lelkésznek. Ez már itt szép vagyonra tett szert. Sok gyereke közül egyik
volt Ferencz, az én öregapám, a ki a mult század elejétől kezdve már
mostani birtokunkba, a veszprémmegyei Mező-Szent-Györgyre lépett be
házasság és öröklés utján. E birtokot részint leányági, részint fiági
öröklés utján 1595 óta birjuk szakadatlanul.
Apám Eötvös Lajos volt. Voltak apró birtokai több vármegyében.
Gazdálkodó kis nemes volt; – a mult század negyvenes éveinek nagy
alkotmányi küzdelmeiben Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék gyülésein
mindig résztvett. Az 1848-iki függetlenségi harczban észrevehető
tevékenységet fejtett ki az osztrák sereg ellen s érdemes munkát végzett
a haza védelmében.
Testvéreim közül Lajos öcsém nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal
tudományos irói pályára készült. Irodalomtörténeti buvárlatai s apróbb
irodalmi művei korán feltüntek. Fiatal korában halt meg 1872-ben.
Én korán megszereztem az ügyvédi oklevelet. 1865-ben és 1866-ban, kevés
ideig a magyar kálvinisták pápai jogakadémiáján a bölcsészeti tanszéket
foglaltam el. A következő évben Veszprém vármegye tiszti ügyésznek
választott. Az 1871-ik év végén a veszprémi királyi törvényszék mellé
közvádló királyi ügyésznek neveztek ki. De 1872-ben a veszprémi
választókerület már országgyülési képviselővé választott. Az
országgyülésen a többséghez, az akkor ugynevezett Deák-párthoz
csatlakoztam.
E párt vezére az agguló Deák Ferencz volt, a kinél tisztább elmét s
nemesebb egyéniséget a világ egyetlen nemzetének története se ismer. Ez
különös figyelmére és barátságára méltatott s azért pártja főlapjának
politikai vezetője s vezérczikkirója lettem 1873-tól kezdve három éven
át.
A következő országgyülésre nem vállaltam megbizást. A többséggel nem
rokonszenveztem, a kisebbséggel sok lényeges kérdésben nem értettem
egyet. Birtokomra mentem gazdálkodni. Az 1876-ik év elején Széll Kálmán
pénzügyminiszter meghivására a pénzügyminiszteriumban foglaltam állást,
de az Ausztriával való gazdasági kiegyezés ez év ápril havában oly
irányt vett, melylyel nem tudtam kibékülni s azért állásomról lemondtam
s vármegyém májusi közgyülésén már a kormány ellen erélyes ellenzéki
föllépést sürgettem.
Az országgyülési közjogi ellenzéknek, a magyar függetlenségi pártnak
akkori törekvéseivel nézetem teljesen összevágott. 1876-ban és 1877-ben
birtokomon gazdálkodtam s vármegyémben az ellenzéket vezettem. Családi
körülmények arra inditottak, hogy az 1877-ik év végén Budapestre, az
ország fővárosába jőjjek lakni. Irodalmi működés nem jutott eszembe.
Hogy foglalkozás nélkül ne legyek, gyakorló ügyvéd lettem s irodát
nyitottam. Igy és akkor lettem ügyvéd. Az élet delén álló, már nem
fiatal ember erejével kezdtem ezt a pályát. Nem e pályára készülve,
természetesen az e pályához a fővárosban szükséges sok ügyesség nagy
része bennem egészen hiányzott.
Az 1878-ban megnyiló ujabb országgyülésre megint képviselőjévé
választott a veszprémi kerület. Ekkor már Deák Ferencz nem élt. Az
ország ügyei oly irányba fordultak, hogy én a parlamenti ellenzék
erősitését s az országos függetlenségi párt emelését tartottam
szükségesnek. E párthoz csatlakoztam.
