott hagyni a mama sirját?
– Ott hagyni a mama sírját.
Mentünk egymás mellett szépen, csendesen. És ezt oly természetesnek
találtuk. És olyan természetesnek találtunk mindent. A lány holmit volt
vásárolni a gyerekeknek, azokat elkértem és vittem én. Az aszfalt ólmos,
csuszamlós volt, – hát karonfogva mentünk előre.
– Milyen jó, hogy jött, elkéstem, és olyan rossz itt este egyedül! –
mondá a lány és hozzám simult, mint egy hű szerelmes, mint szerelmes
mátka, mint örökös mátkaságot érző feleség.
Talán érezte is mindazt, a mit ezek, csak hogy nem mondta, és én is
szerettem volna, hogy ezt érezze, csak hogy nem mondtam, nem kérdeztem:
érzi-e, szeret-e?
Olyan természetes volt, hogy így legyen.
A város mosolygott ránk, a köd, a házak nevettek vidáman. A gyerekek is
nevettek, a mikor a néni egy úrral jött, és az apa is mosolygott, a
mikor kipirult arczczal, reszkető ajakkal mutatott neki a lánya.
Világos, meleg otthon volt a kis hivatalnok szobája. Az asztal terítve,
mindjárt oda ültünk. Ott ismertek már engem, valaki beszélt itt rólam
sokszor, tudták, hol vagyok és mit teszek. Talán vártak is reám…
*
Este van, szigorú tél odakint. Milyen boldogság ilyenkor az otthon, az
édes, meleg fészek, az, a mi az enyém.
Ülök az asztalnál, egy könyv van előttem és nézem a feleségemet, a mint
szoptatja a mí kicsiny fiúnkat. Csendesen szólok hozzá:
– Miért sütöd le a pillád, hadd látom a szemedet!
Az asszonyka int a kezével:
– Csendesen, ne szólj, mindjárt elalszik.
Hanem a gyerek még csak gőgicsél, behunyja a szemeit, meg-meg kinyitja.
Édes mulatság ez és olyan öröm az asszonynak. Felém fordított szemeiből
az öröm és boldogság ragyog reám és szinte megolvaszt tiszta tüzével.
Le kellett hajtani fejemet az asztalra, hogy meg ne lássa a szemembe
tóduló könnyeket. Olyan jó így behunyott szemmel gondolkozni, a bennem
és körülöttem eláradó boldogságról. Csak érzem a világosságot, de
karjaimba temetett fejemmel nem látok semmit. Elképzelek egy-egy
jelenetet, a tegnapból, a mából és magam elé akarom idézni a feleség
szépséges szemeit, a mint most mellettem alvó gyermekét nézi.
De nem tudom, csak nem tudom, hiába kényszerítem magam. A régi tekintet
villog előttem. A mit világosan látok: az két nagy szürke leányszem méla
és különös tekintete, rejtelmes, megigéző nézés, mely még mindegyikre
hív, von, bűvöl maga után.
LIZZIE BARTON.
Huh, be hideg van! Szicziliába megyek, egy félórára legalább. Csak addig
a mig a villamos vasut az akadémiától a szerkesztőségbe visz.
Összegubbaszkodom a helyemen és várom az ismeretlen asszonyt, a téli
bundás meleg asszonyt, a ki leül mellém; csak jönne már, ha öreg is!
Aztán behunyom a szememet. És mig egy sovány kisasszony félt, hogy
elaludva, megfagyok: Szicziliában járok azalatt. A fogaim vaczognak, a
hitvány testem, az fázik: de belül át meg át jár a szicziliai nap.
Körülöttem oly szürke, oly levert minden, a jégvirágos ablakon ki se
látni; hol vagyunk, merre járunk; vonatvezető, nem tévedünk-e el?!
Fölugrálnak, megrémülnek, összeszorulnak és többé mozdulni se lehet. A
kihalt, a megfagyott éjszakában a sötét és vigasztalan tömeget viszi a
villam.
