szentje. Az állat pedig menekül a bajtól és fájdalomtól, a hogy’ csak
tud. Mit érne az a világnak, ha egy nyomoruságos tutajosban is halálra
kész hősi lélek laknék? Neki az evezőt kell huzni s a kormányrudat
tartani, nem pedig a thermopiléi szorost védelmezni, vagy Szigetváránál
Szolimán világverő török szultánnak utját állani. Azt az evezőt pedig
mindennap kell huzni, mert különben másnap már nincs kenyere se neki, se
éhező porontyainak. Könnyü Leonidásnak hőssé válni, a ki király volt s a
kinek országa volt. És Zrinyi Miklósnak is könnyü, a ki zászlós úr volt
s a kinek tizenhat vára és uradalma s nagy hadserege volt! Siró asszony,
éhező gyerek tőlük nem kért száraz falatot mindennap. S aztán nekik nem
is kellett Thermopilét és Szigetvárát évről-évre mindennap védelmezni.
Egy napon és egy halállal levetettek magukról minden gondot s egészen
elvégezték munkájukat, holott a nyavalyás tutajosnak kora tavasztól késő
őszig mindig huzni kell az evezőt, mert neki meg az a dolga. S a hősök
után megmaradt az ország is, a tizenhat uradalom is. De mi marad a
tutajos után? Zsiros kalap, elnyütt szürdolmány, foszladozó bocskor.
Ezek miatt nem érdemes hőssé lenni. S a hellének hős királyának s a
magyarok hős vezérének nevét ajkukra vették a történetirók és a
lantosok, elzengték s örökké zengik dicsőségöket minden nemzetnek s
minden korszaknak számára az idők végeig. De ki törődik a rongyos
tutajossal, ha még olyan nagy hős lenne is, mint amazok? Holttestét
gödörbe rugják; gödrét földdel befödik; a földet tavaszra ellepi a fű; a
füvet juh, kecske, disznó lerágja s azzal vége az életnek, a névnek és
emlékezetnek örökké.
Hőssé lenni nem szegény embernek való ipari foglalkozás.
– Mit tanultam én az életben?
Ezt a kérdést veti föl önmaga előtt vörös Smilovics. De meg is felel rá
e szavakkal:
– Jól enni, inni és aludni!
Hejh, te tutajos, – a te lelked tökéletessége még csak akkora, a mekkora
tíz ezer év előtt volt a te ősödé, a vademberé. De mégis akkora, a
mekkora majd csak néhány száz év mulva lesz unokádé, az agyon művelt és
éheztetett emberiségé. A messze multnak s a közel jövendőnek vagy te
igazi mintaembere. Önző és okos. A ki semmi mással nem törődik, csak
önmagával. Megvetésre méltó, de azért igazságát elvitatni nem lehet.
Talán jobb még, de semmi esetre se rosszabb, mint azok az urak, birák,
csendbiztosok és pandurok, a kik őt a disznóólba zárták s a kikről a
világ azt tartja, hogy ők az igazságot szolgáltatják ki.
IV.
(Mendelovics Niszen könnyü szerrel igazolja magát. – Fogel Amsel és
tanui. – Vallatása. – A tyukól. – Az egyiptomi harmadik és negyedik
csapás. – Fogel inkább meghal, semmint vallomást tegyen. – A pandur lova
előtt. – A sötét börtön.)
De mi történt hát Fogellel és Mendelovicscsal, a kiknek történetét eddig
még el nem beszéltük?
Mendelovicscsal gyorsan végezhetünk. Az ő története rövid.
Vajnági lakos, 44 éves életkoru zsidó. Van neje és négy gyermeke.
Tutajos sáfár. Eddig még nem állott törvény előtt. Erkölcsi
bizonyitványa jó.
Közvetlen tanu nem terhelte őt, még hamis tanu se. Csak Smilovics ejtett
ki száján annyit, hogy Fogel Amsel emlitette neki, hogy Mendelovics is
tudott a holttestszállitásról. Ezt julius 18-án mondta Smilovics s a
vizsgálóbiró nyomban elrendelte Mendelovics elfogatását. Másnap julius
19-ikén már elfogták és Nyiregyházára kisérték, julius 20-án pedig már
kivitték Tisza-Eszlárra s ott vallatóra fogták.
Nyugodtan s határozottan igazolta magát.
