foglaltatták, ott is Matej volt a szóvivő, ott is ő adta elő bőven a
kinzás részleteit s nyomatékosan jelentette ki ő is, hogy első vallomása
igaz, melyet Nyiregyházán tett, ellenben tisza-löki vallomása, melyben a
tetemusztatásról beszél, minden szavában valótlan és hamis s ezt ugy
erőszakolták ki tőle pandurok és csendbiztosok.
Hozzájárult ehhez s megerősitette e vallomást Csepkanics is, a ki
különben is keveset beszélt.
A kinzást nem is tagadhatta volna Csepkanics, hiszen ő szenvedett
legtöbbet, sulyosan meg is betegedett bele s még otthon is, még akkor is
beteg volt, a mikor a községi előljáróságnál társaival együtt panaszt
tett. Alig tudott beszélni és járni, a kihallgatás alatt is a lóczán
feküdt, a mig pedig a jegyzőkönyvet irták, a pitvarban a földön feküdt.
Állni, ülni nehezére esett.
Mindezt tagadja Matej, – hiába mondta szemébe a biró, jegyző,
segédjegyző és hites előljáró. Hiába mutatták neki aláirását is. Kereken
tagadott mindent.
Tovább kellett tehát mennünk s meg kellett tudnunk, miként tette
máramaros-szigeti vallomását.
Veréczy Gyula volt a törvényszék vizsgálóbirája s ő vette föl a
jegyzőkönyvet. Az ő eljárásának tisztaságában semmi okunk se volt
kételkedni. Kifogástalan biró volt. Matej ő előtte is teljes
határozottsággal adta elő tisza-löki vallatásának történetét. A
jegyzőkönyvet Matej készséggel irta alá. Az ügy alakilag is, tartalmilag
is tiszta volt.
Azonban a vizsgálóbirót valami különös ösztön vezette s a jegyzőkönyv
aláirásához odahivott két törvényszéki jegyzőt is. Erre nem volt
szükség. A törvény ezt nem parancsolja, de ő megtette. Mintha csak előre
tudta volna, hogy Matej például egykor el fog tagadni mindent.
A két odahivott törvényszéki jegyző Mihályi Gábor és Szaplonczay József
volt, a vármegye előkelő családjainak tekintélyes sarjadékai s a biróság
jeles tagjai. Őket is megkérdeztük a nagy per nyilvános tárgyalásán
julius 16-án.
Hogy Matej miként adta elő a vizsgálóbiró előtt a tisza-löki kinzás és
vallatás esetét, azt nem tudták. Ők csak a jegyzőkönyv aláirásánál
voltak jelen. De mielőtt Matej aláirta volna a jegyzőkönyvet, előtte a
vizsgálóbiró felolvasta s szóról-szóra megmagyarázta. Ezt bizonyitotta a
jegyzőkönyv birósági záradéka s ezenkivül a két jellemes előkelő férfiu.
Matej ezekkel szemtől-szemben is eltagadott mindent s valótlannak
jelentette ki az általa aláirt jegyzőkönyv tartalmát. De tagadásának
okát adni nem tudta, sőt meg se kisértette.
Ezzel azután végleg tisztába jöttünk az ő tanuskodásának érdekével.
Hogy Csepkanicscsal, Herskóval és Smilovicscsal s ezeken kivül még
tizenhárom tutajos társával ellentétbe keveredett, még ez se oly sulyos
dolog, mint az, hogy mind a négy szeklenczei előljárót s mind a három
máramaros-szigeti királyi birót hamis jegyzőkönyvkészitéssel
gyanusitotta a törvényszék előtt. Ha a tisza-löki titkos eljárás már
maga is el nem rontaná tetemusztató meséjének hihetőségét, ha minden
illetékes tanuval szemben nem egyedül állana is e meséhez való
ragaszkodásában, még akkor se vehette volna figyelembe őt semmiféle
biróság, mert kétségtelenül bebizonyult, hogy lényeges dolgokban
tudatosan és vakmerően nyilt valótlanságokat eskü alatt állitott.
