megtörténtek-e a gyötrő, sanyargató vallatások? – Matej, Csepkanics és
Herskó panasza a kinzatások miatt. – Matej csodálatos visszaesése. –
Bünös tagadása. – Mit ér az eskü?)
Ezzel a tisza-löki titkos vallatások története véget is ért.
E vallatások kisebb-nagyobb megszakitással julius 5-étől 21-ig
tartottak. Kisebb részük Tisza-Eszláron, nagyobb részük Tisza-Lökön.
Csepkanics szilárdul ellentállt minden kinzásnak. Nem vallott. Hasonló
szilárdságot tanusitott Fógel, Grósz, Klein és Grószberg Leóné.
Grószberg Leónét különben nem is gyötörték, Tisza-Lökre se vitték.
Vallott azonban Matej, Herskó és Smilovics. Az ő vallomásuk valószinüvé
tette a holttestusztatás szövevényes meséjét. Vallomásuk részleteit
nyomban szétkürtölte a sajtó. Országszerte, világszerte mindenki elhitte
a mesét. Maguk a zsidók is hitték. Még maga Smilovics is szentül hitte
időnként, pedig ő már jól tudta, hogy a mesének az a része, mely tőle
ered, csakugyan valótlan. Szentül hitték a titkos tanács tagjai is, noha
ők is jól tudták, hogy Matej, Herskó és Smilovics vallomása minő
kinzások, gyötörtetések és megfélemlitések szüleménye.
Csepkanics, Grósz, Klein, Fógel és Grószbergné vallomásait gondosan
titokban tartották. Ezeket nem közölték a hirlapokkal. A nagyközönségnek
nem akartak módot nyujtani arra, hogy a mesét megbirálhassa s annak
valósága vagy valótlansága fölött komoly megfontolással dönthessen.
Julius 21-én este inditották utnak Tisza-Eszlárról az összes foglyokat
Nyiregyháza felé, hogy őket a börtönben elhelyezzék.
A foglyok vonulása szomoru látvány volt. A vizsgálóbiró és a királyi
alügyész nem is akarták, hogy a közönség ezt megláthassa. Elhatározták,
hogy éjjel történjék a vonulás.
Sokan voltak. Egy irnok, Karanczai és Cséplő János fogházőr, Róka Sándor
pandur ló nélkül, két pandur lóháton: ezekből állott a kiséret.
Smilovics, Herskó, Csepkanics, Fógel, Grósz, Klein: ezek voltak a
foglyok.
Nem egy módon bántak a foglyokkal. Herskó iránt elnéző volt a titkos
tanács, mert ő vallott. Smilovics Jankel különös kedvenczczé vált, mert
ő nagy ügyességgel vallott. Kapott is pálinkát, szivart, dohányt eleget.
S jó szót is, dicséretet, elismerést.
Ehhez képest rendelkezett a vizsgálóbiró és a királyi alügyész.
Szereztek egy talyigát és egy szekeret. A talyiga kétüléses, a szekér
négyüléses.
A szekérbe ült a vizsgálóbiró irnoka, a kocsis, Cséplő és Karanczai
fogházőr és Herskó. Kényelmesen mentek.
A talyigába ült Róka Sándor pandur és Smilovics Jankel. Smilovics jól
evett-ivott s az uton kedvére dohányzott. A többi fogolynak gyalog
kellett mennie a két, lovon ülő pandur előtt. E két pandur Juhász János
és Kazimir József volt.
Ámde Grósz és Klein helybeli családos ember s mindegyiknek lova,
talyigája volt. Miért kell nekik éjszaka és gyalogszerrel menniök a két
lovon ülő pandur előtt? Egyik se elitélt, egyik se rab. Mind a kettő
bizton tudja, hogy ártatlan.
Kérték, hogy engedje meg a vizsgálóbiróság, hadd töltsék nyugodtan az
éjszakát, hadd alhassák ki magukat, a tisza-löki kinzás nagyon
elgyötörte őket, az éjszaka ugyis nyugalomra való s nekik joguk van az
alváshoz.
Megtagadták.
Grósz Márton indulatos ember. A törvénysértő határozat daczra ingerli.
