mint megbirni, elbirni, kiállani. »Megvallja-e ez a szerszám azt a
terhet?« »Megvallja-e ez az ember azt a munkát?« »Szégyent vall, kárt
vall, becsületet vall.« Igy használja e szót a nép ezer változatban.
A »vallás« eredetileg azt jelentette: hitvallás, latinul: confessio, a
hitnek minden kinzás, üldözés, erőltetés daczára is elszánt megtartása s
magára vállalása.
A bevallás már birtokjogi műszó a magyarban. Azt jelenti, a mit a latin
nyelvben: fassio. Ha valamely nemes ember kénytelen volt birtokát
eladni, a birtokot hiteles helyen a vevő részére bevallotta.
Ha a vádlott a biró előtt bűnét elismeri: azt mondják, megvallja, vagy
bevallja bűnét. Ha el nem akarja ismerni, akkor vallatóra fogják,
gyötrik, kinozzák, kényszeritik. Ez a vallatás.
A régi magyar törvényhozásban, de némely külföldiben is gyakran kétféle
vallomás állott az itélőbiró előtt. Az egyik a vallatással kierőszakolt
beismerés s a másik az a beismerés, melyet a vádlott kinzás nélkül
önkéntesen tett. Ez utóbbit benevolens fassionak vagy még rövidebben
benevolumnak nevezte a magyar törvénykezés.
Volt magyar neve is: »törödelmes vallomás.« De már ez a szó is:
törödelmes, furcsa sejtelmet támaszt bennünk a szó történetére nézve. Ma
a töredelmesség erkölcsi megbánást jelent; a dacznak megszünését, a
léleknek megtörését jelenti, de eredetileg bizonyára azt jelentette,
hogy a vádlott testben-lélekben összetörve állt a biróság elé s ugy
beszélt, a hogy a közvádló, vagy a biró akarta, mit sem törődvén már
azzal, mi történik már vele ezen túl.
Vay György csendbiztosban erős hajlam volt arra, hogy a keze közt levő
vádlottal gorombán bánjék. Sok panaszt tettek ellene e miatt. Fegyelmi
uton – számát se lehet tudni, mennyi eljárást folytattak ellene. Bűnvádi
ügye is több volt, s több izben el is itélték a biróságok. A budapesti
királyi tábla mint másodfoku biróság Rácz Imre és társai panaszára 1880.
évi november 9-én fél évi börtönre s hivatalvesztésre itélte, mely
itéletet azonban a legfelsőbb biróság lényegesen enyhitett, 100 forint
birságban s esetleg husz napi fogságban marasztalván őt. A nagy per
folyama alatt is több fegyelmi és bűnvádi följelentés volt ellene. Egyik
pandurja a nyilvános tárgyaláson egyenesen azzal vádolta, hogy a
pandurok ruhapénzét is elköltötte s a legénységnek nem adta ki. Bűnpörei
alatt Szent-Mihályon lakott s a községi előljáróság azt bizonyitotta,
hogy teljesen vagyontalan.
Erőszakos természetét jól ismerte a vizsgálóbiró s alig lehet
kételkedni, hogy éppen ez okból adta át neki vallatásra a tutajosokat.
Ebben van némi mentsége a csendbiztosnak. Valamint abban is, hogy a
társadalom izgatottsága miatt akkor sajtó, kormány, biróság és parlament
csaknem mindent elnézett, a mi a zsidók ellen történt. A ki legjobban
üldözte őket, bizonyos foku és természetü népszerüségre az tarthatott
számot.
II.
(Csepkanics vallatása. – Kinjai. – Inkább meghal, mintsem hazudjék. – A
reszkető Matej mindent bevall, a hogy kivánják. – Szabolcsi Miksa
szerepe. – Hosszas vonakodás után Herskó is mindent vall.)
Julius 5-én tehát – mint érintettem – minden tutajost visszavittek
Nyiregyházára, csak Csepkanicsot és Matejt hagyták Tisza-Lökön.
Csepkanicsot a vizsgálóbiró 5-én reggel átkisértette Tisza-Eszlárra.
