bizonyosra vette mindenki. A törvényszék ép az nap mondta ellene ki a
csődöt, vagyona nem volt, passzivája sok, nem akart becstelenül tovább
élni.
Az asszony, a mikor az értesitést vette, a férj már kint feküdt a
kerepesi temetőben. Mégis felment, imádkozott a friss sirnál, aztán
visszatért két kis gyereke mellé – sirni.
Két hónap után könnyei elfogytak, rémülete, fájdalma eltompult, az
életre gondolt.
Friss volt és fiatal. A férjébe nem volt szerelmes soha, úgy ment hozzá,
mint a fajtájabeli lányok szoktak.
Apja s anyja mondta:
– Derék ember, el fog tartani. Jó dolgod lesz mellette, a pénzt a kezébe
lehet adni.
Hozzá adták, hát hozzá ment, daczára hogy egy kissé ügyetlennek találta.
Ennél jobban zavarta az, hogy még rövidruhás lány korában ő is szeretett
valakit. De az nagyon fiatal volt még. És a mikorra készen lesz, ő már
vén lány. Az is igaz, hogy egy kissé fura volt neki feleségévé lenni egy
olyan embernek, a kit egy hónap előtt látott először, de belátta, hogy
ez már így van, nem lehet várni egy valakire, a ki szerelmes lesz belé.
Isten tudja, mikor jön az, ha eljön-e, és ha el: hozzáadják-e, lesz-e
benne kellő garanczia?
Egy kissé rosszul érezte magát az esküvőn, de aztán egészen jól – egy
évig. Reggel is olvashatott az ágyban – otthon takarítania is kellett –
nyáron a Salzkammergutban volt, télen egy párszor theát adtak. Cselédje
volt kettő. A férje figyelmes, hű és munkás.
Csak néha fogta el valami sajátságos unalom. Majd valami vágyakozás
ismeretlen érzések után. A lelke éhezett valamire, de maga se tudta, mi
az.
Aztán egy kis gyermeke született és annak a sirása elnyomta azt a
sajátságos titokzatos zsongást, mely néha-néha fölébredt elaltatott
szive mélyén.
Még egy gyermek. Anyagi gondok.
Egészen megszokta a férjét. Nagyon ritkán támadt fel benne a titokzatos
vágyakozás. Alig beszél idegen férfiakkal. Egyszer, kétszer
mindösszesen.
Az élet – melybe a szülők juttatták – egészen természetszerü kezd előtte
lenni, a mikor hirtelen megszakad. A férfi, a kit úgy megszokott már,
mint magát, erőszakosan elválik tőle, a becstelenség elől a halálba
menekül és őt ott hagyja özvegyen, de gazdagon.
Az özvegy magához vette a kötvényt és maga ment fel a fővárosba a
pénzért.
Kupé ablakában ülve, tavaszszal, a mikor az útat mindenfelé virágzó
gyümölcsfák szegélyezik: nem foglalkozott többé a halállal. Kezdetben
egy kissé félénken ugyan, de végre is jelentkezett benne az élet friss
ösztöne.
– Élni kell, ha itt maradtam.
Aztán:
– Szép élni, élni jó!
Végül:
– Nem akarhatta ő sem, hogy elássam magam elevenen!
Mennél jobban közeledett a vonat Budapesthez, annál hangosabb lett ez a
vágyakozó fölkiáltás: élni, élni!
Ott volt végre az intézetben. Némi nehézségek után fölvette a
biztositott összeget is – és mehetett haza gyermekei közé.
De délután volt, és ha most ül gőzösre, csak éjszaka ér haza. Hát
elhalasztotta útját reggelig. A délutánt majd csak eltölti valahogy; egy
szegény rokona van itt az Erzsébetvárosban, elmegy, visz neki egy kis
pénzt, valami édességet a gyermekeknek.
Elébb kocsira akart ülni, de aztán meggondolta a dolgot: olyan szép
verőfényes, tavaszi nap van! Gyalog indult neki a külvárosnak.
Sehol sem találkozott semmi ismerőssel. Gyászruhája, friss piros arcza
fel-feltünt egy-egy járó-kelőnek. Ezek a kiváncsi tekintetek egy kissé
melegitették. Ő a tavaszi napot okolta és átment egy kis utczába, a hol
nem volt napsütés.
