kötelességét, hogy szorgalmának idő előtt áldozatává lett. Kora halálát
az is nagy mértékben mozdítá elő, hogy hivataltól üresen maradt néhány
óráját nem mulatságra, nem szórakozásra fordítá, mit különben csekély
fizetése is elég hatályosan tiltott, hanem részint gyermekeinek gondos
nevelésére használá, részint pedig megengedett magányfoglalkozásban
tölté el, mely által rendes jövedelmét néhány forinttal havonként
szaporíthatá. Hitvesét több évvel veszté el halála előtt, s e csapás
utolsó lehelleteig kínzá őt, mivel mindig magát okolá miatta. Neje
ugyanis veszélyesen megbetegült, s az orvosok, hosszas sikertelen
kuruzslás után, egyetlen mentő szerül külföldi fürdőt ajánlottak neki,
mikép azt mindig rendesen tenni szokták, midőn a tudomány korlátoltsága
nem bír többé a bajnak hatalmával sikeresen megküzdeni. De ugyan mikép
teljesíthetne szegény tisztviselő ily tanácsot, midőn már akkor is
szükséget szenved, mikor harmincz helyett harminczegy napból áll a
hónap!
Béla tehát elveszté szüléit, s gyámol nélkül állott a nagy világban,
mint kezdő tisztviselő, s oly csekély díjjal, hogy magát s két kisebb
testvérét csak éjjel-nappali folytonos munka által birá az éhhaláltól
megmenteni. De ő mindezt zúgolódás nélkül tűrte, mert közel állott az
előléptetéshez; mellőztetéstől pedig nem vélt tarthatni, miután
kötelességét mindenkor pontosan teljesíté s e fölött még atyja érdemei
is hangosan szólottak mellette.
Nyomorúságának közepette sem maradt vigasztalás és öröm nélkül, mert –
szeretett. Szeretett ifjúsága első olthatatlan hevével, mert a szerelem
hatalma a szegénynek szívén is erőt vesz.
Emilia ez érzelmet forrón víszonzá, s e boldogító viszony egy évig
tartott már, a nélkül, hogy csak egyszer is felhő borította volna tiszta
szerelmök egét.
Ámde ezen év után annál pusztítóban kezde fölöttük a förgeteg viharzani.
Béla elmellőztetett előljárósága által, még pedig oly bangó miatt, kinek
munkáját többnyire Béla végezé.
Emilia anyja, ki férje kereskedését folytatá, mely mintegy tizezer
forintot érhetett, kitiltá őt ekkor házából s lánya kezét egy hasonló
vagyonú özvegy kalmárnak igérte.
Nem akarom a két szerelmes fájdalmait leírni, mert ki valaha szeretett,
az bizonyosan szó nélkül is tudja azokat méltánylani; ki pedig nem,
annak számára íveket is hiában töltenék be.
Hiában ostromlák az anya szivét, ez csak számolt, mi miatt a közéletben
nem is kárhoztathatni őt, mert abban nem szabad felednünk, hogy a
regényes szalmakunyhók ideje elmúlt, s hogy napjainkban boldog
házassághoz szerelmen kívül még pénz is kivántatik.
Végre oda nyilatkozott az anya, ki lányát szerette s örömest
boldogította volna, hogy kész őt Bélának adni, ha négyezer forintnyi
nászajándékot képes előmutatni, mennyit az özvegy kalmár ígért s mennyit
lánya jövendőjének biztosítására elkerűlhetetlenül szükségesnek tartott.
Erre három napnyi határidőt szabott, ellenkező esetben két hétre tűzvén
ki a menyegzőt a kalmárral.
Béla kétségbeeséssel küzdve távozék, s kedvesétől egy nagy gyakorlattal
ellátott ügyvédhez siete, hol üres óráiban kevés fizetésért sokat
dolgozott. Gondolatai tervről-tervre szállottak, de nem akadtak olyanra,
mely őt szomorú helyzetéből kiragadhatta volna. Két nap telt el ily
kinos habozás között és a harmadik is fölviradt, mely életének legszebb
reményét örökre eltemetni készült.
