általam fogait, az utóbb azután lófogakra szorul, ha jó gyomornak és
hosszú életnek kiván örvendeni. De ime, már készek vagyunk. Most kérem
alázatosan, méltóztassék kissé figyelmezni. Ezen vörös porral reggel
méltóztassék fogait dörzsölni, ebéd után e sárga port és zöldes vizet
tessék használni, lefekvés előtt pedig ezen fekete port és fehér vizet,
s fogadom, hogy valamennyi fogát épségben méltóztatik magas őseinek
sirboltjába vinni. Mindegyik szerből három üvegcsével méltóztassék
magával vinni, hogy hamar ki ne fogyjon. Így s most még e hat fogkefét
adom hozzá. Ezeket külön, csupán számomra, egy párisi művész készíti.
– Hát mivel tartozom mindezekért?
– Oh, kérem alázatosan, azt egészen méltóságod kegyes nagylelkűségére
bizom.
– De, uram, azt tartom én: kötött alkú, osztott koncz! Szóljon tehát
világosan, mert én nem szeretnék sokat adni, az úr pedig nem szeretne
keveset kapni.
– Ah, kegyesen tréfálni méltóztatik. Ám legyen parancsa szerint.
Követelésem igen csekély, mert én nem csupán alacsony haszonlesésből
működöm, és a szegényeknek mindig ingyen szolgálok. Tehát összesen csak
tizenöt pengő forintot bátorkodom alázatos tisztelettel kérni.
– Tizenötöt?
– Igen, a kefékkel együtt.
– Itt van.
– Alázatosan köszönöm.
– Minden jót.
– Méltóztassék máskor is parancsolni velem, ha Pestre méltóztatik jőni,
itt névjegyem.
– Jól van.
A fogorvos szökdécselve siete le a lépcsőn, a méltóságos úr pedig
szomorúan czammogott utána, mert a tizenöt pengő kiadása kissé zokon
esett neki.
XXXII. Nyúlvásár.
A fönebbi mulatságos jelenet annyira földeríte, hogy oly vigan hagyám el
a vendéglőt, mintha tánczmulatságból s nem oly helyről jőnék, hol
annyira mennyire életem ellen esküdtek össze oly emberek, kiktől valóban
könnyen kitelhetett, hogy fenyegetéseiket tettel valósítsák.
Fütyörészve ballagék tehát az országútra, sétálva akarván az időt
eltölteni nyolcz óráig, mig a titkos nyomozóval találkozhatom. Másnap
hetivásár levén, elég tárgyat láthaték, mely gondolkozásra anyagot, s
mellesleg mulatságot is szerezhetett.
A nagyhidutcza végén először is a bérkocsisok tünnek az ember szemébe,
kiket eddig még semmi hatalom nem birt fékezni, s kik gorombaságban még
a szabad Amerika politikai szónokain is túltesznek, és azért nem igen
tanácsos velök kikötni, hanem jobb csak amúgy észrevétlenül mellettök
elsurranni, hogy nyelvökre ne vegyék az embert.
A jobb oldalon néhány életunt köszörűs öntözi kövét, midőn dolga van, s
torkát, midőn dolga nincs; ezek szegény csehek, kik azért költöztek
hozzánk, mivel hallották, hogy még nagyon sok kiköszörülni való csorba
van rajtunk.
A baloldalon először is néhány szekér tünik szembe, miken hizlalt
ludakat árulnak, s ezek körül szörnyen hemzseg a zsidóság; mert meg kell
vallani, hogy Ábrahám fiai a zsiros falatokat szeretik. Ezek azonban
mindnyájan nem vásárolnak, hanem rendesen három osztályra szakadnak.
Vannak tudniillik olyanok, kik hosszú alkudozás után csakugyan
vásárolnak; vannak, kik azon iparkodnak, hogy – pénz nélkül juthassanak
lúdhushoz; és vannak, kik oly nagyon megnézik a derék kövér állatokat,
hogy végre szinte elhitetik magokkal, mikép már annyira jól laktak
velök, hogy nekik bizonyosan ingyen sem kellene ma többé lúdhus.
A házak alatti boltokban ócskaságokat árulnak a zsidó lomkalmárok,
kiknél mindent kaphat az ember, elég drágán ugyan, de rendkívül silány
állapotban.