Haas nevü fakereskedő részére szállitott tutajokat.
Bustyaházáról május 19-én indult el. Tehát oly időben, a mikor még a
vérvád vizsgálatát a rendes biróság meg se inditotta, a mikor még se
zsidó, se biró nem is álmodhatott arról, hogy esetleg áltetem
csempészetére és usztatására is rákerülhet a sor. Junius 28-án ért
tutajaival Szegedre. Oda kellett az épületfa. Utközben látta Fogelt
Mező-Várban junius 5-én vagy 6-án. Fogelt különben már 7–8 éve óta
ismeri.
Házkutatás tartottak nála. Nem találtak nála semmi gyanus dolgot. De 40
forintnyi készpénzt találtak. Bary aljegyző ezt gyanusnak vélte. Ám e
pénz kérdését tisztába hozta. Haas fakereskedő könyvvezetője, Grünfeld
adott neki a tutajszállitási vállalat árában kialkudott dijként 300
forintot. Ebből 260 forintot kifizetett a tutajosoknak, 40 forint pedig
megmaradt saját dijaként.
Nem kinozták. Sokáig nem is faggatták. Minden állitása igaznak
bizonyult. A tetemsikkasztás koholói szerint se lehetett még szó
Mező-Váriban junius 5-én vagy 6-án a holttestről. Ez idő után pedig ő
nem találkozhatott se a szeklenczei tutajosokkal, a kiket Herskó
vezetett, se Smilovics tutajaival. Ezek mind később indultak s több napi
viziuttal jártak utána s őt el nem érhették, mert ő állandóan saját
tutajain tartózkodott.
Nem vált be tehát se vádlottnak, se tanunak.
Ostobaságnak bizonyult az a birói cselekmény, a mely szerint elfogták,
hurczolták, előzetes vizsgálati fogságba helyezték. Törvényesen még meg
se lehetett idézni a nyilvános tárgyalásra. Nem is idézték meg.
Fogel Amselnek más lett a sorsa.
Ez Fejéregyházán lakott Máramaros-Sziget mellett. Már idősebb ember, 50
éves, zsidó, van neje s hat gyermeke. Ez is tutajos sáfár s ez év
tavaszán Haas Miksa máramaros-szigeti fakereskedő tutajait szállitotta ő
is.
Julius 18-án, rendelték el letartóztatását, 19-én Nyiregyházára kisérték
s másnap őt is, mint Mendelovicsot Eszlárra vitték s 20-án vettek föl
vele először jegyzőkönyvet.
Elmondta, hogy május 30-án indult el tutajaival Máramaros-Szigetről s 6
kötésen 24 emberrel julius 6-án ért Szolnokra.
Junius 12-én, hétfőn érkezett Eszenybe s ott vesztegelt 23-ig. Ez idő
alatt valamelyik napon ment el Smilovics Eszeny alatt a Tiszán s ő
váltott is vele néhány szót. Határozottan visszaemlékezve, ez 18-án
vasárnapon történt. Ő parton állott, Smilovics a nagy vizen ment lefelé.
Smilovicsot tiz év óta ismeri. Odakiáltott hozzá a partról:
– Miért megy a nagy vizen?
– Kicsiny a tutajom s van elég emberem.
Ez igaz is. Meg nem terhelt tutajjal s elég emberrel az áradó nagy vizen
is biztosan lehet menni. Zátonytól, malomba vagy partba, vagy
sarkantyuba ütközéstől meg lehet a tutajt menteni.
Fogel és tanui tisztába hozták a tutajok egész utirendjét. Junius 4-től
8-ig időztek Mező-Váriban. Eszenybe érkezésük előtt 8-án, 9-én, 10-én és
11-én este Badallón, Kis-Aron és Vásáros-Naményon felül s Nagy-Lónyán
kötöttek ki s háltak meg, ugy értek 12-én Eszenybe.
Itt rakták meg a tutajaikat Bájer Herman kisvárdai fakereskedő részére.
Sümeghy Istvánnak a parton levő faraktárából 163 ölnyi tüzifát
terheltek, e miatt kellett ott annyi ideig vesztegelni.
Tanukra hivatkozott Fogel, a kikkel igazolni törekedett utazásának
napjait s naponként való hollétét.
Tanui első sorban tutajos társai voltak. Három ugynevezett oláh. Nevük:
Popovics Bazil, Horka Bazil és Hörba Bazil. Ezekkel ment egy tutajon.