Most már nem kéri, hanem törvényesen joga szerint követeli, hogy mind ő,
mind Klein saját lovukon, talyigájukon mehessenek Nyiregyházára. Ő nem
bűnös, nem elitélt.
Durván utasitották el e követelését. Előre, gyalog, a ló orra előtt.
Grósz erősebb ember volt, mint a többi. Csepkanics öreg. Klein gyönge.
Fógel beteg. Mind a három kegyetlenül megnyaggatva. Napok óta nem ettek,
nem ittak, nem aludtak rendesen. Az éjszakákat disznóólban, tyukólban,
pinczében, vagy vallatás közt töltötték. Fógel állni is alig tudott
lábain.
Nyiregyházáig vagy 24 kilométer az út. Egészséges, erős embernek is
gyalogszerrel öt-hat óráig tartó nappali út. Miként végzi ezt éjjel az
az elcsigázott sereg?
Mindegy, csak előre!
Esti 9 óra után, már a teljes alkonyatban indultak. A pusztákon, a dülő
utakon át, éjfél felé értek ki a tokaj-nyiregyházi állami útra, a
varju-laposi csárda körül. Fógel saját erejével nem tudott menni. Annak
megengedték, hogy a szekér saroglyáiba kapaszkodjék kezeivel, a szekér
majd elvonszolja.
A királytelki tanyák körül meg kellett pihenni. A foglyok félórára
lefekhettek a meztelen földre a csillagos ég árnyékában.
Ámde világossal nem volt szabad Nyiregyházára bemenni. A város közönsége
meglátta volna a szánalmas csoportot. Sietni kellett, hogy hajnal előtt
ott legyenek.
– Előre!
Könnyü ez annak, a kinek van jártányi ereje. De mit csináljon a
szerencsétlen Fógel?
Grósz Márton káromkodott, mint a jégeső. Beleveszett Karanczai
fogházőrbe, a ki legjobban erőltette a kegyetlen utazást. Fógel Amsel
egy szót se szólt, csak nyögött. Nagy beteg volt. Föltápászkodni még
föltudott a parancsszóra, de menni már nem volt képes, feje lenyaklott.
– Mit csináljanak vele?
Ott nem hagyhatják. A parancs az, hogy gyalog kell neki mennie. De hát
lófarkára kössék vagy kezét a lőcshöz hurkolják?
Szerencsére van szive a pandurnak is. Róka Sándor megkönyörült a
nyomorulton. A vörös Smilovicsot lelökte maga mellől a talyigáról s
helyébe odaültette Fógelt. Igy aztán mire világosodni kezdett:
szerencsésen beértek Nyiregyházára s eljutottak a börtön fenekére.
Fógel nagy beteg lett, sokáig nyomta az ágyat.
Grósz Mártont felelősségre vonták házsártosságáért, melyet utközben
követett el. Hogy’ merészelte Karanczai fogházőrt összeszidni? Kapott
büntetésként tizennégy napi sötét odut és magánosat.
– Majd megbolondultam. Tizennégy napig se eget, se földet, se embert nem
láttam.
Igy panaszolta el sorsát 1883-ik évi julius 5-én a törvényszék nyilvános
ülésén.
*
Most már az a kérdés tolul elénk, vajjon igaz volt-e mindez? Vajjon nem
tulzás és elfogultság vezette-e a tollat, mely a tisza-löki titkok
történetét leirta?
Magyarország elvégre is mivelt ország. A magyar nemzet szabadságért és
igazságért s a haladás nagy vivmányaiért tenger vért ontott századok
óta. Népe mivelt, értelmes, szelid és munkás. Alkotmánya különösen
becses és gazdag s törvényei olyanok, mint a mivelt nagy nemzetek
törvényei. Biróságai jók, birái tanult és mivelt férfiak. Hősei, költői,
tudósai, törvény alkotói jelentőséggel birnak az emberiség egyetemes
fejlődésében.
Vajjon megtörténhettek-e a tisza-löki dolgok? Vajjon el lehet-e hinni,
hogy ott tyukólba, disznóólba s pinczébe zárták el az embereket s
vizitatással gyötörték, meztelenre vetkőztetéssel rémitgették s
hüvelykszoritó gyürüvel kinozták és vallatták a gyanuba vett tanukat és
vádlottakat? Vajjon a rég multnak sirjából föltámadhatott-e egy
pillanatra a középkor a maga sötét babonáival, erőszakos
tisztviselőivel, kinzó vallatásával és ostoba boszorkány-pöreivel?
