Matej szembemondása után se. Nála nem járt se Matej, se Herskó; – ő nála
se pipát nem vásárolt, se 56 forintot el nem helyezett Matej; – ő soha
se látta, hírből se ismerte egyiket se. Azért csak börtönben kellett
ülnie sok ideig. Ugy emlékszem: vézna termetü, vértelen arczú, gyönge
izomerejü fiatal zsidó ember volt. Szinte csodálkoztam, hogy a
csendbiztosék vele semmi nyaggatási kisérletet nem tettek. Szinte ugy
látszott, nem hagyta volna magát sokáig gyötörni, inkább vallott volna,
mint a karikacsapás.
III.
(Smilovics Jankel. – Az éjjeli vallatás. – Mi a rab éjszakája? –
Smilovics vall. – Utóbb vallomását visszavonja. – A hullacsempészet
meséjének keletkezése. – Smilovics lelkének mélységei. – Leonidás és
Zrinyi más, mint Smilovics. – Szegény ember ne legyen hős.)
Smilovics Jankel egészen más egyéniség. Eredeti és különös lélek. A
ledér és önző gondolkozásnak valóságos mintaképe. Ugy vallott maga ellen
és a zsidók ellen, a hogy csak a vizsgálóbiró óhajtotta. Nem is kinozták
egy pillanatig se. Könnyelmüen keverte az ügybe Fógel Amselt és
Mendelovics Niszent, Grósz Mártont és Klein Ignáczot. Vallomását ugyan
visszavonta s a törvényszék 1883-ik évi julius 2-iki tárgyalásán a
visszavonást annyira, a mennyire indokolta is, de ha terhelő vallomását
tőle független tárgyi körülmények hamisnak nem bizonyitották volna:
egyetlen szavát se hitte volna el senki, mikor magát ártatlannak
bizonyitá. Nem hittem volna neki magam se. Gondolkozásának sivársága oly
kedvezőtlen hatással volt rám is.
De érdekes törvényszéki alak kétségtelenül.
Először, mint már emlitettem, Nyiregyházán hallgatták ki julius 9-én. Ez
a vallomás igaz. Tutajútjának minden részletét üde emlékezőtehetséggel
mondja el. Ekkor még a holttestről s annak usztatásáról nem tud semmit.
Ezután a hetedik napon, julius 15-én vesznek föl vele ujból
jegyzőkönyvet. Ebben már regényiró képességével beszéli el, miként
találkozott a tetemszállitó két eszlári zsidóval s azután Herskóval s
miként vette amazoktól s miként adta át emennek a holttestet.
Vajjon mi történt julius 9-ike és 15-ike közt? Nem kinozták. Ismételve
határozottan mondja a nyilvános tárgyaláson, hogy őt nem kinozták,
testét nem bántották, testi fájdalmat nem kellett szenvednie.
Miért vallott tehát másként? Miért nyilatkozott akként, hogy önmagát is
oly sulyosan terhelje?
Azt mondja: faggatták és fenyegették. Fenyegették azzal, hogy
beláthatatlan időkig marad a börtönben. Azután meg fölváltva
kecsegtették és biztatták. Ha vall: néhány nap mulva, egy-két hét mulva
szabadon eresztik s többé nem lesz bántódása.
Hat napon át folyt makacs lelkének puhitása. Elég-e hat nap arra, hogy a
gyötört lélek önmaga ellen s más ártatlan emberek ellen forduljon?
Attól függ, minő az a lélek az ő eredeti alkatában?
A vizsgálóbiró cselekedte ama hat napon át a szünetlen faggatás dolgát.
Azt mondja Smilovics: részint magához rendelte, részint hozzáment a
tömlöczbe a vizsgálóbiró talán ötvenszer is. Fölzaklatta nem egyszer
éjnek-éjszakáján is. Egyik szavával rémitgette, másik szavával
kecsegtette. Ezt cselekedték kétségtelenül társai is: rabok, fogházőrök.
Önkényt, szokásból, vagy kitanitva cselekedtek: mindegy. A régi
tömlöczök állandó gyakorlata ez.
Éjjeli faggatás!
Különös dolog ez. Nyiregyházán és Tisza-Lökön sokszor és sok emberrel
megtette ezt a vizsgálóbiró és a csendbiztos. A kis Sarf Móriczot is
éjjel birták rá Nagyfaluban a vallomásra. Csepkanicsot, Herskót. Matejt,
Grószt és Kleint és Fogelt is éjjel abajgatták.
