biróságnál. Neve: Gajzágó Manó. Az ő kezébe jutott az ügy s ő Zurányi
Kálmánt november 5-én kihallgatta. Zurányi hit alatt előadta mindazt, a
mit nekem elmondott. Csak két lényegtelen dolgot hagyott el. Egyik az,
hogy a királyi alügyész durván rárivallt Szakolczai Julcsára s a másik
az, hogy a kanna vizzel először ő tisztitotta le a holttest lábát.
Most már hihetővé, vagy legalább sokkal hihetőbbé vált a dolog. Hiszen
ha nem igazat beszélt volna: büntetést idéz saját fejére, a mit okos és
becsületes emberről föltenni nem lehet.
Kihallgatását nem jelentettem be se a törvényszéknek, se a
vizsgálóbiróságnak. Azt gondoltam: tegye ezt a királyi főügyészség. Ő se
jelentette be. Ugy fogta föl igen helyesen a dolgot, hogy a kihallgatási
jegyzőkönyv csak arra való, hogy annak alapján Zurányi Kálmánt a
végtárgyalásra idéztesse tanunak. Végre is az a fontos, a mit a
végtárgyaláson a nyilvánosság előtt a keresztkérdésekre fog mondani s a
mit nyilvános esküvel erősit meg.
Julius 10-én 1883-ban, a tárgyalás tizenhetedik napján került rá a sor.
Vallomása remek példa arra, miként kell a tanunak előtte lefolyt esetet
vagy felbukkanó tüneményt megfigyelni.
Őszinte tanu igen sok van, igaz tanu igen kevés. Mert nem abból áll ám
az igaztanuság, hogy a tanu az ő lelkéből s igaz meggyőződéssel adja
elő, a mit tud. Ez ugyan szükséges az igaz tanusághoz, de nem elég.
Minden tanu véleményt alkot magának arról, a mit hall, tapint s a mit
érzékeivel általában észrevesz. Kétféle véleményt alkot. Az egyik
véleményt arra nézve, hogy mit vett észre s mi lehetett az a tünet, a
mit észrevett? S a másik véleményt arra nézve, miből áll az eset, a
melynek valamelyik tünetét észrevette?
Sok tévedése lehet a tanunak arra nézve, hogy mi az, a mit észrevett.
Ajtóbecsapódásnak vagy játékröppentyü robbanásának hangját pisztolylövés
hangjának véli s úgy adja elő a biróság előtt. Tömeges verekedésnél
Péternek betörik a fejét; a seb olyan, mintha fokossal ejtették volna, a
tanu Pál kezében látott fokost s jó lélekkel azt vallja: Pál okozta a
sebet. Pedig János okozta egy nagy pinczekulcscsal, melyet azonban a
tanu nem látott. Nagy országban évenként százezer tanu esik efféle
tévedésbe.
Még végzetesebb s gyakoribb a tanu másnemü tévedése, a mikor magáról az
esetről s annak miként történt lefolyásáról alkot magának előre
véleményt.
Egy-egy baleset vagy bűnös cselekmény rendesen több részletből áll.
Valaki meghal mérgezés miatt. Önkényt vette-e be a mérget vagy orvul más
adta be neki: ez a kérdés. Mi volt a méreg? Mikor, hol és ki készitette?
Miként jutott a méreg a halott házába, kezébe vagy közelébe. Kiről mit
beszélt halála előtt a halott? Kire haragudott? Kitől félt? Ki mit
beszélt azok közül, – kik közelében voltak? Kinek volt haszna halálából?
Igazán mérgezés okozta-e a halált? Az a méreg okozta-e, a melyet a
halott közelében vagy közelállói birtokában találtak? Mily helyzetben
találták a holttestet?
Száz kérdés, húsz tanu, ezer kisebb-nagyobb tünet. A tanuk tudják már,
vagy előre véleményt alkotnak maguknak arról, hogy mi történt. S minden
tünetet, melyet észrevettek, ugy adnak elő, hogy teljesen összevágjon
azzal az esettel, a melyről szentül hiszik, hogy ugy történt, a mint ők
gondolják. Tehát nem a nyers, száraz tünetet adják elő, hanem azt szinte
öntudatlanul átalakitják úgy, hogy tanuskodásuk iránya egyetlen pontba
jőjjön össze és csupán csak azt az esetet világitsa meg, melyet ők
maguknak előre elgondoltak.