Lassan, alig gondolva valamire, haladt előre. Egyszer valami férfit
látott, a ki hasonlított az elhalt férjre: megdöbbent és ezuttal már
erőszakos módon szabadította meg magát a halott emlékétől. De útközben
is többször gondolt arra, hogy az «jó és derék ember volt». Valami
babonás kötelességérzet parancsolta neki, hogy ezt minél többször
elgondolja.
Végre is nyomát vesztette ennek a gondolatnak és a gyerekeire, ruhákra,
egy vásárolandó új butor-garniturára, pénze befektetésére gondolt és
ezen a nyomokon végre eljutott oda, hogy ujra feltámadt benne a régi
titokzatos érzés.
Vágyakozott az új életre.
Egy utczasarokhoz ért és ott hirtelen valami jutott az eszébe. Beült egy
bérkocsiba és az Erzsébetvárossal ellenkező irányba hajtatott. A
belvárosban megállt egy ház előtt és az ott ácsorgó hordárt beküldte a
házmesterhez, hogy egy lakásczímet megtudjon.
A mit kivánt, megtudta. A házmester megmondta, hol lakik az az
orvosnövendék a ki két évvel ezelőtt itt lakott.
Az özvegy nem találta otthon azt, a kit keresett. Izgatott lett, most
már ellenállhatlan vágyakozás fogta el: találkoznia kell vele akárhogyan
is.
Este felé felment újra és szemben állott az egyetlen fiatal emberrel, a
kit valaha szeretett.
Nem is köszöntek egymásnak, némán szorítottak kezet. Az asszony leült az
egyetlen székre és felvette arczáról a fekete fátyolt. A férfi – sovány
és sápadt ember – előtte állott az asztalhoz támaszkodva. Tán két percz
is elmult addig, mig megszólalt.
– Tudom – mondá halkan.
– Jó és becsületes ember volt! – szólt az asszony, mintha csak egy
beemlézett imádság refrainjét mondaná.
Aztán a mikor felócsudott, egy kissé önigazolásul hebegett valamit:
– Régen hallottam magáról… A régi barátság, meg akartam nézni…
Régi szerelmükről nem szólt egyikéjük sem. Talán öntudatlanul az elhunyt
emlékét akarták kimélni?
Kezdetben alig tudták, mit beszéljenek egymással. Végre is az asszonyban
érett meg a sürgető vágyakozás: megtudni, megnyerni, most, azonnal,
mindent.
– Azért jöttem – mondá kevés zavarral – hogy leszek a felesége, ha
szeretni fogja a gyermekeket…
És őszinte szóval megmagyarázott mindent a férfinak. Megmondta, hogy
férje gondoskodásából gazdag lett, nem lesz kénytelen a férfi
összekoldulni a vizsgapénzt. És itt hagyhatja ezt a várost, a hol csak a
küzdelmekben és a nyomoruságban volt része.
Megértették egymást és nedves szemeikben kigyulladt a régi szerelem
tüze. Ha szivükön mult volna, elmennek mindjárt most.
– De az asszony szólt: hat hónap mulva.
– Hat hónap mulva! – ismételte a férfi és megcsókolta a fekete kesztyüs
kezet.
De arczon nem csókolták egymást. Forró ajkaik előtt, mintha valami hideg
tárgy állott volna. És édes lázukat egy-egy pillanatra hideg borzongás
váltotta fel.
Hirtelen váltak el egymástól. Az asszonynak csak a lépcsőházban jutott
az eszébe:
– Reggel, holnap, megyek haza. A vasútnál látom!
Aztán – úgyszólván – elszaladt haza. Alig várta, hogy egyedül legyen;
feküdni, pihenni akart, az izgalom egészen elgyengitette.
Talán álmos is volt, mert alighogy ledőlt a hôtel divánjára: elaludt.
Késő éjjel ébresztette fel a szobalány. Express levelet hoztak, alá kell
irni.
Otthonról irtak. Talán valami bajuk van a gyermekeknek? Nem volt semmi
baj, éppen csak a kis leányról irtak: «Ujra foga jött… És ezt a levelet
küldék ide tegnap, talán fontos.»
