igazság érzetéből mindig marad annyi, a mennyi elég arra, hogy az
emberek észrevegyék.
A lány hazudott, mikor a birósággal el akarta hitetni, hogy ő nem
emlékszik semmire. Hazudott, mikor azt mondta, hogy a Csonkafűzesben
csak buta fejjel beszélt. És hazudott, mikor azt mondta: félt a
holttetemtől. Hiszen jól hallották a tanuk, minő bátran feleselt a
királyi alügyészszel.
De a mig hazudott: nem mert a szemünk közé nézni. Szine minduntalan
változott, kezének nem találta helyét, szemei a földön tétováztak,
beszéde akadozott.
A hazugság, ha komoly ügyben nyilvánul, undoritó. A hazug ember
erőlködése ugy fel tudja háboritani az embert. A gyermek hazudozása még
fájdalmat is okoz.
De édes tünet az, mikor olyan fiatalt látunk, ki valamely külső hatalom
nyomása alatt minden áron hazudni akar, – de arra semmi áron se képes. A
ki minden szavával mozdulatával és pillantásával elárulja, hogy most
hazudik; – megmondhatná az igazságot, de nem teheti s annak legyen esze,
a ki hallgatja.
Ilyen tünet volt ott a biróság és nagy közönség előtt Szakolczai Julcsa.
A közönség zsidógyülölő volt, ez a lány a szája ize szerint beszélt, de
annak a közönségnek még se volt benne gyönyörüsége.
Nem is lehetett.
Mert a kihallgatás rendén szelid kérdéseinkre lassankint mégis teljes
határozottsággal mondta el, hogy a forradás jegyét csakugyan látta a
halott lábán, sőt kérdésünkre a saját lábán szemlélhetőleg is
megmutatta, hol volt és mekkora volt a jegy. A hüvelykujj tövétől
kezdődve terjedt a második és harmadik ujj tövéig.
Tehát éppen ugy, a mint Zurányi Kálmán lerajzolta s julius 10 én a
biróság előtt élőszóval is elmondta.
S a lány már teljes nyugodtsággal nézett szemünk közé s hangja se
tétovázott tovább, a mint e vallomásával lelkéről a sulyos terhet
ledobhatta.
Még egy tanu maradt a vérvád terjesztői közt, a ki nyilatkozott a
tehéntaposásról. Ez Solymosi Gáborné özvegy asszony volt, Eszternek
nagynénje, Solymosi Jánosnénak testvérje. Ő is látta az eleven sebet. A
lány lábának bőre volt – ő szerinte – lezuzva s a seb csunya volt.
Csunya seb alatt a köznép nem egyszerü sérülést vagy horzsolást szokott
érteni.
Nagyon érdekes és nagyon fontos Szücs János tanuskodása. Ez az a remek
tanu, a kiről már egyszer hosszasabban szólottam.
Nem véletlenül látta a halottat. Nem a kiváncsiság vezette közelébe se
junius 18-án este, se 19-én napközben. Fuvarban szállitotta oda a
hivatalos urakat, birói megbizásból kezelte, emelgette, mosta s temette
a halottat, – tehát teljesen jogos és törvényes uton jutott ahhoz az
alkalomhoz, hogy azt jól megszemlélhesse.
Gyanusitották őt is, mint mindenkit, a ki nem a vizsgálóbiró és titkos
tanács tetszése szerint beszélt. De a gyanusitás csak üres szavakból
állott s azt könnyen elháritotta magáról.
Tanuságát éles, gondos, mély megfigyelése és szabatos beszéde teszi
remekké. Az orvosi szakértőknek is óriási anyagot nyujthatott az ő
beszéde. Ha a holttest szőrén-szálán eltünt, elveszett volna: az orvosi
szakértők csupán az ő megfigyelése alapján is kitünő véleményt
alkothattak volna maguknak az eltünt leány koráról, termetéről,
nagyságáról, rothadási állapotáról s különös ismertető jeléről.
Emlékezett arra, hogy K. Horváth Géza s mind az urak maguk közt az ő
füle hallatára azt beszélték, hogy bizony nem más az a halott, mint
Solymosi Eszter.
Gondosan megnézte a halott szemeit és nyakát. A szemek feketék voltak, a
nyakon semmi forradásnak jele nem volt.