Az eskü több ezer éves jogi és társadalmi szokás, sőt valóságos
intézmény. Beszél róla már a szentirás is. A hamis eskü a népek
őskorában is gyakori volt már. Jézus is jól tudta ezt, s azért
tanitásaiban erősen birálta az eskü intézményét. Vannak keresztyén
felekezetek, melyek az esküt megtagadják. Nemcsak a zsidók és
keresztyének ismerték az esküt, hanem az Ázsia belsejében kóborló pogány
népek is. Attila hunjai, Baján avarjai s Árpád magyarjai egyaránt
használták az esküt, noha se zsidók, se keresztyének, se mohamedánok nem
voltak. Az eskü – ugy látszik – eredetileg önelátkozás volt az esetre,
ha az esküvő nem igazat mond, vagy igéretét, fogadását, kötését meg nem
tartja. A keresztyén miveltség az önelátkozás gondolatain szeliditett
valamit s az esküvő csupán isten beavatkozását kérte ki maga ellen az
esetre, ha hamisságba keverednék. A középkor a házassági, papi, közjogi
és perjogi intézmények közé sorozta s a legtöbb mivelt állam mindmáig
fentartotta az esküt.
Mit ér az eskü?
Becsületes, művelt lelkü és eszes embernek nincs rá szüksége. Eskü
nélkül annyit ér szava és elhatározása, mint eskü alatt.
Vallásos embernél, ha azonkivül eszes és becsületes is, sokat ér ott, a
hol még mindig perjogi intézmény. A vallásos ember lelkén a vallás
hatalmának egész erejével uralkodik. Nem vét ellene tudatosan és
készakarva soha.
Amaz osztályok, melyek szakadatlan jólétben vagy szüntelen való
nyomorban élnek, nem sokat törődnek az esküvel. Csak annyit adnak rá,
mint a vallás külsőségeire. A dúslakodóknak nem árt, a nyomorgónak nem
használ. Ugy vannak vele, mint a vad népek apróbb bálványaikkal.
Magyarország észak-keleti vidékén, épen Máramaros vármegyében is százan
meg százan vannak a nyomorgó és furfangos szegények közt, a kik az
esküre, mint perjogi intézményre se adnak semmit, a kik kenyérkeresetet
látnak a tanuskodásban, s a kiket csekély dijért mindenre meg lehet
kapni tanunak. Keresztyének és zsidók felesen. Lelkiismeretlen üzérkedők
s könnyelmü ügyvédek rendszeresen felhasználják őket pöreikben.
Hogy Matej ezek közül való volt-e, nem tudom. Hogy őt valaki megfizette
volna hamis tanuskodásáért, ezt nem tudom, de nem is hiszem. Első hamis
tanuságát a tisza löki kényszerités idézte elő. Ettől ugyan önkényt
elállott, sőt a kinzás miatt ismételve panaszt is tett, de a
végtárgyaláson ehhez ismét visszatért s megmaradt mellette konokul.
Vajjon miért?
Ok nélkül senki sem csinál hamis tanuságot. Nyilvánvaló okot nem
találtam. A tanukkal a védelem szándékosan nem akart közvetlenül
érintkezni. Nekem s védőtársaimnak jogunk lett volna ehhez, sőt sok
esetben kötelességünkben is állott volna, de fontosabbnak tartottuk a
tartózkodást, hogy a gyanusitásra semmiféle ürügy ne támadhasson.
Matejnál épen ki kellett volna nyomoznunk, mi birta őt a hamis
vallomásra. De ha akartuk volna, se férhettünk hozzá. Mikor s miként
jött Nyiregyházára a nyilvános tárgyalásra: nem tudtuk. Nyiregyházán a
görög katholikus paplakon nyert elhelyezést és ellátást s ott volt
éjjel-nappal, csupán a törvényszéki ülésen láthattuk. Ez a nagy
elzárkózás támasztotta bennem azt a gyanut, hogy bizonyára a titkos
tanács valamelyik tagja vagy ügynöke birta arra, hogy annyiszor
megtagadott tisza-löki valótlan vallomására ismét visszatérjen. Egyéni
jelleméhez, a mennyire megismerhettük, hozzáfért ez a gyanu. A
szeklenczei előljáróság egyik tagja ugy jellemezte, hogy büntetve ugyan
még nem volt, de a falubeliek silány embernek ismerik. Mikor mint
ujoncznak a katonasághoz be kellett vonulnia, annyira félt, hogy négy
pandurnak kellett őt bekisérni. Igaz, hogy Tisza-Lökön is inkább
ijesztés, mint kinzás folytán adta fejét a holttestusztató mesére.
