hogy Smilovics átadta. – Ez lehetetlen volt, hiszen minden tutajos meg
tudott volna mindent azonnal. S a holttest szaga elvitte volna a titkot
a partokra is.
A másik mód az, hogy a holttestet szekrénybe csomagolják, gondosan
elzárják s ugy viszik tova. Ez esetben is felkölti minden tutajos
figyelmét nyomban az idegen tárgy s nem nyugszik addig egy se, mig meg
nem tudja: mi van a szekrényben. S aztán a szekrénynyel együtt nem
lökhetik bele a vizbe. Azzal nem érik el a czélt. A szekrényt föl kell
nyitni, a tetemet kiemelni s ugy tenni a vizbe. De ez már szintén
feltünő munka.
A harmadik mód az, hogy a tetemet odakötik a a tutaj alá. – Ezt a módot
gondolták ki.
De mivel kötik és miként kötik?
Lánczczal, kötéllel, szijjal, terhelővel, lazsnakkal, madzaggal, sodrott
vagy sodratlan szalaggal, posztószéllel, zsinórral, vászonnal vagy
szines kelmével oda nem köthetik, mivelhogy efféle kötőeszközöket
tutajos ember használni nem szokott. Minden efféle kötelék feltünő volna
s az unalom által gyötört tutajos nem nyugodnék addig, mig ki nem
kutatná, hogy honnan került ez a szokatlan jószág, miért van az a
fenyőszálon vagy hevederfán által kötve s mi van arra a tutaj alatt
függesztve vagy erősitve? Egy óráig se mehetett volna a tutaj:
Csepkanics, Selever vagy Galsi István már észreveszi a különös állapotot
s vagy megkérdi, mi az? – vagy pedig szó nélkül addig motoz és turkál
körülötte, mig végre is fölfedezi a titkot.
Ez az élet. S az élet igen gyakran egészen más, mint a vizsgálóbirák
jegyzőkönyve vagy a szakértők véleménye, avagy a biróságok itélete.
Gyakran egyetlen hajszáltól, a ruhának egy lencsenagyságu
szennyfoltjától, valamely állat szőrének szinétől vagy egyetlen
karczolástól függ, hogy a vádlottat halálra itéljék vagy ártatlanságát
elismerjék. Mert e tünetek természeti jelenségek s a természet törvényei
szerint keletkeztek. A természet törvényei nem alkusznak. E törvényeket
száz tanu esküje se tudja megczáfolni, semmiféle szakértő se tudja
elvitatni, a legokosabb biró se tudja megsemmisiteni. Csak az lehet
igazság, a mi e törvényekkel megegyezik.
A tutajos guzst szokott kötőeszközül használni. A vizsgálóbiró,
csendbiztos és pandur esze tehát jó nyomon járt, mikor készpénzül vette
Matej és Herskó ama szavát, hogy a tetemet guzszsal kötötték a tutaj
alá.
De a guzst a tetemnek nem a nyakára, nem is a derekára, nem is a lábára
illesztették. Hanem a jobb kezének csuklójára.
Ennek is oka van. Itt már a szakértő orvosok esze is belejátszott a
dologba.
Ugy találták ugyanis és ugy is volt, hogy a holttest jobb kezén az
alkaron a könyöktől a csuklóig a lágy izomrészek hiányoztak s az alkar
csontjait a kézfej tövéhez csak az inak és az erek kapcsolták, de bőr és
izom már nem.
Ime megvan a megoldás! A jobb kéz csuklójára kötötték a guzst s hat-hét
napon át ez a guzs dörzsölte le az alkar bőrét és izomrészeit. Nosza
tehát Matej és Herskó: annál inkább ragaszkodjatok a guzshoz!
Azt azonban elfeledték a tudós pandurok és szakértők kigondolni: milyen
hosszu volt a guzs.
Többféle nyers vesszőből szokás a guzst csavarni. Mindenféle fa nem
alkalmas rá. A vékony guzst rendesen mogyorófavesszőből csavarják. A
tutajosok mogyorófaguzst használnak. Határozott nyilatkozatuk szerint a
tetemet is mogyorófaguzszsal kötötték a tutaj egyik fenyőszálához. A
guzs, mint teljes biztossággal megmondták, három láb hosszu volt. Tehát
90–100 centiméternyi.