Jó lélekkel vallanak, teljes meggyőződésük szerint vallanak s mégis
hamisan vallanak. S a szakértők még gyakrabban, még súlyosabban
tévednek, mint a tanuk.
Zurányi tanuskodása csodálatraméltó.
Félig hivatalos, félig önkénytes jelenlevő volt a csonkafűzesi holttest
mellett s maga egyedül több tünetet vett észre a holttesten, mint
valamennyi szolgabiró, vizsgálóbiró, pandur, tanu, szakértő összevéve.
Gondosan megnézte a halott orrát, orrczimpáit. Az orr le volt lapulva s
elferdülve. Nem volt természetes állásában. Horváth Géza orvos
kiigazitotta, fölpeczkelte, hogy Solymosi Eszter ismerősei esetleg
jobban ráismerjenek.
Megnézte fogait. A felsők rendesen állottak, az alsók közül hat fog
kissé rendetlenül nőtt, egymásra dült.
Lehunyt szemeit figyelmesen felnyitotta s azok szivárványának szinét
tüzetesen meg akarta határozni.
Megnézte a szempillák szőreit. A felsők lemállottak, az alsókból csak
ötöt talált, a többit nem találta.
Az emlőkről határozottan látta, hogy azok teljesen fejletlenek. Semmi
domborodásuk nincs.
Gondosan méregette elméjében, mennyi idős lehetett a lányka? Lehetett 14
éves, ennek elég fejlett. De lehetett 17 éves is, csakhogy ilyen korunak
fejletlen.
Megvizsgálta a halott kezére kötött kendőben levő sárga papirost s a
kendőn levő föstékmaradványokat. Ezekből kis mennyiséget össze is
gyüjtött s hazavitt Tisza-Lökre. Másnap a királyi alügyész elkérte tőle
s azóta a fösték szőrén-szálán elveszett.
A tehéntaposás okozta sebnek forradását, mint döntő fontosságu tünetet
különös gonddal figyelte meg. Megnézte – mint mondotta – húszszor is.
Lerajzolta magának szabatosan. Nagyobb volt egy akkori ezüstforintosnál.
Kissé tojásdad alaku s a hüvelykujj tövétől a harmadik ujj tövéig nyult.
El tudta mondani szinét, széleinek s közepének minőségét.
Kulcsos kérdéseket intéztek hozzá az elnök, a védők, az egyetemi hires
tudós tanárok. A mit jól megnézett; arról megmondta: igy volt. A mit nem
nézett meg jól, arról is megmondta: erre nem tudok felelni, mert ezt nem
néztem meg jól.
Szakolczai Julcsa döntő vallomásáról épp oly tisztán tanuskodott, mint a
hogy előttem elbeszélte. Még uj jellemző részlet is jutott eszébe.
A lányra igy rivalltak rá:
– Hogy mered te Solymosi Eszternek állitani a halottat, holott azt se
tudod, hogy fiu-e vagy lány?
A halott meztelenen feküdt ott, ágyéka kis rongygyal letakarva; feje
kopasz s domboru, mellén a női emlőknek semmi nyoma. Szinte jogosan
mondhatták Szakolczai Julcsának, hogy nem tudhatja: fiu-e vagy lány a
halott.
De Szakolczai Julcsa jól megnézte a jobb lábfejét s az ott levő hegedést
s nyugodtan felelte:
– Megesküszöm az élő Istenre, hogy szegény Solymosi Eszter ez a halott!
Az elnök, a nagy közönség, a titkos tanács tagjai, a vármegyeház urai s
a csonkafűzesi szakértő orvosok csak ugy hüledeztek Zurányi Kálmán
rettentő leleplezéseire. Kirivó szakadásokat okozott ez a tanu a
vizsgálat szövevényén. S a szakadásokon át tisztán lehetett látni az
igazságot.
Az igazság pedig abból állott, hogy az eltünt lányka sértetlen ép
testtel jutott a Tiszába s az enyészet által megroncsolt teteme junius
18-án bukkant föl a folyam árjaiból. Élete utolsó napján viselt ruhája
ott volt a tetemen s élő testének különös jegyét a lábfejen megmutatta
Szakolczai Julcsa.
