Jankel kezébe? Micsoda ok birhatta volna erre a zsidókat? Ha pedig mégis
Jankel kezébe került: miért nem adta volna ő át a ruhát Herskónak ott és
akkor, a hol és a mikor a holttestet átadta? Olyan buták csak nem
lehettek a zsidók, hogy titkos műveletük esetleges fölfedeztetését
kétszeresen megkönnyitsék. Egyszer a holttest ide-oda hurczolásával,
azután meg a ruházat ide-oda csempészésével. S azután e fajta titkos
munkát minél kevesebb emberrel szokás végezni. Miért kellett volna a
ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidó asszonyt s egy eszlári vagy
ladányi révészt vagy halászt is beavatni? Hiszen más a zsidó asszonyt a
mondott helyen a Tisza nyugati partjára át nem szállithatta fényes
nappal.
De még ez mind semmi.
Ha a zsidók emésztették el a lánykát: ennek ruhája természetesen az ő
kezükbe jutott. De hát miért őrizték volna ezt a ruhát hónapokon át?
Tegyük fel, hogy a gyilkosság után ápril 1-én vagy 2-án mindjárt el nem
ásták vagy el nem égették. Tegyük fel, ámbár, ha a holttestet nyom
nélkül el tudták tüntetni: kétségtelenül eltüntették volna a ruhát is.
Azonban május óta már folyt ellenük a vizsgálat. Hetek óta már nagy
csomó zsidó nyavalygott Nyiregyháza börtöneiben. Ha előbb nem is, már
akkor csak meg kellett semmisiteniök a ruhát, a gyilkosságnak esetleg
kétségtelen tárgyi jelenségét. A közpéldabeszéd szerint Isten gyakran
elveszi a gonosztevő eszét. Ám a mikor tizen-huszan vannak a gonosztevők
s őket nem is érik tetten, nem üzik sebten: akkor van idejük észretérni.
A vérvád babonájában nincs bent a megölt szüz ruhájának ereklyeként
őrizése. Hiszen ha a május 19-én megindult vizsgálat után valamelyik
eszlári zsidónál az eltünt lányka ruhájából csak egy tenyérnyit találtak
volna is: nincs az a hatalom, a mely amaz izgalmas korszakban a
legiszonyubb vádtól meg tudta volna őket menteni. Miért őrizgették volna
tehát a ruházat darabjait?
Ezen ugyan nem akadtak fönn azok, a kik a mesét kikoholták. Tudták, hogy
a tömegnek indulatok által elvakitott része nem lát igazán s mindent
elhisz, a mi a zsidók ellen irányul.
A vizsgálóbiró tehát annyira, a mennyire ki akarta egésziteni a mesét s
megakarta mutatni, hol rejtőzött időközben az eltünt lányka ruhája.
Az eszlári mindentudó biró Farkas Gábor készen állott a segitségre.
Irásban, hivatalosan jelentette, hogy az eltünt lányka ruháját Buchta
Szigfridné, született Nováki Amália eszlári lakos adta át Herskó
Dávidnak.
E nő bábaasszony, ágostai vallásu, 50 éves, feddhetlen előéletü. Hogy a
községi biró mi alapon gyanusitotta, hogy a ruha mikor, miként s ki
által került volna valamikor a kezébe: ezt föl nem deritették, komolyan
nem is kutatták.
Már kora és alakja se vág össze Herskó 30–35 év körüli barna
asszonyával. Szemébe is állitották Herskónak és Matejnek, de ezek csak a
fejüket csóválták, mikor meglátták. Ő maga indulatosan utasitotta el
magától ezt a vádat.
A vizsgálóbiró nem tehetett mást: zsidó asszonyt kellett keresnie a ruha
átadására.