No most folyamodjunk a természet törvényéhez s annak mértékével mérjük
meg: igaz-e Matej és Herskó beszéde s igy történt-e a dolog?
A guzsból két hurkot kellett csinálni. Az egyik hurok a holttetem
kézcsuklójára, a másik hurok a fenyőszálra kellett. S mindegyik hurok
bogához legalább 40 czentiméter hosszu guzs kellett, hogy a hajlitásnál
se a guzs el ne törjön, se annak boga könnyen ki ne oldódzzék. A két
hurok tehát összesen 80 czentiméter. Nagyon finom guzsnak kellett lenni,
hogy ennyiből is kikerüljön.
Már most számitsunk tovább.
Husz czentiméter átmérőjünél vékonyabb fenyőszálakból nem csinálnak
talpat. A melyik ennél vékonyabb a vastag végén, az már csak
födélfaszámba jön. Ámde a hurok karikájának ilyen vastag fenyőszálnál is
legalább 65 czentiméter hosszunak kellett lenni. S ha most a két hurok
közti függő részre is 15–10 czentiméter hosszuságot veszünk: ime kijön,
hogy az a guzs nem három, hanem legalább öt láb hosszuságu volt, ha
egyáltalán guzs volt.
Herskó tévedhetett a hosszuság megitélésében, mert ő zsidó és sáfár s
guzst csavarni és kötözni nem szokott, de Matej nem tévedhetett. Ő meg
tudja itélni a guzsról, hogy az derekáig ér-e, vagy feje tetejéig. A
három láb hosszu derekáig ér, az öt láb hosszu a feje tetejéig.
Ime tehát volt azoknak a panduroknak és szakértőknek lángeszük
kigondolni a dolgot, de az a lángész csak csonka-béna volt. A természet
egész törvényén végig gondolni nem tudott. Se pandur, se Matej, se
szakértő soha meg nem kisértette igy kötni holttestet fenyőszálhoz, hát
csak ugy félvállról gondolomra sütötték ki a guzs három lábnyi
hosszuságát. Azt hitték, a bolondnak a fapénz is elég, a közönségnek igy
is jó lesz. Nem is gondoltak arra, hogy munkájukat majd a vádlottak
védői észszel, gonddal, figyelemmel meg fogják birálni.
– Ezzel bevégzem a sötétség fejezetét.
A holttestcsempészetről szóló birálatom csak elméleti természetü. Csak
azt akartam ezzel bebizonyitani, hogy ez a csempészet ugy, a miként
annak részeit és egészét a vizsgálóbiró a csendbiztos segitségével
megalkotta, tele van oktalanságokkal.
Birálatom daczára a csempészet megtörténhetett. Abból, hogy valamit
oktalanul csináltak, még nem következik, hogy azt meg nem csinálták. Az
orvosszakértők véleménye alapján más megoldás nem lehet, csak egyedül a
holttestcsempészet. S valóban Matej, Herskó és Smilovics vallomása
igazolja a szakértőket s megdöbbentő valószinüségre emeli az áltetem
csempészetének komoly gyanuját. Az igazság uj elemét kell napfényre
hozni, hogy bekövetkezzék a világosság.
A VÉDELEM.
I.
(Miért kell a védő? – A bűnös ember szenvedése. – Heumann Ignácz ügyvéd.
– Egyénisége. – Az ügyvéd és a közvélemény. – A fiskális, az advokátusz,
a prokátor, a mezei ügyvéd. – Heumann erélye csökken. – Felesége.)
Vádlottnak védő kell.
A vádlott a törvény üldözöttje. A törvény vak és süket, se lát, se hall.
De gondolkozni és érezni se tud. Ha tudna, akkor se volna szabad
gondolkoznia és éreznie. A gondolkozó és érző törvény alkuba
bocsátkoznék s ha azt cselekedné: megszünnék törvény lenni. A törvény
csak embert, számot és mértéket, csak szavakat és fogalmakat ismer. Az
egyént, az esetek természetét, a lelkek háboruit nem ismeri. Ott minden
bűntett annyiféle, a hányféle az ember, a ki azt elkövette. De a törvény
minden bűntettet csak egyféle alakban ismer. Mégis azt akarja, hogy a
büntetés megfeleljen a bűnnek.