Csakugyan egy másik levél hullott ki a boritékból. A budapesti rendőrség
küldte azzal a megjegyzéssel, hogy az öngyilkos férje asztalán
találtatott, neki szól, hát most hozzája hivatalosan «áttétetik».
Az özvegy feltörte a levél pecsétjét és még álmos szemekkel olvasta a
férj utolsó sorait:
«Még tavaly szeptemberben elhatároztam, hogy meghalok, te és a gyerekek
nem láttok többet szükséget. Akárhogyan halok is meg; téged gazdaggá
tesz a kötvény (a fiókban). Most megteszem; pedig jó lett volna élni
veled. Hát nem lehet együtt, légy te magad boldog.»
III.
A levél első hatása az volt, hogy azonnal haza kell mennie. Szerencsére
– ha kerülő úton is – rögtönösen útazhatott hazafelé. Egy kissé
megnyugodott, a mint újra benn ült a kupéban. Megszökvén az elől, a kit
önmaga keresett fel; mintha könnyített volna valamit bünén.
Ez a nyugodtság alig tartott egy-két óráig. Körülötte a kupéban mindenki
aludt, a lámpás fekete fátyollal volt behúzva. Félelmesen homályos volt
a hely, nem tudott itt maradni többé. Átkéredzkedett egy más szakaszba,
a hol egyedül volt és újra olvashatta a levelet.
Kétszer olvasta el, aztán darabokra akarta tépni, de görcsös sirás vett
rajta erőt és kiejtette kezéből az irást.
Csak most értette meg a férj utolsó szavait.
Most előszörre értette meg, hogy miért kellett annak meghalnia.
Megölte magát, hogy ő élhessen. Hónapokig járt-kelt körülötte ezzel a
gyilkos gondolattal, mosolygott, megcsókolta és megtette a mit
elhatározott.
Milyen egyszerű férfinak látta. Hányszor haragudott meg rá
ízetlenségeiért! Mennyi szemrehányást tett neki a nyomoruság napjaiban.
Hányszor gondolt másra.
És épen szeptemberben volt… Akkor már a férj elhatározta magát. Azzal a
gondolattal küzködött és ő gyávának és nevetségesnek látta. Örült, hogy
ritkán látta. Ideges volt, ha megölelte… Betegséget szinlelt, és hogy
hizelgett neki a háziorvos udvarlása, melyet el is fogadott.
Egész világossággal két érzésre oszlott fel egész lénye. Az egyik érzés:
az a sajátságos imádat, a mely az elhalt férj alakja körül kelt föl
benne. A másik: az utálat magával szemben. És ezek között vergődött az
egész úton. Ebből keltek ki gondolatai, ebből támadt föl benne a
homályos vágyakozás: meghalni, elmenni utána.
De nem tudta, hogy fogjon a dologhoz. Azonfelül erős akarata támadt:
jóvá tenni a bünt és imádni, a kit meg nem ismert. A mint tehetetlenül
gondolkodott a módokon, még sürgetőbb lett ez a szükség.
Őrületes eszméi támadtak: felásni a holtat és visszasirni az életbe.
Kiégetni fejéből a szégyenletes emléket. Megölni azt a másik embert.
Nemcsak azt, a kivel megcsalta a halottat, hanem azt is, a kit szeretett
akkor, midőn még férjét nem ismerte és a kit alig kihült helyére akart
hozni. Elpusztítani mindazt, a ki csak emlékezteti a régi asszonyra!
Belátta, hogy mit sem tehet. Legfeljebb azt hogy feláldozza magát
gyermekeiért.
IV.
Mindjárt másnap levelet kapott a fővárosból. Tudta kitől jön, föl sem
bontotta, visszaküldte. A látogatók elől bezárkózott. A gyermekeket
megverte, ha nevettek:
– Meghalt az apátok, sirjatok! – ezt mondta, kiáltotta, susogta a
kicsikék fülébe folyton. Azok nem tudták megérteni, de lassanként rajtok
is erőt vett valami nyomasztó szomoruság; olyan csendesen voltak mindig,
mintha a halott még ott volna a háznál.