VII.
(A vádlottak gyakran védik magukat tagadással. – Gyakran panaszkodnak,
hogy kinozták őket. – Van-e joguk a tagadáshoz? – Meddig terjed
önvédelmi joguk? – Karanczai fogházőr, Róka és Kazimir pandurok eskü
alatt bizonyitják a tisza-löki sanyargatások valóságát. – Vay György
csendbiztos tagadja. – A bizonyságok mérlege.)
Mindent átgondolva azonban se Csepkanics, se Matej vallomását arra
nézve, hogy Tisza-Lökön embertelen erőszakosságokat követtek el a tanuk
és vádlottak ellen, készségtelen bizonyságnak tekinteni nem lehet.
Csepkanics elhallgatta, Matej eltagadta.
Herskó, Fógel, Grósz, Klein és Smilovics részletesen elpanaszolták a
törvényszék előtt tisza-löki kinzatásukat. Sőt Vay György csendbiztosnak
egyenesen szemébe is mondták.
Vay Györgyöt mint tanut s nem mint vádlottat hallgatta ki a törvényszék
1883. évi julius 18-án. Egyenesen a kinzás miatt támasztott panaszokra
hallgatta ki.
Határozottan eltagadott mindent. Öt vádlott egymásután teljes
nyiltsággal s nyugodt bátorsággal mondta el vele szemben a tisza-löki
erőszakoskodások történetét, de ő mind az ötnek szemébe mondta, hogy
valótlant állit.
Vajjon kinek higyjünk?
Mind az öt zsidó vádlott volt, vádolva a tetemusztatás elkövetésével.
Birónak és közönségnek szokott felfogása, hogy a vádlott azért
panaszkodik, hogy a saját bőrét mentse, panaszát tehát már ennélfogva is
gyanuval kell fogadni.
A ki az igazság birói kimérésének titkait ismeri, az jól tudja, hogy a
vádlottak túlnyomó nagy része a rendőri és a vizsgálóbirói kihallgatás
alkalmával több-kevesebb vonakodás után szépen beismeri s elbeszéli azt
a bűnös cselekményt, melyet elkövetett. De azért azok közül, a kik igy
beismerték tettüket, a nyilvános tárgyaláson igen sokan visszavonják
vallomásukat s megkisérlik konok tagadással a védekezést.
Gyakori tünet ez, s okát is ismeri minden beavatott ember.
Az első kihallgatástól a nyilvános tárgyalásig s az itéletig hosszabb
idő szokott eltelni. Ime a nagy perben is több mint egész esztendő telt
el, pedig erre az egész mivelt világ szeme nézett. Ez idő alatt a
vádlott sokat tünődik, sok emberrel beszél, sok tanácsot hall. Ha le van
tartóztatva: fogolytársaival; – ha szabadon van: mindenkivel tanácskozik
s rend szerint védőügyvédével is eszmét cserél.
Ha még oly bűnbánó is a vádlott, időközben eszébe jut, vagy juttatják,
hogy a büntetéstől jó lenne megmenekedni. Védje tehát magát, a hogy
tudja. Védje magát még akkor is, ha a rendőr vagy a vizsgálóbiró előtt
beismerte is bűnös tettét. Az itélő biró más, mint amazok, az itélő biró
előtt mulhatatlanul védekezzék.
Az önvédelem legelső, legtermészetesebb s legegyszerübb művelete a
tagadás.
– Nem vagyok bűnös. Tagadom a vád alaposságát. Valótlant mondanak, a kik
ellenem vallanak.
Ime az önvédelem tiszta alakja. És igen régi alakja. Talán egyidős a
legősibb emberi intézményekkel. Gúny is, de valóság is az a jelszó,
melyet már a hajdankor is ismert: »si fecisti, nega«, magyarul: »tagadd
el, ha elkövetted«.
Van-e ehhez joga a bűnös embernek?