A törvényt emberek kezelik és alkalmazzák. Ezek az emberek a birák.
Tanult és gyakorlott elmék, köztisztelet környezi őket, hitvány
jutalomért nagy munkát kell végezniök s hatalom van a kezükben. Akkora
hatalom, a mekkorának egyes ember ellenállni nem tud. Tehát félnek is
tőlük. Sok ember boldogsága, vagyona, joga, önérzete, élete s életöröme
függ naponkint a biró hatalmától.
Miért kell a védő?
Hiszen a bűnöst meg kell büntetni. Ha józan eszü: akkor is; – ha beteg
elméjü: akkor is. Az embernek és a társadalomnak kincsét meg kell
védelmezni, azokat martalékul a bűnösöknek nem lehet átengedni. A
bűnösöket ártalmatlanná kell tenni még akkor is, ha őrültek. Hogy az
ártalmatlanná tétel mily módon történjék, az már nagyon is mellékes
kérdés. A büntető hatalom gyakorlása nem egyéb, mint a társadalom
önvédelmi jogának gyakorlása. Ez a jog szent és mindenek fölött való.
Ezzel szemben a halálos büntetés kérdése csak a henye elmék játszi
mozgalma.
A védő lassitja, gyakran neheziti a büntető eljárást. Néha meg is
hiusitja. Néha kiragadja a bűnöst a büntető hatalom kezéből. Mire való
hát? Hiszen a bűnösnek bünhődni kell.
A mult századokban nem volt védő. A vádlottak rendszeres védelméről nem
gondoskodott se az állam, se a társadalom. Védje magát a vádlott, a hogy
tudja. Ez volt az emberek felfogása. S volt igazság ebben a felfogásban
is. Magyarországon a rendszeres védelem alig százötven esztendős; – a
szabad, független és okszerü védelem nem sokkal idősebb ötven
esztendősnél. Még ma is élnek emberek, a kiknek ifju vagy gyermekkorában
a legsulyosabb büntetéssel járó hütlenségi vádak ellen a védelem nem
volt szabad és független. Az állam megengedte a látszatért, de béklyót
tett kezére-lábára, lakatot szájára, tilalmat irására.
Más művelt országban se volt sokkal biztosabb a védelem joga.
A védelem nagy jogi intézményét lassankint mégis felállitották a művelt
nemzetek.
Több okuk volt erre.
Az egyik az, hogy gyakran tévedtek a birák. Gyakran itéltek el ártatlan
embereket. A birák erkölcsi felelősségét czélszerü volt megosztani a
védelemmel.
A másik ok az volt, s ez valóban sulyos ok volt, hogy köztapasztalás
szerint a vádló tiszteket, a közvádlókat, a nyomozó rendőrséget, a
vizsgálóbirákat, a birósági szakértőket s gyakran még az itélőbirákat is
boszuérzet, szenvedély, elfogultság, önző gondolat vezérli s azért a
törvény alkalmazásánál feledik az igaz mértéket. Kellett tehát a védelem
ellenőrző szerepe, hogy egy bűnre se jusson nagyobb büntetés, egy bűnöst
se sujtson ádázabb itélet, mint a mekkorát a törvény megenged s az
igazság megkövetel.
S volt másik ok is. A szeretet. Az érző szivek könyje. A könyörület és
részvét istenhez méltó indulata.
Vannak sötét és gonosz lelkek, a kik mindig sötétek és mindig gonoszak.
Vannak a bűnösök között is, de vannak azok között is, a kik elég ügyesek
és szerencsések a büntető törvény kezét egész életen át kikerülni. Az
ilyenek iránt alig tudnék könyörületet érezni.
De kevés az a gonosz lélek, a ki mindig gonosz lélek.
A legtöbb bűncselekmény nem a lélek természetéből folyik s nem az egész
ember s nem az egész élet cselekménye. A legtöbb bűncselekményt rövid
idő érleli vagy pillanat szüli s alkalom, fellobbanó szenvedély vagy
véletlenségek kedvezése segiti elő.
Már most a bűnös ott nyomorog a törvény kezében. Becsületének örök
elvesztése, önérzetének örök bénitása fenyegeti. Fenyegeti az, hogy meg
kell válnia családjától, vagyonától, az élet minden örömétől s talán az
élettől is.