Herskó Dávid és Csepkanics György julius 8-án a helyszinén megmutatták a
Tisza partján azt a pontot, a hol a tutajok valósággal kikötöttek. Ez a
pont a Tisza nyugati partján, a ladányi oldalán van. Ettől
három-négyszáz méternyire van egy halásznak, Viskei Andrásnak
halászgunyhója, a hol csónakja is ki szokott kötve lenni. A mese szerint
a ruhaátadó asszony a kikötött tutajok irányában csónakon ment át az
eszlári partról a ladányi oldalra s minthogy ide legközelebb Viskei
csónakja van, tehát valószinüség szerint az ő csónakján kellett
átmennie.
Herskó nem vallott Viskeire. Azt mondja, az esti szürkületben nem
láthatta jól, hogy a ruhavivő asszonynyal ki vezeti a csónakot. Viskei
András 58 éves, kis tokaji lakos egész határozottan vallja, hogy se ő,
se fia, se azon a helyen, se másutt sohase szállitott át asszonyt az
egyik partról a másikra.
Más halászt vagy révészt kellett keresni, a kinek csónakja van. Ez
Hegedüs Benjámin eszlári lakos, révész, 41 éves koru kálvinista.
Sehogyse emlékezik, hogy a szeklenczei tutajosok kikötésének napján,
junius 16-án vagy 17-ikén vitt volna át valakit a Tiszán. De arra igenis
emlékezik, hogy az utóbbi hetekben, junius és julius havában három zsidó
asszonyt több izben vitt át a ladányi oldalra. Ez a három asszony Junger
Adolfné, Veiszstein Lázárné és Fájerlicht Mártonné volt. Mind a három
eszlári.
Tisza-Ladány falu épen szemben fekszik Tisza-Eszlárral a nyugoti parton.
Egy holt Tisza partján fekszik, a mostani parttól másfél kilométernyire.
Laknak zsidók Ladányban is. A ladányi zsidók is az eszlári zsinagógát
szokták használni. Az eszláriak, különösen a zsidók gyakran át szoktak
járni a szomszéd faluba. A szomszédolás különösen zsidó szokás. Mindenki
egészen természetesnek találta, hogy Benjámin révész gazda akárhányszor
vitt át a Tiszán zsidó asszonyt.
De az a három asszony a vizsgálóbiró faggatására kereken és határozottan
elutasitott magától minden gyanusitást. Egyébként is tiszta multu mind a
három, semmi jelenség ellenük föl nem merült.
Hát hiszen ez se nagy baj. Ruhaátadó asszonynak mindenesetre kell lenni,
mert e nélkül a mese csonka maradna. A mily uton-módon Matej berántotta
Herskót, Herskó Smilovicsot, Smilovics Fógelt: azon uton-módon asszonyt
is lehet keriteni. Csak a hivatalos szertartás szinéről nem szabad
megfelejtkezni.
Julius 19-én vagy tiz asszonyt odarendel a vizsgálóbiró a községházához.
Nyolcz zsidót, egy németet s egy ágostait, – ez volt Buchtáné.
Szembeállitja velök Herskót s ezt felszólitja: válaszszon az asszonyok
közül, kire van gyanuja, ki adta át neki a ruhát?
Csodálatos szerencséje volt a vizsgálóbirónak. Van Eszláron vagy ötven
zsidó asszony; ő csak nyolczat választ ki szembesitésre s ime, már e
nyolcz közt megtalálja Herskó a magáét. Rámutatott Herskó Grószberg
Leónéra: imhol az asszony, ugy véli, ez adta át a ruhát, – bizonyosan
nem tudja, nem is mondhatja.
Az asszony 40 éves, születési neve Klein Katalin, van férje és családja,
előélete minden folt nélkül való, erkölcsi bizonyitványa jó.
De nem vallott vele szerencsét a titkos tanács.