A középkor ugy gondolkodott: nincs joga. Ez a gondolkozás csaknem ma is
fennáll. A vármegyék felfogása szerint a büntetés megszabásánál a
bűnbánó beismerést enyhitő körülménynek, a konok tagadást sulyositó
körülménynek tekintették. A konok tagadót legalább tizedrészben
sulyosabban, a bűnbánó beismerőt ugyanannyival enyhébben büntették.
Valósággal ma is igy van a gyakorlatban. E szerint a tagadás a magasabb
erkölcsi felfogás szerint nem volna jogosult s voltaképen igaza volna a
középkornak.
Bölcsek, jogászok és lélekbuvárok komoly vitájára méltó ez a kérdés.
Végre is a bűntett nagyságához s a bűnösség fokához kell szabni a
büntetés mértékét. A bűntett nagyságát meghatározni nem könnyü dolog. A
törvényekben meg van határozva, de sok ezer év tapasztalása s komoly
bölcselkedése, de a biróságok ezernyi tévedése is kellett ahhoz, hogy a
meghatározásban a korszakok műveltségének megfelelő igazságot meg
lehessen közeliteni. Ama körülmények, melyekből a bűntett nagyságát meg
lehet határozni, köztudatban élnek. Mekkora kárt okozott a cselekmény?
Mennyi fájdalomnak tette ki áldozatát a gonosztévő? Mekkora
felháborodást idézett elő az emberek nemes érzésében a bűntett? Minő
számitás, vagy kegyetlen indulat vezérelte a tettest? Mekkora
aránytalanság volt a támadó és védekező erő között?
Van még több is.
De bizonyos az, hogy a mikor a bűnös cselekmény tünete tiszta és
kétségtelen s a mikor minden tünet a vádlottnak személyéhez kapcsolódik
s a vádlott mégis mindent konokul tagad: akkor gúnynak vagy oktalan
dacznak látszik a konok tagadás s felháboritja az emberek nemes érzését
s akkor szinte kimaradhatatlan a sulyosabb itélet. Valamint akkor is, ha
a konok tagadás ellentéte áll elő: a bűnös tettel való vakmerő
dicsekvés.
Ez a kérdés egyik oldala.
De a másik oldala is ép oly jogosult.
A mi felfogásunk szerint erkölcsileg senki se köteles önként rohanni a
büntetésbe. Az önvédelem föltétlenül jogosult még az állam s annak
biróságai ellen is, mert hiszen ezek is tévedhetnek. Minden bűnösnek meg
kell tehát engedni, hogy a vád készséges beismerése elől elzárkózzék s
legalább önmaga ne nyujtson segitséget a terhelő körülmények
földeritésére. A tagadásnak jogosultsága ezen alapszik.
Nem a törvények mondják ki, hanem a mindennapi élet gyakorlata
szentesiti, hogy a vádlottnak jogában áll a tagadás. Ámde, ha ő a
vizsgálat folyamán már beismerte a bűnös cselekményt s a nyilvános
tárgyaláson mégis határozottan tagad: az itélő birónak az a természetes
és közvetlen kérdése:
– Ha most tagadod: miért ismerted be a vizsgálóbiró előtt? Ha pedig ott
beismerted, miért tagadod most?
A vádlott felel s akár őszintén, akár hamisan azt mondja, hogy azért
ismerte be, mert erőltették, sanyargatták, kinozták.
S bizony gyakran megtörtént a multban az erőltetés és sanyargatás, tehát
gyakran igaza volt a vádlottnak. De az is gyakran megtörtént, hogy erre
a kifogásra csak a rosszindulatu fogolytársak vagy az időközi tanácsadók
oktatták ki a vádlottat, a ki tehát ily esetben, hogy a tagadás jogával
élhessen, alaptalanul vádolta a rendőrséget, a vizsgálóbirót s általában
a nyomozó hatóságokat.
Herskó és Smilovics és Matej a vizsgálat folyamán beismerték a
tetemszállitást. Ha most a nyilvános tárgyaláson minden állitásukat
visszavonták, beismerésüket hamisnak jelentették ki, a vádbeli tényeket
mereven tagadták s ellenmondásukat csupán a tisza-löki kinzással
igazolták: bizony gondosan meg kellett vizsgálnunk, vajjon csakugyan
megtörtént-e tehát a tisza-löki kinzás? S vizsgálatunkra annyival
nagyobb volt a szükség, mert hiszen Matej a nyilvános tárgyaláson is
erősen ragaszkodott a holttest-csempészés meséjének minden részletéhez.