Mit kellett volna most tenni a vizsgálóbirónak?
Kötelessége tiszta volt. Csak birói feladatáról nem volt szabad
megfeledkeznie. Csak a józan ész ösvényéről nem volt szabad letérnie.
Első kötelessége volt Szakolczai Julcsa vallomását jegyzőkönyvben
pontosan felirni.
– Ezt elmulasztotta.
Második kötelessége volt a lábfejen talált különös jegyet alakja és
minősége szerint a birói szemlejegyzőkönyvben leirni, akármit beszélnek
egyébként az orvosi szakértők. – Ezt is elmulasztotta, sőt megengedte,
hogy az orvosok azt vegyék irásba, hogy a holttest lábán semmiféle
egykori hegedésnek semmi nyoma.
Különös kötelessége volt kikutatni, hogy mikor és mily körülmények közt
taposta meg a tehén Solymosi Eszter lábát? Eszter 1881. évi
szeptemberben és októberben Olajos Bálintnénál szolgált Szilvássyné urnő
tanyáján. Ott történt a tehéntaposás. A lányka napokon át sántitott s
lábafeje be volt kötve s árnika-gyökérrel házilag gyógyitva. Az összes
tanyabeliek tudtak az esetről. Olajos Bálintné éppen mindent tudott.
Akadt volna tiz tanu is. – Mind e dolgok kipuhatolását megfoghatatlan
módon elmulasztották.
Kötelessége lett volna a holttest keze csuklóján kendőbe kötött sárga
csomagoló papirost s a Zurányi által gyüjtött föstékmaradványokat
megőrizni s Kohlmájer boltosnak megmutatni. Kohlmájer majd megmondta
volna, hogy im e festéket e papirba takarva adta április 1-én Solymosi
Eszternek. – Mindezt a vizsgálat elmulasztotta, sőt mind a sárga
papiros, mind a festék a biróság eljárása közben kézen-közön
szőrén-szálán elveszett.
Szabad volt ezeknek elveszni?
Hiszen ezek anyagok, külső tárgyak, száz tanu vallomásánál s ezer
szakértő véleményénél fontosabb dolgok. Ezek minémüségét se eltagadni,
se elvéleményezni nem lehet.
Ott volt Csonkafűzesen junius 19-én egy eszlári gyerek, Solymosi
Eszternek jó ismerője, játszó pajtása, szegről-végről rokona is. Mikor a
tetemet mérték: a gyerek előállott a gyerekész ős igazságösztönével s
kijelentette, hogy Eszter olyan magas volt, mint ő, összemérkőztek
elégszer. Nosza nyomban megmérték a gyereket s ime oly magasnak
találták, mint a holttetemet.
A vizsgálóbiró ezt se vette jegyzőkönyvbe. Ezt is eltitkolta a
vizsgálat. Pedig a többi mellett ez is igen fontos körülmény. A
gyereknek még nevét se jegyezték föl.
A vizsgálat föl az országos szakértőig kutatgatta a sárkányvér nevü
gyánta természetét, – egész birói küldöttséggel járt az után, hogy mit
álmodott a varjulaposi csárdás szolgálója, mikor éjjel a kocsishoz
bement az istállóba, – tanuk egész seregét hallgatta ki arról, miként
álmodta meg Tóth Borcsa, hogy őt édes alvása közben megmérték a zsidók,
– az abauji Garádicsos csárda szolgálójának fecsegésére egész csapat
biró és tanu lett mozgósitva: ezek ostobaságok voltak, ezekre a
mindenható állam birói figyelmét ki kellett terjeszteni. De az egyszerü,
józan, természetes dolgok, tünetek és tárgyak megállapitását el kellett
mulasztani, nehogy az igazság nyomban kiderüljön.
Mert káprázat és rögeszme hatalma nehezedett a vizsgálóbiró és titkos
tanács lelkére. S a hatalom sulya alól nem tudtak szabadulni. És elfogta
őket a bizonykodás szenvedélye is. Vak ez a szenvedély, mert az emberi
hiuságból nő ki s azzal táplálkozik. Ha már egyszer felállitották a
vérvádat s annyi embert löktek miatta a börtönbe, hát ők most már ebből
törik-szakad nem engednek. Mit szólna a világ, ha kitudódnék, hogy ők a
vizsgálat első lépésénél már elbódultak s mint ittas ember a ködben,
azóta mindig téves uton jártak? Inkább előre, csak tovább-tovább a téves
uton!