Mutassa meg azt a helyet, a hol Eszlár és Tisza-Ladány közt junius 16-án
a tutajosok kikötöttek. Megmutatta. A vizsgálóbiró megjegyezte, hogy e
helyütt a Tisza medrét május 21-én halászokkal kikutatta s itt Solymosi
Eszter holttestét nem találta.
Ezért bizony Csepkanicsot nem kellett oda vitetni. De ez volt az ürügy a
tisza-löki kirándulásra.
Délre már Csepkanicsot megint visszakisérték Tisza-Lökre s ott Matej
Ignáczczal együtt elzárták. Az elzárás egyelőre estig tartott.
Napközben az urak jól mulattak, a vádlottakat ki nem hallgathatták. A
királyi alügyésznek ott volt a vadászkutyája is. Tisza-Löktől keletre, a
várostól csak néhány kilométernyire jó vadászterület van a Hajnalos nevü
pusztán. Odamentek ki vadászni s ott vadászgattak szürkületig.
A mi ezután történt, azt Kazimir József pandur beszéli el részletesen.
A szolgabiró gyümölcsös kertjében volt egy üvegház. Ott volt Csepkanics
és Matej elzárva. A szolgálattevő pandurok: Kazimir József és Róka
Sándor. A tolmács szerepét Karanczai József fogházőr végezte.
A vizsgálóbiróság kiadta a parancsolatot, hogy Csepkanics és Matej
vetkőzzenek le ingre-gatyára. Levetkőztek. Süveget, dolmányt, övet,
bocskort leöltöttek s mezitláb és hajadon fővel maradtak.
Először Csepkanicsot vitték vallatóra a csendbiztos elé. A
csendbiztossal együtt volt Karanczai, a ki tudott oroszul. De sokat
tudott a tetemusztatás részleteiről is.
Honnan tudta, a mit tudott?
Ez az a nagy kérdés, melyre sohasem tudtam határozott feleletet nyerni.
Ekkor még se Matej, se Herskó, se Smilovics nem beszélt erről egy szót
se. Az urak se tudtak ekkor még a tutajosoktól egyebet, csak annyit,
hogy Herskó, mikor tutajával Esseny alatt elhaladt, ott egy parton álló
zsidóval néhány szót váltott s aztán azt tudták, hogy Herskó tutajai
Tárkány alatt is, Eszlár alatt is kikötöttek. Ebből készült az a mese,
hogy a tetemusztatásra Essenynél került össze a két zsidó, továbbá, hogy
a holttestet Szent-Mártonnál s Tárkánynál kötötték a tutaj alá s végre,
hogy azt Eszlár alatt öltöztették Solymosi Eszter ruhájába.
Mindezt Karanczai jól tudta, mert a csendbiztos intésére ezekről
kérdezte a tutajosokat. De minderre Csepkanics nem tudott felelni.
– Nem tudok semmit. Nem láttam, nem hallottam semmit.
Ez volt minden felelete.
A csendbiztos parancsára le kellett feküdnie a földre. Hanyatt feküdt.
Két lábát a bokánál Kazimir pandur zsineggel összekötötte.
A tutajos el nem tudta gondolni, mit akarnak vele. Csak a csendbiztos
rettenetes haragját látta s káromló és fenyegető szavait hallotta.
Rémüldözött.
Ujra kérdezte Karanczai, de megint csak nem tudott felelni.
A csendbiztos odaszólt a pandurhoz.
– Eredj, hozz be vesszőt.
Kazimir kiment, egy reengrot szilvafáról levágott késével három vékony
ágat, letisztitotta róla a falevelet s ment a szobába.
– Vallasz-e?
A tutajos látta a három pálczát, de azért azt felelte:
– Nem tudok semmit.
A csendbiztos azt parancsolta Kazimirnak: üsse a tutajos talpát.
A pandur elkezdte ütni, csakúgy csattogott.
A talpverés keleti országokban egykor divatos volt. Magyarországon
sohase volt szokásban. Ez tisza-löki találmány volt, de éppen csak a
nagy perben alkalmazták.