Mondhatatlan kín gyötri összeroskadt lelkét.
Keserü megbánás érzete nyomakodik agyára és szivére. Hiszen nem volt ő
azelőtt rossz ember s jó ember tudna lenni ezentúl is. S ime el kell
vesztenie mindent örökre.
Voltak szerettei. Szülő, testvér, hitves, gyermek, jó barát. A kiket
sirat s a kik siratják. A kiknek támasza és kenyéradója volt s a kik
most éheznek. Többé nem segithet rajtuk. Vannak a kik átkozzák s a
kiknek többé be nem bizonyithatja, hogy ő nem oly rossz ember, a
milyennek kikiáltják.
Ott ül a börtönben, talán elvetemült alakok közt.
Fekvőhelye keskeny és hideg. Levegője büzhödt. Étele-itala hitvány. Jó
szót nem hall senkitől.
Őre taszigálja, őrmestere ugy beszél vele, mint a kutyával. A rendőr
nyaggatja, a vizsgálóbiró faggatja, az itélőbiró gunyolja, paczkáz vele,
védelmét meg nem hallgatja, szivébe nem lát, bele nézni nem is akar. Ha
fölnyitja száját: durva szóval hallgatásra intik.
Jól van. Ez a bűnös ember sorsa. Ám a megbánás megtisztitotta már
megtévedt lelkét s meg is tudna nyugodni a büntetésben. Hiszen kell
vezeklenie. De égen-földön nincs senkije, a ki vele emberségesen
szólana, jószivü pillantást vetne rá s vigasztaló hangot intézne hozzá.
Minő gyötrelem ez!
Hamlet királyfi tünődik. A nagy britt költő mérhetlen lángelméje
tolmácsolja tünődését. S a mikor az emberi lét legnagyobb szenvedései
fölött tünődik, eszébe jut: miként bánnak a szegény, bajos emberrel a
birák, hivatalnokok, hajduk, börtönőrök. Ime: ez is a legnagyobb
szenvedések közé tartozik. Vajjon a halál megszabadit-e ezektől? Vajjon
a másvilágon megszabadulunk-e a hatalom ellenséges végrehajtóitól?
Vajjon nem paczkáznak-e velünk ott is? Nem ütnek, dobnak, rugnak,
taszigálnak-e ott is, mint a rongyot, az útban álló göröngyöt, a
szélfujta szemetet?
A mesebeli királyfi s a nagy britt költő nem ismerhette a védői
intézményt.
A védő szeretettel járul a bűnöshöz. Kikérdezi, meghallgatja türelemmel,
inti, oktatja, vigasztalja. Óvja a kétségbeeséstől, felismeri mentségeit
s kikeres mindent, a mi enyhithet sorsán s nyugalomra birja az összetört
lelket.
A mi az orvos a kínlódó betegnek, a mi a gyóntató atya a haldoklónak: az
a védő a bűnösnek, a kit a vád sulyos terhe nyom s a kit a védőn kívül
mindenki elhagyott immár.
Ha a végső itéletet kimondták: azután már lassankint elmulik a bűnös
kínzó lelki gyötrődése. Tudja sorsát, ismeri végzetét s számot vet vele.
De a végső itéletileg szüksége van a vigasztalásra.
A védőnek van tudása is, kötelességérzete is, van bátorsága is.
Szembeszáll a közvádlóval, kárvallottak boszuérzetével, a törvényszék
tévedéseivel, a szakértők furfangosságával s a birák elfogultságával.
Föltárja a mentséget, ha van s föl az enyhitő körülményeket, ha
fenforognak. S az elitélt végighallgatja, megnyugszik a biráskodásban,
meghajlik az itélet igazsága előtt. Mert hiszen nem volt elhagyatva,
neki is volt szószólója.
Kellett a védő azoknak is, a kiket a vérvád terhe üldözött. Sokan voltak
már. A holttestcsempészet gyanuja nagyon megszaporitotta számukat.
Szegény ember volt mind.
