Rögtön tele lett a szája vérrel.
Vizet hoztak neki, hogy száját mossa ki. Azután a csendbiztos azt
parancsolta: igyék vizet. Karanczai hozta a vizet kancsóban. A kancsó
azonban eltörött s akkor vederben hozta. Ő ivott. Ha nem ivott,
töltötték bele a vizet. Utóbb nem tudott lábán állni, elesett a földre.
Ott a vizet kihányta. Ezután ujra a csendbiztos elé állitották, ki
tovább folytatta a faggatást. De ő csak azt mondta: ő nem tud semmit.
Ekkor három vagy négy pohár keserüvizet kellett innia. A csendbiztos
nagyon haragos volt s haragjában megivott két pohárka pálinkát.
Sőt még őt is megkinálta pálinkával, de ő nem fogadta el.
Ujabb faggatás következett, de ő következetes maradt. Ő mást nem
mondhat, mint a mit eddig mondott. Ekkor kezét zsineggel hátrakötötték s
egyik halántékán Karanczai megfogta a haját s a hajánál fogva föl
akarták emelni. A hajhuzás épen a halántékon a legfájdalmasabb. De nem
tudták fölemelni, mert a haja kiszakadozott.
Ezután se vezetett sikerre a faggatás.
Ekkor azt parancsolták neki, vetkőzzék le. Le kellett vetkőznie
anyaszült meztelenre. Kivezették a szomszéd szobába. Az vastagon tele
lett hintve szalmával. Azt parancsolták: feküdjék le a szalmára.
Rémületében azt gondolhatta: megpörkölik, mint a hizott disznót. De nem
tették. Inkább rémitgetés volt az egész. A mint ott a szalmán feküdt
meztelenen, megint felszólitotta a csendbiztos, hogy valljon. Ha nem
vall, lábánál fogva fölakasztja.
Fogel már ezt is hitte kinjában és rémületében, de azért Smilovics hamis
tanuságát még se tette magáévá.
– Holttestről semmit se tudok. Hallgassák ki tanuimat.
Ezt ismételte untalan.
A csendbiztos ugy látta, Fogel el van szánva a halálra inkább, semmint a
tetemusztatás bárgyu meséjét erősitse meg. Abbanhagyta tehát a további
nyaggatást és erőltetést. A további kinzást már nem vélte czélszerünek.
S azután felelőssége is eszébe jutott némileg. Bánjék el tovább a
zsidóval a vizsgálóbiró, ha ugy akarja. Hiszen neki még csak
kihallgatnia se lett volna szabad.
Fogel felöltözött. De a csendbiztos parancsára rögtön mennie kellett
Tisza-Eszlárra a vizsgálóbiró elé. Karanczai vitte a vallatás
sikertelenségéről az izenetet.
Jellemző volt az Eszlárra vonulás módja is.
Mikor felöltözötten az udvarra kilépett Fogel, egy talyiga már készen
állott, egyes ló eléje fogva, az ülésben Karanczai és egy szolgabirói
hajdu ült s egy pandur lóháton. A parancs az volt: a ló orra előtt
kergessék Fogelt.
Mig a városból ki nem értek, rendes lépésben mentek. Azután ügetésre
fogták. Elől Fogelnek kellett futni a pandur lova előtt, a pandur után a
talyiga Karanczaival. Fogelnek valósággal futnia kellett, különben nyaka
közé és inaira huznak a karikással. Igy fenyegették s Fogel elhitte ezt.
A tisza-löki szolgabirói lakástól a tisza-eszlári községházáig épen 8
kilométernyi az út. Julius 21-én éktelen meleg volt s nagy por az egész
uton. Fogel a tyukólban egész éjjel nem aludt, egész éjjel és egész nap
nem evett, folyton faggatták és gyötörték, annyi vizet itattak vele,
hogy kinjában a földön fetrengett, s ily állapotban a pandur lova előtt
kellett futnia több mint egy földrajzi mérföldön át.
Minő durvaság ez! Minő törvénytelenség ez! Minő vakmerő bűn az
igazságszolgáltatás embereitől!
Eszláron a grófi kertben volt elzárva estélig. Éjjel Nyiregyházára
kisérték társaival. Szomoru volt ez az éjszakai út, melynek részleteit
később beszélem el.