Én meg Szicziliába megyek egy félórára legalább. Napot akarok, meleget
akarok, szomjazok tarka, rikító, eleven szinekre. Milyen jó volt tavaly
– ilyenkor éppen – fürödhettem a fényben, a szinben, pálmák, narancsfák
kék árnyékában, a nagyszerü tengerhomokon. De én voltam-e az? Én, én!
Hisz most is, csak behunyom a szememet és akarom: hát ott vagyok a
hajón. Palermó látszik a messzeségben, amott az a monte Pellegrinó, ég,
de már kopasz egészen. A város közeledik felénk, fehér, gömbölyü karjait
elébünk kinyujtja…
– Kapitány ur, ki az a gyönyörű, szép angol asszony, ott a fedélzeten, a
korláton kihajolva, nem nézi a várost csak a tengert?
– Az a magas, a lesimitott szőke haju?
– Az, a kinek szeme mélyebb kék, mint alant a tenger!
– És a homloka, arcza fehérebb, mint a napfény apró képei a vizen.
– Az, most lehajol, leesik, a hullámmal csókolódzik szinte!
– Az, az! Lizzie Barton.
*
Huh, be hideg van! Hol lehetünk most? Mindegy akárhol, majd csak
megérkezünk valahova. Oly szép volt az angol asszony, és oly fiatal és
oly szomoru. Hajh, nemcsak egy skót balladának rejtelmes alakja-e,
csakugyan láttam-e valaha?
De ott állott a hajón, a korlátra hajolva, egyedül, nem köszöntötte a
kevély Palermót, nem is látta. Pedig most már egész ragyogó keblét
kitárta előttünk a város. Lázzal, lármával, mohósággal mindannyian rajta
feledkeztünk.
– Signore kapitano, hát Lizzie Barton nem köt ki velünk?
– Nem.
– Hogyan?
– Visszajön a hajóba, Napoliba holnap.
– És mit csinál a hajón?
– A korláthoz támaszkodik és nézi a tengert, igy él, jár s kél egy
esztendeje legalább.
– Egy esztendeje, signore kapitano! Egy esztendeje, hogy a szép asszony
csak a hullámok udvarlását fogadja! Egy esztendeje épp?
– Egy esztendeje éppen, épp az nap lett asszony Lizzie Barton. Szerelmes
urával hajóra szállt Nápoly alatt. A fedélzet korlátján kihajolva nézték
a tengert a szerelmesek. Oly boldogok, oly vidámak, oly bátrak valának,
mig alattuk a tenger: oly bősz, oly rossz, oly alattomos.
Lizzie Barton mellől egy óriási hullám lekapta a férjét. «Utána!» «Nincs
csónak, a mely most el ne merülne; nincs tengerész, a ki merne vizre
szállni mostan!» «Hát elveszett.» «Ha csak egy másik jó hullám –
annyiszor megesett már – vissza nem dobja a hajóra a férfit!»
– És nem jött a jó hullám?
– Lizzie Barton egyedül maradt.
– És várta a hullámot, megmerevedve várja még ma is, nézi a tengert, a
hullámokkal beszélget szegény.
– Megszoktuk mi már. Oly szelid, oly szótlan, virág a mellén, virágos
ruha rajta, mint akkor… A mikor nászra várta falai közé Palermó. Csupa
kéj, csupa illat, csupa pálma ez a város. Ragyogó, puha, forró mellét
előttünk kitárta.
*
Huh be hideg van! Hova lett a villamos kocsiból a nép? El-kiszálltak
mellőlem valamennyien. Éppen csak velem szemben ül a régi helyén egy
szép fiatal pár. Nyulánk fekete, gyönyörü asszony, erős, hatalmas, szép
szőke férfi.
Egy pár hónapos házasok lehetnek, esküdni merek rá. És egymás iránt oly
hidegek már, mint két jégcsap az ablakon, elől. _Külön_ gondolkoznak,
_külön_ fáznak, egymásra se néznek! Milyen másképp lehetett egy pár
hónappal ezelőtt. Azon a napon, a mikor siettek a nász elé!
Hova lett az a nap, az az érzés? A magyar fekete asszony mit kutat oly
mereven a semmiségben?