Hát ezen nagy házba mért megy annyi minden korú zsidó? Mindjárt
meghalljuk, ha ezen öreg zsidó és fia beszélgetésére figyelmezünk.
– Dávid fiam.
– Tessék.
– Megnedvesítetted már a gyapjút, hogy többet nyomjon?
– Igen.
– Kevertél a kávé közé kavicsot?
– Igen.
– Adtál ki likas huszast?
– Kettőt, egy parasztnak.
– Kiszedted a zálogba kapott gyűrűből a gyémántokat?
– Igen, és cseh köveket raktam helyökbe.
– Kevertél a paprikába téglaport?
– Igen.
– Jól van, jer hát a zsinagógába.
Vannak, kik az efféléket Quaekkerekről szeretik mesélni, de menjenek
csak az országútra, s fogadom, hogy szinte minden héten fognak hasonló
kérdéseket és válaszokat hallani.
Ha tovább halad az ember, jobbról a roppant nagyságú laktanya mellett
kell elvonulnia, melyben a magyar katonák némán farkasszemet néznek
egymással, az olaszok énekelnek, a csehek pedig alusznak.
Ezután azon hely következik, hol nem igen régen német tanult lovak és
művészek működtek; a lovak nagyon fiatalok, a művészek és művésznők
pedig már öregek voltak, s így nem csoda, hogy bódéjok megégett, mert
ügyességök hiányát mindig lőporral és tűzjátékkal iparkodtak pótolni,
épen mint némely korlátolt tehetségű politikusok, kik ész fegyvere
helyett tüzeléssel vélnek az óhajtott czélhoz juthatni.
Innen néhány lépésnyire két igen nevezetes épületet láthatni, tudniillik
a Zrinyi vendéglőt és nemzeti szinházat, köztük pedig tömérdek port.
Igen különös, hogy ez a Zrinyi, mely a «Szökött katona» által oly
nevezetessé lett, mint a Bátori csizmája, sokban mind a magyar, mind a
német szinházhoz hasonlít. Így például: itt a mulatság gyakran nagyon
hangos, a magyar szinházban is; itt gyakran verekedés történik, a német
szinházban is; itt sok trágár beszéd tartatik, a magyar szinházban is;
itt a világítás rossz, a lég bűzhödt s minden piszkos, a német
szinházban is; itt a pinczérek nem tudják kötelességöket, némely magyar
szinészek nem tudják szerepeiket; itt a dőzsölők rekedtek a sok
ordítástól, a német szinházban az énekesek szinte rekedtek; itt sokan
azt mondják: «Aufschreiben!» a magyar szinházban azt sok kritikus nem
mondja ugyan, de mégsem fizet; itt sok keresztény csavargó fordul meg, a
német szinházi karzaton sok házaló zsidó üti föl trónját; itt számos
idegen zsebelő működik, a magyar szinházból idegen művészek viszik el a
pénzt; itt rossz a táplálék, a német szinházban rossz az előadás; itt
kevés az ujság, a magyar szinházban is kevés az ujdonság; itt istáló is
van lovak számára, a német színpad is gyakran volt már az.
A mi a port illeti, az azért oly nagy, mert az illető urak nem birják
ezt estefelé mindig meglocsoltatni.
De ugyan mért nem?
Mert a perzsgő drága, melylyel torkukat locsolgatják.
És mért építették ily zúgba a nemzeti szinházat?
Azért, hogy ne akadhasson rá nagyon könnyen az ember.
Ezen két épületen túl a füvészkert kinálkozik hűvös árnyékával, mely
alól a becsületes magyar embert németül utasítják a poros utczára.
E helyre némelyek országházat kivántak építetni, a szinház mellé, mintha
bizony ebben is csak színlést kellene gyakorlani, mint a szinházban, s
mintha Magyarország fővárosában minden nemzeti intézetet a baromvásáron
kellene fölállítani.
Itt most igen elevenen mozog az élet, a ponyvás és gyékényes kocsik
hosszú sort foglalnak el, s terhelvék a közel s távol helységek minden
áldásával a gyomor kielégítésére. Azt gondolná az ember, hogy e szekerek
nagy része nem fog terhétől megszabadúlni; ez azonban hibás vélemény,
mert másnap délután bizony mind üresen fordul az haza felé.