A termetet felfuvódottnak látta. Több vizi holttestet látott már
életében. Legközelebb a tokaji zsidó lánynak Tisza-Lök alatt felbukkant
holttestét is, de saját édes fiáét is, ki a Tiszába fult. Biztosan meg
tudja különböztetni, melyik a termetes, melyik a kövér, melyik a
felfuvódott test.
Gyönyörüen indokolta, hogy miért véli fiatal leány holttestének a
csonkafűzesit.
Összehasonlitotta magában a tokaji zsidó lányéval. Ez 18 éves életkoru
volt.
– Fiatalabbnak néztem, ugymond, a csonkafűzesi halottat, mint a
tisza-lökit.
Megnézte az emlőket mind a kettőnél. A tisza-löki halotté ki volt
domborodva, ki volt fejlődve; – a csonkafűzesi halotton a domborodásnak
semmi nyoma. Az emlőbimbók kicsinyek s a bimbók udvara még teljesen
hiányzik. Az udvarnak semmi látható nyoma.
Teljesen összevág e nyilatkozattal egy csomó eszlári tanúnak vallomása.
A fölött nem beszéltek a tanuk össze, hogy a csonkafűzesi halott
emlőiről mit beszéljenek. A bimbót mind kicsinynek mondta, – udvart és
domborodást egyik se látott.
Pedig a test eme részei szembetünők, a fölismerési tanuk ezeket meg
szokták nézni s nem szokták elfeledni.
De összevág e remek tanu észlelése Zurányi Kálmánéval is. Ez is egészen
»fejletlen«-nek látta az emlőket s föl se tünt neki, hogy a négy
szemlélő orvos is, a mikor irónnal jegyezte a látlelet adatait, az
emlőkről azt jegyezte föl: »fejletlenek«. De nagyon feltünt neki azután,
mikor napok mulva meglátta a hivatalos látleletet s ebben e szavakat
találta:
– Emlők elsoványodottak.
Minő óriási az élettani különbség a »fejletlen« emlő és az
»elsoványodott« emlő között! Hiszen elsoványodott emlője százesztendős
aggnőnek is lehet, a fejletlen emlő pedig csak gyereklány különös
sajátsága.
Józan eszü és éles szemü paraszt sohase eshetett volna ily durva
tévedésbe!
Bámulatos gondossággal vizsgálta meg Szücs János a holttest balkeze
csuklójára kötött kendőt s annak tartalmát is. A biróság előtt egy
kendővel szemléltetőleg mutatta meg: minő volt a kötés. A sárga papirost
is megnézte. Az elázott volt.
A fösték nem volt elázva. Jérczetojás nagyságu, még összeálló tömegben
volt. Hogy ily nagyságu és fontosságu ugynevezett »bűnjel« a
vizsgálóbiró s annyi szakértő szemeláttára elveszhetett!
Furcsa ez!
A tehéntaposás-okozta nyom se kerülhette el az ő éles szemét.
Elmondotta, hol vették az öntöző kannát. Magamnak is feltünt, miként s
honnan juthatott oly elhagyatott helyre, mint a Csonkafüzes, a birói
szemléhez az öntözőkanna. Ám Szücs János tudta, hogy talált holttesthez
mennek, azt esetleg meg kell mosni, oda tehát vizmerő-edény kell, kért
hát utközben ő dohányültetvényesektől öntözőkannát. Igaz, hogy a
szolgabirónak is eszébe jutott ez.
Többen öntözték és mosták a holttestet. Ő is, Zurányi is, különösen K.
Horváth Géza is. Mosták kézzel, rongygyal, szalmacsutakkal is.
Mikor a lábfejről letisztitották az iszapot: nyilván kitünt a
sebforradás nyoma.
Ő csak akkor vette észre s akkor nézte meg jól, mikor a lány Szakolczai
Julcsa odamutatott:
– Ez az a forradás!
A jegy nem egészen kerek volt. Kissé hosszukás. Sötétebb szinü volt ott
a bőr, mint másutt, de nem egyszinü. Az öreg lábujj felett volt a jegy.
Hosszasan néznie nem engedték az urak. A mint a lány megmutatta: őt
onnan rögtön elparancsolták az urak. Ne nézze, ne bámulja azt a
forradásos jegyet, Solymosi Eszter testének e különös jelét.