A nagyobbikat kivette az iskolából, minek tanuljon. A kisebbet folyton
kényesztette egy darabig, de egyszerre meggyülölte.
Ezután minden házi bajért a kis ártatlan volt a felelős. Ha a nagyobbik
valamit eltört, az kapott ki, a ki még csak most tanult enni. Utoljára a
dadájának kellett védelmébe venni az anyja ellen. Azt elcsapta és úgy
maradt a kicsike magára, a testvére czipelgette, ápolgatta néha. Akkor,
ha nem látta az anyja; előtte nem volt szabad, mert mindjárt rákiabált:
– Te, takarodol onnét, megint bepiszkolod magad!
A kis lány végre megunta ezt az elhagyatottságot, látta, hogy
mindenkinek terhére van itt, hát fogta magát és elment. Roppant hamar
határozta el magát a kicsi. Alig volt két-három napig beteg, nagyon
könnyű volt meghalnia.
Az özvegy mégis csak megdöbbent, a mikor kiterítve feküdt előtte a vézna
kis holttest – az ő teste-vére, a tulajdon gyermeke. Meg is ölelte hideg
tetemét, de aztán otthagyta egy szó, egy köny nélkül a temetési
szolgákra.
Most már lelke egész erejével egyetlen gyermekére bizta magát. Örökösen
azzal volt, nem bocsátotta el maga mellől egy perczre sem. És esténként
beszélt neki az apjáról.
Imádattal és úgy, hogy a gyermek nem értette, csak azt vette ki, hogy
zokognia kell.
Néha éjszaka is felköltötte:
– Emlékszel-e még apádra? – kérdé ilyenkor. Egyszer azt felelte neki az
álmos kis leány:
– Nem…
Másnap aztán egész nap elhalt apjáról beszélt neki. Egy darabig csak
arról szólt, hogy milyen nagy, milyen jó volt az, de valamelyik nap
magát kezdte becsmérelni:
– És én rossz voltam! – mondá.
A kis leány ijedten bámult a rossz anyára.
Az özvegy folytatta:
– Megcsaltam.
A gyermek mereven nézett rá, mintha értené, a mit mond. Pedig alig volt
hat éves még és erre a korra is éretlen, satnya.
Nagyon rosszul táplálkoztak mind a ketten. Az asszony nem nyul a véres
pénzhez, úgy határozta, hogy az egy krajczárig leányáé legyen. A
holmikat adogatta el lassan-lassan, aztán vásárolt valami olcsó
kötőgépet, azon dolgozott naphosszant egy kereskedő számára.
És ez a sanyargatás egy kissé kibékítette magával. Nyugodt napjai, sőt
nyugodt hetei is voltak. Ilyenkor kiengedte a kis lányt az udvarra is.
Máskor mind a ketten valóságos börtönéletet éltek. Nem járt hozzájok már
senki, a szegény rokonok végkép elmaradtak, látván, hogy nincs préda.
Egy asszony-testvére volt az özvegynek, az fölkereste néha, de
legutoljára, mikor ott volt, pénzt kért. Nem sokat, de mégis annyit,
mely egy darab időre megmentette volna a nyomorúságtól.
– Nekem nem szabad ahhoz a pénzhez nyulnom?
És hiába sirt, könyörgött a testvér, nem nyult hozzá. Félt tőle; az
összegről szóló takarékpénztári könyvecskét is elvitte a polgármesteri
hivatalba, hogy ne lássa soha.
Csak a lányának emlegette néha:
– Majd te gazdag, nagy kisasszony leszel! Addig azonban nagyon is
szegény volt a kis Mari. Éhes, kopott, elhagyatott. Majd türelmetlen
lett, megunta a várakozást, betegeskedni kezdett.
És az asszony egyedül maradt. Nem volt többé senkije, a kivel a
halottról beszéljen. A jövendő gazdag, nagy kisasszony a hogy elhagyta,
vége volt annak a reménységnek is, hogy még jóvá tehet valamit.
El volt zárva előle minden út, hát megadta magát, nem törődött többé
semmivel. A polgármester hivatalosan megkérdezte, mi legyen hát most a
pénzzel, hogy a kicsike is meghalt.
