mely örök viaskodásban állott egymással. A Karagyorgyevics családot
letaszitotta a fejedelmi székről az Obrenovics-család. 1868-ban
Obrenovics Mihály volt a fejedelem, felesége magyar grófnő. A száműzött,
de a trónról soha le nem mondott Karagyorgyevicsék magyar nagybirtokosok
voltak. Mihály fejedelmet 1868-ban a Belgrád mellett fekvő Topcsider
nevü kertben fényes nappal orvul meggyilkolták. A gyilkosok meglakoltak
a véres büntettért. De a szerbiai vizsgálat azt deritette ki, hogy az
egyik Karagyorgyevics herczeg volt a felbujtó. A herczeg Magyarországon
tartózkodott. A magyar állam őt nem adta ki, hanem maga állitotta
büntető törvényszék elé. A herczeg védője Funták Sándor volt.
Funtákot később az ország legnagyobb ügyvédi kamarája, a budapesti
kamara, elnökévé választotta. Azután parlamenti képviselővé lett s a
kormánypártnak volt tagja. A nagy per idején nem volt már képviselő,
politikai befolyása alig volt, de megvolt jó neve s rokonszenves
egyénisége.
Fölkerestem, közöltem vele tervemet, szivesen vállalkozott társamul.
Mindjárt érintette azonban az ügyvédi tiszteletdij kérdését. Közöltem
vele nézetemet, de egyuttal gyöngéden tudattam vele, hogy nézetemet nem
akarom ráerőszakolni, de mégis Horánszkyval együttesen kell e fölött
tanácskoznunk.
Értekezletre hivtam őket magamhoz.
Funták nézete az volt, hogy dijkötvényt kell szereznünk s abban a
munkabért, az ügyvédi tiszteletdijat megfelelő összegben meg kell
állapitani. Nagy koczkázat elé megyünk. Ő ugyan nem kételkedik abban,
hogy költségünket és fáradságunkat megtéritik, de ha a veszély elmulik,
az emberek gyakran szükkeblüek s a végzett munka igazi becsét akkor már
nem igen látják meg.
A szerep a nagyközönség felizgatott indulata miatt gyülöletes. Mig a
nagy per tart, addig egyéb ügyvédi munkát alig végezhetünk. Pedig
eltarthat egész éven át s tovább is. Ha bevégződik, a keresztyének nem
hozzák hozzánk azontul az ügyvédi megbizásokat, a miért érzületük
ellenére a zsidókat megvédelmeztük. De a zsidók se hozzák, mert
gyakorlati gondolkozásu emberek s belátják, hogy a mi kezünkben ezentul
sokkal nehezebben megy ügyük sikerre, mert a biróság tagjai közt is
sokan vannak, kiknek gondolkozásában a felekezeti gyülölség
többé-kevésbbé meggyökeredzett s a miatt boszusak ránk.
Igy indokolta nézetét.
Horánszky felfogása teljesen megegyezett az enyémmel.
Az ügy szerintünk nem közönséges ügyvédi feladat s ilyennek az ügyvédi
tiszteletdij kérdésében se tekinthetjük. Sulyos politikai okok szólnak a
mellett, hogy a védelemre vállalkozzunk, ha tehát egyéni helyzetünk a
vállalkozást megengedi: tisztünket még akkor is teljesitenünk kell, ha a
nagy per egészen igénybeveszi is időnket és munkánkat s ha mindent saját
költségünkön kell is végeznünk. Tehetjük azt, hogy a védői tisztet nem
fogadjuk el: erre is lehet elég okunk. De hogy elfogadjuk-e vagy se: e
kérdésnél a tiszteletdijra gondolni se szabad.
Horánszky szavaihoz én hozzátettem, hogy nekem különben se szokásom
ügyvédi dijkötvényt elfogadni. Ha irodám vezetői néha megállapodtak is
előre valami dijban: ezt ellenemre s tudtomon kivül tehették, de
bizonyos, hogy életemben sohasem érvényesitettem semmiféle dijkötvényt
vagy előzetes megállapodást. Hiszen az ügyvéd nagy esetekben sohase
tudja előre, mennyi és mily természetü munka vár rá. A vérvád nagy
perében erről sejtelmünk se lehet, tehát a dijkötvénynek tárgyát se
ismerjük. Olyan dijat pedig, melyet megfelelő munkával meg nem
érdemeltünk, ugy sem fogadhatnánk el senkitől semmi czimen.