II.
(Zurányi vallomásának igazolása. – Az orvosok is beismernek valamit. –
Súlyos mulasztásuk. – A szakértő sohase vallja be, hogy valamihez nem
ért. – Szakolczai Julcsa az itélőbiróság előtt. – A hazugság. – Olajos
Bálintné és Solymosi Gáborné igazolják a tehéntaposást. – Szücs János
paraszt, a remek tanu.)
Azonban Zurányi tanuskodása oly döntő fontosságu, hogy e tanuskodás
belső értékét minden oldalról meg kell vizsgálnunk. Lehet-e kétség e
tanuság belső igazsága fölött? Vajjon mit szól hát ehhez a többi tanu?
Erkölcsi értéke alig lehet amaz orvosok nyilatkozatának, a kik a birói
szemlén s a holttest bonczolásán közreműködtek. Ők Zurányi Kálmán
tanuságának benső valóságát el nem ismerhetik. Ha elismernék, sulyos
büntettbe, hamis tanuságba keverednének önkénytesen, mert akkor el
kellene ismerniök, hogy látleletük a döntő pontban hamis volt. De azért
nekik is joguk van e kérdésben nyilatkozni, őket is meg kellett erre
nézve kérdeznünk.
Trajtler Soma orvostudor volt a vezető orvos. Őt észrevehető
izgatottságba hozta julius 10-én Zurányi leleplezése. Bent volt a
tárgyaló teremben a közönség közt ő is s mindent hallott. Már julius 10
én sietett felszólalni s kijelenteni, hogy Szakolczai Julcsa
tanuskodását ő is hallotta, de a mikor a tetem lábait megmosták: azokon
sebforradás jelét senki se látta a világon. Ez csak ugy félvállról tett
odavető nyilatkozata volt julius 10-én, de később 13-án annyit beismert,
hogy a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen talált ugyan valami
jelet, de nem találta fontosnak és semmi esetre se tehéntaposásból
eredett hegedésnek. Ezért nem emlitette föl a látleletben.
Ily módon nyilatkozott Kiss Jenő orvostudor is.
K. Horváth László sebész és fia K. Horváth Géza szigorló orvos már
másként beszél. Az egyik öreg ember, az orvosi és sebészeti tudományokat
az 1830-as években hallgatta s azóta falun lakva az élettan és orvostan
azóta földeritett titkaiba nem igen hatolt be. – A másik fiatal ember
ugyan, 31 éves, de már rég elhagyta az egyetemet s évek óta mezei gazda.
A tudománynak csak töredékeit s műszavait ismeri.
Azonban vallomásukat nem ez teszi kétséges értéküvé. Hanem elfogultságuk
s az a rögzött ösztönük, hogy nekik semmire másra ügyelniök nem szabad,
csak arra hogy látleletüket megvédelmezzék s magukat is, társaikat is
megóvják minden kérdésben a tévedés lehetőségének látszatától is.
Jóhiszemü tanuk, de veszedelmesek. Bizonykodók. Azért, hogy nekik legyen
igazuk: feláldoznak minden igazságot.
Ők is határozottan emlékeznek Szakolczai Julcsa vallomására, de azt
állitják, hogy a mikor a tetem lábát először megmosták, látszott ugyan a
jel a lábon, de mikor másodszor is még jobban megmosták: a jel
lassanként eltünt, ugyannyira, hogy a mikor a tetemet Eszlárra bevitték
s ott kézzel, ruhával és szalmacsutakkal ujra lemosták: a jelnek szine
is, körvonalai is teljesen megsemmisültek.
S ez igaz lehet is.
Olajos Bálintnét is kihallgatták a nyilvános tárgyaláson julius 7-én.
Tele volt a vérvád hitével is, a megfélemlités nyomai is meglátszottak
minden szaván s kegyetlenül óvakodott ő is, nehogy egyetlen szava is a
vádlottak javára irányuljon: mind a mellett némi sikerrel járt az a
törekvésünk, hogy a tehéntaposás történetét előttünk felvilágositsa.
Nála szolgált Solymosi Eszter, nála taposta meg lábát a tehén.