«Akármi», – azt felelte az asszony és gépiesen irta alá az okmányt,
melyet e kijelentésére eléje terjesztettek a városi urak. Beleegyezett
hogy kórházat építsenek a pénzből; «jó lesz», azt mondta és nem törődött
vele mit sem.
Elüldögélt otthon, néha beszélgetett a szomszédokkal és lassankint
eladogatott mindent. Végre koldulni kezdett…
V.
Reggel volt, a mikorra a vén ember kifogyott a beszédből. «Nó» mondá
végül «már most mit ér neki!»
Aztán egyet imádkozott és kinyitotta az ablaktáblákat, kitárta az ajtót
a hitközségi embereknek.
Az udvarban még csak most fürészelték a koporsót az egyletbeli szolgák.
A mint összerótták a gyalulatlan deszkákat: nagy kiváncsisággal nézték
az utczáról bekerült keresztyén gyermekek.
A temetés népe közül nem volt még itt senki, csak egymagam járkáltam az
udvar száraz bokrai között. Kerestem valamit, a mi foglalkoztasson.
Bámultam a fák ágainak növését, a szemelgető verebeket a granarium
előtt. Aztán kimentem az utczára megnézni, jön-e kocsi?
Az utcza kihalt volt, alig járt erre egy-két ember. De a falhoz
támaszkodva már ott állott egy szegény asszony. Köszöntött és kérdezte,
mikor lesz a temetés.
A BOLDOG SZERELEMRŐL.
Egyszer – azon a napon, a mikor faluról behurczolkodtunk Egerbe – a
széles káptalan-utczán kicsiny temetési menet jött velem szemben.
Késő ősz volt már, a jegenyék körülöttem letarolva, szárazon állottak s
nyúltak föl a verőfényes, de hideg égbe, a minoriták harangja zúgott, –
gyermek voltam még és fáztam.
Reszkető kézzel vettem le a kalapot, a mint a menet közvetlen közelembe
ért és a krizantinnal elborított koporsó mögött megpillantottam a
gyászolókat.
A mig közönséges kiváncsisággal néztem végig a szomorú, feketeruhás
elhagyottakon, tekintetem egyszerre összevillant két nagy, szürke
leányszem méla és különös nézésével. És egy pillanatig mintha villamos
összeköttetés támadt volna egy ismeretlen, gyászruhás gyermekleány és
egy idegen fiú között. Olyan benső, mély és szeretetteljes, mintha egész
kicsiny korunkban együtt játszottunk volna éveken át, aztán mintha
hosszú távollét után most pillantjuk meg egymást először. Most, a mikor
vége a játéknak és a nagy, szürke szem egyetlen egy villanásában az
elmult idők egész története van meg: a mama betegsége… halála… a gyásza,
álmatlan éjek könnyei… «a mama nincs, vége mindennek!»
Nem tudom, mi mindent éreztem még erre a bús és szelid, parancsoló és
megadással teli tekintetre és nem tudom, mit gondolhatott a gyászoló kis
leány, a mig az idegen kis fiú csodálkozó és meghatott nézése reátapadt.
Egy pillanatig tartott az egész és a két nagy nedves szem eltünt előlem,
elveszett a tovahaladó pápista temetés szépségei és illatos
misticizmusában, tovasuhant a mély melancholiájú temetési ének
dallamaival, a koszorúk késői virágainak közepette, a fáklyák nyomasztó
füstjével együtt.
Ott maradtam állva az út közepén és utána nézve a menetnek, sajátságos
meleg érzés árasztott el. És nemcsak egy pillanatra; melegségét éreztem
az egész napon, az egész életen át.
Nappal is, de különösen álmatlan éjeken ujra meg ujra éreztem ezt a
melegséget. Sötét környezetemben minduntalan megjelent a szürke szem,
némán, panaszos, szelid és bizalmas nézése és eltünt, a mint fölvillant
titkon, édesen.
A temetést követő napokon egészen elmerültem ezekbe a képzelődésekbe.
Hogy megtudjam, ki volt a kicsiny gyászoló, kezdetben eszembe sem
jutott. Később gondoltam erre, de nem mertem utána kutatni. Valami titok
kényszerített titokban tartani az egészet. Az utczán mégis öntudatlanul,
vágygyal és türelmetlenül kerestem, de megdöbbentem arra a gondolatra,
ha megtalálnám!
