belekeverni.
De hát hol is az a sárga ló?
Rettentő munkát forditott a vizsgálóbiró erre a kérdésre.
Utóbb is kisütötte, hogy a lótoló zsidó, mikor a Matyi dohányos szekerét
kölcsönkérte, a maga lova mellé kölcsönkérte Braun Ábrahám lovát is s
igy meglett a két ló. A vizsgálóbiró nagy bölcsen az eszlári
községházánál befogatta Matyi dohányos szekerébe a két lovat, felültette
az első ülésbe jobbról Klein Ignáczot, balról Grósz Mártont s igy a
fogatot bemutatta Smilovicsnak.
– Ez volt-e az a szekér Smilovics?
Smilovics immál-ámmal felelt. Bánja is ő: ez volt-e, nem ez volt-e.
A vizsgálóbiró mesterkedésének nevetni való lett az eredménye.
Mert hát Braun Ábrahám lova nem sárga volt, hanem szintén sötét pej. Az
egyik sárga, másik fekete ló helyett tehát két egyszinü fekete ló volt a
kocsi előtt.
Ez hát nem lehetett a tárkányi tetemszállitó fogat.
Azután Matyi dohányos kegyetlen biztonsággal állitotta, hogy másnap
hajnalban már visszakapta kölcsönadott szekerét, tehát az
Tisza-Tárkányból ennyi idő alatt meg nem fordulhatott, de még odáig se
érhetett volna el azzal a két rossz gebével.
S a furfangos lótoló zsidó más meglepetésekkel is tudott szolgálni.
Először is bebizonyitotta, hogy ő balkézre kocsis, nem jobb kézre. Tehát
az éppen lehetetlen, hogy az ülésben ő ült volna jobb felől s Grósz ült
volna balfelől. A vizsgálóbiró az ő nyers tapasztalatlanságával gorombán
akarta elütni ezt a kicsi dolgot. De az eszlári előljárók lóval bánó
gazdaemberek s kinevették a vizsgálóbirót. Igazat adtak a zsidónak. A
hogy a balkéz, balláb sohase lehet jobbkéz, jobbláb: épp ugy nem lehet
az, hogy a balkézre hajtó, ha ketten vannak az ülésben, a jobb oldalon
üljön. Megbolondulna különben az ostor is, a gyeplő is, a ló is.
A legmulatságosabb mégis az volt, hogy a lótoló bebizonyitotta, hogy ő
nem egy halott lányt, hanem három eleven zsidó asszonyt vitt akkor
fuvarba, ugymint: Veiszsteinnét, Jungernét és Sarfnénak az édes anyját.
Hivatkozott Gerjákné és Nagy Istvánné keresztyén asszonyokra, a kik
látták, a mikor a három asszonynyal elindult Nyiregyházára és
hivatkozott az éjjeli őrökre, a kik látták, mikor hajnalban velük
hazaérkezett.
Smilovicsot hát hiába tanitották be Grósz és Klein ellen. Olyan tisztára
hozták ezek a maguk dolgát, mint a napfény.
De hát mai napság, a mikor husz esztendő telt el az eset óta,
mindenkiben önkéntelenül az a kérdés támad: vajjon miért kellett a
vizsgálatnak a kétkerekü és négykerekü szekér s a sárga és fekete ló
kérdésével annyit bajlódni, mielőtt tisztába hozta volna, hogy Grósz és
Klein hol vette a holttestet?
Hiszen az első kérdés, a főkérdés, sőt az egyetlen kérdés végre is abból
áll, hogy ha az a két zsidó csakugyan holttestet szállitott, hol vette
azt? Honnan keritette? Mikor, miként, ki által szerezte?
Faluhelyen holttestet észrevétlenül szerezni majdnem lehetetlen. Holmi
szegény embernek éppen lehetetlen. Nagy városokban gazdag emberek nagy
pénzzel s különös ügyességgel és szerencsével nagy ritkán talán
szerezhetnek. Kórházakból, tantermekből, halottnéző helyekről,
temetőbeli halottasházakból talán szerezhetnek. Nagy koczkázattal s az
illető őrök és kezelő személyek megvesztegetésével. Képzelődő
regényirók, régi idők mesemondói beszélnek efféle esetekről. De hogy
tiszaparti magyar faluban két koldus zsidó észrevétlenül jusson
holttesthez: nagy dolog ez még futó ötletnek is.