Julius 22-én hajnalban érkeztek Nyiregyházára. Ott Fogelt egyes kicsiny
börtönoduban magánosan helyezték el. Itt volt 12 napig, augusztus 2-ig.
A faggatás itt is tartott, Smilovicsot itt is szemébe állitották. A
vizsgálóbiró csak abban erősködött, hogy fogadja el Smilovics állitását,
a mely szerint ennek Eszeny körül nyolczvan forintot adott a holttest
szállitásáért.
Nem fogadta el.
De most már ismerte a vádat s magányos odujában volt ideje és alkalma
végiggondolni tutajutján s visszaemlékezni az út minden napjára és
éjszakájára. Huszonnegyed magával tutajozott, volt hát tanuja elég, a
kikkel másuttvoltát – az alibit – igazolni tudta. Okos ötlet támadt
elméjében.
Egyik szembesitésnél azt mondta Smilovicsnak:
– Mondd meg hát, melyik napon adtam én neked 80 forintot?
S odafordult a vizsgálóbiróhoz.
– Mondja meg ezt nekem a tekintetes úr is!
Smilovics és a tekintetes ur egymásra néztek. A napot egyik se tudta. A
meséből kifelejtették. Nem jutott eszükbe eddig napot határozni s azt a
mesébe beilleszteni.
Smilovics és a tekintetes ur együtt bementek más szobába s ott hosszu
ideig tanakodtak. Azután visszajöttek és Smilovics csakugyan mondott egy
napot. Hogy azon a napon hol jártak: jól tudta Fogel s nyomban, most már
harmadszor, kérte alibi-tanuinak kihallgatását.
Hiába kérte. Utóbb is csak három tanut hallgattak ki, kikre már
hivatkoztam. Popovics, Hörka és Horba Bazilt. Ezek feleletét is csak
nagy általánosságban jegyezték föl. Mind a három igazolta Fogelt.
Valószinüleg még meggyőzőbben igazolta volna a többi husz tanu. Ezek
megkérdezéséről csak akkor lett volna joga a vizsgálóbirónak lemondani,
ha Fogelt mint ártatlant elbocsátja.
Azonban a vizsgálóbiró nem ártatlan zsidót keresett, hanem bűnös zsidót.
Dehogy bocsátotta el Fogelt. Sőt külön sötét egyes oduba zárta el
tovább, mint három hétre.
Rettentő erőszak! Csupán elitélt bűnöst lehet és szabad ekként gyötörni
s azt is csak akkor, ha a börtön rendet veszélyesen forgatja fel.
Vizsgálati foglyot soha se szabad, bármit csinál. Ha embert öl a
börtönben: akkor sem szabad. Előbb birája elé kell állitani s elitélni.
Azt hitte a vizsgálóbiró, hogy a sötét egyes odu majd megtöri a sáfárt.
Hiszen szabadsághoz szokott ember számára iszonyu gyötrés is az. Nem
látni embert, nem látni napvilágot heteken át! Csakhogy az igazságért
meg kell jegyeznem, hogy e hihetetlen eljárásban még vétkesebb volt a
királyi alügyész, ki első sorban felelős azért, a mi a börtönben
történik.
A sáfár nem tört meg, hanem a helyett megbetegedett. Sulyos és fájdalmas
betegség lepte meg az agyonkinzott s már élemedett 50 éves embert. A
törvényszéki orvos járt hozzá. Azért mégis benthagyták a sötétben három
hétig.
Utóbb, mint emlitém már, Egressi Nagy László királyi ügyész kezéből
kivették az ügyet s Havas Imre királyi ügyészre bizták. Ez a budapesti
törvényszék királyi ügyésze volt. Országszerte tudták, hogy a zsidók
iránt nagy ellenszenvet táplál s abból nem csinál titkot. Rideg és
szigoru felfogás vezette mindenben. De a mellett erős jogérzet s nagy
kötelességtudás élt benne. S alig tette be lábát Nyiregyházára s alig
ismerkedett meg ott az emberekkel és viszonyokkal: a sok erőszak és
törvénytelenség láttán lelke elborult. Rögtön erélyesen fogott a dolgok
rendezéséhez. A vizsgálóbirónak meg nem engedte a börtönökben való
szabad kalandozást. Fegyelemre szoktatta a börtönőröket. Karanczait is
rendre tanitotta s egy pillanatig se engedte meg a tisza-lökihez hasonló
nappali s éjszakai kirándulásokat. Meghallgatta a panaszokat s orvosolta
a jogtalan sérelmeket.
