kizárólag egyetlen megbizóhoz kötött állásban van. Az ügyvédi iroda
teljesen egyéni magánvállalat s nem tiszti és hatósági foglalkozás. De a
jogrendszer is megváltozott vagy hatvan év óta. A hajdan mezei ügyvédnek
nevezett mivelt osztály ma legalább háromezer ügyvédből áll. Ide nem
értve a megyei, városi, vállalati, takarékpénztári és bankügyvédeket.
De a mily arányban növekedett az ügyvédek száma, oly arányban csökkent
az ügyvédek tekintélye. Az élet harcza tolongásra kényszerité a
sokaságot. A tolongás összeütközésekkel, surlódásokkal jár. A surlódás
legelőször a tekintély zománczát koptatja le.
Heumann tekintélye rohamosan hanyatlott, mihelyt a vérvádlottak védelmét
elfogadta. Először az izgatók kezdték tépdesni jó hirnevét, azután a
tömeg s lassanként barátai is. Egyszer csak jelszóvá vált, hogy az, a ki
a zsidók védelmére kel, még gonoszabb, még utálatosabb, mint maguk a
vádlottak. Heumannt és családjának tagjait sértő szavakkal úton-útfélen
bántalmazták. Utóbb éjszakánként ajtaját, kapuját, ablakjait döngették.
Testének, sőt életének biztonságát is fenyegették.
A sajtó szitotta a tüzet. Az ügyvédi testületek hallgattak. A nemzet
vezetői, az országos ügyek élén álló férfiak nem merték szavukat
fölemelni. Azt hitték: elvesztik a népszerüséget. Egy-két magas egyházi
férfiu nyilatkozott jó szivvel, kenetes szavakban, de csak
általánosságban a vérvád és a zsidók üldözése ellen. Nem volt semmi
sikere. A kormányzó-férfiak nagy része maga is hitte a vérvádat. De akár
hitte, akár nem, mindenki megállapodott abban, hogy az ügynek szabad
folyást kell engedni s a biróság dolgába beleavatkozni nem szabad.
Ki az a biróság?
E kérdésre nem ügyeltek. Eszükbe se jutott meggondolni, hogy egy
növendék aljegyző mint vizsgálóbiró, egy kurta észjárásu alügyész,
egy-két nyers erkölcsü csendbiztos s egy-két tanulatlan, tapasztalatlan
orvos nem képviselheti egészen, méltán a nagy, művelt nemzet biróságát.
Heumannban elég férfiasság, elég elszántság volt. De utóbb erélye
csökkenni kezdett. Sikert nem mutathatott föl. S oktalan szigorusággal
zárkóztak el előle mindenütt. Az akkori büntető eljárás szerint a
vádlottakkal nem érintkezhetett. De a tanukkal legalább a törvények
szerint beszélhetett volna. Igazán csak egy tanu volt – a gyerek Sarf
Móricz. A védőnek csak tudnia kellett volna, hogy ez a tanu épelméjü-e
vagy háborodott? Szabadon és önkényt beszél-e, vagy meg van riasztva? S
a mit vall: honnan meriti ahhoz tudását? Csakugyan látta-e, hallotta-e a
mit beszél, vagy képzelődés is vezeti vagy rábeszélés is irányozza?
De ez a tanu fogva volt. Hét zár alatt állott. Hozzá még csak nem is
közelithetett.
Lassankint belátta, hogy védői kötelességét önérzetes férfiu módjára nem
teljesitheti. Reáomlik a közgyülölet minden átka, ügyvédi munkáit se
végezheti. De lassankint meg is vonják tőle a bizalmat. S ha nincs
munka: kenyér se lesz. Rá és családjára vigasztalan, sötét jövő borul.
Szegénység és nyomor.
Közölte feleségével mindezt. De azt is, hogy a védelemről le akar
mondani. Le kell mondania.
Az asszony gyakran erősebb, mint a férfi. A nagy sziv, ha asszony
keblében dobog, nem fél, nem számit, nem bölcselkedik. Azt felelte
férjének:
– Nem mondasz le! Ha életünkkel játszunk is, te a szegény vádlottakat, a
kik benned biznak, el nem hagyhatod. Ki védje hitünk sorsosait, ha mink
is megfutamodunk? Ne félj a szegénységtől. Együtt koldulunk, egymást el
nem hagyjuk.