Izgatott időkben gyanakvó lelkek nyavalyás képzelődése szörnyü
képtelenségeket tud elgondolni. A titkos tanács sugalmazására akkor
egész részletességgel tudtak beszélni arról, hogy a lembergi valamelyik
kórházból miként sikkasztották el egy borotvált-testü zsidó asszony
tetemét; miként szállitották Máramaros-Szigetre; miként gondoskodtak
arról Fógel Amsel és Mendelovics Niszen; hogy kerülhetett az
Tisza-Eszlárra Grósz és Klein kezébe; miként utazgattak ezek a tetemmel
napokon s éjszakákon át a Tisza partján; miként vártak véletlenül jövő
tutajosokra: Smilovicsra és Herskóra, s miként adták ezek a tetemet át
Csepkanicsnak és Matejnek, a két orosz tutajosnak. Oly ostoba, oly
esztelen, oly durva meseszövet! Mintha két-károm teljesen megbizható
eszes ember ezt a tetemszállitást nem százszor jobban és biztosabban
végre tudta volna hajtani, mint husz-harmincz ismeretlen koldus zsidó és
megbizhatlan tutajos! Mintha bármi elképzelhető ok lehetett volna arra,
hogy a holttestet először leszállitsák Máramaros-Szigetről
Tisza-Eszlárra, onnan meztelenen fakó szekéren ujra fölszállitsák
Tisza-Szent-Mártonba, hogy onnan megint leszállitsák Tisza-Dadáig. S
aztán ebben a hetekre terjedő egész bolond utazgatásban a millió szemü
társadalom sehol se vegyen észre semmit s a vizsgálóbiró mégis
kipuhatoljon mindent, de ő se Nyiregyházán törvényes kihallgatások
rendén, hanem Tisza-Lökön a csendbiztossal és a panduroknak
segitségével.
Ez az egész felfogás és eljárás szomoru világot vet a vizsgálóbirónak s
titkos tanácsosainak nemcsak elmebeli állapotára, de erkölcsi
felfogására is.
A száz meg száz ivnyi vizsgálati irathalmazban egy betü se fordul elő
arra nézve, hogy Grósz és Klein miként juthattak a holttesthez. Minden
irás csak arra tör, hogy a holttestet ők szállitották. Pedig hát addig
csakugyan nem szállithatták, mig valahogy hozzá nem jutottak.
Egyébiránt nem terhelte őket semmi. Különös szerencsével háritottak el
magukról minden gyanut. Semmiféle házkutatás se deritett ki semmit.
Ilyen nagy dolgot jelentékeny haszon nélkül nem végez senki. A két zsidó
minden pénze alig volt több néhány fillérnél. De azért elzárták őket
szigoruan.
S a mit Grósz előre megmondott: szórul szóra bekövetkezett. Koldussá
lett mind a két család. Grósz felesége hat kis gyermekével együtt falusi
kéregetésből tengette életét mindaddig, mig csak férje ki nem szabadult.
– Térjünk azonban egyéb furcsaságra.
II.
(Tóth Borcsa testét, mikor aludt, megméri két zsidó. – A vizsgálóbiró
napokig vizsgálja az esetet. – Kisül, hogy az egész dolgot ugy álmodta
Tóth Borcsa.)
Junius végén s junius elején a tisza-dadai holttest felbukkanása után
sajátságos hir kezdett szállingózni Eszláron. A hir azt mondta, hogy a
zsidók éjjel egy keresztyén leány holttestét, mig ez aludt, megmérték.
Az eszlári öreg biró valahogy tudtára adta ezt a vizsgálóbirónak.
A vizsgálóbiró nagy dolgot látott ebben.
Igaz, hogy a test hosszát megmérni sem nem fájdalmas, se nem veszélyes,
se nem tilalmas. A katona ujonczokét mindig megmérik. Most már a rabokét
is megmérik. Gyerekek, lányok gyakran mérkőznek egymással. Játékból is,
pajzánkodásból, kiváncsiságból is: melyik magasabb a kettő közül?
Nincs benne semmi.
Igaz. De itt keresztyén lány testét zsidók mérték meg és éjjel mérték
meg és beleegyezése nélkül mérték meg, mert akkor cselekedték vele,
mikor a legédesebb álmát aludta.