Az ember talpa érzékeny, ha kiskorától kezdve lábbelit visel. A tutajos
kiskorától kezdve, nyaranta mindig mezitláb jár, talpának bőre meg is
vastagodik, meg is kérgesedik s ezért nagy fájdalmat bir el.
Két pálcza csakhamar foszlányokká töredezett. A szilvafaágban nincs nagy
szivósság.
De azért a tutajos mégis nagy fájdalmakat szenvedett. Két kezét imádkozó
helyzetbe összetette, ugy könyörgött, hogy ne bántsák.
– Ha édes anyámra tudnék valamit – ugymond – még arra is kimondanám, de
én nem tudok semmit.
Kazimir a pandur el volt fáradva. Éjjel Nyiregyházáról kisérte a
tutajosokat, délelőtt Eszláron volt, délután az urakat kellett
vadászatra kisérnie; se nem aludt, se nem evett rendesen egész éjjel és
egész nap. Bágyadt volt. A csendbiztos ugy vette észre, gyengén üti a
tutajos lábát.
Rárivallt.
– Hát csak igy tudod ütni? Nem ettél még ma?
Boszuság fogta el a pandurt is s a mekkorát csak tudott: akkorát ütött a
pálczával a tutajosnak most már nem a lábára, hanem a fejére.
A tutajos nem vallott.
Ekkor lábairól levágták a köteleket, fölemelték s az asztalhoz vezették.
A tutajos kifujta magát egy pillanatra.
A csendbiztos elővette a gyüszüt. Azt a gyüszüt, melynek sokkal durvább
alakját a kinzó vallatás századaiban hüvelykszoritónak nevezték. Két
vasszelet, melyet a kéznek hüvelyk- vagy mutatóujjára fektetnek alul és
felül s egy vascsavarral összébb-összébb szoritanak. Az ujjak végein
apróbb véredények közt az idegek sok finom szála végződik. A tapintás
érzéke az ujjak végén a legélénkebb. A körömágy is tele van ideggel. A
sértések itt igen fájdalmasak.
A gyüszü tilos szerszám. Alkalmazását keményen büntetik a biróságok. De
ezelőtt negyedszázaddal még sok csendbiztos használta titkon. Azonban
leginkább csak nagy gonosztevőknél, rablóknál, gyilkosoknál. A használás
bebizonyitása nagyon nehéz s azért az elgyötört ember hiába panaszkodik.
Használat után megkékül, megzöldül az ujj, de ez a szin gyorsan elmulik
s az izomnak ellapulása is gyorsan szünik. Pandur, rendőr, csendbiztos
pedig soha be nem vallja.
A gyüszüt a csendbiztos maga tette a tutajos ujjaira s a csavarral maga
szoritotta össze a vaslemezeket. Lassanként szoritotta. A fájdalom
lassanként kezdődött s fokozódott, később élessé, czikázóvá,
türhetetlenné lett s az ujjakról fölterjedt a karra is.
A csendbiztost dühbe hozta a tutajos ellenállása. Különben is nyers,
hirtelen haragu, fellobbanó természetü volt. Komor arczával s rekedt
hangjával s káromló szavaival riogatta a makacs embert. Sehogyse tudta
megérteni, miért nem vall ez a tutajos. Hiszen nem zsidó. A zsidók neki
se inge, se gallérja. Baja se támadhat nagy a tetemusztatás
fölfedezéséből.
Azonban hiába káromkodott, hiába kékültek meg az ujjak a szoritó vas
alatt, hiába magyarázgatott Karanczay: a tutajos nem tudott semmit.
Nem fiatal ember már a tutajos, közel volt már az ötvenedik életévéhez.
Ugy emlékezem, ennél is idősebbnek látszott. Jó magas termetü, csontos
szikár alak volt, becsületes, komoly, kissé szomorunak látszó arczczal.
Ugy látszik, hideg vérrel tudta türni a szoritó vas fájdalmait. Vagy
talán benne is feltámadt a halálos dacz. A mily elszántan törekedett a
csendbiztos a sikerre: oly elszántan őrizte ő a maga igazságát.