Először is a városi kofák fordulnak meg e helyen, s jó olcsón mindent
összevásárolnak, mit azután szokott állomásaikon drágán adnak el. Köztük
az ingyen vásárlók nagy tömege zsibong, s ezek oly ügyesek, hogy a száz
szemű parasztot is meg tudnák lopni, ha a rendőrség rendes figyelme
rendkívül nem nehezítené szabad mesterségök gyakorlatát.
Ezután jőnek az asszonyok, kisasszonyok és cselédek, amazok gyakran
kisérő lovagokkal, kik történetesen éppen akkor szinte arra sétálnak,
ezek pedig mindig nagy kosarakkal, mikből sokszor csak egyetlen nagyon
is szerény kenyérke kandikál ki, mint vitatási beszédekből a gondolat és
józanság.
Mindezek közt az életrevaló zsidók sem hiányzanak, apraja, vénje, mind
talpon van. Gyufás fiú, ki alig látszik ki a földből, krajczáros
trombita hangján kinálgatja olcsó árúit, s lehet, hogy egykor
trombitaszóval és hatlovas hintóban fog Budapestről elutazni.
Ezt a magasb suhancz követi, pipákkal, tükrökkel és ollókkal; ez már
minden két hétben megfordul egyszer a takarékpénztárban, s egy pár
huszaskát tesz le, mikből idővel ezreket fog majd azoknak kölcsönözni,
kik most lóistálójukban sem adnának neki szállást.
A férfi már nehéz batyut czipel, mely tele van kendőkkel és minden
olynemű olcsó szövetekkel, melyek annyira kimentek már a divatból, hogy
boltokban többé nyomukat sem lelhetni. Ezek rendesen igen jó vásárt
tesznek a szekerek közt, s nyereségöket már nem viszik takarékpénztárba,
hanem ügyesen forgatják, azaz: annyi kamatra adják, természetesen illő
zálog mellett, a mennyire csak lehet.
Ősz szakálluak is vannak, kik kivételkép vagy buták, vagy becsületesek
voltak egész életökben, s azért még most is szegények s csak
rongyszedéssel tengetik utolsó napjaikat, miket silány gyűrükért
cserélnek a fényesnek örvendező falusi néptől.
Láthatni továbbá harczias tekintetű katonákat, kik azon különös
gyöngeséggel bírnak, hogy csinos és nem csinos szolgálókkal szeretnek
néha néha egy pár szót váltani, természetesen csupán azért, hogy az idő
teljék.
Vannak – de nagyon csalatkoznám, ha itt most valami különös jelenet nem
fejlenék ki, mert néhány kocsi körül és közelében rendkívüli mozgalom
kezd uralkodni.
A szekerekről nyulak, csirkék s egyéb eladni valók függnek, a földön
parasztasszonyok ülnek, szemmel tartva áruikat, de mégis félre pillantva
gyakran a szép tarka kendőkre, miket egy rendkivül bőbeszédű zsidó
mindenfelé forgat néhány gatyás paraszt előtt, kik nagy elégültséggel
tekintgetnek a tarka szinekre. E közben a zsidó néhányszor hunyorít egy
társára, ki úgy tetteti magát, mintha a nap foltjait akarná szabad
szemmel kipuhatolni, azonban néha néha mégis igen sajátszerüleg pillant
a nyulakra, mintha közelebb érintkezésbe szeretne velök jőni.
Terve azonban nehezen fog sikerülni, mert a sarkon álló hajdú bizonyosan
meglátná őt, ha történetesen – el nem szenderült volna, mit egy csavargó
fiu igen ügyesen használ zsebkendője ellopására. És én igen nagy
igazságtalanságnak tartom a sorstól, hogy ezen gazságot elkövettetni
engedé, melylyel alkalmasint a hajdú aluszékonyságát akará büntetni;
mert hátha nem aludt, s csak azért hunyá be kissé szemeit, hogy ezen
rövid pihenés után annál áthatóbban vizsgálódhassék. De ha aludt is,
ugyan lehet-e ezt igazságosan csak egyetlen pillanatig is csodálni?