A mi most történt, azt lehetőségig röviden mondom el, mert nem akarom a
bűnt menteni, vagy szépíteni.
Béla az említett gazdag ügyvéd nevére hamis váltót koholt, s a kívánt
pénzösszeget kedvese anyjának átadá, biztosan reménylvén, hogy
menyegzője után lesz majd annyi hitele, melynél fogva a hamis váltókat
határidejök lejárása előtt kifizetheti, s így óhajtott boldogságához
juthat, a nélkül, hogy valódi és következményes csalást követett volna
el. Ő legalább így okoskodott!
A menyekzőre azonnal készületek tétettek, s a boldog szerelmesek örömben
úsztak; szerencséjök tetőpontjáról azonban csakhamar iszonyú örvénybe
buktak.
Egy nagykereskedő tönkre jutott oktalan fényűzése és pazarlása által, s
ez Emilia anyját koldussá tette. Béla nászajándéka is elveszett!
Nem gyanítják még, nyájas olvasóim, kicsoda azon két halott, kik a Duna
hullámaiból fogattak ki?
Béla és Emilia. Amaz becsületét, ez pedig kedvesét nem akarta túlélni.
XXX. Finom gazemberek.
Elszomorodva távozám azon helyről, hol a közönség ingyen mulatott s
gyorsan folytatám utamat a kitűzött vendéglő felé, hol a gyűlés kevés
pillanat mulva tartandó vala, melyre oly sajátszerű módon jutott
kezeimhez a mást illető meghívás.
Most leginkább azon törém fejemet, hogy ez egész kalandról mit keljen
tartanom. Tréfát kivánt valaki űzni? Ezt nem tarthatám valószinűnek,
mert ha valamennyi ismerősömen végig jártatám is szemeimet, egyet sem
lelék, kiről ilyesmit föltehettem volna. Hogy a levél tévedésből jutott
kezembe, az iránt tökéletesen tisztában valék, s ezt csak a szolga
ügyetlenségének tulajdoníthatám, mit nagyon könnyen menthetni a mostani
divat által, mely mindnyájunkat annyira megszakállasított, hogy például
két nagy fekete szakállú férfit valamely ügyetlen és siető szolga nagyon
könnyen fölcserélhet egymással.
Mindenesetre legfontosb volt most azon kérdés, hogy csakugyan elmegyek-e
a gyűlés helyére és mikép?
Az elsőre minden tétovázás nélkül igennel válaszoltam magamnak, mert
kandiság annyi van bennem, hogy e tekintetben akár két lánykát is
lehetne belőlem alkotni, azon fölűl pedig reménylém, hogy talán
fölvilágosításhoz is juthatok ott kalandimra nézve; de mikép menjek
oda?!
Eleinte úgy okoskodám, hogy nem ártana talán rendőrökkel a hely színére
menni, és a titkos gyűlésezőket elfogatni. Ettől azonban csakhamar
eltértem, hosszas tapasztalásból tudván, hogy a magyar politikusok
nagyon is szeretnek szerfölött lármázni és zajoskodni, a mi igen jó,
mert meddig lármázni szeret az ember, addig bizonyosan eszébe sem jut,
hogy titkos gyűléseket tartogasson, hol torkának nagyszerű tehetségét
csak néhány beavatott társ bámulhatná.
Eszembe ötlött ugyan az is, hogy talán művelt csalók, játékosok és
teremi tolvajok fognak ott gyűlést tartani, mivel nem rég valamelyik
hirlapban olvasám, hogy ily fényes tollú denevérek is tartózkodnak
fővárosunkban, kiknek titkos üzérkedéseit nem ártana napfényre deríteni;
ámde én annyit olvastam már hirlapokban, mi utóbb nem valósult, hogy e
hírnek sem merék hitelt adni, csak azért sem, mert rendőrségünket nagyon
jól ismerem s annál fogva tökéletesen meg vagyok győződve, hogy efféle
iparlovagok, ha csakugyan léteznének, bizonyosan már rég körömre
kerűltek volna!