Mire vár, mit kutat; valami jó hullám jöhetne-e még?
Szegény szép Lizzie Barton! Harmadnapon már mentek volna Palermóból
Maltába tovább. Ha addig várt volna a hullám? Mért sietett, ki küldte?
*
Jövök uraim, Szicziliából, ott voltam egy félóráig legalább.
AZ ADÓTISZTNÉ ALBUMA.
Micsoda összefüggésben van egy adótiszt házassága a nagy egyetemessel?
Egyáltalán: mily hasznokat merit az emberi társaság abból, ha egy vidéki
adótiszt házasságban él? Hogy a suszterek nem halnak éhen, – ez a
momentum legnyilvánvalóbb az egész problemában. Négy-öt esztendei
adótiszti házasság után évenként legalább hat, sőt tiz uj czipőre vagy
csizmára van szükség. Leginkább csizmára, rövidszáru borjubőr csizmára,
a mely elszakithatatlannak látszik, annak is kéne lennie, mégis
elszakad.
Mily gyorsan, mily nyomoruságosan és mennyire kimegy a formájából. A
gyerekek verés nélkül már föl se akarják venni, sirnak, hogy fáj benne a
lábuk, a belső reparálások feldörzsölik a kis bütykőjüket, a szög
kikezdi a talpukat, az egész lábuk merő seb. És magának a csizmának oly
komikusan hunczfut arcza van, a torkán folyton enni kér, erőltetve
görbén áll, összeesik, a fülei kétfelé állanak, mint egy rosszul
szoktatott, vásott gyerekéi.
Iszonyu ilyen négy pár csizma az ajtó előtt, egysorjában, hajnalban. Az
egyetlen cseléd dühösen, álmosan vágja le, ki se fényesitvén
becsületesen, mert hisz nem vehet suvikszot a maga pénzéből. Megtörli,
megkeféli, megkeni egy kissé halzsirral és az valamit még javít is
rajtuk. De némelykor azon sárosan állanak ott napokig, sőt hetekig, a
mig nincs cseléd, vagy a mig az adótisztné szoknyát kap magára,
kilopódzkodik, megtisztitja, megkeféli őket a konyhában és kevesebb vagy
több pietással lelöki az ajtó elé.
Brr! olyan hideg van ilyenkor a konyhában, a hol tegnap dél óta tüz nem
égett, hideg az ajtó előtt és hideg az ajtón túl a szobában is, hiába
fekszenek annyian együtt. Reszketve keresi meg a gyufát, fogvaczogva
gyujt tüzet és lelki fázással fog a napi munkához, önti le ujra a tegnap
leforrázott kávét, melegiti meg a platnin a krajczáros száraz
zsemlyéket.
Négy zsemlye a négy pár kis csizmához. Négyszer annyi is elkelne.
Veszekedés van ezen minden reggel. Csereberélik, csalják egymástól.
Minden reggel kikap ezért egy vagy kettő, néha mind, de leginkább az
utolsóelőtti fiu. Verekednie kell velök az adótisztnek, ha egy kis
rendet akar!
De mikor a gyermekek, ah, oly kedvesek!
– Nem akarok többet! – mondá Tardonnainé, dühösen nézve végig az
adótisztet. Az vállat vont:
– Hát én akarok?!
Megegyeztek abban, hogy nem fognak kinlódni azért, hogy a suszter
megélhessen. Elég négy pár csizma egyszerre. Sőt sok; de ha már megvan,
megvan. Kilencz esztendei házasság után éppen elég. Ha Jánoska meg Izéke
– biztos neve nem volt még – meg nem halnak, több kellene még. Hanem
most már egyetlen párral sem lehet több. Kezet adtak egymásnak.
– Végre nekünk is kell élni! – mondá az asszony.
I.