Különös! Mit akartak a zsidók? Ok nélkül ezt nem cselekedték. Ki kell
puhatolni gondosan az eset körülményeit. Ki tudja, mi sül ki a dologból?
Vizsgálóbiró, alügyész, a vizsgálat egész készsége nekidől a dolognak, a
király nevében megindul a gépezet, az állam erői egy pontra irányozvák;
készülnek az idézések, kihallgatások, végére mehetetlen jegyzőkönyvek.
Mivelhogy megmérték egy leánynak a teste hosszát. Igaz, hogy a hajaszála
se görbült meg bele. Sőt nem is tudta, mert a legjobb alvásban volt, a
mig mérték és még csak kis ujjal se nyultak hozzá. De ez mindegy. A
zsidók fondorkodása ez a mérés, a titkot föl kell deriteni. Az is igaz,
hogy harmincz-negyven ember szenved a börtönben. És a vizsgálat napokig
eltarthat s az alatt az a sok ember ok nélkül szenved. Azok ügyét
elővenni mégis fontosabb dolog lenne. Lélekre és igazságra is kellene
adni valamit.
Mindegy, a leánymérés dolga a legelső.
A leány neve Tóth Borcsa, 16 éves, református vallásu, eszlári
származásu, szolgáló lány.
Van Tisza-Eszlár-Ófaluban egy zsidó kiskocsmáros, a neve Römer Jakab,
ennél szolgál.
A leány korán kel, tehát korán is fekszik. A mint vacsoráját megeszi s
elmosogat: nyomban lefekszik s a mint fejét lehajtja, tüstént elalszik s
alszik mélyen, mint a kősó. Ágya a pitvarban van nyáron át kemény
nyoszolyán. Az utczáról is látni, lehet, kivált holdvilágos éjjelen.
Az eset junius 23-án történt éjszaka. Ő aludt nyugodtan. Odalopódzkodott
ágyához gazdája, Römer Jakab s egy másik zsidó, Klein Ignácz nevü,
elővettek egy hüvelykmérő szalagot s a mint ott kinyujtózva feküdt:
megmérték a feje tetejétől a talpáig. Ő ugyan nem tudja, nem látta, mert
aludt, hanem Szalkai Eszter ismerőse jól látta, ez beszélte neki is.
Mióta a tiszadadai holttest előkerült: azóta különben is fél a
zsidóktól. Az eset után nem is mert otthon hálni, hanem átment
Szakolczai Zsófiékhoz. Ott hált. Nem tudja, hogy vele mit akartak a
zsidók. Sok zsidó jár gazdájához éjszakánkint s ott a maguk nyelvén
tanácskoznak, de ő nem érti beszédüket. Elbeszélte az esetet Oláh
Zsuzsinak is, sőt azt is elbeszélte, hogy a zsidók böléndeklevelet
gyüjtenek. Azt se tudja: mirevaló.
A mit a képzelgő és álmodozó gyereklányka nem tudott: tudnia kell azt a
vizsgálóbirónak. Az a mérés sulyos terveket árul el.
Junius 23-án ugyanis a szakértő orvosok észleléséből bizonyossá lett,
hogy a dadai holttest nem Solymosi Eszter holtteste. A zsidók
fondorkodása s áltetemszállitása tehát nem sikerült. Uj kisérletet kell
tenni. Uj holttestet kell orozni s a Tiszába bocsátani. Azért mérték meg
Tóth Borcsa testét, vajjon ő alkalmas lenne-e? Az eltünt lányka ruhája
testére illenék-e? A böléndeklevél is alkalmas arra, hogy annak főzete
kioltsa az életet.
Ime a zsidóüldöző hirlapok meséje. Ezért fontos a mérés. Ezért kell azt
gondosan megvizsgálni.
A vizsgálóbiró nyomoz mindent s megidéz és kihallgat mindenkit. Römer
Jakab és Klein Ignácz semmit sem tudnak az egészről. Eszük ágában sem
volt a Borcsa testét méregetni. Szalkai Eszter is kijelenti, hogy ő
bizony nem látta a mérést, csak azt látta hogy a két zsidó ott áll s ott
beszélget a Borcsa fekvőhelye közelében. Szakolczai Zsófi is kijelenti,
hogy ő hozzájuk ugyan el nem járt hálni a Borcsa.
Utoljára is az sült ki, hogy a Borcsa lány csak ugy álmodta az egészet.