Funták is nemes gondolkozásu férfiu volt, de másként fogta föl a
világot. De azért nem erőltette a kérdést, sőt kedélyesen kinevetett
gondolkozásunkért, a mikor pedig abban utóbb ő is megnyugodott. Azonban
e szavakkal végezte vitáját:
– A világ mégis rajtunk köszörüli nyelvét, a mig élünk. S ha valamikor
nyakunkban koldustarisznyával bolyonganánk az emberek között, még akkor
is ujjal mutatnának ránk: ime az álnokok, megfizették őket a zsidók; ime
koldustarisznyát akasztanak nyakukba, pedig egy milliójuk van a
tarisznyában!
Soha többé a dijazás kérdése köztünk föl nem merült s megbizóinkkal
szemben se volt róla szó soha.
Nem hivalkodás vezeti tollamat, a mikor ezeket közlöm. A kornak s az
embereknek jelleméhez tartozik ez is s kötelesség hű képet rajzolni
mindenről.
Egyébiránt szerény, de tisztes dijazásban mégis volt részünk. A munka
végére tartozik erről beszámolnom.
A fogságban levő vádlottak családját Heumann Ignácz értesitette, hogy
hajlandók vagyunk védelmükre vállalkozni, ha ők erre fölkérnek s
megbiznak bennünket s ekként törvényes alakot nyer tisztünk.
A vizsgálóbiró julius 1-én hallgatta meg a vádlottakat s jegyzőkönyveket
vett föl nyilatkozatukról. Engem Sarf József a zsidó templomszolga
bizott meg és felesége Müller Léni s végül Bukszbaum Ábrahám, a
galicziai metsző.
Horánszky Nándort hat eszlári lakos vádlott bizta meg, ugymint: Junger
Adolf, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár, Lusztig Sámuel, Taub Emánuel és
Rózenberg Hermann.
Funták Sándort két pályázó metsző bizta meg: Svarcz Salamon és Braun
Leopold.
Igy értesitett bennünket a vizsgálóbiró.
Egyelőre nem volt semmi tennivalónk. Julius közepén együtt elmentünk
Nyiregyházára s Heumann védőtársunknál s a törvényszék elnökénél
jelentkeztünk. Most már nem emlékszem biztosan, hogy védetteinket
személyesen láthattuk-e, vagy csak a vizsgálóbiró utján levélben
értesitettük őket.
Az ország zsidó lakosaira megnyugtató hatása lett a hirnek, hogy a
védelemre vállalkoztunk. De az izgató hirlapok annál jobban tüzelték
ellenünk a gyülölködő tömegeket. Egyetlen lépést se volt még alkalmunk
tenni a vizsgálat érdekében és már többféle cselekményünket
szellőztették ama hirlapok hamisan s gyülöletes irányzattal. Kénytelenek
voltunk nap-nap után nyilatkozni a sajtóban. Csak rontottuk vele
látszólag a helyzetet. Utóbb nem törődtünk a támadásokkal. Az se ért
semmit.
Politikai párttá még nem alakult a felekezeti izgatók tábora, de már
hatalmas társadalmi rétegek képződtek, melyek a zsidók elleni gyülölet
szitásában politikai czélt tüztek maguk elé. E czélra hasznosnak, sőt
szükségesnek látták, hogy azokat, a kiket a vérvád terhel, minden áron
bűnösnek mondja ki a biróság. Bennünk e czélra jutás akadályait látták s
azért ellenünk nyomban heves támadásokat intéztek.
Ha a mai társadalom üldözőbe vesz valakit, ha a vád önmagában is komoly
és gyülöletes, s ha az üldözés indulataiban vallásos elfogultság is
szerepel, mely képes magával ragadni a tömegeket s végül, ha politikai
czélt is kapcsolnak az üldözés sikeréhez: akkor csaknem lehetetlen az
üldözöttnek menekülése. Rosszabb a helyzete, mint az elmult századokban,
a mikor még nem volt sajtó, nem volt táviró, nem voltak társadalmi
betegségekből keletkező pártok s nem voltak többségen alapuló kormányok.
Az egyes embernek, a fejedelemnek, a birónak, a kormányzónak zsarnoksága
nem oly hatalmas és veszélyes, mint a többségnek vagy éppen a tömegnek
zsarnoksága. Az egyes ember érezni, gondolkodni s alkudni tud, de a
fölizgatott tömeg nem tud. S nem is akar. Ő csak sikert, kielégitést
akar s a kit üldözőbe vesz: azt minden áron el akarja tiporni.