Jeles férfiak álltak akkor e pártnak élén. Oly férfiak, a kik
résztvettek a harmincz év előtt lezajlott nagy függetlenségi harczban s
fiatal koruk eszményeiért még mindig nagy szenvedélylyel tudtak
lelkesülni. A kik, ha bágyadni találtak volna, lelkük mindig ujra
felüdült az átélt nagy harczok dicső és gyászos emlékein. A kik a nagy
korszak elvei fölött nem alkudoztak s a nemzeti végczél felé vezető úton
apró napi sikerekért meg nem engedték volna maguknak se a kitérést, se a
henye ácsorgást. Akkor még élt a nemzet egykori vezére, az ország
választott kormányzó fejedelme, Kossuth Lajos. A szabad Itália adott a
nagy bujdosónak menedéket, de bármily messze volt is országa határaitól:
voltak igaz hivei a függetlenségi párton, kik időnként fölkeresték, nem
azért, hogy nevével hivalkodjanak, hanem azért, hogy maguk számára az ő
gondolkozásáról és szenvedélyeiről mértéket vegyenek.
E pártnak parlamenti működésében, vidéki gyülésein és sajtóbeli
munkálkodásában nagy részt vettem. Talán nagyobbat, mint egyenkint
bármelyik tagja. Szónoklataim tetszést arattak, irásaimat szivesen
olvasták az emberek. A közönség lassanként – okkal vagy ok nélkül – a
párt egyik vezéremberének kezdett tekinteni. Sokan hitték azt, hogy a
párt erősségéhez én is jeles adaggal járultam. Sok jóindulat
nyilatkozott e felfogásban. De valami igazság is lehetett benne, mert
bár a tömeg szenvedélyeinek soha nem hizelegtem, az 1881-iki
választásnál több mint husz kerület hivott meg képviselőjelöltjének s
két nagy és nemes kerület meg is választott. Nagy-Kőrös városa s a
duna-vecsei kerület.
Nagy harcz kerekedett gondolkozásomban s érzéseimben, mikor a vádlottak
védelmére felhivtak. Mit csináljak? Vállalkozzam-e a védelemre, vagy
átengedjem azt másnak?
A kérdés nem volt könnyü.
A munkabér, az ügyvédi tiszteletdij mértéke nem jöhetett számitásba. Nem
is jött. A nagyközönség felfogása s korunk gondolkozása nagyon fontosnak
tartja az anyagi érdeket. Az embereknek s még az országos közférfiaknak
elhatározásában s cselekvésében is, ha mikor azt szemléli, arra gondol
első sorban: mi haszna van az illetőnek az elhatározásból és
cselekvésből? A tömeg hite szerint a zsidóság kezében van sok ország
területén a világ pénze. S a ki oly helyzetben, a minőt a nagy per
teremtett, megvédi a zsidóságot, az bizonyára százezres, vagy talán
milliós munkabérhez is könnyen juthat. Ilyen a közvélekedés, kivált
izgatott időkben.
A nagy per ügyvédi dijairól egykor nyilatkoztam már az országgyülés
képviselőházában. Fontos okok birtak rá. E munka folyamán teljes
részletességgel közlöm e dijak történetét. Ez is egy vonás lesz korunk
jellemében. Egyelőre itt csak azt jegyzem meg, hogy a mikor a védelem
átvétele fölött tárgyaltam: egyetlen szó se esett a munka dijazásáról
senkivel.
Más aggodalmak bántottak.
Nem ismertem az ügyet. A hirlapok közléseit én is figyelemmel kisértem,
az izgató hirlapok harsogó zaja ott zúgott az én fülemben is. Annyi
tisztán állott előttem, hogy a nyilvánosságra jutott részletek nem
igazak s a megtörtént esetnek e részletekből lassanként megalakuló képe
hamis. Hamis azért, mert keresztyén szüz vérének egyházi vagy vallásos
indokból eredő kiontása lehetetlen. Ámde kettős feladat állhatott
előttem. Az egyik az, hogy a vizsgálat terhelő adatainak hamisságát
kideritsem. Ezt lehetőnek tartottam. Rendes körülmények közt mindennapos
bűnperben közönséges védőügyvéd részéről ez is elegendő munka.