Az asszony nyelves és bátor, mint a nőstény oroszlán. Nem ijed meg
senkitől. Ur, pandur, apátur nem kerekedik föléje. Minden keresztvizet
leszed arról, a ki szemtől-szembe ellent mer neki mondani, mikor neki
van igazsága. Kereken tagad mindent. Csuffá teszi az egész mesét. A
nyöszörgő Herskót ugy leszólja, hogy alig látszik ki a föld porából. Nem
bir vele senki.
De egy tanu mégis akadt, a ki szembe szállt vele keményen és bátran. E
tanu volt Cseres Andrásné.
Érdekes jelenség ez a tanu s még érdekesebb az a körülmény, hogy mikor
és miként lett tanu? Ha ez a tanu nincs: kevesebb alkalmam lett volna
bepillantani abba a sötétségbe, melynek leple alatt komoly kisérletek
folytak a zsidók ellen tanukat szerezni s azok elméjét kiegésziteni.
A tanu Cseres Andrásné, születési neve Bodnár Mária, tisza-löki
születésü, eszlári lakos. Vagyona nincs. Ő is, férje is napszámos
munkás. Harmincz éves életkoru, kálvinista vallásu. Különös sajátsága,
hogy a falusi zsidó nyelvet teljesen érti és jól beszéli. Ez a zsidó
nyelv nem más, a hogy már emlitettem, mint a közönséges német nyelv az
északi magyarországi zsidók különös hangoztatásával beszélve. A magyar
vidékek népe ezt a nyelvet csak zsidóktól hallja s azért csak zsidó
nyelvnek tartja. Nem is tudja, hogy az német nyelv. Ha igazi német, vagy
keresztyén beszél előtte e nyelven, arról is azt mondja: zsidóul beszél.
Cseres Andrásné megtanulta ezt a nyelvet. Valami másfél esztendeig volt
mint szegény zsöllérlány szolgálatban egy tisza-löki metsző zsidónál,
ott tanulta meg. Nagy ritkaság ez. Éles figyelő képességre mutat. Nagyon
kevés efféle példa van a magyar nép kebelében. Ez egynél többet én nem
tudok. Az eszlári nép tudott Cseres Andrásnénak e tulajdonságáról.
Bámultak is, de nevették is érte. Legények, lányok gyakran incselkedtek
vele e miatt s gyakran kérték ünnepnapok délutánján, hogy beszéljen
zsidóul. Mondja el a Miatyánkot, vagy a hiszekegyet, vagy adja elő,
hogyan beszél a zsidó asszony luddal, malaczczal, kotlós-tyukkal
zsidóul. Ha jó kedve volt, engedett a kérésnek. Nagy mulatság lett
ebből. Egyébként is tudta utánozni a falusi zsidókat. Ha ezek élénken
beszélgetnek vagy vitatkoznak egymással: nemcsak nyelvük mozog, hanem
szemük, szemöldökük, fejük, mind a két kezük, mind a két válluk, még a
derekuk is. Hol előre, hol hátra hajolnak. Azonkivül hangjuk hol száll,
hol emelkedik s hangsulyozásuk is eltér a magyar beszéd
hangsulyozásától. Kivált ha napközben vagy este imádkoznak. Nem
közönséges halk mormolás imádságuk, mint a keresztyéneknél, hanem
hasonlit az énekléshez s azonfelül használnak orrhangot és torokhangot
is, mint az arabok és héberek. A magyar paraszt füle sajátságosnak,
idegennek, feltünőnek találja ezt s mezei ember szokása szerint nevetni
tud rajta. Cseres Andrásné tökéletesen tudta utánozni a zsidókat.
1882-ik évi áprilistől kezdve tizenöt hónap telt már el, a mióta
Solymosi Eszter eltünése miatt szakadatlanul folyt a vizsgálat
Tisza-Eszláron a zsidók ellen. A vérvád babonájáról ezer alakban és
módosulásban beszéltek az emberek. Időnkint alig volt más tárgya a
közbeszédnek. De Cseres Andrásné nem keveredett különösen a társalgásba.