Java idejebeli fiatal férfi mind a három s jóravaló embernek látszik
mind a három. Semmi gyanu se merült föl arra nézve, hogy valaki
megoktatta volna őket, hogy miként valljanak. Fogel nem tudta előre,
hogy őt miért fogják el s miért kisérik Nyiregyházára, Eszlárra,
Tisza-Lökre. A fogságból hivatkozott e tanukra, tehát ezekkel se ő, se
az ő utasitása szerint senki más előre nem beszélhetett.
E tanuk határozottan beszélnek mind első kihallgatásuk alkalmával, mind
a végtárgyalásnak junius 28-iki napján. Beszédjük összevág. Kijelentik
eskü alatt, hogy Fogel Máramaros-Szigettől kezdve lefelé mindig velük
volt. Különösen Eszenyben időzésük alatt junius 12-től 24-ig velük
töltött éjt és napot, a tutajtól sohasem távozott s ha élelemért ment a
faluba, oda is mindig másod- vagy többedmagával ment. Velük dolgozott
mindenben.
Igazolták, hogy Tisza-Kerecsenyben nem kötöttek ki, ott meg sem álltak,
hanem Vásáros-Naménytől megállapodás nélkül mentek a lónyai határig s
junius 11-én Nagy-Lónyán kötöttek ki s ugy mentek 12-én Eszeny alá.
Az eszenyi tartózkodást igazolja Bájer Herman kisvárdai kereskedő is. E
tanu a tárgyaláson nem csupán emlékezetből, hanem naplója segitségével
beszélt. Fogel Eszenyből irt neki levelet, ő 14-én ment Eszenybe s ettől
kezdve 24-ig jól tudja Fogel ottlétét. Hogy nappal mindig vele volt
Fogel, azt teljes biztossággal igazolja, mert a terhelésnél, az
ölfa-berakásnál mindig együtt volt a tutajosokkal.
Kihallgatták Csonka István eszenyi lakost, a Sümeghy-féle faraktár bátor
tekintetü kerülőjét is. Nyilt eszü kálvinista magyar paraszt. Fogelra
nem emlékezett határozottan.
– A nyáron át, ugymond, több csatában érkeztek oda zsidó sáfárok; egyik
több, másik kevesebb ideig volt ott, ő bizony nem tudja, melyik volt a
Fogel.
Igy beszéltek a többi kerülők is: Barta András, Halász Péter, Molnár
István. Semmi gondjuk a sáfárokra. Egyik sáfár olyan, mint a másik. Nem
barátkoznak ők semmiféle sáfárral.
Hol találkozhatott volna tehát Fogel Smilovicscsal?
Smilovics junius 5-től 14-ig Kerecsenynél állt tutajával. Fogel 11-én
ment el Kerecseny alatt, de nem állt meg. Itt tehát a holttest
csempészete fölött nem lehetett tárgyalni.
Fogel 12-től 24-ig Eszeny alatt állott tutajaival. Itt 14-én vagy 15-én
haladt el Smilovics az ő tutajával, de ő se kötött ki e helyütt. Az
összebeszélés tehát itt is lehetetlen volt.
Van még egy lehetőség.
Hátha a két sáfár junius 12-ikétől 14-ig éjszaka találkozott egymással?
Hátha vagy Smilovics ment át Kerecsenyből Eszenybe, vagy pedig Fogel
Eszenyből Kerecsenybe?
Csakhogy a két hely közti távolság a legrövidebb úton is 19 kilométer, s
a ki egész nap fát hord a tutajra: az ezt az utat gyalog oda-vissza 8
óránál kevesebb idő alatt meg nem teszi. Kocsija-lova nem volt egyiknek
se. A tutajosok mind azt állitották, hogy Fogel mindig velük aludt a
kalyibában. Junius közepén az éjszakai sötétség nem több hat óránál, sőt
annyi sincs. Fogel távollétét okvetlenül észrevették volna. De arra
sincs semmi jelenség, hogy Smilovics elhagyta volna Kerecsenyben
éjszakára tutaját.
Különben a titkos tanács tetemusztató meséjébe se vág bele Fogelnek és
Smilovicsnak Kerecsenynél vagy Eszenynél való találkozása. Hiszen e mese
szerint Smilovics már junius 11-én átadta Herskónak és Matej Ignácznak a
holttestet, tehát Smilovics és Fogel ugymondott összebeszélésének idejét
előbbi napokon kell keresni.