De az én közéleti állásomnak, önbecsülésemnek s kötelességérzetemnek ez
meg nem felelt. Nekem a másik nagy és nehéz feladatra kellett
vállalkoznom. Arra, hogy kideritsem azt, a mi valósággal történt. Miként
tünt el az eszlári lányka s minő elfogultsággal, könnyelmüséggel, sőt
vétkes indulattal dolgozott a vizsgálat, hogy a lányka eltünéséből a
vérvádat alkothassa meg? Csupán odáig juttatni a nagy pert, hogy a
zsidók ellen nincs bebizonyitva a vérvád, nekem nem lehetett elég. A
gyanu csupán ily eredmény után fennmaradt volna a zsidóság ellen. Nekem
be kellett bizonyitanom, hogy mindaz, a mivel a zsidókat terhelik, az
első szótól az utolsóig valótlan; – minden terhelő adat koholt; – minden
terhelő tanu és jelenség hamis s a vádlottak csak a biróság végzetes
tévedésének és csodálatos elfogultságának áldozatai.
Lehetséges-e ez?
A biróságnál nem remélhettem komoly segitséget. Hiszen éppen a biróság
elfogultsága ellen kellett volna a segitség. Másutt kellett azt keresni.
A kormány férfiainál se találhattam pártolást. Az igazságügyminiszter
maga is hitt a vérvádban. Ez Pauler Tivadar volt, jogtudor, jeles tudós,
a budapesti egyetemen a büntetőjog tanára s tudományos iró. De
gyakorlati jogász sohase volt s elméje, gondolkozása csak tanszékileg
volt erősen kifejlődve. A jog nemcsak tudomány, hanem élet is. Ő a jogot
csak mint tudományt ismerte; – arról mint gyakorlati életről alig volt
fogalma. S még ha lett volna is: akkor se avatkozott volna bele az
ügybe. S nemcsak azért nem, mert maga is hitt a vérvádban s a nagy per
vádlottainak bűnösségében, hanem sokkal inkább azért nem, mert tökéletes
gonddal és figyelemmel tartotta tiszteletben a maga hatáskörét is, a
biróságét is. Az ügy a biróság kezében van. Abból azt kivenni, vagy
annak vezetésébe belekapkodni, lehetetlennek vélte.
A kormány elnöke Tisza Kálmán volt. Több mind hét év óta állt már az
ország kormányzatának élén, hatalmas pártja volt a parlamentben s azon
kivül is, – birt a korona bizalmával teljes mértékben, a közfelfogás
szerint mindenható volt. Ám a hatalom megszerzésében s megtartásában
ügyes és gyakorlati gondolkozásu férfiu volt. Erre nézve a legsikeresebb
eszközöket mindig megragadta s azok felhasználásáról semmiféle nagy
eszméért, semmiféle eszményi czélért le nem mondott. Oly erős, sőt
erőszakos volt a zsidók elleni felekezetes izgatás, oly egyetemesen
népszerü a vizsgálat iránya és működése, hogy ez irányt megváltoztatni,
e működést megzavarni a teljes népszerütlenség állapotába juttatta volna
a kormányzatot. Gyakorlati államférfi erre alig vállalkozhatott. Tisza
Kálmán semmi esetre se vállalkozott volna.
A népszerüség, ha zajos és egyetemes, alkotmányos államban csodálatos
hatalom. A ki azzal viadalra száll, a ki annak ellentáll, a ki annak
haragját és fölgerjedését vakmerően maga ellen zuditja: annak a
kormányzás és törvényhozás teréről vissza kell vonulni. Lehet tudós,
lehet iró, lehet bölcselő, érdemei nagyok lehetnek nemzete iránt s
dicsősége sok nemzedékre kiterjedő, de gyakorlati kormányzó s
tekintélyes törvényhozó alig lehet. Nagyon kevés kivételt ismer a
nemzetek története ezen a mezőn.
A sajtó nem lehetett szövetségesem. Ő tüzelt legjobban.