Nem Bary aljegyző találta ki az éjjeli munkát. Furfangos vizsgálóbirák
már előtte is gyakran vélekedtek ugy, hogy sikeres munka, gyors és remek
vallatás biztosabb éjjel, mint nappal. Ha nagy büntettről s valódi
gonosztevőről volt szó: az emberek nem ütköznek meg az éjjeli
vallatáson. Sőt megdicsérik a vizsgálóbiró erélyét, buzgóságát,
szerencsés kezét. Derék biró. Még az éjszakát is munkában tölti. A
vádlottat senki se sajnálja. Ki szánakozik a nagy gonosztévőn?
Mindez természetes.
De hátha ártatlan ember az, a kit éjszaka faggatnak? Hátha ártatlan
ember lelkét töri meg az éjszakánkint való zaklatás?
Pedig megtöri, ha a lélek nem elég erős, vagy nem eléggé vad.
Az éjszaka alvásra való. Leszáll a nap, megszünik a világosság, ránk
borul a sötétség, eláll a zaj, csöndesség uralkodik, szemünk-fülünk nem
akad munkára s nem ad munkát az agynak. De az agy is elfáradt a napi
munkában. Sok vért kellett neki gondolattá feldolgoznia. Áhitja a
pihenést ő is és áhitja a testnek minden része. Az élethez tartozik az
alvás. Az élő világ minden alkata nyugodni akar. A növény, az állat, az
ember, az érzések, a gondolatok egyaránt. S a rabnak kétszeres szüksége
van rá. Kivált ha a rab ártatlannak érzi magát. Hiszen egész nap
szakadatlan tünődések, kinzó aggodalmak gyötrik lelkét. Mikor szabadul?
Mikor lesz megint ép a becsület, teljes a szabadság s virágzó a vagyon?
Mikor látja ismét a szeretteit? S azután a rémképek! A gyerek sir, az
asszony beteg, az agg és tehetetlen szülők éheznek és fáznak!
Bizony a rabnak éjszakán át szükséges az alvás. Mig alszik: lelke is
pihen, szenvedése is. De joga is van hozzá. Hiszen még élő ember. S
kivált ha csak vizsgálati fogoly. Még nem tiporta el a törvény. Még
szabad is lehet. S ha ártatlan: szentül hiszi, hogy szabad lesz. Nem
szabad tőle az álmot elrabolni.
Azonban rátör a vizsgálóbiró. Rátör első álmában esti tíz vagy tizenegy
órakor vagy az éjfélnek perczeiben. S ujra kezdi s minden éjjel ujra
kezdi a vallatást.
Smilovics azt mondja: ötvenszer is faggatta Bary aljegyző. Talán nincs
igaza. Ez a szám magasnak látszik. De hogy sokszor rányomakodott:
bizonyos. E miatt a koldus zsidó Volner a törvényszék előtt is előállott
e panaszszal. Utóbb a királyi alügyész Egressi Nagy László is
összeveszett e miatt a vizsgálóbiróval. A börtönök felügyelete a királyi
ügyészség dolga. Ő felelős a törvény szerint a börtönrend fentartásáért.
De Bary aljegyző ezzel nem törődött. Keresztül-kasul járt éjjel-nappal a
börtönön, rendelkezett foglyokkal és börtönőrökkel s utóbb is megbontott
minden rendet. A királyi alügyész nem türhette tovább. Viszály tört ki
köztük. A királyi alügyész hirlapokban a nyilvánosság elé hozta az
ügyet. A vége az lett, hogy az alügyészt elmozditották onnan s az ügyet
kivették a kezéből. A vizsgálóbiró maradt győzedelmes.
De legyőzte utóbb Smilovicsot is.
Smilovics mindaddig ellenállott, mig Herskót szemébe nem állitotta.
Herskó huzódozva ugyan, de szemébe mondta Smilovicsnak, hogy ő adta át a
holttestet s ő adott pénzt is annak usztatására.
Smilovicsot »vörös zsidó«-nak nevezték. Vörös volt haja, bajusza,
szakála s vörös szeplővel tele az arcza. A vörös embert némi előitélet
kiséri Magyarországon. Talán másutt is. Furfangosnak vagy fondorkodónak,
vagy rossz embernek tartják a vörös embert. A zsidóság a nagy per idején
pokolra kivánta a vörös zsidót. Véletlenül Sarf Móricz is vöröshaju volt
kissé.