Nem haragudott a zsidókra. Ellenszenv se volt benne a zsidók irányában.
Ismerte is, meg is szokta őket jól, sokáig szolgált zsidóknál, jó helye
volt is náluk. De nem is tudott semmit a vérvádról. Legalább soha senki
előtt el nem árulta, hogy tud valamit.
1883-ik év junius 23-án már javában folyt a nagy per nyiregyházi
tárgyalása, a mikor éppen szombatnap reggelén előáll Cseres Andrásné,
elmegy Farkas Gábor községbiróhoz s bejelenti, hogy ő nagy dolgokat tud
s most már csak elmondja, hogy a zsidók hatalmától megmentse a
keresztyénséget. Vegyék az ő szavát fontolóra.
Nosza biró, jegyző: tollra, papirosra, irjátok csak iziben, a mit ez a
tudós menyecske komolyan beszél!
Irták.
Két nagy és fontos körülményről tett tanubizonyságot. Az egyik az:
miként, hova és mikor temették el a zsidók a megölt keresztyén szüz
holttestét.
Április 1-én történt, Eszter eltünésének napján. Férje, Cseres András,
alkonyattájban hazajött Tokajból a szőlőmunkából, megvacsoráltak,
lefeküdtek. Aludtak is már egy sort, a mikor ő nagy zugásra felébredt.
Házuk szemben van Grószberg Leóék házával. Az utcza csak öt ölnyi
széles. Kinéz az ablakon, hát Grószbergék háza előtt és udvarán nagy
csomó zsidó seregel. Jönnek-mennek az udvaron is és különösen a kertben.
Idegenek és eszláriak vegyesen.
– Hány zsidó volt ott?
– Nem egy, kettő, három; se nem tizenhárom; több volt az még
huszonháromnál is. A jó Isten számlálta meg őket.
Csaknem versben beszélt a jó asszony a törvényszék előtt.
Megütközött a zsidók e nagy gyülekezetén. Leszállt az ágyról, az ablak
alatt volt egy láda, arra térdelt s ugy nézte a zsidókat. Nem ismerte
őket. Csak Szüszman Jakabot ismerte fel. A holdvilág szépen sütött. Egy
csuf idegen zsidó is volt köztük. Borzas, szőrös, bozontos sapka a
fején, térdig harisnya a lábán, hosszu kaftán a testén, mint a papok
reverendája.
Megismerte Grószberget is, a mint tipegett, jajgatott s a kezeit
tördelte.
– Istenem, mit tettünk, mit cselekedtünk?
Odament hozzá a bozontos sapkáju idegen zsidó s a vállára veregetett.
– Ne félj semmit, nem lesz belőle semmi baj!
Grószberg akkor bement a szobába, de nyomban megint kiment a kertbe. Egy
kiáltás hangzott:
– Hozd a villát, kapát és ásót!
Ki kiáltotta ezt: nem tudja. De vitték a szerszámokat s a kertben ástak
velük. A kapa le is esett a nyeléről, mert tágan állt rajta s ott a
kertben ütötték nyelére ujból.
Valami fél óráig nézegette őket az ablakon át s odaszólt a férjének:
– Kelj fel csak, nézz körül, mit csinálnak a zsidók!
A férj azonban nem kelt fel, tovább aludt. Csak annyit mondott az
asszonynak:
– Hagyj nekem békét, én alhatnám. Ha dolgod van velük, eredj magad!
Azonban ő se ment. Megunta a látványt, visszament ágyába s aludt
nyugodtan reggelig.
Ime, ez az egyik tanuság.
Se reggel, se azután soha el nem mondta a zsidók ez éjjeli sereglését se
férjének, se másnak, se a szomszédoknak, se Grószbergéknek. Ezt maga is
beismeri, de férje, Cseres András is hüségesen bevallja a törvényszék
szine előtt.
De hát hihető ez az éjjeli jelenet?