– Megdöglesz, kutya, a kezem alatt, ha nem beszélsz.
A tutajos csaknem nyugodtan felelt.
– Hát megdöglöm, eleget éltem, de nem hazudok.
E néhány szó nincs benne a jegyzőkönyvben. Ezt már Kazimir pandur
többünk előtt a kihallgatás befejeztével beszélte a törvényszék
lépcsőcsarnokában. Jegyzeteim közt igy találom.
– Eleget éltem!
Nagy szó ez. Az elszántságnak és a kétségbeesésnek szava. De a hős
léleknek s a nyomoruságnak szava is. Ötven éves koru egészséges ember
előtt a következő esztendőknek még nagy becsük van. Ha ugyan nem
nyomorusággal volt teljes az elmult ötven év. Nem minden élet egyenlő
értékü. De a korszerü felfogás szerint minden élet megér egy hazugságot
s nagy kinoktól menekülni még hazugság árán is érdemes. De az orosz
tutajos lelke nem korszerü, divatos kelméből volt szőve. Elnyühetetlen
végi darócz kelme volt az a lélek.
Nem hazudott.
Ez pedig nagy dolog volt. A vizsgálóbiróság esze szerint Csepkanics
vette észre először a felbukkant holttestet, a mint sodorta azt a folyam
árja. Ő látta meg lábait, ő adott róla hirt társainak, ő volt az utolsó
tutaj kormánybirája, az ő tutaja közelében történt a felbukkanás: neki
mindent kellene tudnia, ha csakugyan ugy csempészték az áltetemet.
A vizsgálóbiró szerint ugy csempészték. Csepkanicsnak tehát –
törik-szakad, tanuvá kell lenni.
Bizony nem lett ő tanuvá.
Utolsó szava nagy hatással volt a csendbiztosra is. A csavart
megtágitotta s a gyüszüt levette az ujjáról. Belátta, hogy emberére
akadt, a ki, ha agyonütik, se enged a rátukmált beszédnek. Tovább
kinozni nem akarta.
A meggyötört ujjak gyorsan kezdtek kékülni és dagadozni. A csendbiztos
azt parancsolta Kazimir pandurnak, huzogassa meg az ujjakat. A pandur
meghuzogatta.
Matej Ignáczra következett a sor. Ezt is levetkőztették, ennek is meg
kellett oldania bocskorát is.
Kazimir pandurt is megejtette a hivatali vakbuzgalom. Mikor Matejhez
ért, hogy ezt a csendbiztos elé vezesse, azt mondta neki.
– Te is megmondj ám mindent, mert különben te is ugy jársz, mint a másik
tutajos. Az már ugy is megvallott mindent.
Matej fiatal férfi volt, ekkor csak 28 éves, erős, egészséges. De az ő
lelke már más szövetből készült.
Félt, reszketett, mikor a pandur vezette a haragos nagy ur elé, a
csendbiztos elé. Kezei annyira reszkettek, hogy a pandur a törvényszék
előtt szemlélhetőleg is megmutatta, minő félelem nyomta meg e tutajos
lelkét.
Nagy aggodással kérdezte a pandurtól, hogy mit mondott Csepkanics? Miket
vallott? Ő nem hagyja magát kinozni, ő mindent megmond készséggel, de
nem tudja, mit beszéljen.
No de ott volt Karanczai. Ez már tudta, miként történt a tetemusztatás.
Matej nyomban kijelentette, hogy ő kész tanuskodni mindenre.
Kész is volt. Vallomására a jegyzőkönyvet julius 5-ről keltezi a
vizsgálóbiró. De az 6-án fejeződött be, mert éjfél után, sőt hajnali 1
óra után ért véget. E jegyzőkönyvben van az áltetem usztatásának
története először részletesen leirva.
Matejjel a csendbiztos nem is vesződött sokáig. A mikor ez készséggel
nyilvánitá a vallomására: rögtön átadta Karanczainak és a
vizsgálóbirónak.