De hát mely napokon?
Smilovics junius 5-én ért Kerecsenybe, tehát neki Mező-Váriból legalább
4-én reggel el kellett indulnia. A két kikötő egymástól tiszai úton 70
kilométer. Fogel pedig 4-én ért Mező-Váriba, vagy ha ide ért volna is
például 3-án este, a tárgyalásra csak kevés idő jutott s legföljebb
éjszakai idő.
Ez ugyan nem volna akadály. Bűnös emberek éjjel is tudnak tárgyalni. S
aztán holttest fölött tárgyalni az éjszaka, a sötétség különösen
alkalmas.
Csak egy nagy akadálya van e föltevésnek. A tetemusztató mese szerint a
holttest, melyet Csonkafűzesnél találtak, legfeljebb tiz nap óta halott.
A mese szerint tehát az junius 8-ika előtt még eleven volt. No az pedig
mégis bizonyos, hogy olyan nőnek holttestéről, a ki még junius 8-án él,
már junius 3-án nem tanácskoznak azok a nyavalyás tutajosok. Ehhez már
nagy érdek, nagy számitás, csodálatos gonoszság kellene. Középkorban,
fejedelmi udvarok cselszövényeiben, regényköltők lázas álmai közt
előfordulhat ilyesvalami. Koronáért, nagy örökségért, hatalmi vagy
szerelmi őrültségből el lehet képzelni, hogy valamely élőt e vagy ama
napon el lehet és el kell tenni láb alól. De szegény napszámos munkások,
a kik életükben sohase láttak jó napot és sohase számitanak hirre,
dicsőségre, nagy vagyonra, királykisasszony kezére, országhóditásra:
ilyen bolondságra nem adják fejüket.
És azután a tetemusztató mese szerint se nem Fogelnél, se nem
Smilovicsnál volt a holttest, hanem a két eszlári zsidónál. De hát
honnan került az a két eszlári zsidó kezére? És honnan tudta volna azt
Fogel és Smilovics, hogy két földig szegény eszlári zsidó majd junius
9-én elindul Eszlárról, kopott fakó szekér a készségük, sárga és fekete
két görhes ló a vontatójuk, meztelen női holttest lesz feldobva a szekér
deszkájára s ily állapotban majd ott várják a tisza-szentmártoni parti
fűzesekben Smilovicsot, a kit sohase láttak, hogy neki átadhassák a
holttestet? Smilovics pedig ott várja Herskót, a ki bizonyos órára
Tárkány alá érkezik tutajával s itt mulhatlanul kiköt tizenötödmagával s
átveszi tovább usztatásra a halottszaggal teljes rothadó tetemet.
Hiszen teljes lehetetlenség a tutajnak utját, kikötését, mikor s honnan
indulását, mikor s hová érkezését napokkal előre biztosan meghatározni.
Egy áradás, egy keletkező szél, egy malomba ütközés, egy guzsnak
elszakadása, egy hevedernek elpattanása, egy ünnepnap, egy rendőri
közbelépés, egy tutajos lerészegedése napokra meggátolhatja a
továbbhaladást. Hát ha akár Smilovics, akár Herskó oda nem ér a kitüzött
helyre s a megszabott időre: az a két zsidó tovább kóborol vagy ott a
parti fűzesekben bizonytalanra tovább ácsorog a halottal napokon és
éjszakákon keresztül? Hiszen nem afrikai és amerikai rengeteg ott a
Tisza partja! Lakott helyek, művelés alatt álló földek s művelt
lakosságu községek azok. Nyári nap és éjszaka el nem mulhat ott a
nélkül, hogy csőszök, kerülők, mezei munkások, izenethordók, járókelők,
jószágitatók, vizértmenők, halászok, révészek tutajosok ott meg ne
fordulnának.
Éles és furfangos elmének kellett volna annak lenni, a ki a
halottcsempészetet a biróság félrevezetése végett kitalálta. Miként
lehet ilyen elméről akkora bárgyuságot föltenni, hogy a halott
csempészését végrehajtani ily módon kisértse meg?