Még a vérvád őrjöngő hirdetői se hittek el belőle egyetlen szót se.
Mulattak a menyecske eleven képzelődésén s vakmerő nyilatkozatán. De
azért a sajtó komolyan használta fel.
Valami csakugyan történt azon az éjszakán Grószbergéknél.
Emlékezünk ugyanis, hogy Solymosi Eszter eltünésének napján, este néhány
zsidó összejött a zsinagóga pitvarában valami italmérési viszálykodást
kiegyenliteni. Ott volt Grószberg is, Szüszman is.
Szüszmannak volt egy beteg gyermeke. Volt Weiszstein Lázárnak is.
Szüszman megkérte Grószberget, hogy hajnalban vigye el kocsiján kis
betegjét Nagy-Kállóba Józsa András megyei főorvoshoz, a ki nagy
tudományáról és szerencsés gyógyitásáról hires volt több vármegyében. El
is vitte. Kora hajnalban indult el vele a Weiszsteinék kis betegjével.
Ebben az ügyben tanácskozott Grószberg a másik hét zsidóval. Ezek el is
kisérték hazáig. Ezeket csakugyan láthatta Cseres Andrásné. De ásóról,
kapáról, bozontos fejü idegen zsidóról, Grószberg jajgatásáról szó se
lehetett. Mindezt a szájas menyecske tizenöt hónap mulva gondolta ki. S
bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja is segitett neki ezt
kigondolni.
S mindezt azért, hogy a vérvád annál jobban megerősödjék a szüzölő
zsidók ellen.
A másik tanuság talán még érdekesebb. Ezt igy adja elő Cseres Andrásné:
Ama pénteki napon, a mely a csonkafűzesi holttest felbukkanását
közvetlenül megelőzte, ő átment Grószbergékhez, a kik boltosok, hogy egy
darab szappant vegyen hitelben. Éppen akkor jött haza valahonnan
Grószberg Leó s azt mondta tőle pár lépésnyi távolságból feleségének:
– Eredj Jakabhoz, vedd át tőle a ruhát, vidd el a nagyfalui fűzeshez s
ott add át.
Az asszony durczásan azt felelte:
– Én nem megyek, eredj a fekete fenében te magad.
Grószberg erre odament a feleségéhez, szeliden megfogta s nyájasan igy
szólt hozzá:
– Eredj csak. Előbb menj, öltözzél fel.
Ezt azért mondta, mert az asszony egy tehénganéjba lépett s e miatt
papucsa piszkos lett. Cseres Andrásné e beszédet hallva, nem is kért
szappant, hanem a zsidó asszonynak segitett öltözni s papucsát ő
törülgette meg. Az asszony azután elment. Cseresné nem látta, hogy ruhát
vitt volna valami csomagban magával.
Egész nap nem látta Grószbergéket. Napnyugta felé megint átment hozzájuk
szappanért. Éppen akkor jött haza az asszony. Oly későn, hogy mindjárt
sábesz lett, a mi azt jelenti, hogy nemsokára feljött a csillag.
A férj azzal fogadta a feleségét:
– Hol voltál ily sokáig? Azt hittem, már a Tiszába fuladtál!
– Nem tudtam a nagyfalui fűzesnél a ruhát átadni, le kellett mennem a
löki fűzeshez.
– Megmondtad-e, hogy felöltöztessék a holttestet? És hogy miként kössék
kezére a föstékes kendőt?
– Megmondtam!
E beszélgetést hallotta Cseres Andrásné. Igy adja elő legalább.
Ez volt a vallomás tartalma.
A községbiró rögtön futott Cseres Andrásnéval a szolgabiróhoz, a ki már
jó előre értesitve, ott volt éppen Tisza-Eszláron. A szolgabiró
jegyzőkönyvet vett fel s azt gyorsfutár által beküldte Nyiregyházára az
alispánhoz, az alispán pedig még ugyane napon déltájban értesitette a
törvényszéki elnököt s áttette hozzá az iratokat.