A pártok még kevésbbé. Az ellenzéki pártok meg nem engedték volna, hogy
a vizsgálatba, mig megkezdett irányában halad, bárki beavatkozzék. De
meg nem engedte volna a kormánytámogató többség se. Még akkor se engedte
volna meg, ha erre a királyi trónról jön az intés. Pedig erre se
lehetett számitani. A királyi udvar se szereti a zsidókat. Akkor éppen
nem szerette. Mint a közeli s távoli vihar: ugy zugott a zsidók elleni
gyülölködés akkor Oroszországban, Romániában, Ausztriában s egész
Németországban. S zugott Magyarországban is. S a királyi udvarok, ha
káruk nincs belőle, mindig szeretik a népszerüséget s mindig szivesen
hajolnak meg előtte.
Volt néhány barátom az országos közélet férfiai közt. Kerkapoly Károly,
az ország egykori pénzügyminisztere; Bittó István egykori miniszterelnök
s Szilágyi Dezső, ellenzéki vezérférfiu, később igazságügyminiszter s a
parlament elnöke. Tekintélyes és kiváló férfiak, nagy és kölcsönös
bizalom állott fenn közöttünk egykoron. Mindegyikkel volt alkalmam
eszmét cserélni e kérdésben. Mindegyik látta és érezte tisztán, hogy a
felekezeti gyülölködésnek az országos ügyek kezelésében szerepet engedni
czélszerütlen s esetleg káros és veszélyes is lehet, de azért mindegyik
ugy látta, hogy ez idő szerint hálátlan és sikertelen, sőt koczkázatos
dolog lenne a nyilt és erélyes felszólalás. Mindegyiknek az volt a
nézete: meg kell várni a nagy per végét, a vizsgálatba pedig beavatkozni
nem tanácsos. Óvtak és intettek ettől engem is.
Valahogy kiszivárgott a hire, hogy engem a védelem vezetésére
felszólitottak. Akkor a főváros negyedik kerületében, a belvárosban
laktam a Ferenczrendü szerzetesek palotájában. Ott volt ügyvédi irodám
is.
Junius 25-én éjjeli 11 órakor fölkeresett két képviselőtársam. Az egyik
függetlenségi párti, a másik kormánypárti volt. Utóbbi akkor nagy
személyes ellenfele, vagy – helyesebben mondva – haragosa a kabinet
elnökének. Hallották, hogy engem fölkértek a védelemre s most egyenesen
azért jöttek ily szokatlan órában hozzám, hogy a védelem elvállalásáról
lebeszéljenek. Figyelmembe ajánlották, hogy huszonnégy óra alatt egy
harmadik képviselőtársamtól, a függetlenségi párt egyik vezérférfiától
is érkezik hozzám erre nézve bizalmas levél – Erdélyből.
A levél másnap csakugyan megjött s fontosságánál fogva kivételesen
megőriztem. A levél s a két képviselő együtt a helyzet következő képét
tárta fel előttem:
Az Ausztriával való szövetséget lazitani kell, holott Tisza Kálmán
kormányzata azt mind szorosabbra füzi s ezzel Magyarország erőit
bénitja. Tisza Kálmán megbuktatásával tehát nagy nemzeti czélt érünk el.
Ám Tisza Kálmán a nyers anyagi érdekek egyénenkénti legyezgetésével s
mind mondani szokás, a korrupczióval tartja fenn uralmát, a korrupczió
szálai pedig a zsidóság kezében vannak. A zsidóság ellen most elemi
erővel dühöngő gyülöltséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak
felhasználni. A jelszó: »Le a korrupczióval, le a zsidósággal, le Tisza
uralmával«. Ma ezt megérti mindenki s egyetlen hatalmas föllépéssel
győzhetünk. A parlamentben csaknem készen áll erre az egységes ellenzék.
Ha én belemegyek: belemegy a függetlenségi párt 80 taggal, a mérsékelt
ellenzék 20 taggal s a kormánypártnak 33 tagja nyomban csatlakozik. S
engem tesznek meg az igy alakult párt vezérévé. Rám nagy és fényes jövő
vár s az országra kétségtelen haszon.
Nagyon meglepett, de nyomban nagyon el is kedvetlenitett ez a felfogás s
ez a javaslat.
A függetlenségi pártnak neve volt »1848-as és függetlenségi párt«.