Fogel is jelentkezett nála panaszra. Meghallgatta őt is. Az agyongyötört
sáfár elmondta az eszlári és tiszalöki kinzásokat. Megkérdezte ezekre
nézve Karanczait is, a ki előtte őszintén bevallotta az eszlári és
tiszalöki vallatások minden részletét: – a disznóólat, a tyukólat, a
vizzel itatást, meztelenre vetkőztetést, bántalmazást s mindent.
V.
(Grósz Márton vallatása. – Klein Ignáczot gyötrik, sanyargatják. –
Solymosi Eszter ruhájának kérdése. – A községi biró Buchtánét akarja a
vádba keverni. – Grószberg Leóné. – Cseres Andrásné jelleme. – Hamis
tanu. – Tanuságtételének részletei.)
– – A tiszalöki titokra tartozik Grósz Márton és Klein Ignácz vallatása
is. Elég részletesen adta elő a nyilt törvényszéki tárgyaláson szomoru
kalandját mind a kettő. A tárgyalás tizenharmadik napján, julius 5-én
került rájuk a sor.
Az előző 1882-ik év julius 17-én, hétfőn, a vizsgálóbiró minden felnőtt
zsidó férfit berendelt Eszláron a községházához. Ott volt akkor már
Smilovics. Az volt a feladat, hogy Smilovics megmutassa, hogy a zsidók
közt ki az a Grósz és ki az a Klein, a ki az ő hamis vallomása szerint
Tisza-Szent-Mártonban a holttestet hurczolta. A vizsgálóbiró valóságos
szinjátékot rögtönzött, hogy a felismerést biztositsa.
Ha Smilovics igazán beszél, erre semmi szükség. Hiszen akkor jól ismerte
Grószt is, Kleint is s nem kellett a felismerés végett őket vagy
harmincz zsidóval összekeverni és Smilovics elé ugy állitani. Az igazság
azonban az, hogy Grósz és Klein sohase volt Szent-Mártonban és sohase
szállitott holttestet s mind a kettő tökéletesen igazolta junius 9-től
12-ig való otthonlétét, vagyis a jogtudósok ugynevezett alibijét.
Szentül meg vagyok győződve, hogy Smilovicsra holttestszállitókként ugy
akarták Grószt és Kleint rátukmálni, hogy Smilovics még maga se vegye
észre, miként történik a dolog.
Smilovics azt mondja, egészen véletlen dolog, hogy ő épen Grószra és
Kleinra utalt. Ép ugy utalhatott volna másra is. Valakire kellett
utalnia. A kényszerités alatt s mások kinzatásának láttára saját apjára
is rávallott volna.
Grósz nem hitte, hogy véletlen az egész. Ő vakmerő nyiltsággal beszélte
el a törvényszék előtt, hogy ő rá és Kleinra Ónody Géza eszlári birtokos
és országgyülési képviselő különösen haragudott. Ónody Géza az időben
különös mozgékonyságot fejtett ki a zsidók elleni gyülölség szításában,
a vérvád vizsgálata alatt rendszerint ott volt a vizsgálóbiró
társaságában, julius 17-én is jelen volt a községházánál, mikor a
zsidókat oda csőditették, tehát ő szentül hiszi, hogy valamely módon
Ónody Géza haragja volt az az ok, a mely Smilovics figyelmét ő ellene és
Klein ellen irányitotta.
Van-e, vagy nincs igaza ebben Grósznak: nem lett kideritve. Se Ónodyt,
se a vizsgálóbirót e tárgyban nem hallgatta ki az itélőbiróság. Grósz
állitása puszta állitás maradt. Smilovics maga is, mint emlitettem,
véletlennek mondja Grósz és Klein kijelölését.