Ők maguk nem is gondoltak arra, hogy mindegyik külön-külön valljon
ügyvédet, vagy más irástudó embert védőjének. Önkényt pedig nem igen
akadt volna védő. A gyülölködésre fölzaklatott közvélemény veszélyes
rohama fenyegetett mindenkit, a ki a zsidókat védelmezni merte. Egész
vidékenként alig akadt néhány bátor és eszes férfiu, aki arra intse a
zajongókat, hogy várják be legalább az ügy nyilvános tárgyalását s az
első biróság itéletét.
A mostani nyugodtabb korban alig lehet a tömeg akkori gondolkozását
elképzelni.
A nyiregyházi törvényszék területén, éppen a biróság székhelyén Heumann
Ignácz volt a legderekabb és legtekintélyesebb ügyvédek egyike.
Származása s vallása szerint zsidó. Nős, családos ember. Jeles jogász.
Ugy emlékszem, a bécsi jogi egyetemen végezte tanulmányait. Ez az
egyetem az alaki, a történelmi s a megszabott anyagi jog mezején jeles
tanerőkkel rendelkezett ezelőtt negyven évvel. De a gyakorlati jogélet
mezején kezdeményező buvárkodásra nem igen biztatta az ifjuságot. A
tudomány nagy birodalmában szerte megállapitott elveket és tételeket s
azok történeti kifejlődését nagy sikerrel adta elő, de arra kevéssé
buzditotta hallgatóit, hogy az egyéni jogesetek keletkezését, fejlődését
s elágazásait különös gonddal figyeljék s a jogtudomány tételeit a
figyelés alapján önmaguk is önállóan törekedjenek megszerkeszteni. A
fűnek-fának ismerete akkor teljes és igazi, ha a füvet és fát
csirázásától kezdve szemléljük különös figyelemmel. És nagyon szép és
nagyon gyümölcsöző buvárkodás az, ha a jogot az esetek csiráiból már
tanulmányozhatjuk, a mint azok a társadalom talajából, az emberek
szenvedélyeiből s érdekeiből kisarjadzanak.
Nemcsak jogtudóssá kell nevelni az ifjuságot, hanem gyakorlati jogászszá
is.
Heumann Ignácz eléggé gyakorlati jogász volt, a jogi viszályok afféle
eseteiben, a minők a vidéken elő szoktak fordulni. Az ő vidékén
nincsenek nagy gyárak, sok milliós vállalatok, nemzetközi forgalmi
bankok, tengeri szállitások, világhirü könnyelmü szépségek, milliós
játékbarlangok. Óriási vagyoni értékek összeütközése, mérhetlen hiuságok
élet-halálharcza, nagy alakok szereplése, nagy szenvedélyek tombolása
ott ismeretlen. Ott csak adóssági perek, apró kereskedelmi villongások,
szabályos örökségi viszályok, mezei bűnesetek, kisméretü csalások,
fellobbanó indulatszülte gyilkosságok merülnek föl. A szövetkezett
tömegek szenvedélye se érlelődött még meg. Csupán kis emberek és egyes
emberek érdekeinek, jogainak, szenvedélyeinek s hiuságainak zürzavaros
csatározásaiból áll az a jogi élet, mely az ügyvéd közbenjárását eltüri
vagy megkivánja.
Ebben a legjelesebb vidéki ügyvédek egyike volt ő.
A törvényszék elnökével bizalmas viszonyban, a birákkal szemközt a
kölcsönös becsülés állapotában, a vármegye előkelő uraival s nemeseivel
meglehetősen barátságban. Családos ember, volt már gyermeke. Volt
szerény vagyona is. Adóssága nem volt. Az ügyvédségtől eltérő mindennemü
vállalkozást szigoruan s következetesen elutasitott magától. Egészen
természetes, hogy az eszlári vádlottak első sorban rágondoltak s
rábizták ügyük védelmét.
A nagy perhez nem volt eléggé kifejlődve elméje s ehhez nem volt elég a
közönséges jogtudomány s a mindennapi, bármily jeles ügyvédi ügyesség.
Az egyéneknek s a társadalomnak annyi oldalról való ismerete, annyi
orvosi és mérnöki tudás, a kis emberek életmódjának oly mély
megfigyelése kellett a nagy perhez, minőre az ügyvédek nem szoktak
készen állani se Magyarországban, se más országban.