Annyi tömérdek fáradozás és hosszas ácsorgás nem lankasztja-e el az
embert, s a lankadt ember nem kénytelen-e inni, még pedig sokat inni, ha
nagyon ellankadt? Ez oly természetes, hogy máskép teljességgel nem is
lehetne az ily iszonyú terhet kiállani.
[Illustration: Nyulvásár.]
De hah, csakugyan megtörtént! A kendős zsidó hevesen alkudozott a
parasztokkal, s társa már éppen a harmadik nyulat akará zsákjába
csúsztatni, midőn az egyik parasztasszony észrevette ezen a fönálló
törvényekkel merőben ellenkező tettet, s torka szakadtából kiálta:
– Tolvaj! Tolvaj!
A zsákos zsidó szinte nagy lélekjelenséggel harsogtatá;
– Tolvaj! Tolvaj!
Erre nagy zaj támadt, s a hajdú fölébredett és a zajgók felé siete,
miután szemeit jól megdörzsölé, hogy az igazságot világosabban láthassa.
Ekkor a zsákos zsidó példás hidegvérűséggel szóla:
– Hogy ez a nyúl, ifjasszonyka?
Az asszony már öreg volt ugyan, de még sem hagyá magát e hízelgés által
elcsábitatni, hanem nagy indulatossággal kiálta:
– Micsoda?
– Hogy ez a nyul? – kérdé hangosabban a zsákos ember, mintha azt hinné,
hogy az asszony nagyot hall.
– Drágább biz az, mint a másik kettő, melyeket már ellopott kend.
– Én?
– Igen ám, mutassa csak a zsákot.
– Hozzá ne nyuljon.
– Saját jószágom után ne nyuljak é? Majd meglátjuk!
– Én meg akartam ezen nyulat venni, valamint már a másik kettőt is
megvettem.
– Tőlem?
– Mintha bizony csak kend árulna nyulat Pesten.
– Nemzetes uram, kérem, lépjen csak közelebb.
E szókat a hajduhoz intézé a paraszt nő, s az tüstént ott termett, és
igen méltóságos hangon szóla:
– Szólj, zsidó, loptad a két nyulat?
– Nem, soha el ne menjek e helyről, ha igazat nem mondok.
– Hazudik.
– Csitt! hát hol vetted?
– Egy vadász urtól a fehér hattyuban.
– Vezess oda.
– Enyim a nyul.
– Igen? Hát mondja meg kend, hogy milyenek.
– Ugy van, szóljon kend, szaporán.
– Hogy milyen?
– Igen.
– Hát, hát – csak olyan nyul biz az, mint a nyul lenni szokott.
– Ejha, szégyelje kend magát, hogy ezt a becsületes zsidót gyanuba
akarta hozni.
E néhány szó mondása előtt a kendős zsidó alázatos kérő tekintettel
szorítá meg kezét, mit a hajdu azonnal kezébe dugott, de korántsem azért
ám, mintha valamit kapott volna tőle, hanem csupán azért, hogy kezét a
tisztátlan érintéstől megtörölje.
Az asszony növekedő indulattal szóla:
– De már ez nem igazság!
– Még engem mer kend rágalmazni?
– Szörnyüség.
– De mikor –
– Szót sem! minden ember ismeri a maga jószágát, kend pedig nem ismeri a
nyulakat, következéskép nem kendtől lopták ezeket. Világos!
– Ugy van.
– Elmehet kend.
– Köszönöm alázatosan, nemzetes uram.
Kevés pillanat mulva minden ismét ugy lecsöndesült, mintha semmi baj nem
történt volna; csak a szegény parasztasszony dünnyögött és csóválta
fejét, de utóbb ő is elhallgatott, miután komája igy vigasztalá őt:
– Hja, lelkem komám asszony, szemesnek a vásár, vaknak alamizsna!
Közöljem gondolatimat ezen eseményről? Ugyan minek, hiszen ily s ehhez
meglehetősen hasonló jeleneteket minden héten kétszer láthat az ember.
Nem szólok tehát erről, hanem inkább azon kis púpos zsidóhoz fordulok,
ki már rég tolakodik körülöttem, s intézett is hozzám egy pár közönyös
szót, ámbár nem emlékszem, hogy őt valaha láttam volna.
– Kit keres ön?
A púpos hidegen csak e szócskát válaszolá:
– Senkit.
– Tehát mit akar tőlem?
– Semmit.