Tény azonban, hogy Grószt és Kleint külön állitották s a többi zsidóktól
elkülönitették. Smilovics bent volt a községházban s annak ablakján
nézett ki. Grósznak és Kleinnak azt parancsolták, hogy külön állva
nézzenek az ablak felé, még pedig nyitott szemmel a nyári napba
nézzenek. Mind a kettő panaszkodik, hogy ez a kényszeritett napbanézés
több perczen át kinos dolog volt. Smilovics akkor mondta, ime, ez a
Grósz s ez a Klein szállitotta fakó szekéren Tisza-Szent-Mártonhoz a
holttestet.
Este kilencz óra után nagy szélben és porban Grószt és Kleint
elhajtották Tisza-Lökre. A pandurok lova előtt kellett gyalog járniok s
éjjeli tizenegy óra tájban értek oda. Grószt a tyukólba zárták
éjszakára, Kleint a lóistállóba.
Grósz élénk szinekkel adja elő, minő kinos és utálatos állapot
ötven-hatvan tyukkal együtt férgekkel teljes tisztátlan tyukólba tölteni
az éjszakát.
Másnap kedden, julius 18-án kezdődött az igazi faggatás.
Grószt se fogházőr, se pandur, se csendbiztos nem nyaggatta. Csak a
vizsgálóbiró beszélt vele. Részint fenyegette, részint édes
kecsegtetésekkel biztatta, hogy vegye magára a holttest szállitását.
Grósz különben is makacs és indulatos természetü ember volt, haraggal és
kereken utasitott el magától minden gyanut és ráfogást. Smilovicsot
mikor ez szemébe mondta a vádat, kegyetlenül összegazemberezte. A
vizsgálóbiró nem is sokat bajlódott vele ez után. Még e napon
visszakisértette Eszlárra s ott valami sötét helyre, pinczébe vagy hova
elzáratta. Julius 19-ét és 20-át a sötét oduban kellett töltenie éjjel
nappal.
Kleinnal másként bántak. Hozzá több reményt kötöttek. Hogy tőle
kierőszakolják Smilovics hamis vallomásának megerősitését, ahhoz jobban
biztak.
A vizsgálóbiró nagyon csalódott. Klein bátor, önérzetes, okos férfiunak
bizonyult.
Az első szembesités történetét csaknem szóról-szóra igy adja elő julius
17-ről:
Grósz után rákerült a sor. A mint a községház szobájába behivták s ott a
vizsgálóbiró közölte vele Smilovics vádját, ő azt mindjárt szemtelen
hazugságnak jelentette. A vizsgálóbiró haragosan rivallt rá.
– Hát maga, jó madár, igy mer beszélni?
S parasztos módon, kemény káromlással szidta. Klein nem ijedt meg.
– Ejha, – ugymond, – még azt se hittem volna ám, hogy vizsgálóbirótól
ily szavakat lehessen hallani!
– Még azt meri mondani? Hiszen itt van a vallomás arról, mit
cselekedett. Az a vád terheli, hogy ilyen meg ilyen lóval és szekérrel
holttestet szállitott Tisza-Szent-Mártonba s ott átadta azt
Smilovicsnak.
Klein egészen jóhiszemben azt feleli:
– Méltóztassék csak annak a falunak a nevét még egyszer elmondani, hogy
el ne felejtsem. Szeretnék ráemlékezni: voltam-e valaha abban a faluban.
A vizsgálóbiró gunyolódásnak vette e szavakat.
– Mindjárt pofon vágom!
Klein odatartotta az arczát.
– Méltóztassék!
Ez már gúny volt. De ez ugy meglepte a vizsgálóbirót, hogy fenyegetését
be nem váltotta. E helyett tovább folytatta a faggatást:
– De azt elismeri, hogy ott járt Tisza-Szent-Mártonban?
– Nem én. Soha hirét se hallottam ennek a falunak.
– Majd szemébe mondja Smilovics, a kinek ott átadta a holttestet.
– Azt szeretném én már látni!
Erre Smilovicsot behivták s ez a vizsgálóbiró szavaira csakugyan szemébe
mondta Kleinnak a tetemszállitási mesét. Kleinnak feltünt, hogy
Smilovics, a mig nek szemébe beszélt, egy perczig se tudott nyugodtan
maradni a szobában, hanem izgatottan fel és alá járkált s félve
huzódozva ejtette ki száján a hamis beszédet.