De azért Smilovics mégis fékezhetetlen dühre gerjedt s mégis szemközt
köpte Herskót, mikor ez a holttestusztatás regényes meséjét szemébe
mondta.
Hanem a düh gyorsan lelohadt. Helyet engedett a ravasz megfontolásnak.
Ezután már sikeres lett a vizsgálóbiró riasztgatása és kecsegtetése.
Beszélt Smilovics, mint a gép, ha meginditják. Többet tudott ezentul,
mint Matej és Herskó összevéve.
Nyomban vitték Eszlárra és Tisza-Lökre. Megjáratták vele a két község
közötti utat sokszor. Meg kellett mutatni: ki az a két eszlári zsidó, a
kitől ő Tisza-Szentmártonnál átvette a holttestet. Ujabb és ujabb
részleteket kellett elbeszélnie. Julius 18-án már Tisza-Lökön vett fel
vele a vizsgálóbiró jegyzőkönyvet. Ebben nagy elmére mutató
találékonysággal rajzolja meg az áltetem csempészetének mesterei képét.
Ebben már Fogel Amselt és Mendelovics Niszent is belerántotta az
usztatás történetébe.
Valósággal nem is volt Smilovics ostoba ember. A vizsgálati fogság alatt
tökéletesen megtanult magyarul beszélni, a mi nem mindennapi dolog. De
elmességét a nyilvános tárgyaláson még jobban be tudta bizonyitani.
Ezután három hónapon keresztül nem zaklatták. Ő se panaszkodott, de a
vizsgálati iratok közt sincs semmi nyoma. Csak október 19-én hallgatta
ki ujra a vizsgálóbiró s ekkor is változatlanul megmaradt hamis
vallomása mellett.
Sajátságos. Ekkor már maga is szentül hitte a holttestusztatás
megtörténtét. Azt ugyan tudta, hogy a mit erről beszélt: mindaz
valótlan, de a mit erről mások beszéltek, azt hitte. E hitében irta
Rózenberg Hermanhoz szeptember 17-én azt a levelet, a melyről már
korábban megemlékeztem.
Később nagy tusakodás támadt lelkében. Százszor meg százszor kérdezte
magától: vajjon miért is kellett neki ezt a hamis vallomást tennie?
Hogy ne kinozzák?
Jól van. Ezért érdemes volt megtennie. Okos ember csak nem kinoztatja
magát, ha azt puszta beszéddel, ha mindjárt hazugsággal is elkerülheti.
Most már azonban nem kell félnie a kinzatástól. Novemberben,
deczemberben a védők is beleavatkoztak már a vizsgálat vezetésébe.
Értesült a börtönben valamikép arról, hogy én november 12-én nagy
előterjesztést nyujtottam be a törvényszékhez, a melyben a
vizsgálóbiróság eddigi téves és hibás működése kegyetlenül szét van
zilálva. Érezték valahogy az összes foglyok, hogy Bary aljegyző
korlátlan hatalmának most már vége s hogy Tisza-Lökre kirándulni, nappal
a Hajnalosi pusztán vadászgatni, éjszakánként a csendbiztos segélyével a
vádlottakat nyaggatni ezentul nem lehet. Nem kellett most már a
kinzatástól tartani.
Ámde ő nemcsak félelemből vallott hamisan. Hanem azért is és leginkább
azért, mert a vizsgálóbiró nyomatékosan megigérte neki és sokszor
megigérte, hogy mihelyt vall, nyomban szabadon bocsátja.
Hova lett hát ez az igéret?
Elmult az 1882-ik esztendő. Ő julius 7-ike óta rab. Olyan rab, mint a
többi, a ki szilárdan megmaradt az igazság mellett. Mit ér akkor a hamis
vallomás, ha az embert még szabadon se eresztik miatta?
Rosszul számitott. Rossz üzletet csinált. Ez a gondolat nem hagyta
nyugodni.
Végre megszünt lelkének tusakodása. Elhatározásra jutott. Neki jóvá kell
tennie, a mit eddig önmaga ellen vétett. Elvégre elég volt a börtönben
fél évig sinylődnie. 1883. évi január 11-én jelentkezett a királyi
ügyészségnél és kérte ujból való kihallgatását. Elrendelték. Ekkor aztán
elmondta, hogy mind julius 15-iki, mind julius 18-iki vallomása hamis.