– Hogyan?
– Mert nagyságod keres engem.
– Én?
– Igen.
– Csalatkozik ön.
– Éppen nem.
– Szóljon világosan.
– Nagyságod akar tőlem valamit.
– Én, öntől?
– Nincs különben.
– Nem értem önt.
– Ma este nyolcz órakor nagyságod várakozni fog valakire a vácziut és
királyutcza közt.
– Igen.
– Én tudtam, hogy nagyságod a kitüzött idő előtt is található lesz már e
környéken, mert az ember csak akkor késik, mikor jót kellene tennie, de
mindig megelőzi a határidőt, midőn boszuvágy lakik szivében.
– Kicsoda ön?
– Senki.
– Mit akar tőlem?
– Ötszáz forintot.
– Hah, tehát ön?
– Igen, én rendelém nagyságodat találkozásra.
– És?
– A kivánt fölvilágosítással szolgálhatok már.
– De én nem önnel szólottam tegnap.
– Meglehet.
– Ki áll nekem jót, hogy nem fog é ön megcsalni.
– Senki.
– Ez kiállhatlan.
– Tehát ajánlom magamat.
– Megálljon.
– Méltóztassék.
– Ugy látszik, hogy vagy tegnap nem láttam, vagy most nem látom önt
valódi alakjában?
– Ma sem, tegnap sem. Ki oly veszélyes mesterséget űz, mint én, az
nagyon óvakodó szokott lenni. Tetszik fölfedezésem ötszáz forintért?
– Szavam mellett megmaradok.
– Kérem a pénzt!
– Előre?
– Igen.
– Itt van.
– Ma éjjel tizenegy órakor méltóztassék a budai hidfőnél várakozni rám,
és én elvezetem nagyságodat azon helyre, hol éjfélkor beszélhet azon
emberrel, kit a tegnapi temetésnél szeretett volna elfogatni. Ennyit
igértem, többet nem.
– S ha megcsal ön?
– Azt tehetném ugyan, de éppen azért nem teszem, mert én csak haszonból
s nem puszta csalásból élek.
– Jól van.
– De csak nagyságodat egyedül vezetem oda.
– Miért?
– Mert csak erre kötelezém magamat, s korántsem arra, hogy hitsorsosomat
börtönbe vagy bitóra kerítsem.
– Ez gyanus.
– Talán csak nem fél, nagyságos uram? Hiszen elláthatja magát
fegyverekkel kedve szerint.
– Jól van, eljövök.
– Pontban tizenegy órakor.
– Nem feledem az időt.
– Alázatos szolgája!
XXXIII. Tőr és feszület.
A rejtélyes ember távozott, s nem tagadhatom, hogy nem legjobban érzém
magamat, ha azon kalandra gondoltam, mely éjfélkor rám várakozott.
Móriczczal félelem és aggály nélkül merék találkozni bárhol és bármikor,
ámbár elszántsága eléggé ismeretes volt előttem! de hátha többek
jelenlétében fogna e találkozás történni? Hátha oly társaktól lelném őt
környezve, kik minden iszonyura szintúgy el valának határozva, valamint
ő? Saját árnyékomtól nem szoktam ugyan visszariadni, s a veszélytől nem
tántorgok gyáván vissza! de életemet esztelenül koczkáztatni mégsem
szeretem, mert azt mind saját javamra, mind mások hasznára lehetőleg
sokáig óhajtom még megtartani.
Társakat nem viheték magammal, s a rendőrséget sem értesíthetém, mert
azon kevés bizonyítványaim, mikkel előállhaték, részint oly lazul
függöttek össze, hogy a törvényszék előtt alig állhattak volna meg,
részint pedig olyanok valának, hogy bizonyosan Marczit is itélőszék
elébe hozták volna, kit ily lépés által teljességgel nem akarék
javulásában gátlani, mert tudtam, hogy ismét megrögzött gazemberré lesz,
ha börtönben kellend néhány hónapot eltöltenie.
Segély nélkül semmiesetre nem hagyhatám magamat, e veszélyes kalandba
bonyolítani, s azért rövid gondolkozás után bérkocsiba vetém magamat, és
Marczi szállására hajtaték.