1848-ban két nagy dolgot végezett Magyarország. Az egyik az volt, hogy
eltörölte a középkori hűbériség még fennálló intézményeit s
megalapitotta a törvény előtti egyenlőséget s az egyházak és felekezetek
egyenjoguságát. S ime most az alakuló uj párt 34 év mulva a zsidó
felekezetet a jogtalanság állapotába akarná visszaszoritani!
Ez beszennyezése lenne az 1848-iki lobogónak s meghamisitása a
függetlenségi pártnak. Szomoru visszaesés régi betegségbe.
A másik nagy dolog, a melyet 1848-ban végeztünk: a nagy függetlenségi
harcz, hogy szabadok legyünk Ausztriától és a Habsburgoktól.
Azt az eszmét s azt a nemzeti szenvedélyt, mely a függetlenségi
háboruban nyert alakot, képviselte a függetlenségi párt. És képviselte a
nemzeti érdekek korlátai közt a szabadelvü haladás irányát.
De ha most már e párt a felekezeti izgatás talajára lép át, azon
szervezkedik s szervezetébe egyéb pártelemek szövetségét is befogadja:
nyomban elveszti történelmi erősségeit, szakit a nagy multnak dicső
hagyományaival, nemzeti jellege elhomályosul s a helyett, hogy
történelmi párt maradna, a napi és időszaki eszmeáramlatok fuvataga
által engedi magát elborittatni s e fuvatag ereje és iránya szerint fog
ingadozni.
Jól emlékszem szavaimra, a melyekkel képviselőtársaim javaslatát
elutasitottam magamtól.
– Hiszitek-e azt, hogy a nemzet ez idő szerint képes nagy függetlenségi
harczra s egyuttal kész is arra?
– Nem hisszük.
– Én se hiszem. A felekezeti gyülölség utálatos eszköz politikai czélok
elérésére, de ha függetlenségünk kivivására alkalmas volna: magam is
gondolkozóba esném, ne használjam-e föl? Azonban nem alkalmas. Ha e
gyülölködés megerősödik: a tömeg legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s
ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből s a bujtogatók
kezére száll. Az ő kezükből pedig a fosztogatók veszik át. Vajjon
tetszenék-e néktek, ha egy szép napon Tisza Kálmán azt a jelentést tenné
a parlamentben, hogy tegnap az egyesült függetlenségi és nemzeti párt
népgyülést tartott Pozsonyban vagy Miskolczon, gyülés után a tömeg a
zsidók boltjait és raktárait kezdte fosztogatni, kénytelen voltam tehát
katonasággal állitani helyre a rendet? Én ilyen jövendő előkészitésére
nem vállalkozom. E helyett azt tanácsolom: álljunk a felekezeti izgatás
elé egész mellel s küzdjük le azt egész elszántsággal.
A függetlenségi párt elnöke Mocsáry Lajos volt. Nemes gondolkozás, erős
hazafiság, arany jellem. Bizalmas barátság kötött hozzá. Másnap közöltem
vele az éjszakai tárgyalást s egyuttal kijelentettem, hogy veszélyesnek
és kalandosnak tartom az uj pártalakitási tervet s e terv csak arra
indit, hogy habozásom szünjék meg s a védelmi megbizatást fogadjam el.
Erős magyar gondolkozása daczára Mocsáry Lajos se örült e
kijelentésemnek. Ugy látta, egy időre megbénitja politikai működésemet
ez a vállalat s ez nem lesz hasznára a függetlenségi pártnak.
Nemes tanácskozás fejlődött ki köztünk. Élénken emlékszem egyes
részleteire.
Megjegyeztem, hogy törvényes jogomban áll ugyan a hozzám intézett kérést
megtagadni, de annak megtagadásában mégis nagy erkölcsi gyöngeség
rejlenék. Az orvos se tagadhatja meg a halálos beteg orvoslását s az
ügyvéd se a szerencsétlenek védelmét. Kétszáz év előtt a mi
egyházainkat, a magyar protestánsokat is gyilkos erélylyel üldözte a
felekezeti dühöngés ürügye alatt a habsburgi erőszak, rokonainkat hóhér
kezébe, egyházaink lelki tanitóit gályarabságba hurczolták: vajjon a
közélet szereplő férfia megengedhette volna-e magának akkor, hogy az
üldözöttek keserü jajgatása elől füleit bezárja s a védelem enyhitő
segitségét megtagadja? Bűnösek-e vagy ártatlanok az eszlári zsidók: nem
tudom. De most már nem is csupán az a kérdés, mert hiszen a felizgatott
tömeg indulata odáig fokozódott, a hol már az egész zsidó felekezetet
fenyegeti, de fenyegeti egyuttal társadalmunk nyugalmát is.