Miért cselekedték ezt az urak? Hiszen a vizsgálat érdeke, az igazság
kideritése azt követelte, hogy azt a jelet minél több tanu lássa s élő
világ biztosan tudja. Hiszen igy nyomban vége lett volna az egész vérvád
czimü hajszának.
Szücs János alkalmatlan tanunak látszott.
Más kellemetlensége is volt.
Ő öltötte le a holttestről a ruhadarabokat. Minden darabnak jól megnézte
szövését, szabását, föstéseit.
Mikor a holttest mellől elparancsolták: félreállott negyven-ötven
lépésnyi távolságra. Ott találkozott Solymosi Jánosnéval, a bánkodó
anyával. Egy kendőt lát nála, mely ugyanazon szövésü és föstésü, mint a
minőt a halotton látott. A szegény anyát figyelmezteti erre a fontos
körülményre.
Vétett ezzel?
Dehogy vétett. Egészen rendes, természetes emberi dolgot művelt. Sőt
annak is igaza volna, a ki azt mondaná, hogy tisztes kötelességet
teljesitett.
Ám a királyi alügyész meghallotta szavait. S mértéktelen düh támadt
benne. Oda ment Szücs Jánoshoz s azt mondta neki rivalgó hangon:
– Takarodjál innen vén gazember, mert felruglak!
Ez a királyi alügyész volt: Egressi Nagy László. Nem rosszlelkü ember,
hanem olyan, a minőt a magyar nyelv hóbortosnak nevez. Nyers, ötletes,
gunyolódó, hirtelen fellobbanó, a társadalmi érintkezés finomságaival
semmit nem törődve, falusi ösztönökkel teljes. A vérvád hitében lelke
fenekéig elfogult. Dühbe hozta az, hogy az a mezei paraszt mindent lát,
mindent jól megnéz, mindent tudni akar.
Szücs János elképedt erre a durva támadásra. Ő a maga együgyü, de
természetes tiszta eszével azt gondolta, hogy a hol az ember szeme és
keze dolgozik, ott legyen az esze is egészen s a mit tapasztal: azt
jegyezze meg jól az ő lelkében. Ugy hitte, igy készül az
igazságszolgáltatás.
Nem hagyott magával paczkázni. Odament kocsijához, lovaihoz s kezdte
lovait fölszerszámozni.
– Itt nem maradok az istennek se. A helyett, hogy megköszönnék a munkát,
még összeszidnak az urak.
Indulni akart hazafelé.
A panduroknak volt több eszük. Hozzámentek, megkérlelték, szép szóval
ott marasztalták. A királyi alügyész is meggondolta a dolgot s nem
bántotta tovább.
Igy maradt ott ez a nagy tanu tovább is a holttest közelében. Igy
segitett tovább a holttestet becsomagolni, s még e nap estéjén
Tisza-Eszlárra szállitani.
Most egy pillanatra vissza kell térnem K. Horváth László és K. Horváth
Géza szavaira.
Bőséges beszédükből az tünt ki, hogy a mikor a holttest lábát az
iszaptól leöblintéssel megtisztitották: a tehéntaposás jegyét ők is
látták, vagy legalább valami foltot a Szakolczai Julcsa által mutatott
helyen ők is vettek észre. De a mint azt a helyet jobban megmosták s
rongygyal is ledörzsölték: a folt elmosódott. A mikor pedig részint a
Csonkafűzesben, részint Tisza-Eszláron szalmacsutakkal is ledörzsölték:
minden nyom tökéletesen elenyészett.
Ebben igazuk lehetett.
A holttest régen a vizben volt már s a vizben való rothadásnak nagy
fokáig jutott el. A körmök már leváltak, a hajzat kimállott és részben
letöredezett, a bőrnek felső rétege, az ugynevezett felhám lefoszlott,
sok helyen az irhabőr is foszladozott. Egészen természetes tehát, hogy a
sokszoros dörzsölésre az egykori sebforradásnak legalább szine
elenyészett, sőt még több is elenyészhetett, mint a szine. A hegedés
határvonalán némi kis emelkedés is lehetett ott, a hol a roncsolt bőr az
ép bőrrel összeforrad. A szalmacsutak-dörzsölésre az annyira rothadó
testen még az a kis emelkedés is eltünhetett.