Mikor a jegyzőkönyv elkészült, ugy hajnali két óra felé az urak
elküldték Kazimir pandurt a városba szilvapálinkáért és szarvas
süteményért. A háziur aludt egész családjával és cselédségével, a
boltból kellett az effélét beszerezni. Mire a pandur a szilvaszeszszel
visszaérkezett, már készen volt a birói végzés is, a mely szerint Herskó
Dávid tutajos sáfárt haladéktalanul ki kell kisérni a nyiregyházi
börtönből Tisza-Lökre.
Hogy e szokatlan és törvénytelen intézkedés helyett miért nem inkább
maga a vizsgálóbiróság ment Nyiregyházára, hivatali székhelyére Herskót
kihallgatni: ennek oka egyszerü. Nyiregyházán nem volt alkalmas
csendbiztos s nem volt a lakott házaktól messzefekvő szolgabirói kerti
helyiség, a hol a vádlottat feltünés nélkül lehessen nyaggatni s a hol,
ha kegyetlenül találják csiklandozni, jajgatását senki ne hallhassa.
Kazimir pandur késedelem nélkül ment Nyiregyházára szekéren. A
törvényszéki elnököt nem találta otthon, de némi késedelemmel mégis
megkapta Herskót s déli 12 órára kiért vele julius 6-án Tisza-Lökre.
Azt kapta utasitásul, hogy Herskót feltünés nélkül vigye, az emberek, a
mennyire lehet, ne láthassák.
A pandurnak különös tiszte az engedelmesség. Zárt kocsit természetesen
nem adtak neki, zsákba nem tehette a zsidót, mint a vásári malaczot s a
nyitott fakószekéren még se volt szabad senkinek se meglátni Miként
szállitotta ki tehát?
Pandurészszel kitalálta.
Lebegő ülést szerzett kocsijára, az ülés alatt van egy kis szűk hely,
valami jól termett macska meglehetős kényelemmel el is férne ott. Oda
gyömöszölte be Herskót s keményen meghagyta neki, hogy se ne mozogjon,
se ne jajgasson, se hangosan ne szuszogjon. Maga pedig puskásan,
fegyveresen felült az ülésbe.
De nem is akadt volna ember, a ki elgondolhatta, vagy csak elképzelhette
volna is, hogy a pandur alatt tutajos zsidó kuporog. Szegény Herskó,
majd megfuladt, mire Tisza-Lökre értek.
A mi ezután történt, arról Kazimir pandur már semmit sem tud. Két éjjel
már nem aludt, másfél nap óta rendesen nem evett s az éhségtől és
fáradtságtól már majdnem eldült. Adtak neki egy forintot s egy napi
szabadságot.
Bary József vizsgálóbiró, Vay György csendbiztos és Karanczai fogházőr
világért se beszélték volna el a törvényszék előtt Herskó faggatásának
történetét. Csak a vizsgálati iratok sovány adataira s Herskó szükszavu
elbeszélésére vagyunk utalva.
Két jegyzőkönyvet vett föl az napon Herskóval a vizsgálóbiró. Az egyiket
délután, a másikat este és éjjel. Az elsőben még semmit se tud Herskó, a
másodikban pedig már Matejjel megegyező módon beszéli el a
holttestcsempészetnek s az áltetem usztatásának részletes történetét.
A kétféle vallomás közt azonban történt valami. A vallatás.
Hogy a vallatás miként történt, arról Herskó több izben nyilatkozott.
Első izben a szeklenczei előljáróság előtt 1882. évi augusztus 22-én. Őt
ugyanis, valamint Matejt és Csepkanicsot augusztus elején szabadlábra
eresztették s ő is, mint társai, egyenesen hazament Szeklenczére.
Mindennapi természetes dolog, hogy ott a rokonok és ismerősök százféle
kérdést intéztek hozzá: miért tartott oly hosszu ideig a tutajos út, mi
történt velük útközben, miként bukkantak a holttestre, miért fogták el
őket, mi volt a vád ellenük, miért vállalta magára a holttest
csempészését, az áltetem usztatását, miért keverte gyanuba a zsidókat?
Herskó erre alig felelhetett mást, mint hogy gyötörték, kinozták,
kényszeritették.