Nyájas olvasóm bizonyára unalmasnak találja ez apróságos dolgokat. De
legyen türelemmel. Nem regényt készitek. A regényiró könnyen tulteszi
magát a gyakorlati élet apró nehézségein. A regénybeli alak könnyen
átugorhat a folyam egyik partjáról a másikra, sőt még egyik világrészből
is a másikba s kalapdobozban is szállithat holttestet, ha ugy akarja. De
az életkörülményekkel és esetlegekkel teljes s a leggondosabb tervek,
javaslatok s elméletek is dugába dülnek gyakran hajszálnyi akadékon.
A tetemusztató mese megkészült. Beránczigált önmagába egy csomó élő
embert. A ledér észszel folytatott vizsgálat valószínüvé tudta tenni a
mese kereteit, egyébbel azután nem is törődött. A zsidók elleni
gyülölködés lobogó szenvedélyei közt az emberek képzelődése megelégedett
a puszta keretek látszatával. A belső tartalmat nem vizsgálta, nem is
ismerte. Sejtelme se volt a tiszalöki éjjeli vallatásokról. Hiszen még
nekem se volt, a kinek pedig magas kötelessége volt mindent gondosan
megfigyelni. Ma is akad még ember, a ki esküszik a tetemusztatásra. A
balvélekedések mindig vetekednek a józan felfogásokkal s gyakran ők a
győzők. Ha tehát tisztán akarunk látni, meg kell vizsgálnunk a dolgok
belső valóságát.
Fogel és Smilovics még a tetemusztatási mese szerint is csak ugy
keveredhetett a dologba, ha ők már előre is értesülést nyertek
valahonnan az egész tervről. De hogy a művelet létrejöhessen, a
holttestet valakinek már korábban Eszlárra, vagy Eszlár közelébe kellett
varázsolni; másként Grósz és Klein azt nem szállithatta volna
Tisza-Szent-Márton füzeseibe. El se képzelhető, hogy más módon
történhetett volna az egész.
Csakhogy a titkos tanács furfangjának és a vizsgálat ügyeskedésének
határt szabott a lehetetlenség.
A holttest eredetét ki kell nyomozni, ha az csempészett holttest volt. A
holttestet nem ugy hordja a szél, mint a falevelet. A tisza-löki
vallatás állithatott ugyan elő tanukat és hamis beszédeket, de ezek mind
nem érnek semmit, ha a holttest eredetét földeriteni vagy legalább is
valószinűvé tenni nem lehet.
Ám a vizsgálóbiró bölcsesége ezt meg se kisérlette. Fogelt is csak
annyira akarta Tisza-Lökön rábirni, hogy fogadja el Smilovics hamis
tanuságát igaznak s vállalja magára a csempészetben való részességet.
De Fogel Amselban sziklára bukkant.
Vallatásának történetét a nyilvános tárgyaláson 1883. évi julius 5-én
beszélte el.
Egy évvel előbb, julius 20-án vitték Nyiregyházára lakásáról,
Fejéregyházáról. Csak két-három órát töltött a börtönben s vitték
nyomban Tisza-Eszlárra. Ugy mondja el, hogy egy grófnő házában zárták
el. A faluban csakugyan volt akkor egy grófi kastély. Ott hallgatták ki,
de a grófi kastély a jegyzőkönyvben nincs emlitve. Elmondta hiven
tutajozásának történetét, de határozottan tagadta a tetemusztatási
vádat.
Szemébe állitották Smilovicsot, a ki egyenesen a szemébe mondta, hogy ő
gondoskodott a holttest megkeritéséről. Ő szeme közé köpött
Smilovicsnak. Ez a megvetésnek legmagasabb jele, mely az
észak-magyarországi zsidóknak különös szokásuk. A szembeköpés egész
napkeleten el van terjedve a mohamedán vallásu fajoknál Tibetig és
Kináig. Bizonyára a zsidók is onnan hozták valahonnan Ázsiából. Haragot,
méltatlanságérzetet, botránykozást, utálatot, megvetést fejeznek ki
vele. A felindulás egyik természetes mozdulatának kell tekintenünk.
Némely állat is gyakorolja haragjában, meglepetésében vagy ijedtségében.
Ilyen a kigyó, a medve s némely macskafajta.
A szembesités nincs emlitve a jegyzőkönyvben, a mi természetes. Jelen
volt a kihallgatásnál és szembesitésnél a királyi alügyész is, a mit
tilt a törvény. De a szembesitést is tiltja a vizsgálóbirónak. Ez a
nyilvános tárgyaláson a tárgyalásvezető elnök joga és feladata.