De erélye, tiszta és nemes gondolkozása s nagy kötelességérzete megvolt.
S megvolt művelt és nemes gondolkozása nejében is.
A mily erős volt az izgatás a zsidók ellen, a mily szilaj volt a
gyülölet az eszlári vádlottak ellen: oly gyorsan és erősen fejlődött ki
a gyülölség Heumann ellen is.
Ügyvéd volt és zsidó s védelmezni merte azokat, a kiket tenger árjaként
boritott el a közgyülölet.
A ügyvédet talán sehol se szereti a tömeg s az ügyvédi foglalkozást
talán sehol se becsülik eléggé. Ugy vannak vele, mint a gyógyszertárral.
A kinek nincs szüksége rá, elkerüli. A kinek szüksége van rá: az is fél
tőle némileg. Kényszeritő szükség nélkül senki se keresi fel s a kik
fölkeresik: rendszerint azok is azt hiszik, hogy többe kerül, mint a
mennyit ér. Minden művelt társadalomnak ezer ötlete, példabeszéde, élcze
és adomája van az ügyvédek ellen. A nép képzelete ugy bánik az
ügyvéddel, mint a mostohával vagy mint az anyóssal.
Sok ügyvéd megérdemli, az ügyvédség nem érdemli meg ezt a sorsot. De ez
a sors kikerülhetetlen, kivált ott, a hol sok az ügyvéd. Az ügyvédi
pálya a tudománynak, a kormányzatnak s a magasabb műveltségnek pályája.
De az ügyvéd sohase alkot, mint a tudós, a művész, a feltaláló, a
törvényhozó s a kormányzó. Az ügyvéd mindig csak tataroz, javit,
helyreigazit, egyenget, kiegyenlit s a szakadásokat, töréseket,
viszályokat, villongásokat törekszik rendbehozni. Ha sikerült: abban a
felek főleg a maguk érdemeit s a biróság érdemeit látják. Ha nem
sikerül: a kudarczért és veszteségért a felek is, a biróságok is főleg
az ügyvédet okolják. Végül mindig dijazni kell az ügyvédi munkát s
rendesen a munka befejeztével. A munka értékét, ha már az be van végezve
s a multra tartozik, alig tudják az emberek eléggé megbecsülni. A
sikertelen munkát dijazni éppen nehéz. S az emberek itélő-tehetsége jól
meg tudja mérni, mi hasznot látott az ügyvéd munkájából, de azt már
kevésbbé tudja megmérni, hogy az ügyvéd munkája minő bajt, minő
zavarokat s mekkora kárt háritott el. Az ügyvédi munka feladata s
természete pedig inkább az, hogy a feleket bajtól óvja, semmint, hogy
azoknak hasznot hajtson. Sok ügyvéd közt sok a gyönge, sőt a hitvány is.
De a kormányzók közt, az uralkodók közt s a hatalmasok közt aránylag
sokkal több a hitvány. Csakhogy nekik erejük van a felelősséget másra
háritani, az ügyvédeknek pedig erre nincs erejük. S az ügyvédek tulnyomó
része vagyontalan. Vagyonos ember kevés van közöttük. S ez a körülmény
nagy ok arra nézve, hogy az ügyvédi intézmény sokkal kisebb becsülésben
részesül, mint a papi, vagy katonai intézmény. Papnak, katonának
becsülést biztosit az erős szervezet s az abban rejlő hatalom és
összetartás. Ez hiányzik az ügyvédnél.
S a munka dijazásának kérdése a közvélekedésben még mindig nem tiszta
eléggé. Európában legalább még mindig vannak nagy társadalmi rétegek,
melyek a rég mult századok felfogásától menekülni nem tudnak. A nagy
urak tisztességét hajdan épen nem csorbitotta, ha rablásból uraskodtak,
de végkép megölte volna, ha bérért végeznek mindennapi munkát. Bérért
dolgozni csak szolgának és inségesnek való állapot.
Ebből a felfogásból még ma is sok lappang az emberek elméjében.