A védők nem áltatták magukat azzal, hogy munkájuk könnyü lesz és hálás.
A vád részleteit nem ismerve még, a végső győzelem teljességében se
bizhattak egyelőre. Csak fenséges hivatásuk tudata s a férfias
kötelességérzet volt meg bennük. Ez volt erősségük.
S ez elég volt egyelőre.
Friedmann Bernát és Székely Miksa védőtársaim csak egy év mulva léptek a
védelem küzdő terére. Valódi szerepük a nyilvános tárgyalásnál kezdődik.
Ott fogok róluk megemlékezni.
TÜNETEK. KALANDOK. TÉVEDÉSEK.
I.
(Grósz Márton és Klein Ignácz. – Szegény ember alibije. – Grósz és Klein
alibije. – A lovak szine magyar nyelven. – A sárga ló meg a fekete ló. –
Lichtmann az ügyes.)
Apróságokból áll ez a fejezet. El is maradhatnának, ha a nagy per hű
képét nem akarnám egészben az olvasó elé állitani. Az igazság kérdését
náluk nélkül is tisztába lehet hozni. De szint és zománczot, fényt és
árnyékot nyujtanak a kornak s a szereplőknek alakjához. A tudósnak, a
jogásznak, a birónak nincs rájuk szüksége. Az iró azonban nem mellőzheti
őket, mint az épitő s az iparos nem mellőzheti műve diszitményeit.
Smilovics azt mondta: két eszlári zsidó szállitotta rongyos fakó
szekéren a holttestet Tisza-Szentmárton és Tárkány körül. Rá is mutatott
a két eszlári zsidóra. Az egyik volt Grósz Márton, a másik volt Klein
Ignácz.
A vizsgálóbirónak kötelessége volt e két zsidót vallatóra fogni.
Grósz Márton tisza-eszlár-ujfalusi lakos, mezei gazda, de csak néhány
holdnyi haszonbéres szántóföldön, 45 éves, nős, hat gyermeke van, kissé
házsártos természetü, de előélete büntetlen. Összes vagyona némi
ingóságból áll. Butor, ágybeli, ruhanemü, gazdasági szerek összes
értékét négyszáz koronára becsüli a községi előljáróság.
Smilovics egyenesen szemébe mondta, hogy ő volt az egyik zsidó, a ki a
csempészett holttetemet átadta.
Miért tette ezt Smilovics?
Ez a kérdés különösen érdekes, noha nem tudok rá tökéletesen megfelelni.
Az egész holttest-csempészetből természetesen egyetlen szó sem igaz.
Maga Smilovics és minden társa csakhamar visszavonta minden vallomását s
külső körülményekkel is igazolta, hogy egész vallomása puszta koholmány
volt. Erre azonban később terjeszkedem ki.
De bizonyos, hogy volt idő, a mikor Smilovics is, Herskó is bámulatos
részletességgel beszéltek a holtestcsempészetről. S bizonyos, hogy akkor
meg kellett jelölniök két eszlári zsidót, olyat, mint a ki a tetemet
szállitotta.
De hát miért éppen Grószt és Kleint jelölték meg? Hiszen volt Eszláron
harmincz-negyven zsidó. Ők nem ismertek közülök egyet se. Épp oly
könnyen és véletlenül jelölhettek volna meg más két zsidót is.
Grószra és Kleinra bizonyára neheztelt valaki a titkos tanács tagjai
közül, a kik a vizsgálóbiró füleit tele suttogták. S ez a valaki éppen
csak ezt a két zsidót akarta kissé sarkantyuja alá venni, kissé
megtoporzékoltatni.
S ebben a nagy per sorsára némi szerencse volt, a mint ez utóbb majd
kiviláglik.
Junius 11-én vasárnap vették át a holttestet a tutajosok Herskó és
Smilovics szerint. Grósz és Klein adta át a holttestet Tárkánynál, tehát
Grósznak és Kleinnak junius 11-én Tárkánynál kellett lenni. Minthogy
pedig rossz kocsival, rossz lovakkal s rossz utakon jártak s Tárkány
Tisza-Eszlártól bármely úton is 50–60, sőt több kilométer távolságra van
s a rothadó holttesttel nappal, szabadon nem is lehetett népes helyeken
észrevétlen járni: ennélfogva Grósz és Klein már junius 9-én se lehetett
Tisza-Eszláron s előbb, mint 12-én este, haza nem érhetett. A két
embernek tehát legalább négy napon át junius 9-től 12-ig hazulról távol
kellett lenni.