A férfi omló részei rég összevegyültek már a föld porával. Az asszony
most is él. Nem emlékszem, hogy tizenkilencz év óta találkoztam volna
vele. E néhány sor örökitse meg nevét.
Heumann megmaradt mindvégig a védelemnél. Ez a szóváltás feleségével
junius tizedike körül történt. Azonnal felutazott Budapestre, az ország
fővárosába, hogy a zsidóság illetékes férfiainál jelentést tegyen arról,
minő végzetes arányokban s minő fenyegetőleg fejlődik a nagy per előre
napról-napra. Pedig akkor még a csonkafűzesi tetem nem bukkant föl a
Tisza hullámaiból.
II.
(A zsidók központi irodája. – A Kagal. – A központi iroda megkér:
vizsgáljam meg Sarf Móriczot. – Megvizsgálom. – Tünődöm: elfogadjam-e a
védői tisztet?)
Egy kis központi irodájuk volt Budapesten a magyar zsidóknak 1871 óta.
A magyar zsidóknak nincs központi hatóságuk, nincs országos szervezetük.
Minden hitközség önálló hitközség, egyiknek a másikhoz semmi köze, egyik
rabbi akkora, mint a másik, egyik hitközségi elnök és előljáróság olyan,
mint a másik. A zsidók versengő, vitatkozó, a külső kényszert egyáltalán
nem türő természete meg nem engedi, hogy ők egyetemesen kötelező állami
egyházalkotmány alá hajtsák fejüket.
Általánosan érdeklő ügyeik azonban mégis vannak. Ezelőtt harminczhárom
évvel országos alkotmányozó gyülésre seregeltek össze, hogy maguknak
egységes szervezetet alkossanak. Viszály lett a tanácskozás vége. Addig
csak volt közöttük valami egység. De azóta neológ, orthodox és statusquo
községekre váltak szét. A szétválás nagyon sok vagyonmegosztási és
egyházi adózási kérdést vetett föl. E kérdéseket önmaguk el nem
intézhették s az elintézést a kormányra kellett bizniok. Ezekhez egyéb
kérdések is járultak. Ám a kormány messze van s jártasság kell ott az
ügyek sürgetéséhez. Minden községnek minden ügyet más-más emberre bizni
nehéz és költséges. Czélszerünek látszott a kormány székhelyén valami
központi ügynökségfélét állitani fel, a minő volt hajdan a nemesség
számára a magyar kanczellária székhelyén az ugynevezett udvari agentura.
Igy alakult Budapesten egy kis szervezet, melyet Központi Irodának
neveznek. Elnöke kezdettől fogva egyszerü, derék magyar zsidó: Schweiger
Márton; titkára pedig egy jeles ügyvéd, Simon József jogtudor. Az én
tudásom szerint ebből áll az egész Központi Iroda. Nem hatóság ez. Külön
törvény se fennállását, se szervezetét nem biztositja. Csak azok
dolgában jár el, a kik hozzá fordulnak. Hatásköre az egyes megbizáson
túl nem terjed. S hatásköre általában csak abból áll, hogy egyes
esetekben értesitést s néha kérdésre véleményt ad a kormánynak.
Később az orthodox zsidó községek számára is szerveztek ily természetü
központi irodát.
Nyájas olvasóm, talán csodálkozik azon: miért emlitem föl e dolgokat,
holott ezek a nagy perre nem tartoznak.
A nagy perre nem tartoznak, de történetével mégis összefüggenek némileg.
A nagy per idején ugyanis a sajtó széltében-hosszában hiresztelte, hogy
Magyarország zsidóinak van egy titkos hatóságuk, melynek Kagal a neve.
Rejtélyes testület ez, titkon dolgozó, erős esküvés által megkötött
férfiakból álló. Mérhetlen pénz fölött rendelkeznek. Védi a zsidókat
mindenütt, mindenben és mindenki ellen. Van befolyása császárokra,
királyokra, kormányzókra, törvényhozókra s kiváltképen a sajtóra is. Ez
veszi kezébe majd a vérvádlottak ügyét is. Ez irányozza majd az
ügyvédeket, ez ejti meg a biróságokat s ez dolgozik azon, hogy a zsidók
számára meghóditsa a világot.