* * *
Ime megvizsgáltuk Zurányi Kálmán vallomásának belső értékét.
Hogy az eltünt lányka lábát eltünése előtt félévvel a tehén eltiporta s
a lábon három hétig gyógyuló csunya sebet ejtett: ezt bebizonyitotta
Olajos Bálintné és özvegy Solymosi Gáborné.
Hogy a seb forradásának nyoma mily alaku volt s a lábfej melyik táján
feküdt: ezt elmondta és a holttesten is, de a biróság előtt saját lábán
is megmutatta Szakolczai Julcsa.
A seb hegedésének jegyét alakra és szinre nézve határozottan látta
Szakolczai Julcsán kivül Zurányi Kálmán és Szücs János.
Mind e tanuk arra nézve, hogy a forradás nyoma látható volt-e s az a
jegy, a mit láttak, forradás maradványa volt-e: épp oly illetékes tanuk,
mint az orvosi szakértők. Jogilag is, erkölcsileg is épp oly
illetékesek. Mert ép szemük és józan eszük és megfigyelési akaratuk és
alkalmuk épp ugy meg volt, mint az orvosi szakértőknek s az egykori seb
hegedésének külső nyomait épp oly tökéletes biztossággal ismerik, mint
az orvosok bármelyike. Hiszen egész életen át százat és ezeret látnak.
Bizony megvolt a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter különös
ismertető jele. Nemcsak a ruha, nemcsak a festék, hanem a sebforradás
jegye is. A vérvád hívei nagyon szétkürtölték a világban, hogy a ruhát
ráölthették a zsidók, de már a félév előtti csunya seb hegedési jegyét a
zsidók se varázsolhatták a halottra.
De hát akkor mit beszéltek az emberek tetemusztatásról,
holttestcsempészetről, tutajosok halottszállitó rejtelmes vállalatáról?
S maguk azok a nyavalyás zsidók: Herskó és Smilovics miként vállalhatták
magukra a tetemusztatásnak s a biróság félrevezetésének undok bűneit?
E kérdésekre a tisza-löki titkok adják meg a feleletet.
A TISZA-LÖKI TITKOK.
I.
(Miként keletkezett a hullausztatás gondolata? – A tutajosoknak
Tisza-Lökre hurczolása. – Vay György csendbiztos. – Ősei és jelleme.)
Az orvosok junius 20-án elkészitették a halott külső és belső
vizsgálatáról szóló jelentésüket és szakértői véleményüket.
E vélemény szerint a halált nem okozhatta vizbefulladás, hanem tüdővész,
tüdőlégdag, májzsugorodás és gyomorhurut s az ezek által előidézett
vérszegénység okozta.
Ha ez igaz: akkor a halott nem lehetett Solymosi Eszter. Hiszen ezt
erős, egészséges, piros arczu lánykának ismerte életében mindenki. S
ilyen egész kórházra való sulyos betegséggel nem lehetett volna testi
ereje arra, hogy szolgálatba lépjen, nehéz munkát végezzen, éjjel-nappal
talpon legyen. Olajos Bálintné és Huri Andrásné semmiképen se fogadta
volna magához szolgabér mellett szolgálónak.
Az orvosok véleménye szerint a holttest legföljebb három napig lehetett
a vizben s legföljebb tiz nap óta lehet halott.
Ez se vág össze Solymosi Eszter végzetével.
A lányka 79 nap előtt ápril 1-én tünt el. Hol volt tehát elrejtve, ha
csak tiz nap előtt halt meg? S ha tiz nap előtt halt meg és csak három
nap óta van a vizben: hol volt akkor holtteteme hét napon át?
Nehéz kérdések ezek mind.
Az orvosok véleménye szerint a csonkafűzesi holttest legalább
tizennyolcz, de valószinüleg már huszadik életévét is eltöltött egyéné.
Ha ez igaz: akkor éppen nem lehet szó Solymosi Eszterről, hisz ez csak
tizennégy éves és három hónapos fejletlen lányka volt, a mikor
elveszett, – tehát 18–20 éves nem lehetett.