Alkalmasint valamely közhasznú czélt előmozdító társulat fog ott gyűlést
tartani, mely nem gyanakodást, hanem tiszteletet érdemel.
De ugyan melyik? Hm, ki bírná azt kitalálni, most, midőn a magyarnak
kedve jött társaságosdit játszani! Mindenre alakul most társaság, csak
arra nem, hogy mikép kellene a pangó társulatocskák számát csökkenteni,
s ezek helyett inkább egy pár életrevalót alkotni, melyek nemcsak
tervezgetnének és hosszú jelentéseket bocsátgatnának szélnek, hanem
valóságosan cselekednének is valamit, a mi megérdemelné, hogy az ember
szót emeljen róla.
Igen, de mégis alkalmasint veszélyes társaság ez, mert a meghívó
levélben világosan meg volt írva, hogy a tagok fegyveresen jelenjenek
meg.
Oh, még ez nem bizonyít! hátha kártyások, és kártyát értenek a fegyver
alatt; vagy talán a legyek ellen egyesültek, és légycsapókat visznek
magokkal?
De mért titkolják el gyűléshelyöket, ha például a legyek pusztítására
egyesültek?
Oh, hiszen ez nagyon természetes, mert a magyarok annyira biztosíták s
megalapíták már az emberek minden osztályának szellemi és anyagi
boldogságát hazánkban, hogy már az állatokról gondoskodásra is ráérnek,
és törvényt készűlnek az állatkínzás ellen alkotni; ezek szerint tehát
az, ki legyet üt agyon, törvényt fog sérteni, mert a légy háziállat; a
légy ártatlan állat, mivel senkit nem öl meg.
Igen, de csíp! Hát a ló nem rúg és nem harap? Azonkívül a légy csípése
igen hasznos, mert néha néha ébresztgeti kissé a szundikálni szerető
magyart!
Ezen s több efféle okoskodások annyira megnyugtattak, hogy minden
további habozás nélkül haladtam föl a kitűzött vendéglő lépcsőin, jól
tudván, hogy semmi esetre nem késem el, minthogy az, ki négy órára
hivatik meg magyar gyűlésre, bizonyos lehet abban, hogy még öt órakor
sem fog későn jönni.
Csakugyan nem csalatkoztam, a szobát meglelém s ajtaja még zárva volt.
Bevárjam most az érkezőket, vagy a pinczért vesztegessem meg és
nyítassam ki az ajtót, hogy a szobában elrejthessem magamat? Egyik olyan
veszélyes lehetne, gondolám, mint a másik; azért tehát a szomszéd szobát
nyittatám meg, melyet belől azonnal bezártam.
Körültekintvén, nem csekély bosszúságomra vettem észre, hogy nem nyílik
ajtó a gyűlési szobába s hogy ennélfogva a tanácskozásból szót sem fogok
hallani. De csakhamar megvígasztalám magamat, mert az épület új volt, s
ki ne tudná, hogy Pesten az új épületek falai oly vékonyak, mint a
kenyér, melyre a mostoha anya irósvajat ken az első feleség
gyermekeinek. Én legalább tudtam e titkot s azért bíztam a szerencsében,
és nyugodtan várám a történendő nagyszerű eseményeket, annyival is
inkább, mert azt is tudtam, hogy magyar gyűléseken gyakran mindent
kímélnek ugyan, mit gyűléseken kímélni nem kellene, de torkokat és
tüdőket soha!
Alig telt el néhány pillanat, és a mellékszoba ajtaját nyitni hallám; a
belépő azonnal mély, férfias hangon Normából kezde énekelni, s erre
tökéletesen megnyugodtam, mert azt mondják: kerüld azt, ki a dalt nem
szereti! E szerint igen természetes, hogy mind azok, kik énekelnek,
egyszersmind becsületes emberek. Ehhez hasonló okoskodást legalább
eleget olvashatni a német bölcsészek legújabb munkáiban.