Tökéletesen igaza volt abban, hogy eddig nem éltek, hogy eddig nem élt
magának. Az első esztendőben mindjárt gyereke született, aztán megint;
egy meghalt, született másik. Már a lakás falai is telitve voltak a
gyereksirás hangjaival. Ki nem jött a szoptatásból, már kezdeni kellett
az etetést. A mellét odaadta a legfiatalabbnak és azalatt ételt rágott
az utolsóelőttinek. Roppant mód étkes volt valamennyi, mint a fiók
vércsék, folyton tátogatták a piros csőreiket. Elszitták,
kifárasztották, csaknem megbolondították. Másfél font húst főzött
ebédre, azt úgy szétosztogatta, hogy ő neki magának csak egy kis
szopogatni való csont maradt.
– Mama! – mondá az adótiszt – én nem tudom, te miből élsz?
– Én magam sem tudom!
Néha sütött magának egy kis iróstésztát, de a gyerekek elkérencsélték
tőle. Idegen helyeken uzsonnakor lakott jól. Mindazonáltal jól nézett
ki, elég erős volt, sőt csinos is, ha nem nevetett. Ilyenkor
meglátszott, hogy két szemfoga kétoldalt hiányzik és a nagy, ép fogai
elől sincsenek valami nagy rendben tartva. Ilyenkor a patikárus küldött
neki fogpépet ajándékba, de a gyerekek rendesen elsikkasztották a
skatulája miatt.
Elhatározta, hogy nem engedi többé. Elhatározta, hogy élni akar. Sőt
elhatározta azt is, hogy gyüjt pénzt és mihelyest az amerikai fogorvos
megérkezik Pestről, betéteti a hiányzó két fogát. Elment sétálni, lapot
olvasott, ha hozzáfért, és egy a házban lakó borbélynéval együtt
előfizetett valami olcsó regénycsarnokra.
Az adótiszt hivatalban volt és a gyerekek, a kik az evésen kivül
leginkább a vasut iránt érdeklődtek, felforgatták az egész szobát és
vasuti szerencsétlenséget játszottak. Tardonnainé beült a másik, a
vizitszobába, a mely állandóan oly hűvös volt, mint a pincze. A falai
nedvesek voltak és a padló között állandóan apró növények csiráztak ki.
A buza, az árpa; valószinüleg az egerek hozták be. Az egerek, a melyek
itt egy nagyobbszabású telepet tartottak fenn. Tele volt velük minden
lyuk, minden bútor. Különösen a garnitura, a sárga kerületű foltokkal
teli zöld ripszdiván, a horgolt kézimunkákkal leteritett karosszékek.
Templomi eredetű igen szegény egerek lehettek, mindig czinczogtak. Sőt
az öregebbek sans géne sétáltak föl s alá az egyetlen szőnyeg téglaszinű
rózsáin. Tardonnainé némi utálattal, de valamelyest ünnepélyesen ült
itt, a karosszékben, maga alá húzva lábait; olvasott. Egyszer-egyszer el
is felejtette, hogy nem leány többé. Mintha csak tegnap adtak volna neki
éjjeli zenét a káptalani tisztek. Künt zajongtak a gyerekek,
valamelyiknek kificzamodott a karja.
Tardonnainé kábultan nézett szét a dohos szagú szobában. Szomorú,
szomorú volt itt minden! Az ablakban muskátlik, elszáradófélben. Egy
befőttes-üvegben leander-ág, a mely már egy féléve kinlódott, hogy
gyökeret ereszszen a szivárványos vizben.
Ágy is volt a vizitszobában; a sárga-paplanos vendég-ágy.
– Ezt ki kellene innen dobni! gondolta magában Tardonnainé.
Aztán a politurozott kerek asztalra nézett. Egy vizitkártya-tartó és egy
könyv volt rajta mindösszesen. A tartóban egy pár elsárgult báli
meghivó, banket-jegy, házassági jelentés. A könyv: Mindszenti Gedeon
költeményéi.
– Egy album kéne ide! gondolta magában az adótisztné. Egy olyan album, a
milyen nekik volt otthon. Piros plüs, a közepén egy megezüstözött réz
szerelmes párral.
Forró vágyakozása támadt egy ilyen album, egy ilyen szép tárgy iránt.