Az orvosok nem mondják meg: kit gondoltak ők a csonkafűzesi halottnak.
Nem is mondhatják meg. De a törvényszék előtt elejtett szavaik elárulnak
annyit, hogy elfogultságukban ők is ugy vélekedtek, mint a vérvád hitét
terjesztő hirlapok.
Valami kórházból keritettek egy halott nőt, azt a zsidók a tutajosok
segitségével leusztatták a Csonkafűzes alá. Utközben valahol
beleöltöztették Solymosi Eszter ruhájába s ekként oda csempészték a
vizsgálóbiró szemei elé.
Ez volt a vélekedés. Ezt bebizonyitani lesz most már a vizsgálat
feladata.
Ki jött erre a gondolatra először? Ezt kipuhatolni ma már alig lehet.
Ezelőtt húsz évvel se tudtam kipuhatolni. Azok, a kik a vizsgálat körül
a főmunkát végezték: a vizsgálóbiró, a királyi alügyész, s a
törvényszéki elnök élnek még, talán ők meg is mondhatnák, de még ez se
valószinü. Ők szentül hitték a tetemusztatás és holttestcsempészet
szövevényes meséjét s náluk valószinüleg a dolgok ama képe rögzött meg
az emlékezetben, a melyett Matej, Herskó és Smilovics elbeszélése tár
szemeink elé.
Akárki gondolta ki a mesét: annak esze az orvosi szakértők véleménye
alapján természetes uton járt. Ha a holttest nem Solymosi Eszteré volt,
akkor azt valahonnan ugy kellett csempészni, mert Solymosi Eszter ruhája
másként nem kerülhetett volna az idegen testre.
Ha csempészték: ez csak a szeklenczei tutajosok tudtával és
beleegyezésével történhetett, mert hiszen az ő utolsó tutajuk mellett
bukkant föl a tetem.
Ha pedig a tutajosok közt zsidó is van: annak a zsidónak mindent kell
tudnia.
Ime ez a gondolatok egymásból fakadó természetes lánczolata.
A tutajosokat megfogták s köztük zsidót is találtak: Herskó Dávidot a
sáfárt. Ezeket kellett vallomásra birni első sorban. A vizsgálóbiró
junius 28-án, 29-én, 30-án és julius első és második napjain gondosan
kihallgatta, de a tetemusztatás és csempészet semmi nyomára nem akadt.
Oly részletesen, oly egybevágóan beszélte el a tutajút egész történetét
külön-külön mind a 15 tutajos, hogy beszédük valóságában kételkedni se
lehetett. Hogy valaki mind a tizenöt szegény, egyszerü s gyámoltalan
eszü napszámost beleavatta volna a titokba: ezt föltenni se lehetett.
Voltak köztük öregek és fiatalok, s kisebb-nagyobb eszüek, volt köztük
egy magyar ember is: Galsi István, ki Tokajtól kezdve velük volt több
napon át: teljes képtelenség, hogy egyiknek vagy másiknak beszédjéből ki
ne pattant volna valamelyes gyanus körülmény, ha ugyan tudtak valamit a
halott csempészetéről. Pénzt se találtak náluk, a házkutatás se járt
sikerrel. Sehol semmi jelenség.
A vizsgálóbiróság maga is nyomban elejtette azt a vak föltevést, hogy
minden tutajos tudott volna a dologról. El is bocsátott már julius 2-án
egy idegen és nyolcz szeklenczei tutajost és csupán hét szeklenczeit
tartott fogva.
Herskó Dávidot azért, mert ez zsidó volt és sáfár s erre irányult a
főgyanu.
Csepkanics Györgyöt, Matej Ignáczot és Selever Jánost azért, mert ezek
voltak az utolsó tutajon, a melynek közelében a holttetem felbukkant.
Szavinecz Pétert és Matej Pétert azért, mert az első és második tutajon
ezek voltak a kormánybirák.
Végre Höcska Györgyöt azért, mert ennek volt ásója. Az az ásó, melyet
Galsi Istvántól Tokajban vett meg.
Julius 3-án és 4-én a vizsgálóbiró Tisza-Dadán hallgat ki egy csomó
embert s tart ujabb nyomozást arra nézve, miként találták meg a
csonkafűzesi holttestet.