Mocsáry Lajos csak ugy látta és érezte ezt, mint én. Nem is nagyon
törekedett lebeszélni aztán, de hű barátként óvatosságra intett. Sok
baja lehet – ugymond – a párt néhány tagjával, mivelhogy ellenem a párt
kebelében is elkezdenek majd izgatni, a melyet neki mint elnöknek kell
majd meggátolni.
Értesitettem Simon Józsefet, hogy a védői megbizást, ha törvényes
alakban a vádlottaktól jön, elfogadom. De van hozzá föltételem is.
Kifejtettem előtte, hogy a vállalatban az ügyvédi munka lesz a legkisebb
és a legkönnyebb. Nem a közvádlóval s nem a birák elfogultságával kell
nekem a nagy harczot megvivnom.
Hanem a felizgatott közvéleménynyel, a gyülölködés ellenséges
indulatával, az ezernyi rágalommal és gyanusitással. Egy nagy
bajvivásnak lesz majd tanuja az ország, a melyben az egyik fél én
leszek, a másik fél a tömegek szenvedélyei. A jó és nemes lelkek majd
részvéttel, talán rokonszenvvel is nézik harczomat, de segitségemre meg
nem mozdulnak. Várják ezt majd a koronától, a parlamenttől, a nemzet
nagyjaitól, hogy bölcseségük szavát s tekintélyük sulyát ők emeljék fel
a felekezeti izgatás ellen. Ők pedig sok mindenféle komoly vagy nem elég
komoly okból hallgatni fognak. Hallgatni fognak mind a nemzet
kormányzói, az egyházak fejedelmei, a pártok vezérei, az ország főbirái
s a mérhetlen uradalmak birtokosai. Hirneves tudósok, költők, tanárok
nem emelik föl szavukat. Mind, valamennyien csak a bajvivás végét
várják.
De nem hallgatnak s nem várakoznak majd a közélet ama kis és nagy
emberei s a napi sajtónak ama számitó férfiai, kik a nép szenvedelmét a
maguk részére gyümölcsöztetni óhajtják is, képesek is. Minő könnyü és
élvezetes dolog lesz ezek előtt a védőt a gyülölet áradatával
elboritani. Az igazság egykor győzni fog ugyan, de addig még sok idő
telik el. S az az idő nem az enyém lesz, hanem az izgatóké.
Igen jól láttam előre mindent.
Minden jelentékeny férfiuval együtt egy időben születik meg annak egy
csomó ellensége. S együtt nő fel vele s el nem hagyja őt soha. Én is
valaki voltam már az országos és irodalmi közéletben, körülöttem is
hemzsegtek már a nyilt vagy titkos ellenségek: minő élvezet lesz ezeknek
a közgyülölködés egy részét ellenem irányozni.
De hát mindez egy percznyi aggodalmat se okozott nekem. A küzdő pálya
nem rózsás pihenő s tudtam, hogy a küzdelem elé kell menni.
Végre is az igazságot győzelemre vinni, a felekezeti gyülölködést
megszüntetni s a tömegeket lecsillapitani: ez volt a czél. S szentül meg
voltam győződve, hogy alkalmas férfiak, kitünő védőtársak segitségével
ezt biztosabban elérem, mintha magánosan maradok. Védőtársakat kerestem.
IV.
(Horánszky Nándor. – Funták Sándor. – Egyéniségük. – Az ügyvédi dij
kérdése. – A kit a közvélemény üldöz.)
Én a védelemben pártállásomnál fogva a közönség vélekedésében a
függetlenségi pártot képviseltem. Társaimat ugy akartam megválasztani,
hogy a nagy bajvivásban a parlament minden pártja képviselve legyen.