S a mig a vizsgálóbiró bölcsesége mind a két szemére vakon a Borcsa
lánynak bolondos gyermekálmai után hiába futkosott, addig a vizsgálat a
főuton csakugyan nem mozdulhatott előre s a tömérdek elzárt szegény
ember hiába esenkedett igazságért.
A világ néha csakugyan bolond!
III.
(Orvok éjjel sirt bontanak. – A dombrádi elveszett lány. – Rosenberg
Herman Eszterkutató buzgalma. – Hosszu fogsága.)
Keresték azonban az eltünt lánykát zsidók és keresztyének egyaránt.
Keresték égen, földön s föld alatt s a Tisza árjaiban is. Keresték
utálatos vakmerőséggel is.
A csonka-fűzesi holttest hivatalos és nem hivatalos vizsgálói csakhamar
világgá kürtölték, hogy a tetem nem az eltünt lánykáé, hogy az egy
idegen ismeretlen zsidónő teteme s hogy azt a biróság félrevezetésére a
furfangos zsidók csempészték a Tiszába.
De honnan csempészték?
A hol eltünt lányról, vérvádról, ismeretlen holtakról, Tisza-hozta
tetemről, messze földről jött orosz tutajosokról van szó: ott a köznép
képzeletének minden hurja erősen feszül s ábrándok, sejtelmek, álmok és
látások gyötrik a lelkeket.
A holttestet bizonyára nem messze földről hozták. Ez volt az emberek
első gondolata. A titkos tanács Herskó és Smilovics meséit az első
napokban még ki nem tudta gondolni. Sokkal természetesebbnek gondolták,
hogy a holttestet közelből szerezték valahonnan.
De hát honnan szerezhették volna, ha nem a zsidó temetőből? A zsidó
asszonyt csak zsidó temetőben lehet találni.
A junius 24-ike és 25-ike közti éjszaka csöndes, méla éjszaka volt
Tisza-Eszláron. A hold kevéssé világitott, de az ég csillagos volt.
Nagyvárosi ember vaksötétségnek tarthatta volna az éjszaka homályát, de
a mezei ember szeme élesebb, jobban megszokta a sötétséget, jobban lát
éjjel a szabadban.
A zsidó temetőt ezen az éjszakán megbolygatták. Rideg lelkü vakmerő
emberek felbontottak egy sirt. A legujabb sirt bontották föl. Szentül
hitték, hogy onnan került Csonka-Fűzes alatt a Tiszába a női tetem.
A temetőt faluhelyen éjszakánként senki se őrzi. Halottaikat nem féltik
az emberek. Mélyen vannak a föld alatt, nehéz volna az orvoknak
odajutni. S miért is jutnának oda? A halottnak nincsen ára. A halottat
nem lehet használni semmire. S aztán a halotton a felbomlás törvényei
uralkodnak. Az enyészet dolgozik a sirnak mélyén. S az enyészet alakja a
bomló holttesten rideg, kietlen, visszariasztó, irtózat keltő. A sirnak
dohától, a koporsónak férgeitől mindenki fél. Miért őriznék hát
éjszakánként a temetőt? Őrzi azt a vallásos érzés is, az érző lelkek
andalgó kegyelete is. Szegény halott, hadd pihenjen. Örök nyugodalmát
hadd ne bántsa senki. Üdvösségkereső lelke hadd szálljon békén az
örökkévaló biróság itélőszéke elé.
Igy érez a nép s ezért nem is bántja a halottakat.
Csakhogy a felekezeti gyülölség se a holtat, se az elevent nem kiméli.
De azért hiába turta föl a sirnak gödrét. Nem találta üresnek. Szüszmann
Jakabnak junius 3-án halt meg Samu nevü négy éves fiacskája, a kit 4-én
temettek el abba a sirba. Ott találták durva szövetbe burkolt porladó
tetemét. Fölvették, megnézték s aztán arczczal a föld felé forditva, a
gödör fenekére visszafektették. Immel-ámmal néhány maroknyi porondot
szórtak föléje. Ugy találták meg reggel a felbontott sirt.
Bizony ez utálatos cselekedet volt. És bűnös is. A törvény szigoruan
bünteti azt, a ki a sirokat háborgatja. A vizsgálóbiró bizonyára
gyorsan, ügyesen s erélyesen fogta a dolgot s nyomban kipuhatolta s a
törvény elé állitotta a tetteseket.