Nyiregyházán rémitették és kecsegtették, Tisza-Lökön disznóólba zárták,
azért vallott. Egyuttal hivatkozott alkalmas tanukra, hogy ő junius
11-én át se adhatta a holttestet Tisza-Szentmártonnál és Tárkánynál s
Herskóval, Grószszal és Kleinnal akkor és ott nem is találkozhatott,
mert ő ezen az egész napon át Tisza-Kerecsenyben volt, Benczi nevü
korcsmárosnál étkezett; tudja ezt a korcsmáros felesége, fia s leánya is
s tudják Veintag Ignácz őrladányi és Vein Samu gergelyi lakosok, a
kikkel tanácskozott, tárgyalt, társalgott egész nap. Tisza-Kerecseny
pedig Tárkánytól jó 35 kilométernyire van s ő nem madár, hogy oda-vissza
röpülgessen.
Képzelhető az elámulás, mely e vallomásra meglepte a vérvádhivő és
tettes-kutató urakat. Hiszen ha Smilovics most igazán beszél: akkor
Matej és Herskó egész holttestusztatási meséje szemen szedett hazudozás.
Akkor a csonkafűzesi szakértők munkája is tévedés, tudatlanság és
ámitás. Akkor összedül az eddigi vizsgálat minden mesterkélt eredménye s
akkor Szakolczai Julcsa beszéde szentirás és szegény Solymosi Eszternek
nem ontotta vérét senki.
Akkor a vérvád ostoba babonává sülyed s a zsidók ártatlanok.
Csakhogy én előttem most már az lett fontossá a nyilvános tárgyaláson:
miféle munkát végzett Smilovics lelke, a mikor arra a leleményes és
részletes vallomásra szánta el magát, a mely most már hamisnak
bizonyult?
Mert vallomása nem pusztán betanitott vallomás volt. Nem is csupán a
hozzá intézett kérdésekből állitotta össze a koholt történetet.
Matej és Herskó igy cselekedett.
Az egész usztatási mesét a vizsgálóbiró titkos tanácsa költötte. Volt
néhány szilárd pont, a mely körül a mesét meg lehetett szőni.
A szakértő orvosok azt mondták, hogy a csonkafűzesi holttest nem
Solymosi Eszter. A ki ezt elhitte: akár bárgyu, akár okos észszel, ebből
csak azt következtethette, hogy a holttest tehát valamely idegen
nőszemélyé.
Ámde a holttesten kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Minthogy ez
a ruha önmagától a holttestre rá nem mászott: valakinek a holttestet föl
kellett öltöztetni.
De hát az a valaki hol vette a ruhát?
Bizonyosan a zsidók adták neki. Még pedig az eszlári zsidók. Hiszen a
vérvád szerint ők emésztették el Esztert, tehát a ruha csak az ő kezükbe
kerülhetett.
Most az a kérdés merült föl: honnan került az idegen nőszemély
holtteste?
Eszlárról és környékéről senki se hiányzott, tehát más vidékről kellett
azt megszerezni és odaszállitani.
Hogy ki szállitotta oda: az kétségtelen. A tutajosok szállitották oda,
mert az ő tutajuk mellett találták. Bizonyára kellett zsidónak lenni a
tutajokon, mert keresztyénre és ostoba tutajosokra ily nagy és titkos
dolgot a zsidók nem bizhattak.
Ennyiből állott a csonkafűzesi és eszlári halottszemle után a gondosan
kikoholt mese. Tovább fejleszteni a mesét egyelőre nem lehetett, mert
csak ennyire volt elegendő támaszték. Be kellett várni, hogy a tutajosok
közt lesz-e zsidó?
Lett. Köztük találták Herskó Dávidot. A mese valószinűbbé vált.
A tutajosok oroszul beszéltek, de az urak nem tudtak oroszul. Kellett
teljesen megbizható s tőlük teljesen függő ember, a ki tolmács legyen.
Ilyet találtak Karanczai József fogházőr személyében s azért ez időtől,
a tutajosok kézrekeritésétől kezdve a fogházőr mindig az urak körül
volt. Ő volt a tolmács, a tanu, a vallató és kinzó segéd, a foglyok
kisérője, időnként még a pandurok parancsnoka is. Ő vele közölték az
egész összeszőtt font mesét.