Nincs nemzet, a mely biztos lenne arról, hogy egy szempillantásig
különös izgatottság nem vesz rajta erőt s agya a józan gondolatot s az
itélet tisztaságát rövid időre el nem veszti. A lelkeknek ma is vannak
még sötét rejtekeik. Vallási tulbuzgóság, vérvád, faji és felekezeti
gyülölet ma is lappang még ama rejtekekben. Jöhet idő, a mikor ezek
egyike, vagy másika kipattan, lángra gyul, erőre kap s muló napokig
elárasztja a társadalmat s urrá lesz az elmék és szivek fölött.
Ilyen idő volt a vérvád szaka Magyarországon. Ez ugyan semmit se ment
ki, de sokat megmagyaráz. De azért mégis meg kell vizsgálnunk, ha
röviden is, a tisza-löki titkok valóságának bizonyitékait.
Mindazok, a kik Tisza-Lökön szenvedtek, panaszukkal a törvényszék nyilt
ülésén előállottak. Herskó, Smilovics, Fógel, Klein és Grósz részletesen
elmondották a vallatás minden részletét. S panaszukat különösen Bary
József aljegyző, Egressi Nagy László királyi alügyész s főleg Vay György
csendbiztos ellen irányozták, de terhelték Karanczai József fogházőrt
is.
Bary Józsefet és Egressi Nagy Lászlót a törvényszék nyilt ülésében e
vádakra nem hallgatták ki. A védők ugyan több alkalommal jól indokolt
előterjesztést tettek kihallgatásuk iránt, de a törvényszék ezt nem
rendelte el. A vizsgálóbiró és az alügyész a panaszokról s a védők
előterjesztéseiről részint közvetlenül, részint a sajtó utján nyomban
értesültek, de azért se a törvényszék előtt, se a sajtóban a dologról
nem nyilatkoztak.
Hallgattak.
Ez a hallgatás gyanús volt. Eleve is azt a gyanút ébresztette bennünk,
hogy eljárásukat, a mikor már lehult róla a lepel, maguk se tartották
okosnak és törvényesnek. Ha nem ekként lett volna: könnyü szerrel
találnak arra módot, hogy az itélőbiróság előtt irásban vagy szóval
nyilatkozzanak.
Igaz, hogy joguk volt hallgatni.
Köztisztviselő, biró, vizsgálatvezető királyi ügyész nem köteles a
vádlottakkal és tanukkal feleselni. Nyilatkozni csak birói felhivásra
vagy csak fegyelmi hatósága előtt tartozik. A hallgatást tehát külső
okból kárhoztatni nem lehet.
De hallgatásuk mégis jellemző.
Ha a vádlottak panaszában nem lett volna igazság, ha az a panasz léha és
alaptalan mentegetődzés lett volna: a vizsgálóbiró és a királyi alügyész
a panasz alaptalanságát könnyedén be tudta volna bizonyitani. S ez ujabb
és pedig sulyos jelenség lett volna a zsidók ellen. S ama két birósági
egyén oly nagy buzgalommal törekedett kezdettől fogva a zsidókat
megterhelni s buzgalmában annyi ridegséget, s mondhatni gyülöletet is
tanusitott ellenük szakadatlan, hogy bizonyára egyik se hallgatja el,
egyik se hagyja czáfolatlanul a kinzási panasz alaptalanságát.
Hiszen előre lehetett látni, mi lesz hallgatásuk jogi következése.
Smilovics és Herskó vallomása nélkül halomra dül az egész
holttestusztatás és áltetem-csempészet. Ha pedig ez halomra dül s ha e
szerint kétségtelenné válik, hogy a csonka-fűzesi holttestet nem a
tutajosok csempészték: akkor az is nyomban kétségtelenné válik, hogy az
a holttest Solymosi Eszter holtteste; minthogy pedig nyaka nincs
elvágva, vére nincs kiontva, tehát a vérvád is menten szomoru és
utálatos koholmánynyá alakul át.