Végre is feltünt újra. Egy kocsin ült, málhás kocsin, a testvéreivel
együtt. Kifelé tartottak a városból, úgy láttam, hogy kiköltözködtek
innét. Másfelé nézett, a mikor megláttam, de alig telt el pillanat és
szemeink összevillantak ismét. Ugyanaz a benső, villamos összeköttetés;
tekinteteink összekapcsolódtak, mint két hurok és mintha legbensőbb
bensőnk áradt volna egymásba.
– Elmegyek messze, messze, Isten veled… légy jó… olyan szomorú vagyok…
jere… jere…
– Én is az vagyok… ne menj el… megyek utánad…
Senki által nem hallható, rejtelmes beszédek suhantak el közöttünk. A
hangos útczán, a vasárnapi sokadalomban, mintha magányban lettünk volna.
A kocsi alóla, a környezet körüle, az útcza, a lég, a világ eltünt. Csak
nézését láttam. A felém fordított halvány, hamvas fejecskének hivó és
rejtelmes tekintetét, a mint utánam néz… eltünik.
Csakugyan eltünt, hiába kerestem, nem láttam többé. Az első napokban
szinte beteggé tett az a gondolat, hogy magamra maradtam, nem látom
többé a fekete kapisonból kivilágló hamvas fejecskét, de nemsokára ez az
egész arcz elillant emlékezetemből. A szemeire még hónapokig emlékeztem,
de a mikorra kitavaszodott, már csak tekintete és annak homályos hatása
élt bennem. És a rejtelmes mélységű nézés, mely panaszkodva hív: vont
maga után, kisért mindenhová, velem volt mindenütt.
Jól emlékszem, hogy ebben az esztendőben kezdtem igazán érdeklődni a
lányok iránt. A tisztelendő professzorok tilalma daczára elszöktem a
szinházba, órákig sétáltam a czisztercziek terraszán, a virágzó ákáczok
alatt és éjjel a régi kőszentek talapzatára ülve, belemerültem a magam
árnyékába. És a mikor elkövetkezék Mária hava, a nagy diákokkal együtt
jártam az apáczák templomába, holott májusi virágoktól, növendék lányok
mosolygó arczától volt szines, ragyogó és illatos minden. A nyitott
ablakon át betört a tavasz, május vidámsága, kéksége, lágy világossága
és éledtek a szentek szobrai, a rózsaszin oltár fölött megelevenedett a
Szűz fehérruhás képe.
A fiúk – tudom – az «ideált» jöttek ide keresni. Én is. És néha úgy
tetszett, meg is leltem. Mintha az orgonavirágok közül ugyanaz a
rejtelmes szempár világítana. De csakhamar láttam, hogy nem az: egy kis
leány kiváncsi tekintete, a melylyel az idegen fiút nézi, leányszem,
mozgékony, szép, olyan, mely minden ártatlansága mellett azt tükrözi
vissza: szép vagyok, tetszem-e? Az örök kaczérság, az örök tisztaságban.
Minden más, csak nem az.
Minél jobban teltek az évek, annál jobban fájt, hogy az eltünt. Sokszor
gondoltam arra, hogy mért engedtem.
És mennyiszer fogott el a vágyakozás: menni utána! De hová, de merre, de
hol találom? kérdések gyötröttek, álmok játszottak velem: ki volt?… itt
van megint?
És a mig én valósággal levetettem a gyermekruhát, nőttem, husz éves
lettem, a gyermekleányt is megnövesztette a képzelődés. Egyszer az
jutott eszembe, hogy most férjhez adják. És a régi tekintetbe még több
szomorúság és némi vád vegyült. Máskor meg nem tudván visszaidézni
emlékembe a szemek formáját, valósággal megdöbbentem: meghalt, lehunyt
örökre!
Majd két teljes év következett, a mikor megfeledkeztem teljesen
mindenről. Egy asszony delejes körébe jutottam. Ott kerengtem, forogtam,
megbűvölve, esztelenül. A felforralt, buzgó vér minden régi emlékét
elöntötte forró árjával. Egy duzzadt, kicsiny ajak csókján kivül, álom
volt számomra az élet minden jelenése.