Mikor? E kérdésre nem tudott biztosan felelni. Csak azt mondta: az eset
után még három hónapig volt nála Eszter. Az 1881. évi deczember 31-én
hagyta el nála a szolgálatot, tehát a tehéntaposás csakugyan a Szent
Mihálynap körüli időre esik. Szakolczai Julcsa jól emlékezett ez
időpontra.
A tehén Eszternek mezitelen lábára lépett. Jókora területen leszaggatta
a bőrt. Három hétig fájt a lányka sebje. Nem feküdt vele, csak bekötötte
s ugy sántikált. Orvos nem látta a tanyán, csak utilapuval s efféle házi
szerekkel gyógyitották. Genyedésbe nem ment a seb s egy hét mulva már
behegedt, de vörös és dagadt volt még ezentul két hétig s egyuttal
fájdalmas is.
Ennyit lehetett a seb természetéről Olajos Bálintné tanuskodásából
kivenni. De azt is mondta, hogy gyógyulás után a sebnek semmi látható
jele nem maradt.
Ebben nincs igaza. Nemcsak orvos tudja, hanem minden ép szemü és ép eszü
felnőtt ember tudja, hogy olyan szakitott sebnek, mely a bőrt
elroncsolja s mely 13 és fél éves tisztavérü, egészséges gyermeknél
három hétig fájdalommal jár s még behegedés után is két héten át vörös,
dagadt és érzékeny, megmarad a nyoma rendszerint hosszabb ideig, gyakran
egész életen át.
Szakolczai Julcsa jól ösmerte a hegedés alakját. Volt alkalma jól
ismerni, minthogy Olajos Bálintnénál, mint igen közeli rokonánál,
gyakorta megfordult. Olajos Bálintné ugyanis családi nevén Szakolczai
Erzsébet volt Julcsának vérbeli közel rokona. Szücs János tanu ugy adja
elő a dolgot, hogy a mikor Szakolczai Julcsát felszólitotta a
vizsgálóbiróság, hogy nézze jól meg a halottat: ez a Solymosi Eszter-e:
a tanulány odalépett a halotthoz, jól megnézte s azt mondotta:
– Ha a lábán megvan a jegy, ez a Solymosi Eszter.
Ekkor a halott lábáról az iszapot lemosták, a jegy kitünt, a lány jól
megnézte s egész határozottan azt mondta:
– Ez az!
S ezután beszélte el a jegy eredetét, történetét.
A jegyet szine és alakja szerint teljesen fölismerte tehát Szakolczai
Julcsa is, Zurányi Kálmán is, Szücs János is.
Hogy a szakértő orvosok a jegyet nem tehéntaposásból eredett sebforradás
maradványának tartották: erre alaki joguk megvolt. Csupán alaki joguk.
Hiszen, hogy valamely tünetről mi a véleményük: az az ő dolguk.
Kötelesek saját véleményüket terjeszteni a biróság elé. Hogy aztán az a
vélemény lehet helytelen, lehet tökéletesen alaptalan s ellenkezhetik a
tárgyi igazsággal: arról ők nem tehetnek. Ennek oka vagy a tudomány
hézagossága, vagy az elme-erő kicsinysége, vagy a megfigyelés
gyöngesége. Nagyon sok szakértő nagyon gyakran belesik ebbe a
szerencsétlenségbe.
De már ahhoz nem volt joguk, hogy a mikor Szakolczai Julcsa rámutatott a
különös jegyre: ennek fölemlitését s leirását elmulaszszák. Hiszen a
látlelet nem azért szükséges, hogy csak a szakértőnek lehessen
véleménye. A lelkiismeretes biró a jogviszályok legtöbb esetében ugy se
veheti figyelembe a szakértői véleményt. Csupán a véleményt nem is
szabad itéletben alapul vennie. De a látlelet adatai igen is fontosak
mindenkor.
Egyébként is csodálatos volt a csonkafűzesi holttest birói és orvosi
vizsgálata.
Ha az élő ember bőrén egykor seb volt, mely a bőr felső kérgét is, de
magát az irhabőrt is elroncsolja: a gyógyulás után annak jegye megmarad.