Izgalmas időben a legképtelenebb hireket hiszi a tömeg leginkább. A
kagal szó azóta vidám jelzővé vált, akkor ezren meg ezren esküdtek rá.
Heumann egyebek közt a Központi Iroda titkárját Simon Józsefet
értesitette az eszlári ügy részleteiről, azonban természetes és
általános emberi érdeklődésből igen kényes dolog volt akkor akár a
Központi Irodának, akár a budapesti zsidóknak ez ügyben közvetlenül
beavatkozni.
Miről van szó?
Megvédelmezni az eszlári vádlott zsidókat.
Ámde évenként és vidékenként száz meg száz a zsidó vádlott az egész
országban, mert hiszen a törvény ellen a zsidó is csak ugy vét, mint a
keresztyén.
A többi zsidó vádlott dolgába nem avatkozik se a Központi Iroda, se a
budapesti zsidóság. Védje magát mindenki ugy, a hogy tudja. S bánjék el
a biróság mindenkivel, a hogy érdemli. Ez a helyes felfogás A keresztyén
vádlottakat se védelmezi semmiféle titkos vagy nyilvános központi
ügynökség, ne védje hát a zsidókat se.
S ha mégis védelmezné az eszlári zsidókat? Ha a budapesti zsidóság mégis
beavatkoznék a nagy perbe? Mit jelentene ez?
Azt jelentené, hogy a zsidóság, az egész zsidóság érzi a vád terhét. Azt
jelentené, hogy a szűzvér-szerzés bűne nem egyes emberek, nem az eszlári
zsidók egyéni bűne, hanem minden zsidó bűne. Azt jelentené, hogy a
zsidóságban még mindig dolgozik valami rejtélyes irtóztató vakhit, mely
vérontásra serkent s melyet a mivelt keresztyén társadalom el nem
türhet.
A végső pontban azt jelentené: ki kell irtani a zsidókat.
Mulhatatlanul ide vezetne a zsidógyülölők eszejárása.
De másik oldala is van a dolognak.
Eddig a zsidóság magukra hagyta az eszláriakat s ime az izgatás mégis az
egész zsidóság ellen folyik. Sőt az egyetemes zsidóság ellen irányzott
izgatás hozta egy csomó véletlenség segélyével felszinre az eszlári
vérvádat is. Ha bűnösök a vádlottak, ám akaszszák fel őket. De ha
ártatlanok: ne hagyják őket elveszni. Segiteni kell őket, hogy
ártatlanságuk kiderüljön. A zsidógyülölők kezéből legalább kiesik egy
mérgezett fegyver. Olyan fegyver, melyet a tömeg legkönnyebben
forgathat.
Lassanként ez a nézet szövődött meg a fővárosi zsidóság vezető
férfiainak elméjében. De Heumann Budapestre jöttekor, junius közepén,
még nem.
Azonban junius 16-án fölkeresett engem Simon József ügyvéd, a Központi
Iroda titkára s arra kért, utazzam el Nyiregyházára, keressem föl Sarf
Móricz gyereket s vizsgáljam meg, vajjon mi nyomatéka lehet az ő
vallomásának? Mekkora az értelmisége? Szabadon nyilatkozik-e, vagy
lelkére valami külső, idegen hatás nyomakodik?
Az ügy igazán érdekelt engem is, mint minden művelt és értelmes embert a
kerek földön. Készséggel vállalkoztam erre. Ügyvédi megbizást nem
fogadtam el, erről talán ekkor még szó sem volt köztünk. Semmiféle külön
meghatalmazást se fogadtam el. Nem is lett volna: kitől. Mint olyan
ember, a ki észlelni szeret, mentem Nyiregyházára a különös jelenséget
megfigyelni.
Előbb felkerestem Kozma Sándort, az ország királyi főügyészét. Bizalmas
benső barátom volt. Közöltem vele, mit akarok. Kértem: figyelmeztesse a
nyiregyházi királyi ügyészséget, hogy járjon kezemre s ne akadályozzon
abban, hogy a gyereket megtekinthessem.