Már junius 19-ike óta folytattuk naponként a nagy per nyilvános
tárgyalását. E napon is ülés volt reggeli nyolcz órától délutáni két
vagy három óráig.
Az elnöknek a törvények szerint az lett volna kötelessége, hogy e
közbejött esetről nyilt ülésen értesitse a törvényszéket, a
vádhatóságot, a védőket s a vádlottakat. Nem ezt tette. Hanem azt tette,
hogy nyomban felhivta Bary aljegyzőt, mint vizsgálóbirót, menjen
Tisza-Eszlárra s hallgassa ki Cseres Andrásnét. Bary aljegyző pedig
nyomban végzést hozott, elrendelte saját uri személyének Eszlárra
utazását, s erről irásban értesitette még a törvényszék nyilt ülésén a
közvádló királyi főügyészi helyettest. Hogy ez is utazzék vele, ha akar,
Eszlárra. Ha nem akar, azzal se törődik.
Ilyen gyorsaságot nem ismert eddig Európa.
Tisza-Eszlár és Nyiregyháza között se vasut, se táviró, se távbeszélő, a
távolság pedig 20–22 kilométernyi a használt utakon s Eszlárhoz
Tisza-Lök is vagy 7–8 kilométernyi út.
Cseresné jelentkezik a községi birónál reggeli 8 órakor. Elbeszélgetnek,
ha nagyon sietnek is, legalább egy óra folyásáig. Ha a szolgabirót
lóhalálában értesitik is, s az sebten Eszlárra jön is: eltelik másfél
óra. A jegyzőkönyv felvétele legalább egy órai munka s ez alatt a
jelentést is meg kell irni s levélboritékba tenni az alispánhoz.
Délelőtt tizenegyre jár az idő, mikor a lovas legény a levéllel elindul
Nyiregyházára. Odaér déli 12 órára, az alispán már bizonyosan várja. A
levelet átveszi, feltöri, elolvassa, iktatóba küldi, a törvényszéki
elnökhöz szóló átiratot megfogalmazza, leiratja s a kiadóhivatal különös
gyorsaságával elküldi. A törvényszéki elnök tárgyaláson van. Mindegy. A
küldeményt beviszik hozzá, elolvassa, elnöki iktatójába bevezetteti, s
az utasitást megfogalmazza, leiratja s aláirja a vizsgálóbiróhoz. A
vizsgálóbiró is elolvas mindent s végzést hoz, azt leiratja és egy
példányban a végzést már délután egy s két óra közt a közvádlónak kezébe
juttatja, a ki szintén a tárgyaláson van elfoglalva.
No hát ez a munka nem rendes munka. Ha császárt gyilkolnak meg, vagy ha
Szent Péter temploma gyulad ki: még akkor se fejtenek ki ekkora
gyorsaságot az aluszékony, vagy fejükvesztett hatóságok. Szentül meg
voltunk győződve, hogy az egész Cseresné-féle dolgot Farkas Gábor
községbiró jó gondosan már az előző napokban elcsinálta, s rendbehozta s
junius 23-án csak a külső alakot adták meg neki.
Az asszony nyelves, bátor és fontoskodó. Ha ő az 1882. évi április 1-e
és 2-ika közti éjszakán látta volna az összesereglett idegen zsidókat, a
hogy képzelete szerint Solymosi Eszter holttestét Grószbergék kertjében
elásták: vajjon várt volna-e ennek elmondásával 15 hónapig? El lehet-e
azt gondolni, hogy erről se férjének, se másnak, se a hatóságnak soha
egyetlen szót se mondott volna?