Julius 4-én elrendeli, hogy a fogva tartott tutajosokat kisérjék
Tisza-Lökre. Ott folytatja velük a kihallgatásokat a szolgabirói
hivatalnál. A pandurok ki is viszik oda valamennyit.
A vizsgálóbiró nem hallgatja ki őket. Szóba se áll velük, hanem e
helyett julius 5-én délelőtt átmegy Tisza-Eszlárra, délután pedig
végzést hoz, melyben elrendeli, hogy Matej Pétert, Szavinecz Pétert,
Höcska Györgyöt, Selever Jánost és Herskó Dávidot kisérjék vissza
Nyiregyházára. Csak Csepkanics György és Matej Ignácz maradjanak
Tisza-Lökön.
Mi ez? Talán megzavarodott volna a vizsgálóbiró elméje?
Nyiregyháza Tisza-Lökhöz messze van. Gyalogszerrel talán 4–5 órai
utazás, a hogy valaki menni tud. A pandur lóháton jár, a vizsgálati
fogoly gyalog baktat. Azok a tutajosok ártatlanok, de ha utóbb
bűnösöknek találná is őket a törvény: ma még csupán gyanu terheli őket,
semmi más. Ma még az alkotmány minden személyi jogukat biztositja az
emberekkel való szabad érintkezés kivételével. Még a gyanu se valami
sulyos bűnre vonatkozik. Nem öltek, nem raboltak, nem gyujtogattak, a
fölséget nem sértették, senkinek tudatosan kárt vagy sérelmet nem
okoztak. Miért hajtják tehát őket, mint a csürhét, hol előre, hol hátra?
Minő jogon hajszolja őket a vizsgálóbiró Tisza-Lökre?
Ki szabad őket hallgatni lakásukon vagy tartózkodási helyükön, vagy a
vizsgálóbiró hivatalos helyiségében s a törvényszék székhelyén, sőt ha
van ok rá: a bűntett szinhelyén is. Ám Tisza-Lök se nem hivatalos
helyiség, se nem székhely, se nem szinhely. A vizsgálóbirónak épen nincs
joga ahhoz, hogy a vizsgálati foglyokkal kengyelfutást vagy mulatságos
kirándulást rendezzen.
Azonban ki ütköznék meg ezen. A vizsgálati foglyok koldusok, gyámoltalan
szegény emberek, panaszukat senki se hallgatná meg, panaszkodni nem is
mernek, védőik semmit se tudnak a kengyelfutásról, nincs is talán
védőjük, rokonaik pedig messze földön, a magas Máramarosban. A varju se
károg utánuk.
De mégis jól megfontolt dolog ez a tisza-löki ide-amoda való futkározás.
Van ennek oka. Ok nélkül efféle bolondságot vizsgálóbiró nem csinál.
Ugyanis Tisza-Lökön lakik a csendbiztos. Ha a tutajosok a vizsgálóbiró
előtt semmit sem tudnak: át kell őket adni a csendbiztos kezére. Ott
majd tudnak. Sarf Móricz, a zsidó gyerek se tudott semmit, mig át nem
vitték Nagyfaluba Recsky András csendbiztos szelid hajlékába. De mihelyt
átvitték, alig töltött ott egy éjszakát, nosza tudta mindjárt, miként
vették vérét Solymosi Eszternek a metsző zsidók.
Csendbiztos és éjjeli vallatás: ez a kettő majd kideriti az igazságot.
A csendbiztos, Vay György, előkelő hatalmas nemzetség ivadéka.
Ősei Árpáddal jöttek ki Ázsiából s foglaltak földet a Duna-Tisza táján.
Ősi birtokukat Vaját Szabolcs vármegyében az első foglalással szerezték
s több, mint ezer év óta birják szakadatlanul. Mikor a honfoglaló
magyarok Európa felé jöttek, a Tanáisz-folyamon szarvas mutatta meg
nekik az átkelést. A Vay-nemzetség ősei rugtattak a szarvas után első
sorban s a gázlón ők jöttek át először. Nemesi czimerükben ezért van ott
a szarvasfej. Első keresztyén ősük 994-ben vette föl a keresztséget
Szent István királylyal együtt s birtokállásuk s nemzetségi
leszármazásuk hétszáz év óta kétségtelen okiratokkal igazolt.