Fogel szilárd maradt a szembesités után is. Ekkor a királyi alügyész
kiment a szobából, csak hárman maradtak bent: Fogel, a vizsgálóbiró és
Karanczai fogházőr. Ujabb faggatás minden siker nélkül. A vizsgálóbiró
dühbe jön s fékezhetlen indulatában saját kezével arczul üti Fogelt.
Fogel, bár élemedett, de eléggé magabiró ember, az ütésre se el nem
ájul, se meg nem tántorodik. A vizsgálóbiró vékony dongájunak látszó
fiatalember, keze nem sulyos.
Ezután kiviszik a grófi kertbe s Karanczaira bizzák. Ez a fogházőr a
czipővarga mesterségét tanulta. A czipővarga huzza-vonja, fesziti,
rámázza, varrja, szegezi, lyukasztja, ragasztja, nyesegeti a bőrt.
Karanczai azt hitte, hogy az emberrel is oly könnyen lehet bánni, mint a
czipellőbőrrel. Megbizói is azt hitték, hogy Karanczai elég ügyes erre.
Csak elég gonosz és furfangos volt. Faggatta, ijesztette s kecsegtette
Fogelt. Szentül el akarta vele ott a kertben hitetni, hogy legfeljebb
két-három hétig ül, ha szépen bevall mindent, a hogy’ Smilovics
cselekedte.
Fogel nem hallgatott rá.
Ujra bevitték a szobába a vizsgálóbiró elé. Ujabb sikertelen faggatás. A
vizsgálóbiró ekkor azt parancsolta, itassanak vele vizet. Karanczai
behozott két kancsó vizet. Smilovicsot ujra eléje állitották s ez ujra
szemébe mondta, hogy ő beszélt neki először a holttestről, ő igért az
usztatásért 500 forintot s ő adott előre 80 forintot. Fogel szilárdul
ellenállt e beszédnek is. Ekkor megitatták vele a vizet s kivitték a
kertbe.
Este átkisérték Tisza-Lökre.
Minden áron vallania kell, – igy gondolta a vizsgálóbiró. Ha nem vall:
megszakad a tetemusztatás fonala és egész eddigi munkája hiábavaló lesz,
mert az ál-tetem kilétéről s honnan való eredetéről semmit se fog tudni.
Tehát vallania kell, ha kinzás árán is.
Éjszakára tyukólba zárták, a mely tele volt tyukkal.
Tudni kell: mi ez! Kevés ember sejti, mit jelent tyukólban tölteni az
éjszakát!
Hogy aludni nem lehet, az még kicsiny baj. A tyukok álmodnak s álmukban
hol egyik, hol a másik hangosan beszél. A kakas éles, harsogó hangon
kiáltja ki az időt, mint a tárogató. Éjjeli tizenegy órakor először,
éjfél után egy órakor másodszor, három órakor harmadszor. Zárt helyen és
szendergő ember fülében kegyetlen hang ez.
De ez semmi.
A tiszalöki tyukól fáskamrának készült, padlása gerendákból és
léczekből. Oda felmennek a tyukok fogaslétrán s teleülik a gerendákat és
léczeket s a ki oda nem fér, az ott guggol a létra fokain. Egyetlen hely
sincs a tyukólban, a hol az álló ember feje felett tyuk ne ülne. Oda
volt két nap előtt bezárva Grósz Márton is. Ő szerinte ötven-hatvan tyuk
lehetett ott.
A tyuk ürülékének irtózatos szaga van. Még nehezebb és erősebb, mint a
holttestnek. Kivált nyár közepén, a mikor a tyuk főleg rovarral
táplálkozik. Undort, émelygést, ájulást idéz elő az a szag. Menekülni
tőle nem lehet. Lefeküdni se lehet. Elmondta azt Grósz Márton. A tyukól
padozatán halmokban hever a hetek, hónapok óta felgyülemlett guanó. A ki
arczra feküdnék rá: irtózatosat kellene szenvednie. A ki hanyatt
feküdnék rá: annak arcza, szeme, orra lenne tele az állati ürülékkel.
De a legnagyobb baj mégse ez. Hanem a mindenféle férgek. Ám legyünk
kissé természettudósok s vessünk egyetlen szempillantást a férgekre.