Ez könnyüvé tette Grósz és Klein védekezését. Csak az otthonlétet
kellett nekik bebizonyitaniok. Az alibit, miként a jogászok mondják.
Csakhogy szegény embernek, kis embernek, falusi jelentéktelen embernek
gyakran igen nehéz, gyakran lehetetlen bebizonyitani, hogy
hetek-hónapok, évek előtt melyik napon hol volt, mit csinált, kikkel
érintkezett.
Hivatalbeli ember, gyári munkás, heti béres, vasutas, tengeri hajós,
irka-firkával foglalkozó könnyebben bizonyithat. Mikor és hol járt,
mikor és minő munkát végzett s miféle bért kapott: van nyoma a
papiroson.
De a szegény falusi embernek sehol semmi nyoma. Az ő emlékezete csak
nagy dologhoz tud kapcsolódni. Tűzveszély, árviz, jégesés, születés,
halál, nagy ünnep, betegség, ökre, lova, malacza hullása, szüret,
disznótor s egyéb efféle egy időre, néha egész életére leszegezi
emlékezetét, de egyéb nem. A minden nap megujuló gondok hihetetlen
gyorsasággal törlik el az elmult napok apró eseményeinek képét.
Grósz Mártonnak különös szerencséje volt.
Sógorának, Szüszmannak junius 3-án halt meg egy kis gyermeke s ezt
4-ikén temették el. Grósz Márton az általános szokás ellenére nem
vehetett részt a temetés körüli teendőkben, mert 3-án megbetegedett s
4-én ágynak esett.
Arra már minden épelméjü, felnőtt ember emlékezik, hogy néhány hét előtt
hány napig volt fekvő-beteg. Junius 4-ike vasárnap volt. Elmondta Grósz,
hogy szombatig, 10 éig ágyban feküdt, de ekkor mint vallásos ember,
okvetlenül templomba akart menni. Fölkelt tehát s nagy gyöngesége s
felesége intései daczára is elindult az isten házába. Hanem bizony nem
volt ereje odajutni, megint csak le kellett feküdnie.
Hivatkozott tanuként feleségére, hivatkozott a 72 éves öreg Groszbereg
Illésnére, a kik apróra bebizonyitották az e napokon át tartó
betegségét. Hivatkozott a 18 éves Gyulay Zsuzsánna s a 16 éves Nagy
Borcsa hajadonokra, kik szomszédjainál, Einhorn Józsefnél és Májernál
voltak szolgálatban, a kik napokra ugyan biztosan nem emlékezve, azt
mégis igazolták, hogy a nyár elején több napon át beteg volt.
Elmondta Grósz, hogy junius 13-án, kedden ujra megkisértette a
fölkelést. Valami ügye-baja miatt be akart menni Ó-Faluba a
községházához. De ereje elhagyta utközben. Csak Pap József törvénybiró
malmáig tudott menni. Szerencséjére szemközt jött egy kocsin Szilvássy
Jánosné birtokos urnő, ment volna ki a szőlőjébe s útja az Ujfalun
vezetett át. Ez meglátta az erőtlen, vánszorgó embert, fölvette
kocsijára s elvitte haza. Az urnővel együtt volt kocsiján cselédje,
Hatalovszky Mária is. Mind az urnő, mind cselédje eskü alatt igazolták
az esetet.
Ez se volt elég.
Éppen e betegsége alatt kiment hozzá a nyiregyházi törvényszék
végrehajtója, hogy valami adósság miatt lovát, szekerét, ágybelijét
elharácsolja. A végrehajtóval együtt volt valami irnok, aztán a kisbiró
s egy szakértő becsüs. Valamennyi ágyban fekvő betegnek találta Grósz
Mártont. Akadt egy tanu, özvegy Pásztor Józsefné, Csuha Mária, ki
emlékezett arra, hogy a beteg számára tőle is kértek hasfájás ellen
orvosságot.
Hát bizony volt itt alibi elég. Halál, temetés, betegség, birói
végrehajtás, elég emlékeztető biztos jelenség. De azért mind nem
használt semmit. A birói végrehajtót ki se hallgatta a vizsgálóbiró.