Az ügyvédi állás magas míveltséget követel. Magasabbat és szélesebbet,
mint a papi, katonai, uralkodói, vagy született törvényhozói állás. Hogy
a papot, katonát, uralkodót, kormányzót, bankárt, főrendü törvényhozót
minden munkájáért, sőt még henyéléseért is busásan fizetik: ezt mindenki
okosnak és természetesnek találja. A társadalom, a tudomány, az irodalom
s a hivalkodó tömeg annyi okot talál rá, hogy szinte elszédül bele a
gondolkodó agy. Ám sokkal több ok van arra, hogy az ügyvéd, orvos,
tanitó, köztisztviselő munkáját még jobban fizessék. A tudomány tanitja
is ezt, de a tömeg a tanitásra nem sokat ad. Orvos, tanitó,
köztisztviselő fizetésének kérdése hidegen hagyja, az ügyvédi dijazás
pedig gunyra serkenti a tömeget.
Az elmék efféle működésének okát bizonyára meg lehet találni.
A mai ügyvédség egészen más Magyarországban, mint a régi volt.
A régi ügyvéd hatalmas volt, nagy tekintélylyel, biztositott vagyoni
jóléttel s nagy hatáskörrel.
Volt ügyvédje az államnak és kincstárnak. Volt minden püspökségnek és
uradalomnak. Volt a vármegyének, a királyi városnak s minden
törvényhatóságnak. Ezek rendesen kinevezett, vagy megválasztott s
állandó évi fizetéssel ellátott ügyvédek voltak s rendesen egész
életükre szólt az ügyvédi megbizás. Ezeket fiskálisoknak nevezték,
minthogy a fiskust, magyarul: a kincstárt képviselték. Voltak királyi,
érseki, püspöki, káptalani, apátsági, uradalmi, vármegyei és városi
fiskálisok. Az utóbbiakat magisztratuális fiskálisnak nevezték.
Tekintélyük nagy volt, mert nagy hatóságokat képviseltek. Hajdan az
uradalmak is közhatóságok voltak, minthogy birósági, közigazgatási
hatalmat gyakoroltak. Fiskális nélkül a hatalmat gyakorolniok nem
lehetett. A vármegyéknek több fiskálisuk volt. Az egyik jogi tanácsadó
volt a közigazgatásban s védte a jobbágyot urasága ellen. A másik az
árvákra ügyelt. A harmadik és negyedik közvádló volt a büntető ügyekben
vagy a vádlottak közvédője. A vármegyék régi felfogása ép ugy
köztisztviselők által gondoskodott a vádlottak védelméről, mint a hogy
gondoskodott a vádemelésről. A védelemért a vádlottnak nem kellett
fizetni. A vármegye rendes tiszti fizetéssel látta el a védőt.
Magyarország egyik legnagyobb államférfia, Deák Ferencz, fiatal korában
Zalavármegye tiszti fiskálisa volt s a vádlottak védelmével
foglalkozott.
Ritkább esetekben, különösen ha vagyonos volt a vádlott, ennek külön
védője is volt. Állithatta védelmére maga a vádlott. Az ilyen védőnek a
neve volt advocatus. Ma az ügyvédet latinosan advokátusznak nevezik
általában.
A prókátor név megint más. Ez a latin procuratorból származik. A
magánjogban s különösen a birtokjogban a középkori adományi rendszer
állott fenn Magyarországban a mult század közepéig. A birtokjog peres
kérdései óriási kérdések voltak. Tizenöt-husz év előtt egy-egy pert
elintézni nem lehetett. Nagyon sok per ötven, hatvan, száz évig
eltartott. Az ily perek viteléhez különös jogtudás volt szükséges. Erre
a fiskálisok nem igen voltak képesek. Öt elsőfoku birósága volt az
országnak e perekre. Egy királyi tábla s négy kerületi tábla. E táblák
székhelyén laktak a nagy birtokjog ügyvédei. Ez ügyvédeket nevezték
prókurátoroknak. A közéletben tabuláris prókátoroknak.
Ma prókátor név alatt mindenféle ügyvédet értenek. Némileg gúnyos
értelemben használják ezt a szót.
Olyan ügyvéd, a ki se fiskális, se advokátusz, se prókátor nem lehetett,
kevés volt Magyarországban 1840 előtt. Számuk alig rughatott kétszázra.
A közönség csirkeprókátornak vagy mezei prókátornak nevezte őket.
Kámpesztrisz prókurátor: ez volt latinos nevük.