Alig hiszem, hogy saját akaratából panaszt emelt volna e miatt. Szegény
ember, gyámoltalan zsidó, gyáva idegzet, agyonijesztgetett lélek: örült,
hogy túl esett a bajon s hogy végre kiszabadult a birák, pandurok,
csendbiztosok kezéből. Ha panaszt emel: ujra biróság elé kerül. Ujra
idézgetik, huzzák-vonják, Poncziustól-Pilátusig kergetik, Nyiregyházára
hajszolják s azután mi a haszna? Hogy zsidóüldöző korban rongyos tutajos
zsidó miatt birónak, pandurnak hajaszála se görbül meg s ő elégtételt
ugy se nyer: teljesen bizonyos. A mi pedig eddig történt, a mit eddig
szenvedett, azt megváltoztatni ugy sem lehet.
Sok mérsékletre, sok önuralomra, sok bölcseségre tanit a szegénység.
Azonban volt körülöttünk akkor egy zsidó fiu, Szabolcsi Miksa nevü. Ha
nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült,
meglehetős műveltségre tett szert s különösen nagy jártassága volt a
zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel s faja és hitsorsosai
iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden
fájdalmát. Szerény hirlaptudósitó volt ekkor s e foglalkozásból élt.
Később az »Egyenlőség« czimü hirlapnak lett tulajdonosa és szerkesztője.
A fiatalember és fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az
ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltünésének rejtélyét ő fogja
földeriteni s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e
törekvésében a vakmerőségig s fáradtságot nem ismert. Rajongása,
tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is
belékergette. A vérvád hivei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak
rá.
Ő augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklenczére,
fölkereste Herskót s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy
az áltetem-usztatást magára vállalta? Herskó felelete az volt, hogy őt
és társait Tisza-Lökön kinozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, mig
Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem birta, hogy a kinzás miatt
emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál.
A szeklenczei községi előljáróság előtt tették meg a följelentést. A
községi biró, egy hites előljáró s a jegyző vették föl erről augusztus
22-én a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tartalma nagyon általános. Előadja
a három tutajos, hogy ők Nyiregyházán igazán vallottak, de azután
Tisza-Lökön a csendbiztos veréssel ujabb s egészen más vallomásra birta
őket. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték mindhármajukat,
mig csak a csendbiztos kivánata szerint nem vallottak. Ily körülmények
közt apjukra is rávallottak volna.
A máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája ujra kihallgatta
őket szeptemberben s ekkor Herskó azt beszélte, hogy Vay György
csendbiztos őt öklével fejbevágta, azután bottal végighuzott rajta,
oldalba is döfte s másfél liter meleg vizet erőszakkal megitatott vele.
Fájdalmában és rémületében igy vallott terhelőleg önmaga s a zsidók
ellen.
Azt kérdezték tőle: miért nem mondta ezt el a nyiregyházi törvényszék
előtt, mikor tisza-löki hamis vallomását hitelesitette.
Azért nem – ugymond – mert vallomásának julius 30-án történt
hitelesitése előtt, közvetlenül Bary vizsgálóbiró magához rendelte s azt
igérte neki, hogy ha a törvényszék előtt változatlanul jóváhagyja
terhelő vallomását s a tisza-löki dolgokról nem panaszkodik, akkor
nyomban szabadlábra helyezi, ellenkező esetben pedig ottmarad az ő
kezében – ki tudja meddig. S azután a törvényszéki ülésen, hol a
hitelesités történt, jelen volt a vizsgálóbiró is s ő e miatt nem mert
szabadon nyilatkozni.
1883-ik évi julius 3-án a nyilvános tárgyaláson beszélte el harmadizben
a tisza-löki vallatás történetét.
Szaggatott előadásában az a lényeges, hogy ő Tisza-Lökön elszántan
vonakodott a holttest átvételére és usztatására vonatkozó hamis
vallomást megtenni, de fenyegették s ijesztgették folytonosan s végül
Matej Ignáczot szembeállitották vele, a ki a szemébe mondta az egész
usztatási koholmányt. Ő Matej szemébe is határozottan tagadta ezt, de
azután Matejt eltávolitották, őt pedig a csendbiztos ismételten kézzel
fejbevágta s bottal is ütötte s botja végével ismételten oldalba lökte.