Hanem e helyett Grósz Mártont faggatták, nyaggatták, Tisza-Lökre
hurczolták, tyukólba zárták, csendbiztos kezére adták s utóbb is
vizsgálati fogság czimén a börtönbe zárták.
Ez julius közepén történt. Bérelt kis gazdaságában már elvégezte az
aratást s felesége kint volt a tarlón. Ha őt elzárják: mindene odavesz.
Takarodás, cséplés elmarad, hitelezőjével nem végezhet, bérbeadója
elveszi lovát, kocsiját, felesége és hat gyereke mehet koldulni.
Panasza nem segitett rajta.
Pedig bizonyos volt, hogy 10-én és 11-én Tisza-Szentmártonban nem
szállithatott holttestet s 12-én azt Smilovicsnak és Herskónak át nem
adhatta.
Hát Klein Ignácz, a czimbora, miként tudta magát védelmezni?
Ezzel ugyan csuffá lett a vizsgálóbiró minden furfangja és bölcsesége.
Ez 31 éves katonaviselt ember volt. Még a honvédség kötelékébe tartozott
s nem ijedt meg hamarosan a maga árnyékától. Smilovics ugyan neki is
szemébe mondta, hogy ő adta át a holttestet Tisza-Tárkánynál, de azt a
feleletet, a mit erre Kleintől nyert, nem kedves emlékei közt őrzi meg.
Ha a vizsgálóbiró, a csendbiztos s Karanczai fogházőr meg nem gátolják:
kegyetlenül összemarczangolta volna a vörös szakállu Smilovicsot a
szembesitésnél.
Klein szegény ember volt. Összes vagyona nem ért száz koronát. Volt egy
kétkerekü hitvány talyigája s egy görhes lova. Ezen járt ki kora
reggeltől késő estig a Tisza-Eszlár körüli tanyákra. Szalagot, bábut,
gyerekjátékot, szatyingot, filléres gyürüket, csillogó semmiségeket
árult s ha ötven-hatvan fillért megkeresett naponként: azt már
szerencsének tarthatta. Maga, lova csak úton-útfélen élt ingyen
adományból, útszéli zöldségből. Estére kelve hazament hűségesen nejéhez.
Néha az éjfél, néha a hajnal vetette haza. Vevőközönsége is csak szegény
tanyai cselédségből állott.
Csufneve volt: a lótoló. A rossz, kavicstalan dülőutakon sok kátyu, sok
mély homok imitt-amott. Görhes, vén lova meg-megunta a talyigát s akkor
megállt a kátyuban vagy a homokban és se jó, se rossz szóra meg nem
mozdult a világért sem. Mit tett ilyenkor a szegény zsidó? Leszállt a
talyigáról, vállát nekifesszitette a lova farának s elkezdte lovát
tolni, taszigálni előre.
Nem kellett több. Valaki meglátta s elhirdette a faluban. Nyomban
elnevezték lótolónak. A magyar mezei ember vezeti, szidja, üti lovát, ha
nem mozdul, arra is rávetemedik, hogy a kocsit tolja, de arra már nem,
hogy a lovát tolja.
Nos hát a lótolóra akarták rábizonyitani, hogy ő szállitotta a
holttestet.
Ám a holttestet négykerekü fakó szekérrel s két lóval hurczolták
Smilovicsék szerint. De a szegény kis lótoló zsidónak csak kétkerekü
talyigája s egyetlen görhes lova volt. Hogy lett hát két kerékből négy s
az egy lóból kettő? Valaki bizonyára kocsit, lovat adott neki a
vállalathoz.
De ki lehetett az?
Klein Ignácz, a lótoló, azt állitotta, hogy ő egész napokon és éjjeleken
át az egész nyáron soha se volt távol. Hivatkozott feleségére, a
szomszédokra s a vele egy házban lakókra. Tegyenek tanuságot mellette.
Feleségére nem adtak semmit. Felesége is volt, zsidó is volt,
tanuságának nem volt nyomatéka.
Szomszédjai voltak: Csuha Ferenczné, született Mocsár Mária, azután
Kovács Józsefné, született Farkas Zsófia, Cseres Andrásné, született
Bodnár Mária és Nagy István. Szegény emberek, szegény asszonyok, Kleinék
jó ismerősei, naponként átjártak egymáshoz csevegni s egyet-mást
kölcsönkérni.