Ezt meggátolni Bary Józsefnek és Egressi Nagy Lászlónak önmaguk iránt is
erkölcsi kötelességük lett volna. Az ő vizsgálati eljárásuk fujta föl a
vérvádat. De ha Smilovics és Herskó ellenmondás nélkül bebizonyithatják,
hogy vallomásuk a tisza-löki kinzások eredménye: akkor a két férfiu
számára teljes erkölcsi mentséget találni nem lehet. Jogi és birói
mentségük csonkitatlan lehet, de erkölcsi mentségük nincs. Hihették
ugyan, hitték is a vérvádat s ez a vizsgálat törvényes alakiságaiért
menti őket, de a tisza-löki vallatásokért még ez se menti.
Mégis némák maradtak a panaszokra. Ez a némaságuk bizonyitja, hogy volt
igazság a panaszokban.
Van e panaszoknak külön történetük is, melyre már föntebb távolról
rámutattam s melyet most részletesebben kell ismertetnem.
Csepkanics Györgyöt és tutajos társait csakhamar szabadlábra helyezték s
ők hazamentek Szeklenczére. Közülök hárman nyomban fölkerekedtek,
elmentek a községi biróhoz s ott elmondták sérelmüket. Csepkanics
György, Matej Ignácz és Herskó Dávid voltak a panaszkodók.
Augusztus 22-én vett föl jegyzőkönyvet panaszukról a községi jegyző a
birónak s egy hites előljárónak jelenlétében. Elmondták szomoru
esetüket, tutaj-utjuk megszakitását, tutajuknak Szolnokon lett
föltartóztatását, valamint azt is, miként kisérték őket két hónap előtt
Nyiregyházára.
Elmondták, hogy először Nyiregyházán hallgatták ki őket s ott mind a
hárman egyezőleg az igazat vallották. Onnan pandurok kivitték őket
Tisza-Lökre s ott a csendbiztos veréssel kényszeritette ujabb s egészen
más vallomásra mindnyájukat. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig
verték őket, mig csak be nem vallották azt, a mit a csendbiztos rájuk
tukmált. A mi abból állott, hogy Smilovics Jankel azzal az utasitással
adott át nekik egy holttetemet, hogy azt bizonyos helyre, Tisza-Eszláron
alul fekvőre tutajozzák el.
Elmondták végül, hogy Matej és Herskó kijelentették, hogy ily
körülmények közt apjukra is rávallanának s valósággal meg is tették a
kényszerü vallomást. Csepkanics azonban minden kinzás daczára, megmaradt
nyiregyházi első vallomása mellett.
Ebből állott panaszuk.
A jegyzőkönyvet a községi jegyző beküldte a huszti járás
főszolgabirájához, ez meg augusztus 26-án a máramarosi-szigeti királyi
ügyészhez tette át. Ennek javaslata értelmében a máramaros-szigeti
királyi törvényszék az iratokat a nyiregyházi királyi törvényszékhez
küldötte, ki a további teendőkre nézve a mellette levő királyi ügyésztől
kért javaslatot.
Ekkor már nem Egressi Nagy László alügyész vezette itt az ügyet, hanem
az egyenes és szigoru gondolkozásu Havass Imre budapesti királyi ügyész,
ki a legszigorubb és lehető gyors vizsgálat teljesitését javasolta.
Ezután az iratok visszakerültek a máramaros-szigeti királyi
törvényszékhez, melynek vizsgálóbirája Csepkánicsot és társait
szeptember 26-án hallgatta ki. A csiga lassuságával ment tehát előre a
panaszos ügy.
Valahogy azonban mégis csak ment.
Csepkanics György ekkorra meggondolta a dolgot. Elállott panaszától.
Kijelentette, hogy ellene se Nyiregyházán, se Tisza-Lökön semmi
kényszert nem alkalmaztak s ő az első panasz jegyzőkönyvet csak a
szeklenczei biró és jegyző biztatására olvasatlanul irta alá.
Matej Ignácz változatlanul fentartotta kinzás miatti panaszát. Sőt ujabb
részleteket is beszélt el. Őt két hajdu s egy lovas pandur kisérte
Tisza-Lökre. Ott a csendbiztos először rárivallt, azután botjával fejbe
vágta s egyuttal megfenyegette, hogy szétszaggatja őt, ha úgy nem
beszél, a mint kivánják. Ezután késznek nyilatkozott úgy beszélni. Akkor
bejött a szobába a vizsgálóbiró s fölvette uj vallomásáról a
jegyzőkönyvet. E vallomását a törvényszéki hitelesitéskor azért hagyta
helyben, mert a vizsgálóbiró ott is jelen volt.