Csakhamar egymásután többen is érkeztek, s fél óra alatt, mennyire az
ajtónyításból itélheték, mintegy húsz társulati tag gyűlt össze. Darab
ideig zavart beszéd hangzott, melyből csak egy-két szót értheték, miknek
semmi föltünő magyarázatot nem adhattam. Azután csönd lett, s csak egy
férfi, talán az elnök, beszélt, de oly csöndesen, hogy szót sem
érthettem. Utóbb szava emelkedett, s nevemet világosan hallám
említtetni, sőt néhány czélzást is megérték, hogy a társaságra nézve
veszélyes vagyok, s annál fogva engem jó módon ártalmatlanná kellene
tenni.
Ezután más kezde szólani, de ennek beszédéből szót sem érték, mert orrán
beszélt.
Ekkor véletlenül az ablakra pillanték, s azonnal fölnyitám azt,
reménylvén, hogy a nagy hőség miatt a szomszéd ablak is nyitva lesz, s
akkor bizonyosan minden szót hallhatok, mert az új épületeken annyi most
az ablak, mint az adósság, következéskép egy kis erőködéssel akár
fejemet is a szomszéd ablakba dughatnám.
Reményemben csakugyan nem csalatkoztam, az ablak nyitva volt, mit bátran
tehettek a tagok, mert harmadik emeletből nem igen hangozhattak le
szavaik az utczára. Az ablakból sűrű füst gomolyga ki, miből némelyek
azt hihették volna, hogy a társulat tagjai derekasan dohányoznak; de
ezen következtetés nem mindig áll, mert más gyűléstermek is vannak,
mikből csak puszta füst emelkedik, ámbár tilos bennök a dohányozás.
Most már mindent hallottam, s szóról szóra közlöm a tanácskozást, csak a
közbe vegyített s gyakran elég ügyetlenűl kimondott idegen szavakat
hagyom el, mert nem vagyok oly rendkívül szerénytelen, mint bizonyos
magyar politikus ujságírók, kik henye tudákosságukkal kérkedni akarván,
czikkelyeiket össze-vissza spékelik idegen kifejezésekkel, mintegy
kényszerítni akarva ez által a magyar olvasó közönséget az angol,
franczia és olasz nyelv megtanúlására, hogy a magyar ujságokat
megérthessék! Mily iszonyú fonákság!
A mit hallék, az így hangzott:
– Tehát abban maradunk, én magam fogok ma éjjel a budai tanyán szólani,
hogy valamelyik emberünk szemmel tartsa azon kiváncsi urat, s tüstént el
is némitsa, ha komoly veszély találna bennünket fenyegetni kandisága
által.
– Még egyszer mondom, hogy ez csak legnagyobb szükség esetén történjék,
mert a gyilkosságot nem szeretem.
– Legyen ön nyugodt, én sem akarom nyakamat ok nélkül veszélyeztetni; de
rendkívüli elővigyázatra van szükségünk, mert most már a hirlapok is
mindent kifürkésznek és dobra ütnek. Legalább addig ne jussanak
nyomunkba, míg a halálbüntetés divatban van; ha egyszer azt eltörölték,
azután isten neki! kényelmes palotabörtönben könnyen elmélkedhetik az
ember a földi örömök mulandóságáról.
– Ha ha ha!
Nekem az elnök hangja ismerősnek tetszék, én azt már mindenesetre
hallottam. Hah, most ismét szól!
– Hogy megy az üzérkedés?
– A tegnapi nagy estélyen két igen becses karpereczet találtam.
– Én a magyar szinházban üríték ki néhány zsebet.
– Mindjárt gondoltam, hogy ön volt az, kiről egy magyar hirlap szólott.
– Sok bajomba került, míg kiszabadúlhattam azok körmei közül, kik
elfogtak; de nem is megyek többé a magyar színházba.
– E kis baj miatt?
– Nem, hanem azért, mert többnyire csak egy pár huszast lelek az
erszényekben.
– A németben pedig annyit sem fog ön lelni. És ön?
– Én a játékasztalok körül működtem, s egy pár órát szereztem.