Csepkanicscsal nem boldogultak. Ez a tutajos minden gyötrésnek ellenállt
s megtörni nem tudott.
De Matej már más ember volt. Ő már akkor is megrémült, a mikor még kis
ujjal sem nyultak hozzá. Kész volt vallani mindent. Csak azt nem tudta,
mit valljon. Ámde jól tudta ezt Karanczai. Ennek kérdéseit, oktatásait,
egész elbeszélését mohón szivta magába Matej, hogy azután a tutajút
részleteivel kiegészitve, körülményesen elmondhassa a vizsgálóbiró
előtt.
A mesébe bele lehetett volna illeszteni, hogy a holttestet
Bustyaházától, vagy Máramaros Szigettől, vagy Mező-Váritól usztatták
Herskó és a tutajosok. Ám a titkos tanácsnak száz oka volt arra, hogy
ezt meg ne kisértse.
A tutajok elindulási szinhelye Bustyaháza volt. Matej csak olyan mesét
mondhatott, a mely Bustyaházánál kezdődik. Ámde itt még kicsiny a Tisza,
a tutajok összerovását csak itt kezdték, itt száz meg száz ember jár
éjjel-nappal a parton is, a vizen is. Lehetetlen elképzelni, hogy ha itt
holttestet csempésznek: valaki azt észre ne vegye. S aztán éppen nem
volt arra semmi támaszték, hogy akár Herskó, akár más, miként vitték
volna oda Máramaros-Szigetről a holttestet.
A titkos tanács fejében sokáig mozgott Máramaros-Sziget. Ez nagyobb
város, itt sok zsidó lakik, itt már gazdag zsidók is vannak, gazdag
zsidók nélkül pedig holttest szerzése és szállitása meg nem
történhetett. Ehhez pénz kellett. Szegény napszámos zsidó ilyesmire nem
is gondolhatott önmagától.
Van ennek nyoma az iratok közt.
Julius hónapban névtelen levél érkezett Máramaros-Szigetről a
nyiregyházi törvényszék elnökéhez, melyben az iró elmondja, hogy öreg
Vájzer nevü szigeti zsidónak volt egy szolgálója, a ki megbetegedett,
kórházba került s ott meg is halt. A szigeti rabbi és Káhán Kálmán
szigeti gazdag zsidó tervezte ki az áltetem csempészését. Az elhalt
szolgáló holttestét alkalmazták erre a czélra. Káhán adta a pénzt az
usztatáshoz Smilovicsnak.
Ezt a levelet az elnök átadta természetesen a vizsgálóbirónak. Csináljon
vele, a mit tud és akar.
A levél alapján való intézkedésre azonban nem került sor. Talán utóbb
azt is megértjük: miért nem.
Honnan eredt ez a levél? Ki irta ezt?
Ez a kérdés nincs földeritve. Valami könnyen nem is lehetett volna. De
nekem ez a levél sok tünődést okozott.
Megnéztem jól, a papirosnak, tintának vagy kézirásnak mását nem
találnám-e meg a nyiregyházi, tiszalöki vagy eszlári papirosok, tinták,
vagy kézirások között. Tele voltam utóbb már gyanuval magam is. A
levelet nem valami képzelődő máramaros-szigeti ember ötletének
tartottam. Ki tudná azt Máramaros Szigeten, hogy Smilovics holttestet
szállitott, holott teljesen bizonyos, hogy holttestet se ő, se más nem
szállitott.
A névtelen levél betüiben s tintájában Karanczai József fogházőr
kezeirását véltem fölismerni. Természetesen csalódhattam is. Hiszen
Karanczaitól egyéb irást, mint neve aláirását nem is láttam. Az ő
nevében csak 12 betü van, ebből is kettő nagybetü, a vezeték- és
keresztnév kezdő betüje. Tehát csak 10 betü vonásait hasonlithattam
össze, holott a magyar nyelv 28 betüvel irja szavait. Nem is szóltam
róla a biróság előtt. Nem is volt rá okom valami nagy, mert a rabbi
ellen és Káhán ellen ugy se inditották meg a vizsgálatot.
A titkos tanács Mező-Várit is kihagyta a holttestszállitás meséjéből.