Herskó Dávid szintén fentartja a kinzás miatt panaszát. Határozottan
emlékszik, hogy öklével a csendbiztos fejbeütötte, azután botjával
végighuzott rajta s botjával oldalba is döfte, majd másfél liter meleg
vizet is itatott vele. Tanui a pandurok és fogházőrök, – más tanui
nincsenek. Orvosi látleletet sérelmeiről azért nem szerzett, mert a
fogházban nem lehetett. Mikor vallomásának törvényszéki hitelesitésére
került a sor: előzőleg a vizsgálóbiró magához hivatta s azt mondta neki,
hogy ha tisza-löki vallomását a törvényszék előtt helybenhagyja, akkor
nyomban visszaadja szabadságát. Ő ezért hagyta helyben, de azért is,
mert a hitelesitésnél jelen volt a vizsgálóbiró is.
A máramaros-szigeti fogházorvos, Szilágyi orvostudor ez alkalommal
megvizsgálta mind a három panaszost, de sértésnyomokat egyiken se
talált. Több mint két hónap után nem is találhatott.
Mindez nagyon egyszerünek látszik.
Ámde a mikor valamely ügyben nagy erők mérkőznek, a mikor szenvedély,
elfogultság, hatalom, törvény, emberek joga és igazsága százféle
bonyodalomban viaskodik egymással s egymást le akarja birni minden áron:
akkor semmi se egyszerü, akkor szövevényessé válik minden s ideig-óráig,
néha véglegesen is leplet boritanak az igazságra, habár az a lepel
gyakran képzelődésből vagy koholmányból áll is.
Ime a szeklenczei tutajosok mind a tizenöten elbeszélik Nyiregyházán a
vizsgálóbiró előtt utjuk történetét s a csonka-fűzesi holttest
felbukkanásának esetét. Egybehangzik mind a tizenötnek a vallomása. Oly
tisztán, oly természetesen, oly szokott módon folyik utjuk s találják
meg és jelentik be a hatóságnak, s temetik el a holttestet, hogy ellenük
még árnyéka se támadhat a tetemusztatási mese gyanujának. Lehetetlen,
hogy vétkes legyen köztük valaki.
Rendes időben, rendes viszonyok közt e kihallgatással az ügy be van
fejezve s a tutajosok mehetnek nyugodtan utjokra.
Ámde az idő nem rendes s a viszonyok különösek.
Csepkanicsot, Herskót, Matejt kihurczolják Tisza-Lökre s ott vallatják s
vallatás közben nyaggatják őket. Most azután mi történik?
Csepkanicsot legjobban megkinozzák, de ő megmarad első igaz vallomása
mellett. Ha Herskó és Matej is megmarad: megint egyszerü az ügy s az
erőszakos vallatás nem okoz bonyodalmat, nem árnyékozza be az igazság
tiszta képét.
Ámde Herskó és Matej lelke megrokkan, nem állja ki a bántalmak és
rémitések rohamát s e két ember elkezd mesélni Smilovicsról, idegen
holttestről, tetemusztatásról és ezekkel összefüggő érdekes és regényes
részletekről.
Jól van. Meséjük igaz lehet s vallomásuk őszinte. Ez esetben Csepkanics
a gonosz tagadó, a most is vétkes hazug ember s Herskó és Matej a
töredelmes valló.
Még mindig egyszerü a dolog még ily alakban is.
Azonban hazamennek Szeklenczére s nyomban elpanaszolják kinzatásuk
szomoru történetét. Mind a hárman egyezőleg panaszolják el, mind a
hárman a községi előljáróság s huszti főszolgabiróság elé terjesztik
panaszukat s mind a hárman kijelentik, hogy nyiregyházi első vallomásuk
tartalmazza az igazságot, tiszalöki vallomásuk pedig hamis és csupán
akaratuk ellenére erőszakolták ki tőlük.