És a mikor arra ébredtem, hogy a csók édessége is álom volt, ebből a
hamis, csalogató és semmi életből el akartam menekülni az igazi, sötét
semmiségbe.
Akkor jelent meg újra fölöttem a két szürke csillag. Még most is világít
nekem, még folyton hív… összeszedtem magam és újra megindultam. Mentem,
mendegéltem utána.
De legelőbb is élni kell, életben maradni. Oh milyen pompás kedvvel,
duzzadó akarattal mentem neki az életnek! Láttam a dicsvágy czélját,
mert ha jó emberek néha meg voltak elégedve azzal, a mit írtam: egész
világosan láttam egy nedves szempárból eltünni a szomorúságot és a
helyén felvillanni némi örömet. És éreztem a nyomoruságot, a
megaláztatást, úgy, a hogy talán senki még, mert télvíz idején,
talpnélküli czipőben, fázva és éhesen kóborolva a főváros utczáin, nem
egyszer járt az eszemben ez: ha most megpillantana, ha most tudná,
hogyan vagyok.
Kimerülve a küzdelmekben, belefásulva a szenvedésekbe, ismét csak egy
elképzelt tekintet árama frissített föl, aczélozott meg, adta vissza a
kedvet az élethez. Idegen földön, katonabörtön rideg és reménytelen
magányában, a padmalyt nézve, egyszerre csak összeomlottak körülöttem a
falak, kinyilt az ég, a sok tornyú város levegője csapott meg, a meleg
vizek gőze imbolygott körülöttem és elém tüntek nagy jegenyék a
vízparton, aztán a fehér, köves úton egy kocsi… egy fej, mely felém
fordul.
Feküdtem halálos betegen, az orvos már egy nap el sem akart jönni többé.
Meg kellett volna, igazság szerint, halnom és valami nem engedte ezt
sem. Fölépültem és mentem tovább az útamon.
Csak egyre mindig a két szürke csillag felé. Évek teltek el és nem
egyszer úgy véltem, hogy ime: itt vagyok. Pedig csak letértem a helyes
útról. Kerestem a szerelmet és szeretkezésre találtam. Megcsaltam
magamat és tele voltam gyűlölséggel, mert megcsaltak.
Tiz éve nem voltam már gyermek és tiz esztendő alatt úgy belefáradtam
ebbe a harczba, az ismeretlen után.
Az apró zsörtölések nem mulattattak többé, vérem hült, idegeim
meghaltak, útolért a szkepszis: nem kerestem többé és nem vártam többé
semmit. Napról-napra élve, az élettel való nehéz küzdelemben, dolgozva a
mindennapi vágyak betöltéséért; néha eszembe jutott a «gyermekkori
emlék», és mosolyogtam magamon.
Hacsak ez a mosoly meg tudott volna váltani az unalomtól! De a spleenes
napok mind közelebb estek egymáshoz. Különösen télen, a mikor együtt
kell élni és mulatni az embertársakkal.
Négy-öt nappal karácsony előtt, egy ködös, vizes estén végre
elkövetkezett az az óra, a melyben megértettem az öngyilkosság
psychologiáját. Miért itt maradni? Mi öröm van abban, hogy lélegzem, és
ha akarom, megfoghatom a kezemet? Vajjon okoz-e nekem gyönyört, ha a
szememmel láthatom azokat az élőket, a kik nem érdekelnek és ama
életteleneket, melyek egy cseppel sem érdekelnek jobban, mint az élők?
Czéltalanul bolyongtam a főváros útczáin, olyan gondolatokkal eltelve,
mint körülöttem a nyirkos, hideg, szürke köd; mégis leltem valami
örömre. Ebben a pillanatban boldogságnak tetszett nekem az a tudat, hogy
csak akarnom kell és nem vagyok itt többé! De ez az öröm sem tudott
megvigasztalni. Mást kerestem és azon mulattam magamat, hogy hányféle
módon szöktethettem meg magamat a világból.
«A víz egy kissé hideg volna most,» ez jutott az eszembe, és ezt talán
el is mondottam félhangon. Csakugyan magánbeszéden kaptam magamat,
először életemben. Körülnéztem, nem hallotta-e valaki?