Mindezek semmit sem tudtak arról, hogy a lótoló egy vagy két egész napon
s éjszakákon távol lett volna a háztól.
Csuha Ferencz azonban mégis tudott valamit. Ez is szegény zsöllér ember
volt, mint Klein és pedig házatlan zsöllér. 1882-ik évi ápril 24-én.
Szent György napkor ugyanabban a házban fogadott bérelt lakást, a
melyben Kleinék laktak. Lakásuk egy pitvarra nyilt, egymás mellett volt,
Csuha mindent tudhatott.
Azt mondta: a lótoló az egész nyáron át csak három izben volt távol s
mindig két napon s két éjszakán át. Egy izben, bizonyosan tudja, hogy
Nyiregyházán járt, de hogy két izben hol járt, nem tudja. A napokat se
tudja. De azt tudja, hogy lovával együtt volt távol s hogy egy izben
Grószberg szekerét kérte el, egy izben pedig a Matyi, dohányos ember
szekerét kérte kölcsön.
A Matyi dohányost könnyü volt kipuhatolni. Ez Antal Mátyás nevü szegény
ember volt. Ez igenis bevallotta, hogy tőle egy napon elkérte kocsiját a
lótoló, reggel elutazott vele, de másnap reggel visszajött.
Ezzel hát nem boldogult a vizsgálat. A tárkányi holttestszállitáshoz
három-négy nap és éjjel volt szükséges. Ezt az utat Matyi szekerén
megtenni nem lehetett.
Grószberg szekerével se mentek semmire. Ebből éppen nem sült ki semmi.
Mindegy. A bölcs vizsgálóbirónak ez nem okozott fejtörést. Négykerekü
kocsit akárkitől kaphatott a két zsidó, habár ki nem lehet puhatolni is,
hogy kitől. Csak azt a kérdést kell tisztába hozni, hogy honnan és kitől
került a két ló?
Itt akadt meg már kegyetlenül a vizsgálóbiró.
Julius 15-én különös gonddal kérdezte ki Smilovicsot, milyen szinü volt
Tisza-Szent-Mártonnál a holttestszállitó zsidók lova? Smilovics
határozottan azt mondta, hogy az egyik sárga volt, a másik fekete. Meg
kellett hát keresni ezt a két lovat.
A lótoló zsidó lova sötét pej volt. A magyar embernek százféle szava van
a lószinek jelzésére. Fekete, fehér, szürke, deres, vasderes, barna,
fakó, sárga, aranyszőrü, tarka, aranyalmás, téli szennyes, hóka, kesej,
egérszinü, daruszőrü, vörös és pej s még néhány: mind a ló szőrének
szinét jelzi. De a pej is sokféle. Világos pej, sötét pej, sárga és
piros pej. A sötét pejt gyakran fekete pejnek is nevezik. Ebben némi
ellenmondás látszik, mert hiszen a fekete: fekete, a pej pedig vöröses
szint jelent. Miként vág ez össze? Mégis összevág. Hiszen a lónak
annyiféle szine van, mint a madárnak, vagy a pillangónak. Csakhogy a
lószinek közt sok az összeomló és szétfolyó szin s a magyar parasztnak
mindegyikre van jelző szava.
A lótoló zsidó görhes sötét pejszinü lovát bizvást el lehetett a
Smilovics-látta fekete lónak fogadni. Csak a sárga lovat kellett most
már fölfedezni.
Nosza vizsgálóbirák, királyi alügyészek, csendbiztosok, pandurok,
fogházi őrök, eszlári öreg birák és kisbirák s mindenféle önkénytes
vérvádlók: keressetek valami hitvány sárga lovat. A melyik illő legyen a
fakó szekérhez, kenderhámhoz és a lótoló görhes lovához. Keressetek
minden áron s előteremtsétek a föld fenekéről is. Mert máskülönben
csuffá lesz az igazság s a bekötött szemü istennő, Justitia, görcsöket
kap és sivalkodni talál.
Kerestek sárga lovat.
Volt Tisza-Eszláron egy vagyonos zsidó bérlő, valami Lichtmann Jakab
nevü. Uradalmi birtokot bérelt s Ó-Faluban lakott egy tiszaparti magas
dombon épült urasági kastélyban. Élete delén levő 42 éves, családos
ember volt s eszlári fogalmak szerint elég vagyonos. Vagyonát mintegy
25–30 ezer koronára becsülte a községi előljáróság, de ő maga is.