És azután Grószberg és felesége jól tudták, hogy Cseres Andrásné
tökéletesen érti és beszéli a falusi zsidók nyelvét. Velük rendszerint
zsidóul beszélt, ha a boltba valamiért betért, vagy mosni, kapálni náluk
napszámban volt. Vajjon elképzelhető-e, hogy előtte és jelenlétében
beszélgettek volna junius 16-án arról, hogy a zsidó asszony vigye el a
tutajosok számára Solymosi Eszter ruháját, hogy abba az idegen
holttestet felöltöztessék?
Cseres Andrásné azt beszéli a biróság előtt, hogy a nép gyakran zúgott
Tisza-Eszláron a zsidók ellen. Ez igaz lehet. De legjobban zugott 1882.
évi május és junius hónapokban. És épen akkor beszélt volna előtte a két
zsidó nyiltan a legnagyobb és legveszélyesebb titokról: Eszter
ruhájáról.
Bolondság!
Ha van hamis tanu a világon: Cseres Andrásné hamis tanu. S hamis
tanuságának tartalmát is durva parasztos furfanggal gondolták ki.
Hiszen csak parányi birói ész mellett is Grószbergék kertjét meg kellett
volna vizsgálni, vajjon hát ott porladnak-e az eltünt lányka csontjai? S
azután tovább kellett volna nyomozni, vajjon ki az a Jakab, a kinél
Eszter ruhái vannak? Ha pedig csakugyan ott voltak valamelyik Jakabnál:
hát miért nem szállithatta az a Jakab azt a ruhát Herskóhoz és Matejhoz
s miért kellett volna ebbe Grószbergéket is és Cseres Andrásnét is
beavatni?
A titkos tanács gyanut akart a tömegben a zsidók ellen támasztani s a
gyanut meggyökereztetni s terjeszteni akarta oly módon, melylyel a tömeg
agyához legkönnyebben oda lehet férkőzni. Erre szolgált a ruhaátadás
ötlete is.
Ám Herskó minden ijedtsége és gyávasága daczára se merte Grószbergnét
egyenesen és határozottan gyanusitani. Csak annyit mondott, hogy némileg
ő hasonlit ahhoz a nőhöz, a ki a ruhát a Tiszán át a ladányi partra
vitte. E rávallás semmivé tételére elég volt a különben is bátor
Grószbergnének határozott, kemény tagadása s megdöbbentő szembeállása.
Nem birt ő vele még Cseres Andrásné se.
Valami más terhelő jelenséget is kellett tehát Herskó ingadozó
nyilatkozatán Gószbergné ellen keresni. Ez a más jelenség Cseres
Andrásné tanusága lett volna, ha beválik.
Grószbergnét gondosan kikérdeztük: mi birhatta Cseres Andrásnét a
terhelő vallomásra?
Azt felelte, hogy Cseresnével mint szomszédok mindig jó viszonyban
voltak, de 1883-ban ő márcziusi csirkéket költött és nevelt, de csirkéit
Cseres Andrásné disznaja mind fölfalta. E miatt ő a községi biró előtt
megperelte, kinek szavára akként egyeztek ki, hogy Cseres Andrásné a
kárt napszámmal leszolgálja. De nem tartotta meg az egyezséget s e miatt
is viszálykodtak s később mindennapos lett köztük a viszály a miatt is,
hogy Cseresné malaczai az ő burgonyáját a földből kiturták. Igy lett
haragosa Cseresné.
S vajjon ő biró elé merte volna-e idéztetni Cseresnét merte volna-e
holmi csirke és burgonya miatt biróilag zaklatni, ha Cseresné ily
borzasztó titkokat tudott volna ő róla? Inkább tyukkal, kalácscsal,
pénzzel, jó szóval tartja éveken át, semmint okot és alkalmat adjon
Cseresnének a nagy titok elárulására.
Ez az ok a leghevesebb zsidó-gyülölőt is lefegyverezte. Az emberek
lelkiállapota is a természet törvényeinek tárgyias nyilatkozása. E
törvényeket pedig agyonfeleselni nem lehet, a mikor ilyen világosak.