– Én és barátom egy négylovas parasztszekérrel hajtattam el, míg kocsisa
a csapszékben iddogált.
– Hol a kocsi?
– Mindenestől eladtuk Ó-Budán.
– Helyes!
– Én **nél voltam tegnap este mulatságon, s hat ezüst kanalat vittem
magammal, s egy öreg asszonyság aranylánczát, ki oly jól mulatta magát,
hogy a mellékszoba egyik pamlagán elaludt.
– Derék!
– Én csak kártyákkal működtem *** ur termeiben, hol rendesen nagyon sok
pezsgőt isznak, s a játéknál rosszul látnak.
– Elnök ur, mielőtt tovább haladnánk, egy kérdésem van.
– Tessék.
– Mért nem kaptam én meghívót mai gyűlésünkre?
– Nem kapott ön?
– Nem.
– Csodálatos! Hiszen látám önt dél tájban a servitatéren.
– Ott voltam.
– Inasomat is látám önhez közelíteni.
– Én nem láttam őt.
– Pedig ő mondá, hogy átadta a levelet.
– Úgy másnak adta.
– Ez szörnyű tévedés.
E szók után mindnyájan fölkeltek, össze-vissza beszéltek, s én csak az
elnök e szavait érthetém:
– Mindnyájan változtassák meg önök szállásukat, és legalább három napig
semmihez ne nyúljanak.
Már rendőrségért akarék sietni, mielőtt a gyönyörű gyűlés eloszlanék, de
e pillanatban a szomszéd ablakból egy fej bukkant ki, s én akaratlanul
hangosan fölkiáltottam.
Azon fej – Dalmer báróé volt, ki rögtön visszarántá fejét és rémülve
kiáltá:
– El vagyunk árultatva!
E hang az elnöké és Beattini grófé volt. Dalmer és Beattini tehát két
ördög egy személyben.
Merevülten állék pillanatig az ablak előtt, de csakhamar föleszmélék
ismét és az ajtóhoz rohantam – de nem birám fölnyitni. Minden erőködésem
hasztalan volt, kivülről erős kezek tarták az ajtót. Dühömben lélegzetem
elakadt, kiáltani akarék, s nyelvem megtagadá tőlem a szolgálatot,
mintha nehéz álom terhelte volna lelkemet. Végre egész erőmet
összeszedém és gyilkost kiálték, s rendkivüli erőmnek csakugyan sikerült
az ajtót kirántani.
A mellékterem és lépcső azonban már üres volt, s most látám, hogy ajtóm
lakatkapcsán kendő volt áthúzva, melylyel a távozó gazemberek ajtómat
bekötözék. Mohón tekintém meg a kendő sarkait, de nevet nem találtam.
Eleinte a vendégfogadóst akartam kérdőre vonni, utóbb az illető helyeken
kivántam jelentést tenni; de végre is abban állapodtam meg, hogy nagy
zaj által ez ügyben nem érhetek czélt, hanem sokkal inkább úgy, ha saját
erőmben bizom, és úgy cselekszem, mikép azt a körülmények időről időre
kivánni fogják, mitől most már annyival is inkább birhattam legjobban
sikerülő eredményt reményleni, mivel a főszemélyt ismerém, s több
körülményt hallottam, mit alkalmilag hasznomra fordíthattam; ezenkül
pedig most már egy kis személyes bosszú is vegyült eddigi puszta
kalandvágyamhoz.
XXXI. Házaló fogorvos.
A vendéglő második emeletének lépcsőfordulatánál kevés pillanatra
megállapodám, terveimet rendezve, midőn igen sajátszerű jelenet voná
magára figyelmemet.