– Mert ő is kénytelen sorsban volt!
Igy jellemezte Klein a szembesitési jelenetet.
Ez még Tisza-Eszláron történt.
Az éjszakát s julius 18-ának délelőttjét Tisza-Lökön a lóistállóban
töltötte. Csak délután négy órakor ment be hozzá Karanczai s vezette őt
a gyümölcsös kertben levő pandurlakásba vagy üvegházba, a hol több
vádlott társát már annyira gyötörték. Ott a vizsgálóbiró várt rá.
– Klein, én jót akarok magával, – szólt a vizsgálóbiró – miért okoz
magának bajt? Ismerje be szépen a holttest szállitását, nem lesz ebből
semmi baja. Előbb-utóbb ugyis kénytelen lesz bevallani.
– Ha kényszerit – ugymond Klein, – akkor kénytelen leszek bevallani,
mert kinozni nem engedem magam, de igazság szerint én a szállitásról
semmit sem tudok.
A vizsgálóbiró Karanczaival visszavezettette a lóistállóba s Karanczai
ráparancsolt, hogy le ne feküdjék, el ne aludjék.
Este kilencz órakor megint jött hozzá Karanczai s elvitte egy szobába,
melynek két ablaka függönynyel volt bevonva – gyertya égett az asztalon.
A szobába Vay György csendbiztos lépett be s igy szólt hozzá:
– Te vagy az a jó madár?
– Én vagyok.
– Hát elismered-e, hogy a holttestet te szállitottad?
– Nem ismerem el.
– Hát engem ismersz-e?
– Nem.
– Dehogy nem, csak nézz rám jól.
Klein némi daczczal felelt:
– Látom tetőtől-talpig, még sem ismerem.
A csendbiztos nagyot káromkodott s kardját kirántotta. Klein megijedt.
– Inkább egyszerre vegye el az életemet, semmint kinozzon. Ha
kényszerit, magamra veszem a holttest szállitását.
A csendbiztos dühbe jött. Klein állát fölütötte s parancsolta
Karanczainak, hozzon be egy kupa vizet. Közben kegyetlenül káromolta a
zsidót.
Karanczai behozta a vizet s elővett egy sörös kancsó alaku literes
poharat s Kleinnak egymásután három pohár vizet meg kellett innia.
– Beszélj zsidó!
– Semmit se tudok mondani.
Tovább töltötték beléje a vizet s e közben elkezdték előtte beszélni a
tetemszállitó mese részleteit. Valami Bezdéd nevü falut is emlitettek,
hogy ő és Grósz ezt is utba ejtették, mikor Tisza Szent-Mártonba vitték
a holttestet.
Klein fülelt a beszédre, a mennyire tudott, de közbe rosszul lett.
Tántorgott, lábain alig tudott állani, egyszer a csendbiztos arczul is
ütötte, de a mikor már el akart esni, Karanczai megfogta, egy hosszu
karos ládához vezette, s arra leültette. A csendbiztos ekkor pálinkát
adott neki s ez némileg enyhitette rosszullétét.
Azonban a mesét csak tovább folytatták. Községeket soroltak föl
egymásután, hogy Klein és Grósz hol jártak, merre jártak. Elmondták,
milyen volt a kocsi, milyenek a lovak s miféle holttest. Utóbb Klein
kinjában azt mondta:
– Tudok már mindent, el tudom mondani az egészet.
Ebben a perczben, alig ejtette ki száján a szavakat, ott termett a
vizsgálóbiró. Klein ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró ott állott az ajtó
mellett. Róka Sándor pandur, a ki az egész eseménynél jelen volt, ugy
adja elő, hogy a vizsgálóbiró az ajtón kivül hallgatódzott mintegy
félóráig. Ennyi ideig tartott ugyanis az itatás, ijesztgetés és
mesélgetés. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Klein megtanulhassa,
emlékezetébe véshesse a mese részleteit.