Itt sokáig időztek a szeklenczei tutajosok, de itt is száz meg száz
ember zsibong éjjel-nappal a parton s a tutajokon. Ez nagy tutajrakodó
hely. Zsidó is nagy számban tanyázik itt. Ügynökök, sáfárok, tüzifa- és
épületfatulajdonosok, kocsmárosok, boltosok, pálinkamérők. Nagyon nehéz
lett volna ezek közül egy vagy két zsidót kiszemelni, a kivel Herskót a
holttest kérdésében összekapcsolhatták volna. Erre a titkos tanács nem
vállalkozott.
Valami ezután következő kikötőt kellett kiválasztani. Az volt a kérdés:
hol találkozott Herskó másik zsidóval?
A szeklenczei tutajosok vallomásából kiderült, hogy a mikor junius 7-én
Tisza-Kerecseny alatt elvonultak, a parton Smilovics Jankel állott s ez
zsidó-német nyelven néhány szót váltott Herskóval. Jó messziről történt
a szóváltás, mert Herskó a Tisza közepén vonult lefelé, Smilovics pedig
a szárazon volt.
Smilovics személyében meglett tehát az a zsidó, a ki a holttestet
átadhatta. E körülmény megint olyan támaszték volt, a mely körül a
titkos tanács Karanczai segélyével tovább szőhette, tovább fejleszthette
a tetemusztatás tündérmeséjét. Smilovics, a furfangos »vörös zsidó« is
alkalmas volt erre egy ideig.
Csakhogy Smilovics nem csak annyit mondott, a mennyit a titkos tanács
kigondolhatott, hanem annál sokkal többet. Kinek juthatott volna eszébe
például az eszenyi és tisza-szent-mártoni kirándulás Kesztenbaum
Gimplihez és Rubenstein Májerhez? Kinek lehetett volna sejtelme is Fogel
Amselről és Mendelovics Niszenről?
Igaz, hogy Smilovicsnak, ha már magára vállalta Karanczai segitségével
Herskó beszéde után a holttestet, arra is meg kellett felelnie, hol
vette hát ő azt a holttestet? Ám az eszlári sugdosások után rámutatott
Grószra és Kleinra; ime ezek hozták. De annál kevésbbé kellett neki
Fogelt és Mendelovicsot mégis berántani a hinárba.
S egyebekben is szinezte-himezte, tarkitotta a tetemusztatás meséjét.
Azért gerjesztette fel kiváncsiságomat, vajjon minő utakon járt az ő
lelke, a mikor hamis vallomását megcsinálta?
Nyilatkozatai, melyeket a julius 2-iki nyilvános tárgyaláson tett,
bevilágitanak lelke mélységébe. A törvényszéki elnök, a közvádló királyi
főügyészi helyettes, én és védőtársaim intéztünk hozzá kérdéseket.
Miért vallott hamisan?
– Kérdeztek, fenyegettek, ijesztgettek!
– Kénytelen voltam vallani, mert féltem, hogy a csendbiztos elé visznek
s megkinoznak, a mint láttam, hogy Fogelt kinozzák.
De hiszen őt nem kinozták!
– Engem nem kinoztak. Hiszen épen azért fecsegtem össze mindent, hogy ne
kinozzanak.
– Agyon hagyjam magam ütni? Édes apám husz év előtt meghalt már, de
azért arra is rámondtam volna a tetemusztatást. Mert én ugyan szegény
ember vagyok, de azért élni akarok a világon.
Annyit csak tud, hogy a törvény a kinzást, botozást, testi fenyitést
szigoruan tiltja.
– Törődnek is azzal az urak, meg a pandurok. Hát Fogelt miért kinozták?
Az én törvényem se különb, mint a Fogelé.
Miként ijedhetett meg a puszta fenyegetésre? Azután mi sulya van a
fenyegetésnek, ha kis ujjal sem nyultak hozzá?
– Éjszakánként járt be hozzám a vizsgálóbiró. Volt nálam ötvenszer is,
mindig fenyegetett. Tisza-Lökön mögöttem állt a csendbiztos és három
pandur. Ha ott nem lettek volna, én is másként beszéltem volna. Egyszer
bezártak a disznóólba. Hát ez talán jó mulatság? Azután itt ülni a
tömlöczben esztendeig. Hát ez nem kinzás? Nem fenyegetés?
Miért nem jelentkezett a törvényszéknél mindjárt s miért nem tett
panaszt? Majd segitett volna a törvényszék!