Különös gondot forditottunk arra is, miként és mikor határozta el magát
Cseres Andrásné erre a vallomásra? Miként tudja érthetővé tenni
késlekedését s több mint egy éven át való hallgatását? A hamis tanu, ha
eszes, nagyon vigyáz ugyan minden szavára, de nyilvánvaló volt, hogy a
menyecske bőbeszédü, nagyon szeret fecsegni, bizton reméltük, hogy nyujt
valami felvilágositást.
Nyujtott is.
Azt mondta: folyt már néhány napon át Nyiregyházán a nagy per
tárgyalása, mikor Tisza-Eszláron az a hir terjedt el, hogy a perben a
zsidók nyernek, a keresztyének pedig vesztenek. Ez ösztönözte arra, hogy
tanuskodjék. Azt gondolta, pokolra jut különben a lelke.
Azt kérdeztem:
– Mit ért az alatt, hogy a keresztyén veszit, a zsidó pedig nyer?
Szójátékkal felelt:
– Azt értem, hogy a keresztyénség veszitette el Esztert, pedig a zsidók
vesztették el s most mégis a keresztyéneket nyomják.
– Honnan tudja, hogy a zsidók vesztették el őt?
– Csak a zsidóknak kellett elveszteni. Hallottam én ezt.
A magyar népnyelv a birói kivégzés helyét vesztőhelynek nevezi. Ez a
szó: elveszteni, – két jelentésü. Ha valakinek rossz üzletben kárba megy
a pénze, vagy valakinek meghal a felesége vagy fia, igy mondják:
elvesztette pénzét, elvesztette feleségét, elvesztette fiát. – Ez a szó
egyik jelentése. Ez értelemben mondja Cseres Andrásné, hogy a
keresztyénség elvesztette Solymosi Esztert.
De elveszteni azt is jelenti: valakit életétől szándékosan megfosztani.
Méreggel, fegyverrel, éheztetéssel, kinzással vagy egyéb tudatos
erőszakkal kioltani az életet. Elvesztés az is, a mikor birói itélet
alapján valakit akasztófán vagy nyaktilón kivégeznek. Igy értette Cseres
Andrásné, mikor azt mondta, hogy a zsidóknak kellett elveszteni Solymosi
Esztert.
Nem hittem ugyan, hogy csupán a babonás hit birta rá Cseres Andrásnét a
hamis tanuskodásra, hiszen a nyilvános tárgyalás folyamán a titkos
tanács tetemes számu hasonló tanut állitott a biróság elé, valamennyit
pedig nem vezette a babonás hit, de azért beszédéből mégis kitünt, hogy
a vérvád babonája mélyen gyökeredzik a lelkében.
A lelkekben ma is dolgozik még a babona. Nem annyira, mint a
boszorkányhivés elmult korszakában, de azért a felfogásra,
gondolkozásra, képzelődésre, sőt még a tanuskodásra is van hatása.
Kivált ha vallási vagy felekezeti indulattal tud szövetkezni.
Cseres Andrásné érzései s ösztönei közé befurakodott a vallási és
felekezeti indulat is. Bizonyitja ezt az a kijelentése, hogy őt a
tanuságtételre a zsidók győzelmétől s a keresztyének bukásától való
félelem birta. Eszes asszony volt. Könnyü szerrel rá nem tudták venni a
tanuskodásra. Ha a tanuskodás könnyen állt volna nála: nem várt volna
azzal tizennégy hónapnál tovább. Csakis azzal birták rá, hogy ő mentheti
meg a keresztyénséget.
Az ő tanuskodása egyébiránt a tisza-löki titkok közé szorosan véve nem
tartozik. Csak azért ismertettem itt, mert az ő beszéde Grószberg Leóné
tanuskodásával függ össze, – az pedig csakugyan a tisza-löki titkok
egyike, a hogy’ Grószberg Leónét a mesebeli áltetem felöltöztetésébe
belekeverték.
VI.