Dehogy állitotta. Eszébe se jutott a vizsgálat. Nem is szánhatott időt
hozzá. A Borcsa lány kusza álmait kellett neki megfejteni. Ugy kivánván
a jogrend, köznyugalom és az igazság.
* * *
Egy-két nap mulva Dombrádon tünt el egy serdülő lányka. Vajda József
dombrádi lakosnak Mária nevü lánya veszett el. Tizenhárom éves és három
hónapos életkoru, középmagasságu, zömök termetü s korához képest jól
fejlett lány volt. A szolgabiró, mikor erről értesiti a vizsgálóbirót,
leirja az eltünt lányka ruháját is. A körülmények szerint teljesen
valószinü, hogy a lányka a Tiszába ugrott. Vajjon nem ez-e a
csonkafűzesi holttest?
Bizony nem.
A vizsgálóbiró feje már ekkor a Herskó–Smilovics-féle mesékkel volt tele
s azért nem is ügyelt e kérdés földeritésére. Jól cselekedte. Ez a
lányka más ruhában tünt el, mint Solymosi Eszter. A csonkafűzesi
holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. S aztán a dombrádi lányka
holtteste sehogy se lehetett oly előre fejlődött feloszlásban, mint a
csonkafűzesi holttest.
* * *
Kegyetlenül megjárta az eltünt lányka keresésével Rózenberg Herman.
Eszlári zsidó, Ó-Faluban lakik, 38 éves, szatócs, feleséges, gyerekes
ember, a végzetes zsidó husvét napján a pályázó metszőket jólelküen meg
is vendégelte, nála szolgált Solymosi Zsófia, az eltünt lányka
testvérje.
Ő a világért se hitte, hogy Eszter elveszett, meghalt volna. Egyetlen
eszlári zsidó se hitte azt. Valamennyi bizton reménylette, hogy a lányka
egyszer csak előkerül s erőben, egészségben hazatér. Volt ugyanis némi
gyanujuk, hogy a lánykát az eszlári urak valamelyike tüntette el, hogy a
zsidókat kelepczébe hajtsa, de hát arra számitottak, hogy ez nem egyéb,
mint kegyetlen és ostoba tréfa, melynek igy vagy amugy csakhamar vége
szakad.
A ki zsidó: az is csak olyan képzelődő, mint a ki nem zsidó. Az ő
agyafurt elméje is csak ugy keresi a titok nyitját, mint bárki másé.
Lichtmann Jakab junius 10-ike körül valami levelet kapott valahonnan,
hogy Zemplén vármegye felső részén Sztropkó vidékén Mergiskán nevü
faluban a papnál van egy szolgáló, egészen magyar lány, hasonlit
Solymosi Eszterhez. Az egész vidék lakossága tót vagy orosz. A köznép
ott nem beszél magyarul, miként kerülhet tehát oda magyar lány? Nagy
dolog ez. Meg kell azt a lányt vizsgálni.
Rózenberg ismerte Esztert, mert ennek nénje, Zsófi, nála volt szolgáló.
A két testvért tehát többször látta. Lichtmann mindjárt felszólitotta
Rózenberget, menjen Mergiskánba.
Ment. Tokajban az ottani zsidóktól kapott utiköltséget s elindult a
hosszu útra. Bodrog-Keresztur, Homonna és Sztropkó felé ment, odaért
Mergiskánba, megnézte a lányt; látta, hogy az nem Solymosi Eszter s
nyomban visszafordult. Varannón, Őrmezőn s Tokajon át jött haza.
Ugy látszik, Lichtmann Jakabtól ő is megtanulta már az alibi
megjegyzésének fontosságát. El tudta utját s napjait beszélni
részletesen.
Mind nem segitett ő rajta.
A mint hazajött, eljárt neki a szája a keresztyének előtt is. Elmondta,
hogy a zsidók ártatlanok, keresztyén szüz vérét nem ontják, az Isten meg
is segiti őket, az eltünt lányka előbb vagy utóbb élve vagy halva
előkerül.
Igaz: valami nagy bűnt ebben a beszédben fölfedezni nem lehet.
Azonban a vizsgálóbiró három tanura is akadt Rózenberg ellen. Hegedüs
József, Kovács János és Varga Zsuzsánna volt a három tanu. Ezek
vallomása szerint ő azt mondta volna, hogy az eltünt lányka élve vagy
halva három nap alatt okvetlenül előkerül.