– Mit tud a buta ember? Mit tud az olyan paraszt, mint én vagyok? Nem
vagyok én tanult ember. Ha nyolcz vagy tíz iskolát végeztem volna, majd
én is másként beszéltem volna. Az oláhnak meg tudtam mondani; ezt a
szeget ide vagy amoda verd be, de egyebet mondani nem tudok. Mit
tanultam én az életben? A tutajkormányt vezetni. Ha malomnak megy neki a
tutaj, onnan azt eltaszitani. Hajszra vagy csáléra tartani. Ha nagy a
szél: kikötni s ott lefeküdni. Jól enni, inni és aludni!
Miért épen Grószra és Kleinra fogta rá a holttest szállitását?
– Valakire rá kellett fognom. Véletlen volt az egész. Ép ugy ráfoghattam
volna másik két eszlári zsidóra!
Hát Fogelt és Mendelovicsot miként keverhette bele az ügybe. Tudta, hogy
elfogják őket is. Ez lelkiismeretlenség.
– Láttam, hogy bajban vagyok. Olyan embereket választottam ki, a kikről
tudtam, hogy igazolni tudják magukat s akkor én is megszabadulok.
Mendelovics sógorom volt.
– Másért se nagyobb kár, mint értem. Szenvedjen más is, ha nekem
ártatlanul szenvednem kell.
Látta Fogelt, mikor a vizsgálóbiró szakálánál fogva huzta állát fölfelé
s azután, mikor őt kituszkolták, hallotta jajgatását. Nem esett meg a
szive?
– Mit csinálhattam? Hát engem üssenek?
Igy beszélt Smilovics.
Hiven idéztem szavait a jegyzőkönyvből. Csak a szétszórt mondatok egy
részét hoztam össze csoportonként. Igy beszélt – álmélkodásunkra!
Vajjon igaza volt-e?
Nem volt igaza.
Hazudni komoly ügyben nem szabad. Ha kinozzák, ha kerékbe törik, ha
kegyetlen halállal pusztitják el, ha börtön fenekén kell elrothadnia, ha
szép s nemes vidámságu élet vár rá s e helyett a poklok gyötrelmei
töltik meg minden nappalát s minden éjszakáját: hazudni akkor se szabad.
Ez az igazi erkölcs. Ezt tanitja a vallás. Ezt csöpögtetik szivébe
gyermekségétől kezdve. Az igaz erkölcs magasságába kell felnőni az
emberi léleknek. Ha oda nem nő fel: akkor állat marad. Ne hivatkozzék
Jézusra az, a ki megszegi a törvényt. De ne hivatkozzék Mózesre se.
Szakadjon el Istentől s minden szentjeitől. Szakadjon el még a jó
lélektől is. Mindent el kell türni és szenvedni az igazságért, mint a
hogy a hősök, a szentek, a vértanuk, a hitvallók, Izrael igaz fiai s az
elmult korszakok dicsőséges alakjai eltürtek, elszenvedtek.
Erre oktatnak a tudósok és a bölcsek, a szentirások és a fényes példák s
a művészet nagy alkotásai: költemények, festett képek és faragott kövek
és hősi dalok.
Te vörös zsidó, te Smilovics, te megszegted a törvényt s megrontottad az
igazságot. Hamis szavakat ejtettél ki szádon, nyelved álnok munkát
végezett s ártalmas meséiddel keserves bajba keverted Grószt és Kleint,
Fogelt és Mendelovicsot. S mindezt megcselekedted azért, mert féltetted
a bőrödet. Gyarló elméddel ugy okoskodtál, hogy inkább másokat
kinozzanak, semmint téged kinozzanak. Példát vehettél volna Svarcz
Salamon metsző esetéből. Te erős, egészséges férfi voltál, ez a metsző
pedig ösztövér, kiéhezett, inarogyott, erejefogyott szánalmas alak. S ez
mégis keserü elszántsággal odaállott a biró elé, mondván: én öltem meg
az eltünt lánykát, én dobtom tetemét a Tisza vizébe, engem akaszszatok
fel, fajomat és felekezetemet ne bántsátok! De te vörös szakálu
Smilovics, te jobban szeretted a te hitvány életedet s testi épséged
nyomorult kényelmét, semmint az igazságot s a magasztos önfeláldozás
hősi erényét.
És mégis van számodra mentség, noha meg se érdemled.