A folyosó távolabb szobáinak egyikéből két igen pompás termetű agár
lépett ki, melyek soványságával, néhány czédulahordozót és elcsigázott
bérkocsislovat kivevén, bizonyosan senki nem mérkőzhetett volna
Budapesten. S mily rugalmasak valának büszke lépéseik! Én nem birok
ugyan annyi közhasznú ismerettel, hogy az agarak jelességeiről alapos
itéletet mernék mondani; de mégis meg vagyok győződve, hogy ezen nemes
állatok szerencsésen pályáztak már valamely agarászaton, és jutalmat is
nyertek, vagy legalább nyerhettek volna. Fejöket büszkén hordozák, s
nyájas meghittséggel, sőt, mondhatnám: leereszkedéssel tekintének néha
vissza urokra, ilyenkor mindig egyet billentve szeszélyes alkotású
hosszú farkukkal, mintegy tudatni akarván vele, hogy meg vannak
magaviseletével elégedve.
A szép agarak boldog tulajdonosa nyomban követte őket. Fejét arany
prémezetű vörös bársony sipka födé, mi azt tanusítá, hogy útra
méltóztatik menni a tekintetes vagy nagyságos úr. Őszbe csavarodott
bozontos szemöldei alatt nyugvó nagy szemei édes és büszke elégültséggel
tekintének a gyönyörű állatokra, minden hazafiui törekvéseinek ezen
közhasznu középpontjára, s ajkai bizonyosan kéjittasan mosolyogtak
volna, ha az ily mindennapias kedvkifejezést méltóságához illőnek
tarthatná, s ha azt különben is kényelmetlen működéssé nem tenné a
rendkivül súlyos pipa, melynek mulandó füstje mély sóhajt ugrat ki az
uraság domború melléből, mert arra emlékezteti őt, hogy egykor e
nagybecsű agaraknak is ki kell mulniok. Mely iszonyú gondolatnál egyedül
az vigasztalja őt némileg, hogy az agarak még fiatalok, ő ellenben már
megette kenyerének javát, és így alkalmasint ők fogják őt örök
nyughelyére kisérni. Ez volt egyetlen óhajtása az utolsó nagy jégeső
óta, mikor ugyanis azt kivánta: bár az egész vidéken terjedne el, hogy
neki kevesebb jusson belőle! Nemes testét porköpönyeg födé, melyről
semmi érdekest nem mondhatok, s lábait sárga papucs takará, jeléül, hogy
a kényelmet nagyon szereti. Kezeiben jól ellátott kostököt és szükségben
segítő botot emelt.
A lépcső felől egészen más szőrű ember közelite hozzá, annyira
meggörbített háttal, mintha macska volna és épen kutyára börzenkednék,
és oly rettentően csoszogó lépésekkel, mintha épen keringőzni készülne.
Pislogó szemei örökös tánczot jártak a kék szemüveg mögött, hosszu
hegyes orra mindig mozgott, mintha azzal is bókocskákat akarna csapni,
szája oly édesen mosolygott, mintha hónapszámra mindig vadalmát rágna, s
gyűrűs újjai szünet nélkül oly mozgásban vannak, mintha a levegőben
rögtön zongorázni akarna. Öltözete divatos és finom, de mégis
idegenkedni látszik testétől, s kellemetlen ránczokat képez, mintha
érezné, hogy tulajdonosa nem méltó ily arszlánias öltözethez.
Dereka minden lépés után mindinkább kicsucsorodik, s utoljára rendes C
betűt képez testének felső részével, és orrával majd egészen érinti a
megvetéssel elforduló nemes agarak orrait; ajkait pedig leírhatlan
bájjal mozgatja, és kimondhatlanul édes hangon e szókat hallatja:
– Legalázatosb szolgája méltóságodnak.
Az uraság olynemű hangot bocsát ki torkán, melyet az angol parlamentben
röfögésnek szoktak nevezni. Lehet azonban, hogy az uraság így szokta az
üdvözléseket fogadni, melyek nincsenek kedvére. Vagy talán azért
viszonzá ily kétesen az üdvözletet, mivel nem tudhatá, hogy a szerfölött
lehajlott idegen hozzá, vagy pedig agaraihoz intézte e szózatát, melyek
az ily kitüntetést, legalább véleménye szerint, szintúgy megérdemlék,
valamint ő, mert hiszen közmondás tanítja: a ki jószágomat nem böcsüli
meg, az engem se tiszteljen.