Ime megint helyreáll az igazság egyszerü tiszta képe, s ugy látszik, nem
is borulhat el többé. A három tutajos egyezőleg beszél önmaga közt is,
de a többi tizenkét tutajossal is. Szavukban kételkedni többé alig
lehet.
Hiu reménység!
Ime Csepkanics, a szilárd és hajthatatlan lélek, a máramaros-szigeti
királyi törvényszék vizsgálóbirája előtt szeptember 26-án kijelenti,
hogy őt Tisza-Lökön semmi bántás, semmi erőszak nem érte, őt senki sem
kinozta s panaszát a szeklenczei előljáróság alaptalanul vette
jegyzőkönyvbe s a jegyzőkönyvet a biró és jegyző biztatására
olvasatlanul irta alá.
Ugyanezt jelentette ki a nagy per nyilvános tárgyalása alatt is a
törvényszék előtt 1883. évi julius 4-én és 16-án.
Mi ez? Mit jelent ez? Mi történhetett időközben ez erős idegű s egyenes
gondolkozásu férfiuval? Hiszen kétségtelen, hogy őt megkinozták, sőt
hogy éppen őt és Fógelt kinozták meg legjobban; – azt se lehet könnyedén
elhinni, hogy a szeklenczei előljáróság vele hamis jegyzőkönyvet iratott
volna alá; a tutajokra s a holttest felbukkanására vonatkozó vallomása
is utolsó szóig helyes és igaz: vajjon miért vonta hát vissza a községi
előljáróság előtt tett panaszát és vallomását?
Ne kutassuk. Talán beszélt vele valaki. Talán mint öreg, tapasztalt
ember elgondolta, hogy a kiállott szenvedés most már ugy is rajta szárad
s elégtételt közhatóság ellen földhöz ragadt szegény embernek kapni ugy
se lehet s ha panaszát fentartja, csak huzzák-vonják, idézgetik
Nyiregyházára, az utazgatásra pedig se ideje, se pénze, se kenyere, még
utóbb ő kerülhet ujabb bajba: – legjobb a tehetetlen napszámosnak türni,
hallgatni s a mit látott, érzett, szenvedett, még azt is eltagadni.
Meglehet, igy gondolkozott. Nem tudom. Sohase nyomoztam ki, miért
változtatta meg első elhatározását. Sokkal inkább ki kellett volna
nyomoznom azt az okot, a mely Matej Ignáczot birta uj elhatározásra.
Ez a Matej ugyanis nagy meglepetésben részesitette a világot.
Ő nyiregyházi vallomásában a tutajosok utjáról s a holttest
felbukkanásáról a tiszta igazságot beszélte el éppen ugy, mint mind a
tizennégy társa. A tetemusztatási mesét csak Tisza-Lökön fogadta el,
Karanczai és a csendbiztos szavai után és pedig akkor, a mikor
Csepkanics gyötörtetését tapasztalta.
Ám mind a szeklenczei, mind a máramaros-szigeti kihallgatása alkalmával
bátran, részletesen s nyugodtan adta elő, miként bántották s rémitették
Tisza-Lökön s ezért tisza-löki vallomásában nincs is igazság. Csak az az
igaz, a mit Nyiregyházán vallott, társaival egyezőleg.
Ezt az ismételten megerősitett vallomását vártuk tőle a nagy pör
nyilvános tárgyalásán is, hol 1883 julius 3-án, 4-én és 16-án került rá
a sor.
De éppen ellenkezőleg vallott.
Kijelentette, hogy őt Tisza-Lökön se nem bántotta, se nem ijesztgette,
se nem biztatta, se ki nem tanitotta senki, hanem önként és jó
szántából, legjobb tudása és lelkiismerete szerint vallott.
Kijelentette s mindenkinek szemébe is mondta, hogy Smilovics Tárkánynál
holttestet adott át, azt ő és Herskó a tutaj alá kötötték, Ladánynál
Solymosi Eszter ruhájába felöltöztették, Csonka-Fűzesig igy szállitották
s ott tudatosan és czélzatosan eleresztették.
Kijelentette, hogy nyiregyházi első vallomása valótlan s hogy tutajos
társainak nincs igazuk, csupán ő beszéli az igazságot.