A királyi főügyész hajlandó volt erre. Sőt örült azon, ha én is
körülnézek Nyiregyházán s észleléseimet én is közlöm vele. Azért küldte
le helyettesét Székely Ferencz főügyészt is. Az én megfigyelésemre sokat
adott. Tizenegy év előtt 1871-ben én is királyi ügyész voltam, vagy
nyolcz hónapon át, vele mint akkori főnökömmel néhány komoly
igazságszolgáltatási kérdésben bő értekezésem volt. Nagyrabecsülte apró
irodalmi műveimet is. Még biztatott is, hogy csak siessek a tanut, Sarf
Móriczot megismerni.
Junius 18-án utaztam Nyiregyházára. Véletlenül épen azon a napon, a
melynek délutánján a tutajosok a csonkafűzesi holttestet meglátták.
Erről azonban a nyiregyházi birói köröknek még e napon sejtelmük se
volt.
Másnap reggel fölkerestem Székely Ferencz királyi főügyészt s közöltem
vele óhajtásomat. Sarf Móriczot akarom látni s vele akarok beszélni.
Kissé aggodalmaskodott, mintha őt is meglepte volna már az idegen szemek
odapillantása elleni féltékenység. Azonban még se vonakodott. Csak arra
kért, hogy az ő társaságában keressem föl a gyereket és hogy az ügyről
se ne kérdezzek tőle, se ne mondjak neki semmit. És arra kért, hogy
siessünk. Egy holttestről érkezett a reggeli órákban jelentés, neki
annak megszemlélésére Tisza-Dadára kell utazni.
E holttestnek akkor semmi jelentőséget sem tulajdonitottunk.
Tiz óra tájban mentünk a fogházba. Ez a fogház egy régi, avult
földszintes épület volt, ma nincs meg, diszes fölház emelkedik helyén.
Feltünt már akkor nyomban, hogy a börtönőrmestert előre értesitették
arról, hogy »idegen« tesz látogatást, tegye meg tehát a kellő
intézkedéseket.
Nem is álmodtam arról, minő gyanu kisért mindenkit, a ki a titkos tanács
tagjaival nem állott bizalmas lábon.
Egyenesen az őrmester szobájába mentünk a helyettes királyi
főügyészszel. Ott volt a tanu. Maga az őrmester volt vele a szobában s
még egy börtönőr.
Ott állott hát a fiu előttem. Az igénytelen zsidó gyerek, ócska, fakó
ruhájában, melyet még hazulról hozott. Sárgásszőke piros arcza, nem épen
rövidre nyirt haja, komolyan és félénken néző szemei, ideges tipegése s
idegesen mozgó kézujjai. Arcza elég értelmes. Nemcsak a hülyeségnek, de
még a lassu, vontatott észjárásnak sincs az arczon semmi nyoma.
Megczirogattam haját s megtapogattam koponyáját. Nincs-e koponya
alakulásában valami rendetlenség? Nem találtam semmit.
Külsőleg tehát egészséges agyu. Annak a vélekedésnek, hogy talán hülye a
gyerek, külsőleg semmi nyoma. Hogy látásai, káprázatai, képzelgései
volnának: ezt a föltevést se támogatja arczának egészséges szine.
Ime a tanu, a ki rettenetes titkokat tud s azokról már vallomást is
tett. A kinek szavain nyugszik az irtóztató vád, melynek sulya alatt egy
világtörténelmi hitfelekezet vonaglik. A kinek beszédére már oly sok
ember elvesztette szabadságát s még édes apja is ott szenved a börtön
odujában.
Beszélnem kellett volna vele. Szóra kellett volna birnom. S mi másról
beszéljek, mint az ügyről s annak körülményeiről? Miből itélhetném meg
inkább gondolkozása helyességét?
Ám erről, éppen csak erről nem lehetett beszélni. Megigértem a
főügyésznek.