Tehát a mérsékelt ellenzék, a közép-párt is és a szabadelvü kormánypárt
is.
A mérsékelt ellenzéknek kiváló tagjai voltak. Főrendüek, nagy uradalmak
urai, főpapok, volt miniszterek s előkelő képviselők, kik azóta lettek
miniszterek és államtitkárok. Egyik vezére gróf Apponyi Albert volt,
kire diszes jövő várt s egyik kiváló tagja Horánszky Nándor volt,
tanulmányai s életmódja szerint gyakorló ügyvéd.
E pártból ő rá esett választásom.
Ős, nemes család sarjadéka volt. Ősei Magyarország északi részén voltak
honosak s jelentős birtokosok. Szepes- és Sáros-vármegyékben már a XVI.
század elejétől kezdve előkelő megyei tisztviselők s országgyülési
követek is kerültek ki a családból. Házasság utján az ország legjelesebb
felvidéki családaival volt rokonságban.
Ő Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében Szolnokon volt gyakorló ügyvéd. Jó
gyakorlati ügyvéd hirében állt, jeles elme volt s nagy tekintélyre tett
szert a vármegyében. Kedélyes egyéniség, megnyerő modor, jó pajtás:
nagyon megkedvelte közönsége s 1872-ben a szolnoki kerület a parlament
tagjává, képviselővé megválasztotta.
Először a balközépnek nevezett közjogi ellenzéken foglalt helyet Tisza
Kálmán vezérlete alatt. 1875-ben, a mikor a nagy pártok összeolvadtak,
kormánypárti lett s Tisza kormányának hive. E párton sem maradhatott
sokáig. 1876-ban a kormánypárt kettészakadt s jelentékeny része
független szabadelvü párt neve alatt az ellenzékre ment át. Ezzel
tartott Horánszky is.
Ez az ellenzék több néven és többféle átalakuláson ment át, végre
nemzeti párt név alatt szervezkedett s Horánszky Nándort választotta
elnökévé. E minőségben is naponként nőtt tekintélye a parlamentben.
Fényes szónokká nem vált, de pénzügyi s közgazdasági tartalmu beszédeit
mindig nagy figyelemmel hallgatták. Közben Budapestre költözött, a
fővárosnak állandó lakosa lett s ügyvédi irodát nyitott. Szerény
vagyonra is szert tett.
Pártja 1899-ben megszünt, egyesült a szabadelvü kormánypárttal.
Tekintélye az uj viszonyok közt fokozatosan emelkedett s az uj kormány
elnökének, Széll Kálmánnak legbizalmasabb tanácsadója lett. Végül az
1902-ik év tavaszán elfogadta a kereskedelmi miniszteri tárczát. De
néhány hét mulva sulyos betegség kioltotta életét.
Egy párton sohasem voltam vele, de mig a nagy egyházpolitikai küzdelmek
őt az ellentáborba nem hajszolták, gyakorta érintkeztünk, sok kérdésben
bizalmas eszmecserébe bocsátkoztunk s különösen a nagy per idején erős
rokonszenv is fejlődött ki köztünk.
Fölkerestem személyesen s megkértem, legyen védőtársam. Vállaljon a
védelemben akkora munkát, a mekkorát akar s bizza rám a többit.
Eléje terjesztettem aggodalmaimat. Eléje a küzdelem előrelátható
természetét és méreteit s mindazt, a mit a jövendőből láttam. Nyiltan
megmondtam neki, hogy nem annyira ügyvédre és jogászra, mint sokkal
inkább hű, nemes, igaz bajtársra van szükségem.
Vállalkozott készséggel.
Közölte-e barátaival Horánszky, hogy én őt a védő tisztségének
elvállalására felhivtam s tanakodott-e e fölött pártjával: nem tudom.
Valószinünek tartom.
Másik társamul, mint emlitém, Funták Sándort szemeltem ki.
Ő korosabb férfiu volt, mint én, s régi fővárosi ügyvéd. Jó neve volt s
egy hires bűnpörben feladatának, mint védő, jelesen megfelelt.