S ime előkerült.
Ő ezt Mergiskánból hazajövet után junius 16-án beszélte s ime junius
18-án a csonka-fűzesi holttest Eszter ruhájában felbukkant.
A dolog teljesen világos.
Ő járt messze földre Eszter után. Ő mondta meg előre: mikor jön elő az
eleven, vagy a holt lányka. Elő is jött a mondott időben. Tehát szent,
hogy az áltetem szerzésében, a holttest csempészésében bűnös.
Rögtön viszgálat alá helyezték, bezárását elrendelték s a nyiregyházi
börtönbe elhurczolták.
Ott meg ujabb balsors érte. Smilovics irt és csempészett át hozzá a maga
börtönéből egy levelet, hogy miért tagad, miért hátráltatja tagadásával
az ügy befejeztét, miért nem vallja be a csonka-fűzesi álholttest
csempészését, hiszen a zsidók is bevallották már, Herskó egyenesen
megmondott mindent, Rózenberg makacssága az oka, hogy annyi zsidó oly
régóta szenved.
Nyavalyás Rózenberg! Most már igazán nem tudta, hogyan meneküljön a sok
gyanu alól. Most már maguk a zsidók is azt hiszik, hogy ő csempészte az
áltetemet. Hiába adta át a levelet a börtön-őrmesternek, hiába
jelentette fel a fogházi rend megbontása miatt Smilovicsot s
levélhordóját, hiába kapálódzott a vádak ellen: ülnie kellett egész
esztendőn át.
Pedig a napfény világosságával bizonyitotta be alibijét. Ő Herskóval,
Smilovicscsal és a tutajosokkal Szentmártonnál és Tárkánynál nem
találkozott, mert ő akkor még otthon volt Eszláron; – de Grósznak és
Kleinnak se adhatta át junius 9-én a holttestet, mert hiszen ő csak
12-én indult el Sztropkóra azért a holttestért, melyet rá akarnak
tukmálni.
IV.
(Mi a véletlen? – A tisza-löki vizi holttest. – A biró és szakértő
tévedései. – A csongrádi vizi holttest, a kinek nincs feje. – A hirlapok
kimondják: ez a Solymosi Eszter. – Egy tokaji lakosnak elszökik a
szolgálója. – Az eszlári zsidópap virágoskertje. – Az abauji zsidók
szövetsége holttestet szerezni. – A hernád-németi titok.)
A véletlen nagy ur. Ez igazán az uraknak ura. És csodálatos lángelme,
melynek titkaiba a korlátolt emberi elmének előre betekinteni nem lehet.
Gazdagabb, tevékenyebb, találékonyabb, mint a tudósok, költők, művészek
lángelméje, a mely pedig besugározza a világot, az elmult ezredek
homályát s még a messze jövendőt is.
A természet törvényei millió irányban működnek szakadatlanul s
milliószor találkoznak, ütköznek össze s vágják keresztül egymást minden
szempillantás alatt. S a szakadatlan működés s a milliónyi találkozás és
ütközés a tünetek megszámlálhatlan raját állitja elénk. A tünetek kis
részét előre is sejtjük, legnagyobb részét nem is sejtjük, föl se
ismerjük, meg se figyeljük. Ezek a véletlenek.
Az emberi lélek kicsinysége, könnyelmüsége, tudatlansága, hivalkodása s
rossz ösztöne is a természeti törvények összeütközésének egyik tünete.
Ha már most a silány lélek hatalomhoz jut, ha neki uralkodni,
kormányozni, itélni kell, ha az emberek lelkébe s a tünetek titkaiba
kell benéznie, hogy az igazságot megkeresse s annak győzelmét
biztositsa: mit csinál, mire jut, minő sikert mutat?
Nevetséges és szomoru, mert buta és erőszakos minden dolga. Annál
nevetségesebb és szomorubb, minél nagyobb buzgalom és tevékenység
nyilvánul működésében. S ha az esetlegek csodálatos találkozásaira, ha
nem mindennapi tünetekre, ha a nagy véletlenekre bukkan: akkor éppen
megszünik tájékozottságának minden biztossága. Csak elfogultsága, vagy
ösztöne, hatalmaskodó vágya erősödik. Kivált, ha környezetében
támogatást, a tömegek felfogásában biztatást, a felizgatott szenvedélyek
rokonszenvében dicsőséget talál. Gyönge uralkodók, hiu kormányzók s
elfogult birák kezén ilyenkor sorvadoz a jóllét s vérzik el az igazság.