Erre gondoltak első izben. Nagy gazdasága van, tehát lehet neki sárga
lova is. S aztán ehhez a mindenféle vérvádhoz, tetemsikkasztáshoz,
álhalott csempészethez elvégre is pénz kellett. A többi zsidó szegény
volt, miképen a templom egere. Neki kellett pénzének lenni. De ha neki
nem lett volna is, a nagy világ nagy zsidói bizonyára nála helyezték el,
mint vagyonos embernél, a szükséges összegeket. A titkos tanács minden
áron szerette volna őt a vizsgálatba bele vonni. Az alkalom most itt
volt. Adjon számot Lichtmann a sárga lóról.
Jól ismertem husz év előtt e férfit. Él-e még: nem tudom. Azóta nem
láttam. Még meg kell róla emlékeznem e mű folyamán később is.
Érdekes alak volt. Félig tanult, félig paraszt falusi zsidó uracska.
Ruházkodása, minden szava, minden mozdulata kissé félszeg. Mindenből tud
valamit, mindenhez hozzászól s ha engedik: mindig beszél. Maga is,
felesége is jó lelkü, mosolygó arczu, vendégszerető, kissé rátarti s
komolykodó. De a komolyság nem egészen jól áll neki. A zsidók szeretik
maguk közt az ilyen embert, csakhogy tudálékosnak nevezik a maguk
nyelvén.
Én nagyon megkedveltem. Ő ugyan tuljárt a titkos tanács és a
vizsgálóbiró eszén. Sok derüs órát szerzett a jó embereknek és sok
boszuságot a vérvádaskodóknak.
Ő mindjárt a vizsgálat kezdetén látta, hogy akármi történt az eltünt
lánykával: a zsidókat életre-halálra fogják üldözni s a melyik eszlári
zsidó a vizsgálóbiró körmei közé kerül, az el van temetve egyelőre s a
varju se károg utána jó ideig.
Figyelő elméjével hamar észrevette, hogy minden zsidóhoz ez az első
kérdés: ez és ez napon hol jártál, ez és ez órában mit csináltál, kik a
tanuid, mivel bizonyitod állitásodat? Vagyis az alibi.
Alibi?
Nem volt jogász, nem értette a latin nyelvet, de nyomban utánajárt: mi
az az alibi?
Megtudta.
Nosza késedelem nélkül beszerzett magának egy jegyzőkönyvet s abba
beleirta nagy gondossággal minden napját, minden óráját, kivel, mikor és
miről beszélt, hol járt, merre utazott; Tokajban, Nyiregyházán,
Debreczenben, Miskolczon mit csinált, kikkel érintkezett, hova szállt,
hol ebédelt, hol hált, ki volt a kocsisa, társasága; mit és hol
vásárolt, mikor mennyi pénzt kapott és fizetett. Fölirt mindent
kétségbeejtő pontossággal és részletességgel. A minden oroszok czárjáról
nem vezetnek olyan pontos naplót, a minőt önmagáról és háza népéről ő
vezetett. Nagy Napoleonról tizezer könyvet irtak már, de élete folyása
még se oly bizonyos, mint erről a válságos esztendőről Lichtmann Jakabé,
a tisza-eszlári egyszerü bérlőé.
A hatás nem maradt el s ez a hatás megsemmisitette a vizsgálóbiró, a
titkos tanács és csendbiztosok minden furfangját.
Őt is elzaklatták Smilovicscsal, Herskóval, Grószszal és Kleinnal együtt
Tisza-Lökre a szolgabiróhoz és a csendbiztoshoz. Őt is megkisértették
faggatni éjjel-nappal két napon át. De mind nem ért az semmit.
Nem is jegyzőkönyvéből, hanem csupán emlékezetéből megfelelt ő mindenre.
A jegyzőkönyv eléghet, elveszhet, azt ellophatják, elkobozhatják, de
neki az se árthat. Megtanulta könyv nélkül. Nincs az a naptár a világon,
a melyik pontosabban tudná a napokat, neveket és ünnepeket, nap keltét
és nyugtát, vásárokat, a hold járását, mint a hogy ő tudta a maga
dolgát. Utóbb is ugy elriasztotta magától a vizsgálóbirót s annak minden
kijáró-bejáróját, hogy csakhamar békességben hagyták. Imádkoztak is,
hogy közel se legyen hozzájuk.