A jegynek alakja különbözik a szerint, a mint a roncsolást külső
metszés, szurás, lövés, vagy zúzódás okozta s némileg különbözik még a
szerint is, a mint a belülről jövő fakadás okozta. Ha a forradás nyoma a
teljes gyógyulás után is megmarad: bizony az rendszerint hosszu ideig
megmarad. Nagy Napoleon testén is találtak, mikor meghalt, egykori
sebesülésből származott hegedési jegyeket. E jegyek némelyike kisebb,
másika nagyobb volt. Találtak olyat is, a melyről soha senki nem tudott
semmit s a melynek történetét soha se tudták kipuhatolni. Az ily
hegedési jegy a holttestnek különös jele, melyről a jegy ismerői
kétségtelen biztossággal föl tudják ismerni a halottat. És csakis azok
tudják, ha a holttest nagy rothadásban van, ha sokáig állt vizben, ha
puffad s arczának minden vonása elvesztette már régi alakját és szinét
és ha meztelenen teszik oda a tanuk elé.
A tehéntaposás különös alaku hegedési jegyet hagy maga után, mert a
tehén patájának, mely a zuzódást okozta, különös alakja van. A hogy
Szakolczai Julcsa megmutatta s a hogy Zurányi Kálmán lerajzolta a
hegedési jegy alakját: már maga az alak utalt arra, hogy az csak afféle
sértésből származott, a minőt tehénpata vagy hozzá hasonló test külső
erőszakkal okozhat.
Mindezt összevéve Solymosi Eszter meztelen testének éppen e hegedési
jegy volt különös ismertető jele. A holttestet Csonkafűzesnél fölismerte
ugyan öt rokona, ugymint Lóczi János, Solymosi János, Jakab János,
Juhász József és Juhász Andrásné, de mindezek tanusága eltörpült
Szakolczai Julcsa tanusága mellett. Mert különös ismertető jelre, a minő
csak Eszter testén lehetett, egyik se tudott rámutatni, csupán csak
Szakolczai Julcsa.
Tárgyilag csak ő az igazi tanu.
Az egész vizsgálatnak az a legnagyobb bűne, hogy az ő tanuságát
részletesen meg nem örökitette. Minden további bolondság ebből
származott.
Még az is, a hogy a vizsgálóbiró a hegedési jegy megállapitásához az
orvosi szakértőket oda eresztette s nekik abban szerepet és befolyást
engedett.
Elvégre a faluhelyen minden nap előforduló és szemmel látható hegedési
jegyeket felismerni szakértőre éppen nincs szükség. A falusi sült
paraszt, az utolsó bivalyos legény is csak oly biztosan fölismeri azt,
mint a világnak legelső nagyhirü szakértői összevéve. Sőt bármily
furcsán hangzik felfogásom, az ép szemü és józan eszü nyers paraszt
tanuskodása az igazságszolgáltatás czéljaira sokkal jobb és sokkal
többet ér, mint a szakértők minden tudománya.
A szakértő okoskodik, egybevet, összehasonlit, elmélkedik, magyaráz s a
lehetőségek millió esetlege közt futkároz. S minthogy mindenről van
véleménye s megvan alaki joga, hogy véleményét kimondja: ennélfogva
akként lép föl az emberek előtt s ugy áll a felek s birák elé, mint a ki
mindentudó.
Negyven év óta vagyok innen-onnan a gyakorlati jogélet embere s
rendszerint elég gondos figyelemmel kisértem az életnek hozzám közel
mozgó tüneményeit, de még olyan szakértővel nem találkoztam, a ki a biró
s a fél előtt férfias komolysággal kijelentette volna: ez s ez ügyben
nincs véleményem, mert e s e kérdésekre tudásom nem elég.
Ilyen szakértőt én nem láttam.
A józan eszü, tanulatlan paraszt pedig odaáll a biró elé s a kérdésekre
azt mondja: ezt tudom és igy van, igy történt; – vagy azt mondja: ezt
nem tudom, nem láttam, nem hallottam. S ez az igaz tanuság. S az ily
tanu is nyomban sulyos tévedésbe eshetik, mihelyt a szakértő elmebeli
működésének mezejére tér át s véleményt kezd magának alakitani s azt
másokkal közölni akarja.
A korszerü igazságszolgáltatás szakértők nélkül el nem lehet.