De Vay György csendbiztos merev tagadása se menekülhetett a komoly és
benső kétségektől. Hiszen, ha beismeri a kinzásokat: elveszti állását és
kenyerét, büntető pörbe keveredik, hasonló természetü pörei most is
folynak, a sulyos büntetést ki nem kerülheti. Életkérdés volt rá nézve a
kinzások határozott tagadása.
Azonban a vádlott tutajosok jóhiszemüségén nem volt szabad hagynunk
semmi árnyékot. S nagy felelősséggel járó szerepünkkel össze nem fért,
hogy a kinzások sulyos vétsége iránt elnézők legyünk. Mindent meg
kellett kisértenünk, hogy a teljes igazság kiderüljön. Mindenkit ki
kellett hallgatni, a ki a kinzásoknak látója, hallója, tudója volt.
A vizsgálóbirót s a királyi alügyészt nem tudtuk a nyilvános tárgyalásra
beidéztetni.
Ott volt még azonban Karanczai József fogházőr s Róka Sándor és Kazimir
József pandur. Ezeknek mindent kellett tudniok s különösen Karanczainak.
Volt okunk hinni, hogy Karanczai mindent hiven elbeszél.
Ez a fogházőr eredetileg czipővarga volt Nyiregyházán. Mikor már a
vizsgálat a vérvád miatt javában folyt, 1882. évi julius 1-én nyerte el
a fogházőri állást. Hitvány fizetéssel járt ez állás, de azért jobban
tetszett neki, mint a kézművesség.
A vizsgálóbiró őt tolmácsként használta. A vizsgálat minden titkába be
volt avatva julius elseje óta. Nem volt jó természetü, lelkiismeretes
ember. A nagy bizalom, melylyel a vizsgálóbiró és királyi alügyész
elhalmozta, csakhamar megzavarta fejét. Hatalmaskodó, gőgös és pökhendi
lett társai fölött is. Nem volt kellő figyelemmel még a szigoru Havass
Imre királyi ügyész iránt sem. Engedetlenkedett, ivott, kocsmázott,
társait bántalmazta s e kihágásai miatt fegyelmileg ismételve
megbüntették. Egyszer négy napi, másszor tizennégy napi elzárásra
itélték.
Mikor Hreskó és társai Szeklenczén és Máramaros-Szigeten a tisza-löki
kinzások miatt panaszt emeltek: Havass királyi ügyész jegyzőkönyvileg
kihallgatta őt. Hüségesen elbeszélt mindent, a mi Tisza-Lökön és
Eszláron történt. A tutajosok kinzását, a levetkőztetést, a
hüvelykszoritást, a vizitatást, a veréseket, a tyuk- és disznóólat, az
éjszakai hajszát, mindent pontosan földeritett. Semmi tulzás nem volt
szavaiban. A vizsgálóbirót, a királyi alügyészt és a csendbiztost nem
akarta különösen terhelni, de az igazság rovására nem is mentegette
őket.
Önként vallott. Senki és semmiben nem kényszeritette. A mit Havass Imre
királyi ügyész előtt vallott: ugyanazt megvallotta közvetlen főnöke
Korény fogházfelügyelő előtt is. Sőt később önként elbeszélte Soós
Kálmán királyi ügyész előtt is.
S a mit igy önként és ismételve elbeszélt, mindaz teljesen összevágott
nemcsak az öt meggyötört vádlottnak, hanem Róka és Kazimir panduroknak
vallomásával is. Holott Karanczai közt s a vádlottak és a pandurok közt
semmi összebeszélés nem történt.
Karanczai vallomása tehát éppen ez oknál fogva föltétlenül bizonyitja a
kinzások megtörtént voltát.
Ez a fogházőr egyébiránt 1883. évi február 28-án elvesztette állomását.
Elment dőzsölni, makacsul elmaradt a szolgálatból s azért fegyelmileg
rövid uton elkergették. A nyilvános tárgyalás elején már nem volt
közszolgálatban.
Mindezek után bizonyosnak tartottuk, hogy ő a tisza-löki titokról a
nyilvános tárgyaláson lerántja a leplet.
Megcsalódtunk.