Hány éves? Hány testvérje van? Jól alszik-e? Van-e étvágya? Mit tanult
eddig? Kik a pajtásai otthon? Kikkel és miként szokott játszani? Mivel
tölti idejét a fogságban? Imádkozik-e? Kit óhajtana látni? Mi szeretne
lenni az életben? Tud-e már jól irni, olvasni, számot vetni? Kit szeret
legjobban? Kiket ismer rokonai közül? Volt-e már Tiszán túl? Látott-e
már várost? Fél-e a bikától vagy a szomszédok kutyáitól?
Csak efféle dologról lehetett vele társalognom. Mindjárt az első szónál
kezdtem.
– Hány éves vagy fiam?
A fiu hallgatott. Csak nézett rám mereven.
– No beszélj hát! Hány éves vagy?
A fiu aggodalmas arczczal nézett Kozákra, a nagyfejü és hatalmas termetü
őrmesterre. Egész nézésében az a félő kérdés rejlett: vajjon szabad-e
neki ezt az idegen, ismeretlen ur kérdésére megmondani.
A királyi főügyész nyájas, biztató hangon szólt hozzá.
– Ne féljen Móricz, feleljen bátran!
E szóra az őrmester is intett fejével, mintha beleegyezett volna abba,
hogy a fiu feleljen kérdésemre.
Felelt is. Megmondta életkorát.
Ez nekem untig elég volt. Megköszöntem a főügyész szivességét,
üdvözöltem a fiut és az őrmestert s indultam kifelé.
Nyomban megmondtam a főügyésznek, hogy nem vagyok kiváncsi tovább a
fiura.
Hiszen nem tanu ez, hanem bálvány. Kifaragva, megidomitva, kiföstve s
odaállitva a világ elé. De ugy, hogy senki közelébe ne juthasson, senki
meg ne tapinthassa, gondosan meg ne szemlélhesse, meg ne vizsgálhassa.
Nem a maga valóságát mutatja ez, hanem azok művészetét, a kik
kifaragták, megidomitották, kiföstötték s bálványnak odaállitották.
Nem is romlott lélek ez, mint akkor a zsidók általában hitték. Hanem
agyongyötört lélek. A ki meg van riasztva, a kit örökös félelem alatt
tartanak s a kinek lelke tele aggodalommal és reszketéssel. A kinek
közelében senki sincs azok közül, a kik eddig szerették s a kiket eddig
ő szeretett. Hanem körülötte vannak a csendbiztosok, pandurok,
börtönőrök, rabok és faggató urak. Nem futkározhat többé a tiszaparti
sima gyöpön a szabad verőfényben; e helyett ott kell vesztegelnie a
sötét falak között a börtön hideg téglapadozatán. Enni, innivalója van
ugyan, de kegyetlen ijesztéssel el van attól tiltva, hogy egyetlen szót
is másként ejtsen, mint a hogy börtönőrei szemöldöke megengedi.
Hiszen nekem még azt se merte megmondani saját jószántából, hogy hány
esztendős.
Nem is tanakodtam aztán senkivel tovább. Hazajöttem a fővárosba s
elmondtam véleményemet a tanuról Kozma Sándornak és a ki erre megkért,
Simon József ügyvédnek is.
Két Sarf Móriczczal van dolgunk ebben a nagy perben.
Az egyik a megfélemlitett tanu, a ki mindig retteg, csupán felsőbb
engedélyre szól és csupán annyit mond, a mennyire engedelmet kap. Ez a
tanu egyszerü alak s nem is nagyon érdekes.
A másik a kikészitett tanu, a hetyke alak, a zsidógyülölő zsidó fiu, a
teljesen átidomitott lélek. Ezzel találkozunk az ügy nyilvános
tárgyalásán. Ez már a legérdekesebb alakok közé tartozik, a kiket csak
valaha az irodalom és az élet és a történet felszinre hozott. E munkának
aligha az nem lesz legszebb fejezete, a hol ezt a tanut fogjuk apróra
megismerni.
Hazajöttömkor nem volt sok időnk Sarf Móricz fölött tünődni és
tanakodni. A csonkafűzesi tetemhez csodálatos vélemények kapcsolódtak.