A tyuk kedves és hasznos állat. Esze, beszélő képessége, vidámsága,
rettenthetlen bátorsága, kicsinyeiről való gondoskodása bámulatos. Lelki
élete a legfönségesebb természeti tünemények közé tartozik. Mindig
csodálkozom, hogy nagy irói képességgel nincs még gyönyörüen megirva s
kedves olvasmányul nincs az ifjuság kezébe adva.
De a hol nem tartják tisztán éjjeli tanyáját s nem ápolják eléggé: ott
meglepi a féreg. Nemcsak a tyukot lepi meg. Még nem jutottam
halászmadárhoz s kisebb vagy nagyobb csérhez a Balatonon, a melynek
feje, nyaka, szárnya tele ne lett volna a tyuk férgeivel.
A tisztátalan tyukólat meglepik a tetvek, a balha, a csótán, az óvantag.
Egyik gonoszabb és utálatosabb, mint a másik. Tele van velük a föld, a
padló, a fal s a falnak és fának minden sarka és repedése s az embert is
csak ugy megrohanják, mint a tyukot.
Napkeleti népek jól ismerik ezt a veszedelmet. Sok ezer év előtt is
ismerték már. Mózes második könyve leirja azt a tiz csapást, melylyel az
erős boszuálló Jehova isten meglátogatta Egyiptom földjét és népét, a
miért a makacs büszke Faraó el nem engedte költözni a zsidókat a
szolgaság földéről az igéret földére. A szentirásbeli harmadik és
negyedik csapás megvan nálunk mindig a tisztátalan tyukólakban. A
földnek pora átváltozik tetvekké s ártalmas férgekkel megtelik minden.
Ház, konyha, éléstár, nyugvó ágy, főzőedény, étkező-asztal, még az
istenáldotta kenyér is. Igy mondja a szentirás.
Az óvantag, a tyukólak e rettenetes lakója, micsoda állat az!
Hugó Viktor a költészet teremtő erejével irja le »A tenger munkásai«
czimü regényében, hogy a fenevadak miként pusztitják el az emberek
életét s miként emésztik föl az eleven hust és vért. Az oroszlán, a
tigris, a farkas, a czápa, az óriáskigyó s különösen az irtózatos
százkaru, a Polypus Gyganteus. De az óvantag nem jutott eszébe. Talán
nem is ismerte.
Apró állat. Nem nagyobb egy hosszukásnak képzelt lencseszemnél. Népünk
azt hiszi, hogy öt-hat képes megölni egy anyatyukot egy éjszaka.
Tyukjaink gyakran szomoruan tántorognak az udvaron, vagy félreállnak egy
sarokba, bokor alá, árnyékba és ott gubbasztanak Nem szólnak, nem
csevegnek, nem társalognak, nem esznek, bizonyosan óvantag marta meg
őket az éjszaka.
Éjjel és sötétben jön elő a repedésből orvul, észrevétlen támad. Az
ember szagát megérzi három méter távolságból. Rögtön rárohan. Vért szí,
csipése égő, fájdalmas. A többi féreg csipése hozzá képest csak gyönge
viszketés. Szine undok, szaga utálatos, fél tőle s kerüli őt még a mezők
erős idegzetü pusztai embere is.
Efféle tyukólba, ilyen férgek közzé zárták Fogel Amselt. Itt töltötte az
éjszakát. De kitöltötte. Elszántsága meg nem csökkent.
Reggel bevitték a kertilakba a vizsgálóbiró szine elé. Ujra faggatták.
– Én igazságban vagyok, hallgassák ki huszonnégy tanumat, ne bántsanak.
Igy felelt.
A vizsgálóbiró megint arczulütötte mérgében. De azután kiment a
szobából. Hanem ottmaradt Karanczai.
Nyomban belépett egy magas, vörös ember, a csendbiztos, s komoran azt
kérdezte Fogeltől:
– Tudod-e, ki vagyok én?
– Én nem tudom, én itt idegen ember vagyok.
– Nohát én vagyok a csendbiztos s engem a törvényszék meghatalmazott,
hogy addig üsselek, mig az igazságot meg nem mondod.
Fogel igy folytatta tovább elbeszélését a törvényszék előtt:
Ő azt felelte, ha ütik is, ha agyonütik is, ő semmit se tud a
holttestről, hallgassák ki tanuit, azok igazolják másuttlétét.
A csendbiztos azt mondta:
– Nézz a szemem közé!