A nyilvános tárgyalás előtt néhány héttel valami állást kapott a
vasutnál. Jobbat, kényelmesebbet, mint a fogházőrség. Valakinek nagyon
szivén feküdt, hogy érdemetlenül nyerjen olyan állást, melyhez semmit
nem értett. Hiszen se mint czipővarga, se mint fogházőr a vasuti
szolgálatot meg nem tanulhatta. Mégis biztos kenyérhez jutott.
Sokat beszéltek nekem erről s előre figyelmeztettek, hogy minden eddigi
vallomását visszavonja; ez lesz a vasuti állás ára.
A nyilvános tárgyaláson vissza is vont mindent s határozottan tagadta,
hogy Tisza-Lökön csak egy hangos szót intéztek volna is a vádlottakhoz.
Hiába vallott szemébe Fógel és minden társa, hiába a két pandur is,
tagadott mindent. De hogy Havass királyi ügyész előtt hivatalosan s Soós
királyi ügyész s Korény fogházfelügyelő előtt saját készségéből miért
vallotta be a kinzásokat s vallomásának minden részlete miként vághat
össze az öt vádlott és a két pandur előadásával, holott ezekkel össze
nem beszélt: ezekre nézve semmi komoly indokot föl nem hozott.
Nem is vette komolyan törvényszéki vallomását senki. Nyilvánvaló volt,
hogy a vakmerő tagadásra azért birták, hogy a vizsgálóbirót s a
csendbiztost meg lehessen védelmezni.
A két pandur, a ki szemtanu s részben közreműködő volt a kinzásoknál,
őszintén elmondott mindent.
Róka Sándor pandur különösen Klein Ignácz gyötörtetését tudja
közvetlenül, valamint a foglyoknak Nyiregyházára éjjel történt
hajszolását. Ott volt Fógel vallatásánál is, de a szobán kivül; ennek
részleteit leginkább Karanczai közléseiből ismeri.
Kazimir József pandur különösen Csepkanics György vallatását észlelte
közvetlenül. Megdöbbentők azok a részletek, melyeket e tutajos
meggyötörtetéséről elmondott a törvényszék előtt.
Mind a két pandur nyiltan és határozottan beszélt s Vay György
csendbiztos szemébe is bátran elmondott mindent. A csendbiztos tagadott
s a pandurok vallomását akként magyarázta, hogy ezek neki ellenségei,
minthogy ő kergette el őket a szolgálatból.
Ime ezek a körülmények, melyekből megitélhető, vajjon Tisza-Lökön
gyakoroltak-e kényszeritést, erőszakot, megfélemlitést a tutajosok
ellen?
Állitsuk csak össze a törvényszéki nyilvános tárgyalás jogi eredményeit.
Minden tutajos, minden tanu és vádlott Nyiregyházán gondos elkülönités
daczára összhangzó módon beszéli el a tutajútnak s a csonkafűzesi
holttest felbukkanásának és eltemetésének történetét. Egyik se tud
semmit idegen holttestről, tetemszállitásról s a halottnak ladányi
öltöztetéséről. S e vallomás mellett Csepkanics, Fógel, Grósz és Klein a
Tisza-Lökre való kihurczoltatás s az ottani vallatás daczára is
megmarad.
Ám Nyiregyházán törvényes módon történt a kihallgatás.
Tisza-Lökön Matej, Herskó és Smilovics tengernyi regényes részlettel
mesélik el a holttestcsempészet történetét. Ha e történet igaz volna s
ha ezt önként akarták volna elbeszélni: ezt megtehették volna
Nyiregyházán is. Ha tehát ott meg nem tették, ellenben Tisza-Lökön
megtették: valamely nagy oknak kellett közbejönni, a melynél fogva
magukat erre elhatározták.
Ez a nagy ok a megfélemlités és erőszakos vallatás volt.
Maga a történet puszta koholmány.
Bizonyitja ezt az, hogy az idegen holttest eredetéről senki sem tudott
semmit. Ezt se a titkos tanács puszta képzelődésből ki nem találhatta,
se Karanczai a tutajozók szájába nem adhatta. Ezt a vizsgálóbiró nem is
merte, nem is akarta egyenesen nyomozni. Erre jó oka volt. Hiszen Matej,
Herskó és Smilovics, ha már minden egyebet bevallott, azt is csak
bevallotta volna, honnan került elő az idegen holttest? Ámde akkor
nyomban kitünt volna, hogy az idegen holttest nem volt sehol, nem került
sehonnan s igy usztatásának története koholmány.