Fölmerült a holttestcsempészet vádja. A vizsgálóbiróság emberei nem
tartottak titkot. A sajtó tárogatóin minden nap ott harsogott az
álhalott csempészetének s a tetemsikkasztásnak ezer részlete. S mind
olyan részlet, a mely csak terhelte a zsidókat. S most már lassankint
azok is hittek a vérvád alaposságában, a kik eddig azt képtelenségnek
tartották. Hiszen ha ártatlanok lettek volna a zsidók: Solymosi Eszter
ruhájában nem csempésztek volna idegen holttetemet. S akkor nem is
került volna kezükbe az eltünt lányka ruházata. A nagy közönség
fölzaklatott indulata s lázongó képzelete vád alá helyezte már az egész
zsidóságot.
Az ország előkelő zsidói csakhamar arra a meggyőződésre jutottak most
már, hogy a dolgok folyását összetett kezekkel tovább nem nézhetik. A
budapesti kiválóbb férfiakhoz százanként jöttek vidékről, sőt külföldről
is az izenetek és levelek, hogy valamit tenni kell, mert a zsidóság
helyzete, kivált egyes vidékeken, napról-napra kinosabbá és
türhetetlenebbé válik.
Egyebet nem lehetett okosan tenni, mint védelemről gondoskodni. Minden
erélye és lelkes buzgalma daczára is maga Heumann Ignácz annyi vádlott
védelmét sikeresen nem végezhette.
Junius utolsó napjainak egyikén eljött hozzám a Központi Iroda titkárja,
Simon József ügyvéd s fölkért arra, vállaljam el a vádlott zsidók
védelmét s engedjem meg, hogy erre nézve a vádlottak nekem
meghatalmazást adjanak.
Nem kérdeztem tőle, ma sem tudom, kinek megbizásából intézte hozzám e
kérést. Az ügy fontossága mellett eszembe se jutott ez iránt érdeklődni.
Ügyvéd voltam, alakilag tehát elvállalhattam a védő feladatát. Csak azt
a kérdést kellett megfontolnom: vajjon egyéniségem s közéleti állásom
alkalmas-e arra, hogy a szerencsétlen vádlottak jogait a birósági
eljárás terén eléggé megóvhassam?
E pontnál nyájas olvasóim türelmével, magamról és családomról s magyar
közéleti állásomról néhány részletet el kell mondanom. S beszélnem kell
védőtársaimról is, kiket segitségül magam mellé vettem. E társaim voltak
kezdetben Horánszky Nándor és Funták Sándor. Később az ügy nyilvános
tárgyalásán még másik két társam is volt: Friedmann Bernát és Székely
Miksa. Később róluk is bőven emlékezem.
Első pillanatra ugy látszik: a védő egyénisége nem tartozik a per
történetéhez. Az ügy benső igazságaihoz semmi esetre. De én ugy hiszem,
mindenki meg fog győződni arról, hogy a per története nem volna teljes,
ha belőle a védők egyéniségének ismerete hiányoznék.
Hogy az illetékes férfiak miért fordultak hozzám s én miért vettem magam
mellé segitségül Horánszky Nándort és Funták Sándort: ez jól meggondolt
dolog volt s egyáltalán nem véletlen.
III.
(Családom és származásom. – Családom története. – Politikai multam és
szerepem. – Aggodalmaim. – Éjjeli tanácskozás. – Előrelátásom.)
A zsidógyülölet szitói ugy vélekedtek s azt hirdették, hogy én is zsidó
családból származom. A németországi sajtóban el volt terjedve, hogy
öregapám neve Goldschmied volt, a ki a nagy Napoleon elleni háborukban a
bécsi udvar számára hadsereg-élelmezési szállitással foglalkozott s
ezért kapott volna a keresztyénségre áttérése után uj nevet és magyar
nemességet.
Egészen helyes dolog lett volna, ha igy lett volna is. De ez a hirlelés
alaptalan.
Családom ősi magyar keresztyén család. Nemesi előneve: Ráczkevi.
Ráczkeve Pestvármegyében fekszik, a Duna egyik nagy szigetén, a
Csepelszigeten, melyet akkor, a mikor a magyarok ezer év előtt mai
államterületüket elfoglalták, az államalapitó első vezérfejedelem Árpád
vett birtokába. Családom egyik ága több száz éven át itt lakott, a Duna
keleti ágának partján, a XVII-ik század végéig.