Jelen volt e bántalmazásnál a vizsgálóbiró, a királyi alügyész s
Karanczai fogházőr. A harmadik oldalba döféstől az alügyész mentette
meg.
Akkor vizet itattak vele, rumos üvegből mintegy másfél liternyit. Még
erre se akart vallani. Az asztalon zsineg volt. A csendbiztos azt kezébe
vette s őt azzal rémitette, hogy megkötözik. Ő magánosan volt, védője,
tanuja, bátoritója senkise volt, a megkötözéstől nagyon félt, benne
voltak már a julius 6-ika és 7-ike közti éjszakában, egész nap nem
evett, éhes volt, el volt gyötörve, mind teste, mind lelke elvesztette
már az ellenállás képességét – elvégre magára vállalta mindazt, a mit
Matej szemébe mondott.
Hogy mit vezettek jegyzőkönyvbe az ő vallomása gyanánt: nem tudja.
Karanczai volt a tolmács. Azt beszélte magyarul, a mit akart. Ő maga
magyarul nem beszél, csak oroszul és romlott német nyelven. A
jegyzőkönyvet a vizsgálóbiró magyarul irta s azt előtte orosz nyelven
föl nem olvasták.
Valóban furcsa is az a jegyzőkönyv. Más körülmények közt fegyelmi
büntetés érte volna a miatt a vizsgálóbirót.
A királyi ügyész például nem lehetett volna jelen a vádlott
kihallgatásán. Itt jelen volt a faggatásánál, a kinzásánál s a
vallatásnál.
A vizsgálóbiró maga nem vehet föl, maga nem irhat jegyzőkönyvet, hanem a
törvény szerint jegyzőkönyvvezetőnek kell mellette e munkát végezni. Ez
a tanuja, bizonysága, de ellenőre is a vizsgálóbirónak. A vizsgálóbiró,
a mint ez mindennap előfordul, lehet elfogult, lehet szenvedélyes,
boszus, elkeseredett, feledékeny: kell mellé a tanu, a kinek jelenléte
higgadtságra s figyelemre birja észrevétlen is. S a jegyzőkönyvvezető
egyuttal tanuja és bizonysága a vádlottnak.
Bary aljegyző nem törődött a törvénynyel. A törvény alakszerüségeire nem
is gondolt az ő vérvádkereső vakbuzgalma.
A tolmács se irta alá a jegyzőkönyveket. Se Matejét, se Herskóét, s
azután teljesen tudatlan és neveletlen fogházőrt nem is szabad
tolmácsként alkalmazni. Hol van a biztositék, hogy ily ember teljes
értelmi hüséggel adja elő mindazt, a mit a szintén műveletlen s
agyonrémitett vádlott szaggatottan, töredékesen elbeszél vagy
elnyöszörög.
De hát elvégre hajnal felé készen lett Herskó vallomása. S most már az ő
személyében akadt zsidó is, ki a jegyzőkönyv szerint önként bevallotta a
tetemusztatást, a vérvádnak s a zsidók bűnösségének nagy bizonyitékát.
Sőt vallomása még ujabb két vagy esetleg több zsidót is sulyosan terhel!
Smilovics Jankelt, a tutajost és Vider Mórt, a tokaji szatócsot s
esetleg az ismeretlen eszlári zsidó asszonyt, a ki Solymosi Eszter
ruháját Tisza-Ladány alatt átadta.
A vizsgálóbiró felfogása szerint igy kellett annak lenni. Hiszen az csak
természetes, hogy a valódi tettesek mindenfelé csak a zsidók lehettek,
nem a keresztyén tutajosok.
Smilovics Jankel elfogatását s a tokaji szatócs kinyomozását el kellett
rendelni azonnal. A kinyomozás gyorsan történt. Vider Mór szatócs már
julius 7-én és Smilovics Jankel már két nap mulva, 9-én a vizsgálóbiró
hatalmában volt.