Végül kijelentette s mindenkinek szemébe mondotta, hogy ő se Szeklenczén
a községi előljáróság előtt, se Máramaros-Szigeten a királyi törvényszék
vizsgálóbirója előtt soha egyetlen szóval se mondta, hogy őt Tisza-Lökön
bántották s hogy tisza-löki vallomását erőszakkal és ijesztgetéssel
vették ki belőle pandur, börtönőr, csendbiztos és vizsgálóbiró.
Elbámultunk ez emberen. Hiszen ez vagy vakmerő, vagy hülye. Vagy talán
mind a kettő együttesen. Minden esetre rosszlelkű és hamis tanu.
Otthonában nem ismertük. Lelkének redőibe bele nem nézhettünk. A
törvényszék nyilt ülésén kivül nem beszéltem vele. Nem is akartam vele
beszélni. Hogy ki és mi birhatta ily vallomásra, el nem tudtam gondolni.
Közönséges orosz paraszt és napszámos létére elég eszes embernek
látszott. Csak két dolog tünt fel előttem. Ha beszélt, sohase a
kérdezőre vagy a törvényszéki elnökre nézett, hanem mindig maga elé a
földre. A másik, a mi feltünt nála, az, hogy mindig ötven-hatvan szóval
mondta el, a mit öt-hat szóval is elmondhatott volna. Mind a két tünet a
hazug és fecsegő embert jellemzi.
Két dolog eleve is tisztán állott előttünk.
Az egyik az, hogy feltétlenül bizonyos volt, hogy nyiregyházi vallomása
homlokegyenest ellenkezik tiszalöki vallomásával és hogy mig a
tisza-lökivel magánosan áll s abban semmi körülmény s egyetlen tanu se
támogatja, addig nyiregyházi vallomását tőle függetlenül mind a
tizennégy tutajostársa megerősiti. Ha tehát őt Tisza-Lökön nem
bántották: akkor a kettő közül egyik vallomása feltétlenül hamis.
A másik dolog, a mit tisztán láttunk, az, hogy ő mind Szeklenczén, mind
Máramaros-Szigeten önkéntesen és saját elhatározásából tett panaszt s
beszélte el a tisza-löki erőszakolást s hogy se egyik, se másik helyütt
hamis jegyzőkönyvet vele fel nem vettek.
E két körülmény fontosságát teljesen látta és érezte az itélőbiróság is
s azért Matej tetemusztató meséjére nem is adott semmit. De a vérvád
koholói s a zsidógyülölet szítói másként vélekedtek, hirlapi
tárogatóikon más dalt fujtak. Ők azt hirdették, hogy Matejnak az a
vallomása igaz, melyben a tetemusztatást beszéli el.
Fel kellett tehát deritenünk: minő körülmények között s miként tette meg
szeklenczei és máramarosszigeti vallomását. A vérvádkoholók kezében
fegyvert nem hagyhattunk.
Matej szeklenczei vallomásáról Mónics Feodor községi jegyző s Kerner
Máté segédjegyző készitették a jegyzőkönyvet. Jelen volt a
kihallgatásnál Kopánszky György községi biró s Mónics Ferencz hites
előljáró. Kifogástalan emberek mind. A nagy per tárgyalására beidéztük
őket s 1883. évi julius 16-án nyilatkoztak a törvényszék előtt eskü
alatt.
Érdekes részleteket tudtak Matejről.
Mind a négyen egyenlő módon adták elő, hogy Matej, Herskó és Csepkanics
önként és készséggel irták alá a jegyzőkönyvet s hogy ennek tartalmát
mind a jegyző, mind a hites előljáró előbb gondosan megmagyarázta nekik.
Pedig valami nagy magyarázatra nem is volt szükség, minthogy a magyar
nyelvet mindegyik értette annyira, hogy a jegyzőkönyv tartalmát tisztán
felfogja.
A faluban már előbb elterjedt a hir arról, hogy a tutajosok utjának
miként lett vége s Matejt, Herskót és Csepkanicsot miként kinozták
Tisza-Lökön. A hir terjesztésében Matej volt a legserényebb. Ő beszélt a
dolgokról legtöbbet. S ő külön is felkereste mind a birót, mind az
előljárót s nagy részletességgel beszélte el ismételten fogságának s
tisza-löki vallatásának történetét.