Bőven ontották vérüket a nemzet minden nagy harczában. A török ellen, a
német ellen s a hitujitás nagy küzdelmei közt mindig az elsők között
voltak. Rákóczi fejedelem szabadságharcza nem egy Vaynak örökiti meg
nevét a magyar nemzet történetében. A csendbiztos is hires kurucz
hősnek, Vay Lászlónak dédősunokája.
A családnak egyik ága a 18-ik század közepén már bárói rangra emelkedett
s a bárói ág egyik sarjadéka a 19-ik század első felében grófságot
nyert. A csendbiztos ágazata megmaradt köznemesnek, de azért a vármegyék
életében épp oly tekintélyes volt, mint a főrendü ágazat. Csak az ujabb
kor gondolkozása tesz már köztük kölönbséget.
A csendbiztos már nagyon szerény vagyont örökölt s azt se tudta
gyarapitani, sőt érintetlenül megtartani se. Már apja, öregapja s
dédapja idején is sok testvér közt sokfelé háramlott az ősi vagyon, neki
is – a mint tudom – sok testvérje volt, nem is nevelték szerény
kenyérkereső foglalkozásra, valamelyes hivatalt el kellett fogadnia.
Szabolcsvármegye kis-várdai járásának lett csendbiztosa 1870-ben. 1876
óta a tisza-löki székhely csendbiztosa.
Gyöngéd és nemes felfogás uralkodott a vármegyék nemességében. Sok nagy
és jeles család ivadékát elejtette a sors; a nemesség ugy vélekedett: az
elejtettet neki föl kell karolnia. Kárhoztatták is, gunyolták is
időnként ezt a felfogást. A közhivatalt csak arra érdemes férfinak kell
adni. A közérdek meg nem engedheti a családi összebeszéléseket, a
sógorság-komaság hatalmaskodását. Elmult a középkor s a törvénybeli és
közjogi egyenlőség korszakában minden születési előjognak, minden
személyválogatásnak meg kell szünni. Ez az uralkodó nézet ma már.
S igaza van. Egy szavam sincs ellene. A közélet porondján e nézet
mellett harczoltam magam is egész életen át. Még a nagy perben is
szükséges volt ez irányban küzdeni. Hisz e perben meg a vallási előjogok
babonája hatalmaskodott, holott az előjogoknak az alkotmány szerint,
régen meg kellett szünniök s én mindenféle születési, osztálybeli,
vallási, meg uralkodói előjogoknak ellensége vagyok. De azért a magyar
nemességnek a lelkekben élő hagyományaira kegyelettel gondolok s e
hagyományok zománczaiban meglátom és elismerem azt, a mi bennük szép.
S bizony szép a nemzetért élő ősi családok elszegényedett ivadékairól –
a mennyire lehet – gondoskodni.
Vay György csendbiztos a nagy perben rideg léleknek, nyers modoru
pusztai embernek mutatkozott. Nem volt alkalmam vele közelebbről
megismerkedni; – csak a nyilvános tárgyaláson folytatott beszédekből,
vádlottak és tanuk rávonatkozó kijelentéseiből alkothattam róla magamnak
véleményt. E véleményben pedig sok van, a mi rá nézve nem kedvező.
Kegyetlenkedett a foglyokkal.
A foglyokkal való durva bánásmód minden mívelt nemzetnél előfordul,
pedig szigoru törvény tiltja mindenütt. A kinzó vallatás Magyarországon
el van tiltva már 1790 óta. De nyomai itt is maradtak. A mit a
természettudósok atavizmus néven ismernek: meg van az nemcsak a
természeti, hanem az erkölcsi világban is. Évezredek szokása élettani
változást idéz elő lassanként a szervezetben s e változás a
törvényhozások külső parancsára nyomban meg nem szünik. Katonák,
csendőrök, rendőrök agya és foglalkozása különösen alkalmas arra, hogy a
nyilvánosság elől elzárt titkos vallatásnál gyakran a gyötréssel járó
faggatás utálatos szokása fölelevenedjék.
A vallás, vallomás, vallatás különös értelmü szavak a magyar nyelvben.
Minden szónak van története, – e szavaknak nagy történetük van.