Talán sohase volt erre kiválóbb példa, mint a nagy per. S ezért érdekes
ennek többé vagy kevésbbé minden részlete. S azért kell fölemlitenem a
tisza-löki holttest történetét is.
Április 28-ikán, a mikor még az eszlári zsidók ellen meg se indult a
vérvád vizsgálata, egy női hulla bukkant föl a tisza-löki parton a
Tiszában s éppen ugy a parthoz ütődött s éppen ugy állott meg ott, mint
a hogy a tutajosok a csonkafűzesi holttestről beszélik.
Kimegy a helyszinére a szolgabiró, ifjabb Zoltán István s kiviszi
magával Kiss Jenő orvostudort s járási orvost, mint hivatalos szakértőt.
Ugyanazt, a ki a csonkafűzesi holttestet is vizsgálta.
A szakértő jól megnézi a holttestet. Bőre elszinesedett, arcza duzzadt,
bőre fölülete foszladozó, haja egészen hiányzik, miként a csonkafűzesi
holttestnél is hiányzott.
Előszámlálja ruháját is.
Kékszinü cselédvászon ruhája van. Ujjasán lapos, kerek csontgombok.
Nyakán fekete apró gránátgyöngyfűzér. Jobbkeze névtelen ujján
sárgagyürü. Lábán fehér harisnya s rongyos czipő.
Életkora: körülbelül 15 év.
A vizben körülbelül három hét óta lehetett.
Igy mondja a szakértő. Ugyanaz, a ki a csonkafűzesi holttestnek is
szakértője.
Érdekes dolgok sülnek ki ebből. Nyájas olvasóim nagy része nem is
sejtheti előre.
Egy hónap mulva, május 30-án már folyik a vérvád. Az eszlári zsidók már
ott gunnyasztanak a börtön fenekén. Bary vizsgálóbiró e napra tüzi ki a
holttest kiásását s ujra való megvizsgálását. Kirendeli szakértőkül Kiss
Jenő s dr. Horváth László orvosokat, a kik a csonkafűzesi holttestnél is
szakértők lettek és Csurgay H. József orvostudort, vidékbeli községi
orvost.
A vérvád indokából történik a kiásás és uj vizsgálat, tehát a
bebörtönzött zsidók bőrére folyik az eljárás. Ezek védője, Heumann
Ignácz folyamodik, hogy ő is jelen lehessen a szemlénél s hogy a
törvényszék orvosa, Flegman Miksa orvostudor is idéztessék oda.
Elutasitják kereken. Igaz, hogy a törvények szerint föltétlen joga van
hozzá. De az mindegy. Zsidók a vádlottak, tehát a vizsgálóbiró szerint
az ő hivatalos eljárásába zsidó ügyvéd és orvos, habár a törvényszék
tekintélyes orvosa is, bele ne tekinthessen. Ha nem tetszik neki az
elutasitás, adjon be panaszt a felsőbb birósághoz, de ő nyomban
teljesiti a kiásást és birói szemlét.
Igy is lett. Mire a vádlottak a budapesti királyi tábla, mint
főtörvényszék utján jogukhoz jutottak volna, akkorra az ujra kiásott,
földarabolt s megint eltemetett holttest régen enyészetnek indul s talán
ujra föl is támad.
Megtartják hát a birói szemlét.
Először is tisztába kell hozni, vajjon a sirt és a benne fekvő tetemet
ápril 28-ika óta nem háboritották-e meg? Három kifogástalan tanu akad.
Czitrom Ábrahám, Weiszhauz Sámuel és Fógel Izrael tisza-löki lakosok
eskü alatt bizonyitják, hogy a sir és a tetem érintetlen.
Azután az eltünt lányka rokonai és jó ismerősei megszemlélik a tetemet:
vajjon nem Solymosi Eszter-e? Az anya Solymosi Jánosné, továbbá Eszter
nénje Zsófia, azután Solymosi Gáborné, Gyányi Gábor és felesége
határozottan kijelentik, hogy a holttetem nem Eszteré. Más a növése,
termete, foga, ruházata.
Igazuk van.