A családi hagyomány egyik nagy ősének Eötvös Jánost tartja, a kiről a
hazai történetirás emlékezik. Ez Ráczkevéről Budára költözött a XIV-ik
század végén. Buda akkor királyi székvárosa volt Magyarországnak, magyar
és német lakossággal. A német polgárság volt összetartóbb, vagyonosabb
és hatalmasabb. Ennek kebeléből szokták választani a város biráját, a ki
akkor első tisztviselője volt a székvárosnak. Eötvös János azonban
annyira megnyerte a polgárság s kivált a magyarok bizalmát, hogy
1408-ban őt választották meg birónak. A mennyire az iratok és
hagyományok visszavezetnek a multba, ő lett volna az ország
székvárosának első magyar birája.
A német polgárság azonban ezt nem türte el. A magyar faj akkor nem
szeretett várakban, erőditett városokban lakni. Budán is kisebbségben
volt. A német polgárság a régi szokás, a régi szabadalom megszegésének
tekintette az uj választást s faji uralmának veszélyét látta abban, ha
elnézi, hogy magyar legyen az első tisztviselő. Összeesküdött hát Eötvös
János ellen, házát megrohanta, magát agyonütötte s holttestét a Dunába
bedobta. Ez beiktatása után harmadnapra történt. A magyarság nem tudta a
véres merényletet meggátolni, de városbirájának holttestét mégis
megmentette s azt nagy gyászszal eltemette.
De nem maradt meg a puszta gyásznál. Elpanaszolta nagy sérelmét nyomban
a szomszédos falvak nemességének s ez boszura gerjedve fegyvert
ragadott, a városba betört, a német polgárságot megrohanta, házait
fölégette s ezer meg ezer embert lemészárolt. A ki menekülhetett: az a
királyi udvarba menekült. A királyi palota akkor is azon a helyen volt
körülbelül, a hol most. Zsigmond király éppen itthon volt s királyi
seregével alig tudott a vérontásnak véget vetni. Nagy tárgyalás
következett az eset után. Buda városa uj szabadalmat kapott, melyben a
magyarság tisztviselői joga biztositást nyert. Ennek mintájára készült
utóbb a többi királyi város szabadalma is. Eötvös János halála tehát
nagy közmiveltségi és nemzeti elhatározásra szolgált alkalmul.
A család sorsa azután századokon át az volt, a mi a legjobb hazafiaké s
a legnemesebb magyar fajé.
Mióta a magyar nemzet Habsburgot választott királylyá, azóta e nemzetnek
folyton véres harczokat kellett vivnia a török ellen is, a német ellen
is. A török országát akarta elvenni, a német pedig alkotmányát,
függetlenségét s lelkiismereti szabadságát. De még nyelvét s nemzeti
jellemét is.
A tiszta magyarság a hitujitásnak mindjárt kezdetén a protestáns s főleg
a Kálvin-féle nézetnek hódolt meg egész lelkével. Magyarsága,
függetlenségi érzete összeolvadt hitével. A habsburgi politika egyaránt
irtotta a hitujitást, a magyarságot s a szabadság intézményeit. De a
jólétet és a vagyonosságot is. Egyetlen népfaja sincs Európának, mely
hitének szabadságáért, fajának föntartásáért, függetlenségeért s
alkotmányos jogaiért annyit harczolt s annyit vérezett volna, mint a
magyar.
Az Eötvös-család ott volt minden harczban a törökök ellen is, a
Habsburgok ellen is.
I. Lipót király alatt hóhér-tábornokának, Caraffának üldözései elől
Eötvös János 1680 körül a hajduk közé menekült a tiszai alföldre s
Hajdu-Böszörményben ütött tanyát. A családnak az az ága, melyből én
származom, ekkor vesztette el gömör- és beregmegyei jószágait. Csak ugy
tarthatta volna meg, ha a római katholikus vallásra tér át. Inkább
vagyonát vesztette el, mintsem hitét hagyja el.
Az elszegényedett család fiai a papi és tanári pályára siettek. A
menekülő Eötvös János fia, szintén János, már nagy-kőrösi pap volt s
ennek mind a két fia szintén.