Kitünik ez másként is.
Matej és Herskó azt mondták: Ime, itt s ekkor adta át a holttestet
Smilovics. Smilovics pedig azt mondta: Ime, itt s ekkor kaptam a
holttestet Grósztól és Kleintól. Ez a tiszalöki vallomás.
Ám Grósz és Klein nyomban bebizonyitották, hogy ők a Smilovics által
megjelölt helyen és időben nem lehettek, mert ők akkor Tisza-Eszláron s
nem Tisza-Szent-Mártonban voltak, tehát Smilovicscsal ott és akkor nem
találkozhattak.
De Smilovics is, mikor hamis vallomását 1883. évi januárban visszavonta,
nyomban bebizonyitotta, hogy ő a mondott napon Tisza-Szent-Mártonban nem
lehetett, mert ő akkor onnan távol eső helyen tutaját terhelte, tehát
neki Grósz és Klein ott és akkor holttestet át nem adhatott.
Ime a tiszta eredmény.
Az pedig megint feltétlenül bizonyos, hogy a zsidók nagy ok nélkül
puszta koholmányt magukra nem vallottak, súlyos bűnt magukra és a
zsidókra nem vállaltak s a vérvádat meg nem erősitették.
De mi lehetett ama nagy ok, mely erre birta őket?
Más nem, mint az erőszak, a kinzás, a megfélemlités.
S valósággal ezt adja okul mindenki, a kit csak Tisza-Lökön
kihallgattak.
Csepkanics György és Fógel Amsel sulyosan megbetegedtek a Tisza-Lökre
való kihurczoltatás után. Javakorabeli egészséges ember ok nélkül
rögtönösen fájdalmas betegségbe nem esik. A vizsgálat e betegségnél se
tud más okot felhozni, csak a tisza-löki gyötörtetést.
Csepkanics és Matej visszavonták a kinzásról szóló vallomásukat. De
egyik se tudta indokolni, miért vonták vissza. Matej ugyan
megkisértette, de nyers, vakmerő és világos hazudozást bizonyitottak rá
a szeklenczei előljárók s a máramaros-szigeti törvényszéki birák.
Bary József a jegyző és Egressi Nagy László királyi alügyész szó nélkül,
minden megjegyzés nélkül türték el az erőszakos vallatás vádjait. Vajjon
miért nem nyilatkoztak? Miként lehet hallgatásukat megérteni, ha
Tisza-Lökön csakugyan törvényes módon folyt a kihallgatás? Hiszen a
vizsgálat tisztasága érdekében is kötelességük lett volna fölszólalni.
Vay György csendbiztos tagadja a kinzást és erőszakot. Ám az ő
egyénisége s közszolgálati multja meg nem engedi, hogy tagadását
komolyan lehessen venni. Hiszen már máskor is volt ellene hasonló
panasz, máskor is elitélték erőszakos vallatások miatt s éppen most is
folyt ellene bűnpör azért, mert a vádlottakat durván bántalmazta. S ha
tehát máskor is gyakran igy cselekedett: most is megtehette.
S hogy megtette: ezt bátran és részletesen szemébe mondta Herskó,
Smilovics, Fógel, Grósz és Klein.
Ledér felfogással azt mondhatnák: ezek zsidók, mentették bőrüket, azért
vallottak igy.
Ám ott a két pandur s a fogházőr, – ezek se nem zsidók, se nem vádlottak
s im ezek is nyiltan elmondják a tisza-löki erőszakosságok történetét.
Sőt a két pandur bátran szemébe mondja a csendbiztosnak is.
S mindezen túl még nagy bizonyság van arra, hogy az utálatos
erőszakosság kétségtelenül megtörtént. A legsulyosabb bizonyság, melyet
erőtlenné tenni vagy meggyöngiteni se lehet. Az a kétségtelen tény ez,
hogy a tanukat és vádlottakat kihurczolták Tisza-Lökre s éjszakai
vallatásra átengedték a csendbiztosnak.