Ugy érezte, hogy ez mindent rendbehozna itten. Ha valakitől kapna
ajándékba! De kitől? A férjétől? Az tőle kunyorál krajczárokat, a
konyhapénzből koldul, hogy szivart vehessen! Meg aztán az nem is érne
semmit. Valami idegennek kellene azt venni. De kinek? Nem volt ilyen
idegenje senki. A házban lakott egy telekkönyv irnok, Búl Emil nevű, ez
laposakat pillantott rá, különösen akkor, ha vállfűzőben, felöltözködve
látta, de erről az igen közönséges emberről – a ki folyton pipaszárakat
tisztított az udvaron – szó sem lehetett.
II.
Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos csak nemrég
utasitotta vissza két gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de pénz
tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak. Szégyenkezve jöttek haza,
különösen az egyik, a ki – barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára,
– már egy félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s
gyakran megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok
emléke.
Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant, amelynek
eladható voltáról a kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki
hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment keztyüt és egy
aranypettyes kalapfátyolt.
Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes; Faust és Margit
volt a födelén kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a szalon asztalán,
daczára, hogy az ágy benn maradt, nem lehetett hová tenni. Ő jött hát be
feküdni az albumhoz.
Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból. Valamennyi
fotografiája volt, azt mind elpusztitották a gyerekek; pedig két igen
fess ember, – rokonai, honvédtisztek – is megajándékozta egykor
névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a
király, a királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az
albumban és estenden jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen
sorsú királyfit.
«Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá magában.
Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól esett volna neki, ha
férje meglátja az albumot és számon kéri tőle, hogy honnan szerezte. El
is készitette, hallotta is magában a párbeszédet:
– Honnan vetted?
– Vettem, kaptam.
– Kitől?
– Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem kérdeném?
Ő nevet, a férfi elhalványodik.
– Jól van, keresni fogom!
Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek figyelmeztették
rá, a kik epekedtek utána és különösen szerették volna bevonni vasúti
természetü játékaikba.
A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott:
– Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is. És nekem agyon kell
kunyorálni magamat, a mig egy pár krajczárt kapok tőled!
Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját és nem szóltak
egymáshoz egy egész napon át. Másnap este azonban kibékültek.
Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi vajjal és snidlinggel;
Tardonnai tartlin nyert a délután – bár egy krajczár nélkül ült le
játszani – és hozatott egy liter sört. Megkinálta a feleségét, adott a
gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat uralkodott
közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a holdfény
ellágyitotta valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a
fejét és a gyerekek örömére népdalokat dudorászott.
Később – rendbe hozván pipáit – odajött beszélgetni hozzájuk Búl Emil
is.
– Emil! – mondá az adótisztné – ez szép név!
Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold sütött és az irnok
nadrágját hamarosan átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is egészen
kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa árnyékában tömött és
fekete.
Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is megbocsátotta
neki, oly szelid hatást tett az irnok arcza, így a pipaszár csutorájával
a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset szólt, tisztes, uri,
elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a feleségének, –
annak idejében jót is kaczagtak rajta – hogy az irnoknak, saját
vallomása szerint, soha még nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy
éves lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi kalandokat ismerte, amelyek
fölött a türelmes policzia őrködik.
«Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta;
fájdalmas, sőt epekedő vonást vett észre az arczán.
«Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg
magának, amig a «kék nefelejts» dallamára valami helyi szöveget dudolt.
És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges az irnok alakja, amikor
hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig csikorog, úgy megy a
padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A fülei – a
melyekkel rossz időben nem hall egészen tisztán – hátulról nézve oly
nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja szétválik és láttatni engedi
kiült furulya-nadrágját.
«Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza határozottan
érdekes!» folytatta tovább néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd
megszólalt:
– Nem vétette le kegyed magát soha? – kérdé Tardonnainé, amig egy kissé
reszelős kezeivel simogatta férje nyakát.
Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni az albumba. De
csak egyszer volt levéve, akkor is együttesen, több iskolatársával.
Azonban készült arra, hogy levétesse magát.
Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A gyerekek már
lefeküdtek, részben aludtak is, részben az ágyban való jobb helyekért
verekedtek.
– Oly szép a természet! – mondá Búl Emil.
Az asszony édesdeden sóhajtott:
– Egész éjjel is elülnék itt kint!
Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal. Az eperfa
lombosodott, két kései almafa virágzott; a kis baraczkfákon már
mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárító-köteleken fehér
alsó-ruhák és az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld
kartonruhái lógtak. Azonkivül a melegviz – a város természetes
mosó-bassinje – közel esett ide. Onnan békaszó és az asszonyok
sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át.
Tardonnainénak nem akaródzott bemenni.
– Oly nehéz a bucsu innen! – szólt, és amig elálmosodott férje vállaira
nehezkedett, erősen megszorította az irnok kezét. Az ajtóban – az
adótiszt már a czipőit vetette le – még egyszer megállt, még egy
pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet adott Búl
Emilnek és csendesen mondá:
– Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát!
VÉRNYOMOK.
Reggel nem olvasott újságot. Szóval délutánig nem tudott róla semmit.
Délután egy ismerős familiába, rendes szokása szerint, kurizálni ment és
azok otthon is voltak számára, nem is. A cselédek azt mondták, hogy
nincs itthon senki, de az egyik gyerek elárulta, hogy benn vannak és
búsulnak a vörös szobában.
«Családi szerencsétlenség!» gondolta magában, jerünk valami vidámabb
családba. Ezeket otthon találta, kivéve a kisasszonyt. De a mint
belépett, itt is valami változást vett észre, mindannyian elpirúltak, a
mint belépett. És alig ültek le, az asszony megszólította:
– Mit szándékozik tenni?
A fiatal hivatalnok hebegett, most egészen váratlanul jött ez a kérdés,
melyre természetesen, nem lehetett másféleképpen felelnie, csak ugy, a
mint felelt:
– Kérem… egy kis türelmet… négy hónap mulva megkapom a kinevezésem,
rendes miniszteri számtiszt leszek és akkor lesz szerencsém…
Ránéztek úgy, mintha mondanák: «bolond ez?» Leánykérésről beszél most,
mikor az újságok tele vannak, hogy az apja, egy vidéki telekkönyvvezető,
meggyilkolt egy törvényszéki elnököt.
A háziúr végre sem tudta eltürni szó nélkül, kitört:
– Talán végre is legczélszerübb volna, ha nem mutatná most magát sehol!
Végre is mindent megértett. Egy hirlap megmagyarázott neki mindent. Egy
pillanat alatt világos lett előtte minden és azután; sötét… sötét…
I.
Mit tegyen?
Az első pillanatban arra gondolt, hogy legelső kötelessége: megölni az
apját. De azt védte vele szemben a törvény. Aztán az az elhatározás
fogamzott meg benne, hogy az apját nem ölhetvén meg, magát kell
megölnie.
Csak vérnyomok vezethetik ki ebből az iszonyu labirintusból. Más
kijárója nincs, csak egy halál – egy új halál.
Reggel azonban egész mást határozott. Elhatározta, hogy úgy fog élni,
mint előbb, eljár a rendes kávéházába, sőt felmegy a hivatalába is.
Legelsőbb persze a miniszterhez és igy szól hozzá:
– Kegyelmes uram! Én Dim Ferencz vagyok és nem Dim István. Igaz, Dim
István, a ki gyilkolt, az én apám. De anyám sohasem szerette és én nem
hasonlitok rá egy csöppet sem. Bizonyithatom ezt a kegyelmes urnak az
arczképeinkkel, de bizonyitja egész hivatali müködésem.
Ki tud én rólam valami rosszat, ha csak a legcsekélyeb hibát is.
Hátrálékom nincs. Össze nem tüztem soha senkivel. Szabadságot nem kértem
eddig. Kérem kegyelmes uramat, védjen meg engemet!
«Ne féljen, Dim Ferencz, ne féljen semmitől, gondom lesz önre!» – ezt
fogja felelni a miniszter, bizonyosan ezt.