Szobájában lelém őt felesége mellett, s ez, ha még létezett volna is
bennem ellene gyanu, végkép elhatározá azon hiedelmemet, hogy ő a
gyilkosságra nézve tökéletesen ártatlan, mert ellenkező esetben
bizonyosan rég elhagyta volna már Budapestet.
Beléptemkor tüstént azon kérdéssel jött előmbe, nyomában vagyok-e már a
gyilkosnak? Én csak azon reményemet nyilvánítám, hogy ma éjjel több
fölvilágosításnak fogok nyomába jutni, mely a gyilkos felfödözésére
vezérelhet, mi végre segítségére van szükségem, ha elég bátorságot érez
magában némi lehető veszélylyel szembe szállani. Ő mindenre késznek
nyilatkozott, s én azonnal szállásomra küldém őt, hol még további
utasításokat szándékoztam neki adni, s magam is visszaindultam
bérkocsimban, és először egy barátomhoz hajtaték, ki Dongai grófnő
házában ismerős vala, s ki által ott magamat bemutattatni kivántam,
reménylvén, hogy ezen uton legbiztosabban fogom a sokoldalu Dalmert
álarczaitól megfoszthatni, s az igazság büntető kezeibe adhatni, mert
ármány ellen legsikeresebben mindig csak ármányt használhatni, mely
sokszor győz ott, hol a nyílt igazság egyenes haladása kudarczot vall.
Tisztában nem valék ugyan még a tervvel, mely szerint őt vallomásra
hivém kényszeríthetni, de az első elhatározó újmutatást a körülményektől
várám, melyek különben is gyakran a legélesb előleges számításokat és
tervezéseket is meghiusítják.
Azon gyönyörű gyülés óta, melynek négy órakor tanuja valék, ismét újabb
gondolatok és gyanakodások támadtak bennem ezen kalandor ellen. Hogy ő
és Beattini gróf egy személy, abban legkisebb kétségem sem volt többé,
mert hangja egészen az ugynevezett grófé vala, s ugy szinte arcza is,
csak szakálla volt most szőke, valamint kurtára nyirott haja is, mely
akkor, midőn hitvesének koporsója fölött látám őt kesergeni, hosszu
fekete fürtökben lengé körűl homlokát és barna halántékait. Mondhatom,
hogy az álzás mesterségében remekelhetett, mert akkor egész arcza
sárgás, most pedig fehér és piros vala, s melyik az igazi e kettő közől,
azt az én tapasztalatlan szemeim nem határozhaták meg. Hogy pedig ő nem
Beattini, hanem csakugyan Dalmer báró, azt teljességgel nem hihetém,
mert ily rendkivüli hasonlatosságot csak regényekben vagy színmüvekben
láthatni, de a mindennapi életben bizonyára nem; vagy legalább oly
ritkán, hogy egyáltalában nem érezhetém magamat azon hiedelemre
hajlónak, mikép ezen ritka esetek egyike csakugyan épen most következett
be. S ebben annyival is inkább alapos okom vala kételkednem, mivel
Beattini fölötte gyanus, Dalmer pedig világosan gaz szerepet játszott. A
hires Swedenborg azt tanítja ugyan, hogy minden embernek tökéletes
képmása van, s hogy az egyiknek meg kell halni, midőn egymással
találkoznak; de én azon mély merengésű bölcs tanainak nagy részét puszta
agyrémeknek tartom, s igy ezt sem találom valószinünek.
De ki volt azon fiatal hölgy és ifju, kiket Dalmer társaságában láttam,
s kik mindketten oly meglepőleg hasonlítottak Eszterhez, Móricz
feleségéhez, vagy Beattini grófnőhez? Testvérek lehettek, mert ezek közt
lelhetni néha ily hasonlatosságot, s különben sem beszélni nem hallám
őket, sem oly gondosan nem kémlém vonásaikat, hogy e véleményben
alaposan kétkedhettem volna; de honnan van e rendkivüli hasonlatosság az
elhunyt Eszterrel? Talán mind a hárman testvérek? Ha igen, ugy a
természet e játéka már mindenesetre a legritkább csodák közé tartoznék.
Vagy egy személy a hölgy és ifju? Ezt nem igen tarthatám valószinünek,
mert mire vezérelhetne ezen alakoskodás, miután Dalmer mind a kettővel
nyilvánosan jelenik meg, s e szerint, mint látszik, egyiknek lételét
sincs oka titkolni, s egyik neme iránt sem kivánja az embereket
csalódásba hozni.