Szövevényessé lett már a társadalom életének s az emberek működésének
minden része. De a jog minden komoly barátja óvakodjék attól, hogy a
szakértőknek tág szerepkört nyisson. Hogy minden jogi viszály az
igazságszolgáltatás mezején a jog és igazság uralmával nyerjen
megoldást: ahhoz csak jó biróra és becsületes ügyvédre van szükség, de
minél kevesebb szakértőre. Az egészséges birói elmét gyámság alá
helyezni nem szabad. A röst birói elmének pedig nem szabad módot
nyujtani arra, hogy az igazságszolgáltatást hanyagul rábizza a
szakértőre.
A nyilvános tárgyaláson 1883-ik évi julius 7-én Szakolczai Julcsát is
kihallgatták. Szomoruságot okozott nekem az a félénkség, az az
ingadozás, az az össze-vissza való beszéd, a melylyel a vallomás alól ki
akart bujni.
Meg volt törve igazságérzetének minden erélye és bátorsága. A titkos
tanács a községi biró Farkas Gábor segitségével kegyetlenül el tudta egy
év alatt késziteni az eszlári tanukat.
Minden fölismerési tanu azzal jött a biróság elé, hogy a csonkafűzesi
halott nem lehetett Eszter, mert Eszternek fekete-barna szeme volt, a
csonkafűzesi halottnak pedig kék szeme volt. S azután a csonkafűzesi
halottnak görvélyes forradás volt a nyakán, Eszter nyaka pedig tiszta
volt.
Mint a karikacsapás: oly egy nyomon járt a tanuk nyelve a két ok körül.
Pedig egyik se volt igaz. Az orvosi látleletet mind a kettőre nézve el
lehetett fogadni, mert maguk az orvosok s Zurányi Kálmán és Szücs János
tanuk is tökéletes határozottsággal bizonyitották, hogy a holttestnek
fekete volt a szeme, nyakán pedig semmiféle forradásnak nem volt nyoma.
Azután a tanuk közt 1882-ik évi junius 19-én és 20-án egyetlen egy se
akadt, a ki a holttest szemét kéknek látta s a nyakon levő forradást
észrevette volna. Egy év mulva pedig a nyilvános tárgyaláson valamennyi
tanu erről beszélt.
Igaz, hogy 1882 junius 19-én is akadt egy tanu, Jakab János nevü, a ki
Solymosi Eszternek tartotta a holttestet, egyebek közt azért is, mert
ennek is éppen olyan kék szeme van, mint Eszternek volt. S a mikor arra
figyelmeztették, hogy hiszen Eszternek fekete szeme volt, csak azt
felelte: éppen olyan volt, mint ennek a halottnak, ő ezt tartja kéknek.
Ez egyéni tévedés.
S ha csak egy-két eszlári tanu akadt, a ki egy évi képzelődés s
magarábirás után kék szemről s görvélyes forradásról beszél: még ezt is
elfogadtam volna képzelgésszülte tévedésnek.
De valamennyi igy beszélt. A mi azt bizonyitja, hogy a tanuk
összebeszéltek előre és pedig egybehangzó feleletre beszéltek össze.
Rátanitotta őket valaki.
Csakhogy ily kiáltó valótlanságra erkölcsi erőszak nélkül egész tömeg
embert megtanitani nem lehet. S ez az erkölcsi erőszak meglátszott
nyomaiban Szakolczai Julcsán is.
Volt egy felnőtt hajadon lány Eszláron, a kit az apja halálra keresett s
agyon akart ütni azért, mert vallomása a zsidókra kedvező is lehetett
volna. A biróságnak kellett beavatkozni s a lányt apjától megmenteni.
Szinte megérthettük, miért látszott Szakolczai Julcsán a megfélemlités
nyoma is.
Azt nyiltan bevallotta, hogy Csonkafűzesnél a tetemben fölismerte
Solymosi Esztert, de mentegetődzött e nagy vétke ellen.
Három mentséget hozott fel.
Egyik mentsége az volt, hogy a faluban is, Csonkafűzesnél is mindenki
Eszternek mondta a halottat, hát ennélfogva ő is csak annak mondta.
Másik mentsége az volt: »Buta fejjel mondtam, nem jól cselekedtem!«
A harmadik mentsége az volt, hogy félt és reszketett a holttetem
látásától, hát ijedtében csak rámondta, hogy ez a szegény Solymosi
Eszter holtteste.
Mind e mentségek üres volta nyomban kitünt.