Kétségtelenül igy történt a többi vádlott beoktatása is. S Matejnél,
Herskónál, Smilovicsnál egyelőre sikerült is, de Csepkanicsnál,
Fogelnél, Grósznál, Kleinnál nem sikerült. Test a kinzásnak, lélek a
faggatásnak ezeknél ellent tudott állani.
Kleinnál azonban csak hajszálon mult a dolog.
Ő egy pillanatban, mint láttuk, már elhatározta, hogy a mesét magára
veszi. Akkor volt ez, a mikor a vizsgálóbiró a szobába betoppant.
De Klein, a mint őt papirosával s irótollával meglátta, megint magához
tért.
– Én istenem, – ugymond, – nagy szerencsétlenség lesz ebből, nagy bajt
szerzek magamnak. Ártatlan vagyok én, miként valljak én magamra efféle
dolgot?
Kezeit tördelte. Tusakodott lelkében. Könyörögve fordult a
vizsgálóbiróhoz.
– Tekintetes biró ur, ne kényszeritsen olyasmire, a mit én el nem
ismerhetek.
A vizsgálóbiró türelmetlen volt már. Éjjeli tizenegy óra körül járt az
idő. Rárivallt Kleinra.
– Hát te kutya zsidó, még most se akarod elismerni?
Klein félt a gyötréstől, azt hitte, tovább nyaggatják. Elhatározta, hogy
vall.
A vizsgálóbiró elővette papirosát s elkezdett irni. Följegyezte Klein
vallomását.
Klein szóról-szóra elmondta mindazt, a mi a csendbiztos és a fogházőr
mesélgetéséből a fejében maradt. Grósz neve azonban sehogy se jutott
eszébe. Csak annyi motoszkált fejében, hogy neki egy eszlári zsidóval
együtt kellett a holttestet szállitani s mikor a vizsgálóbiró azt
kérdezte, kivel kocsikázott hát együtt? – igy felelt:
– Lichtman Jakabbal.
– Kinek a lovain?
– Az ő lovain.
S folytatta tovább a mesét szakványban. Ha már benne volt, ő se akart
ostobábbnak látszani, mint a többi mesemondó. De azért mégis
össze-visszakuszálta Herskó és Smilovics egész tudományát.
Elmondta, hogy éjnek éjszakáján értek valahová a Tisza partján. Talán
ott lehetett Tisza-Szent Márton. Lichtman azt mondta: itt álljunk meg,
fogja ki a lovakat, s adjon nekik enni. Ő ezt megcselekedte. Lichtman a
sötétben elment valahová, őt pedig elnyomta az álom, lefeküdt s elaludt.
Egyszer csak érzi, hogy valaki megtaszitja a lábát. Fölébred, fölnéz,
Lichtmant látja, a ki visszajött s őt fölébresztette. Fölkelt,
fölszerszámozott, kocsijával megfordult s hazatért Tisza-Eszlárra.
A vizsgálóbiró kérdezte.
– Hát miért jártak ott?
Erről a kérdésről jutott eszébe a mesének az a része, mely a
holttetemről szól.
– Ugy éreztem, valami holttest volt a kocsiban.
A vizsgálóbiró méregbe jött. Látta, hogy a zsidó összehadar mindent,
átabotába beszél s szavaira nem lehet adni semmit. Mérgében a zsidót
mellbe lökte.
Klein a lökésre leesett ülőhelyéről s eszméletét elvesztette. Se látott,
se hallott ezentul. Két kupa viz már gyomrában volt, megzavart
gyomoridegei pillanatilag már az agyát megtámadták. Karanczai s egy
hajdu megfogta, ketten kivitték s az istállóban az alomra lökték.
A vizsgálóbiró jegyzetei nem kerültek az ügy iratai közé. Julius 18-ról
nincs jegyzőkönyv, mely Klein vallomásáról szólna.
Ez természetes.
Klein elfeledte a mesebeli Grószt s e helyett Lichtman Jakabot
szőtte-fonta beszédébe. Ámde a vizsgálóbiró ekkor már igen jól tudta,
hogy ez az a Lichtman Jakab, a ki minden napjáról s napjainak minden
órájáról jegyzőkönyvet vezet, mindenhova tanukkal jár s minden tanuját
föl is jegyzi. Lichtman tehát oly fényesen tudta igazolni alibijét, mint
a déli napfény. Akkor pedig dugába dül Herskóék és Smilovicsék minden
ostoba meséje.