Tünődéseim közben még az is eszembe ötlött, hogy talán nem halt meg
Eszter, s őt láttam mind az ifju, mind a hölgy alakjában. De e
gondolatért csakhamar kinevetém magamat, mert ha saját szemeim erejében
s a halottvizsgáló okleveles csalhatlanságában kétkedhetném is, ugyan mi
ok birhatta volna arra üzőbe vett kalandoromat, hogy feleségét, vagy
kedvesét halottnak hirdesse, s őt mégis rögtön két alakban mutogassa
oldala mellett? E véleményemet a holttest váratlan eltünése éppen nem
ingathatá meg, mert ezt Móricznak tulajdonítám, ki talán vallási
vakbuzgalomból, vagy isten tudja, mi czélból, raboltathatá el a
holttestet.
Midőn ennyire juték okoskodásaimmal, rögtön azon körülmény juta még
eszembe, mely szerint a temetésnél Beattinit, mély gyászban, saját
szemeimmel látám üveges hintóban ülni, s kevés pillanat mulva Dalmert
már azon rejtélyes ifju mellett nyilt kocsiban, s fehér Codrington
kabátban pillantám meg. Megvallom, eszméim ismét összezavarodtak, s már
nem merém többé egész bizonysággal állítani, hogy Beattini és Dalmer
csakugyan egy személy; ámbár megválni sem birtam határozottan e
véleménytől, mely mellett annyi valószinüség küzdött.
E tépelődések közt agyam égett, mintha forróláz dúlt volna ereimben. E
kinos állapotból csak akkor ébredék föl, midőn a kocsi megállott, s
ismeretes hangok e szókat kiálták felém:
– Nagyságos uram, az isten áldja meg jóságát, szegény Erzsimet
befogadták, és megigérték, hogy jól gondját viselik. Alázatosan
engedelmet kérek, nagyságos uram, hogy megállítottam a kocsit; de nem
tartóztathattam magamat, ki kellett mondanom, hogy az uristen áldja meg
a nagyságos urat.
A szerencsétlen apa e kendőzetlen hálaszavai, melyek őszintén fakadtak
szivemben, könnyiték lázas állapotomat, s meleg részvéttel viszonzám:
– Ne búsuljon, Bálint gazda, majd lesz rá gondom, hogy ne lásson
fogyatkozást a szegény lyány; sőt lehet, hogy még meg is gyógyul.
– Adná az isten, de az orvos ur csóválta a fejét; hej pedig nem jó jel
ám az, nagyságos uram. De még egyet kell mondanom. Mikor a vámháztól
visszafordultam, czigány haddal találkoztam, melyet már az előbb is
láttam mellettem elhaladni; taligájok kereke esett ki és azért
állapodtak volt meg. Hát akkor azután a szegény Bandival beszéltem.
– A gyilkossal?
– Azzal; isten bocsássa meg bűnét! Kitört a tömlöczből, és ezen
czigányokkal találkozott, kik taligájokba rejtették, mert a nehéz vasat
nem birták egyik kezéről hirtelen leverni. Elbeszéltem azután Bandinak a
nagyságos ur jóságát, s megmondtam neki azt is, hogy a nagyságos ur
milyen, és ő erre mindjárt ráismert, s azt mondá, hogy a gyékény alól
nagyon szemügyre vette a nagyságos urat, mikor szerencsét mondatott
magának a czigány lyány által. Azután az olvasó feszületére, mely
lyányom nyakány van, tette kezét, a másikban pedig hosszu török kést,
vagy tőrt tartott, melyet a czigányoktól kapott, és megesküdött, hogy
azon késsel öli meg magát, ha nagyságos uram jóságát meg nem hálálhatja.
Oly vadul beszélt szegény, mintha az ő elméje is megháborodott volna.
Néhány vigasztaló szót intézék a szerencsétlen földmüvelőhez és tovább
hajtattam.
Barátomat hon lelém, ő éppen Dongai grófnő estélyére készült, s minthogy
meglehetősen ahhoz képest valék öltözve, tehát azonnal elindultunk.
XXXIV. Szőnyeg és pokrócz.