De még más jelentős ok is volt.
Smilovics Klein társa gyanánt nem Lichtmanra, hanem Grószra lett
beoktatva s azért a julius 17-iki tisza-eszlári szembesitésnél Grószt és
nem Lichtmant jelölte ki tetemszállitónak. Ezt most már valahogy vissza
kellene csinálni, Smilovics fejéből Grószt ki kellene venni, s helyébe
Lichtmant rátukmálni.
Csakhogy Smilovics is eszes és ravasz ember. Hátha egykor mégis magába
tér s az egész kihallgatási cselszövényt majdan elárulja a védőnek s a
törvényszéknek? Mi lesz akkor?
Mindezt meggondolta a vizsgálóbiró s azért jónak látta a Klein
vallomásáról szóló jegyzeteket összetépni és megsemmisiteni s azokról a
vizsgálat további folyamában mélyen hallgatni. Kihallgatta ő még Kleint
julius 28-án, szeptember 2-án és 17-én is, szembesitette is
Smilovicscsal akárhányszor, de többé neki a tiszalöki vallomást elő nem
hozta. Ám azontul Klein is megmaradt szilárdul az igazság mellett s a
mesének egyetlen részletét se vállalta magára, sőt alibijét teljesen
igazolta.
A vizsgálóbiró hát kudarczot vallott tetemusztatási meséjével.
Herskóból ugyan kierőszakolta, hogy ő átvette a holttestet Smilovicstól,
s e vallomást elfogadta s magára vette Smilovics is, Matej is, de odáig
már a vizsgálóbiró nem tudott eljutni, hogy hát Smilovics hol vette,
kitől kapta a holttestet?
Fógeltól nem kapta, mert ez minden gyanu alól kitisztázta magát.
Grósztól és Kleintól se kapta, mert ezek is tökéletesen igazolták
magukat. De ha magukra vállalták volna is a tetemszállitást, még akkor
se ért volna vallomásuk semmit, ha a holttest honnan való származása ki
nem derült volna. Erre pedig a vizsgálóbiró még csak nem is gondolt.
Honnan került tehát elő a mesebeli holttest?
Égből eredt? Földből támadt? Madár hozta? Szélvész sodorta?
Mit ér a titkos tanács furfangja, a vizsgálóbiró ügyeskedése s a
csendbiztos durvasága, vallató vize, hüvelykszoritó gyüszüje s férgekkel
teljes tyukóla, de mit ér Matej, Herskó, Smilovics minden beismerése is,
ha a főkérdésre nincs felelet?
A vizsgálóbiró azonban nem törődött a főkérdéssel; tovább botorkált a
maga tévelygő utain. Föltette magában, hogy a mesét kiegésziti azzal:
miként került az eltünt lánykának, Eszternek ruhája az idegen tetemre.
Herskó ugyanis azt beszélte julius 6-iki hamis vallomásában, hogy
Smilovics már Tárkánynál junius 11-én figyelmeztette őt, hogy a mikor
majd tutajával s a holttesttel Eszlár alá ér, ott egy barna arczu
asszony vár rá, a ki 30–35 éves életkoru lehet, egy csomó ruha lesz
nála, azt majd átadja s ebbe a holttestet fel kell öltöztetni. Igy is
történt. Déltájban haladtak el Eszlár alatt a tutajok. Herskó látta a
parton azt az asszonyt, a mint a folyamon nézegetett fel és alá.
Ruhacsomag a kezében. Herskóék csak délután 2–3 óra tájban kötöttek ki
Eszláron alul, de a folyamnak nem keleti oldalán, a hogy Eszlár fekszik,
hanem nyugati oldalán, a tiszaladányi parton. Ide csolnakon ment át az
asszony. Herskó elébe ment s átvette a ruhát. Az asszony e szavakkal
adta át: »Itt vannak ezek a ruhák, Jankel küldötte neked arra a
holttestre.« Az asszony zsidó nyelven mondta e szavakat.
Igy mesélt Herskó.
Nincs határa annak a bárgyuságnak, a melylyel a titkos tanács ezt
kigondolta.