Az idegen azonban koránsem hagyá magát e hideg üdvözlet által
visszariasztatni, hanem még mélyebbre hajlott, s még sokkal édesb
alázatossággal szóla:
– Mily dicső két állat!
Bezzeg olvadozott most az uraság szivéről a jégkéreg, s oly hangon, mely
a fönnebbi és valóságos emberi szózat közt középhelyet foglalt el, ezen
emlékezetes megjegyzést hallatá:
– Megjárja!
– Méltóságod nevelte?
– Igen.
– Valóban, büszke lehet méltóságod nemes növendékeiben.
– Hm, ráértem.
– Mily gyönyörű test.
– Elhiszem.
– E karcsú lábak.
– Hm!
– E gyönyörű parányi fej.
– Apjok is olyan volt.
– Tehát – volt?
– Igen.
– És már nincs többé?
– Odavan.
– Mily kár!
– Hja, mindnyájunknak meg kell halnunk.
– Úgy van! De csak most látom, mily gyönyörű fogaik vannak; a legszebb
szájba is beillenének.
– Nemde?
– Alázatosan kérem méltóságodat, lehet szerencsém, becses fogait kissé
megtekinteni?
– Micsoda?
– Méltóságod nagybecsű fogait óhajtanám látni.
– Az én fogaimat?
– Legnagyobb alázatossággal bátorkodom esedezni.
– Hiszen nem vagyok eladó.
– Ezerszer bocsánatot kérek, de én fogorvos vagyok.
– Nem fáj fogam.
– Minden évben megfordulok Párisban, Londonban és a legjobb s legujabb
fogászati eszközökkel látom el magamat, csakhogy jól szolgálhassak.
– Jól van, jól.
– Ugyan mit érne az ember fog nélkül, még csak enni sem tudna
becsületesen!
– Az igaz, már az nagy baj.
– Midőn pedig a fogak sárgulnak, akkor már baj által környékeztetnek.
– Hát sárgák az én fogaim?
– Igen, még pedig nagyon, ha kegyesen megengedni méltóztatik.
– Hm, hm!
– Valóban, szomorúan kell megvallanom, hogy –
– Hogy?
– Oh, méltóztassék megnyugodni, hiszen talán lehet még –
– Micsoda?
– Azt bátorkodom alázatosan megjegyezni, hogy bizonyos ideig még
segíthetni a bajon; de ha már nagyon elhatalmaskodik, akkor darabonként
kitöredeznek a fogak, az étel nagy darabokban jut a gyomorba, ennek
emésztő ereje megromlik, s így nagyon természetes, hogy azután az egész
test is elfogy és idő előtt összerokkan, s akkor száll sírba, midőn
elővigyázat mellett még sokáig élhetne.
– Hát van az úrnak ez ellen szere?
– Van, még pedig oly hathatós, hogy hozzá hasonlót egész Magyarországban
nem méltóztatik kapni, mert én minden esztendőben megfordulok Párisban
és Londonban, s visszajöttemet mindig nagy betűkkel hirdettetem
valamennyi ujságban, a mi tömérdek pénzembe kerül ugyan; oh, de én
örömest áldozom azt föl, csakhogy szenvedő embertársaimon segíthessek.
Ez egyedüli törekvésem.
– Adjon hát azon szerből.
– Kérem, méltóztassék kissé visszalépni a szobába, mert először magamnak
kell a tisztítást végeznem; különben hiában fogna méltóságod költekezni,
s utóbb azután legjobb szándék mellett sem engedhetnék szivem
sugallatának és nem segíthetnék a bajon.
A méltóságos úr sóhajtva távozik a szobába, és leül; az orvos pedig
mesterségéhez fog. Számtalan apró s nagyobb üvegcsét rak az asztalra, s
ezeket ismét minden szinű porokkal állítja körül, és legkülönbözőbb
alakú kefékkel s vakaró eszközökkel halmozza el az asztal többi részeit,
frakja ujját fölgyűri és munkához fog.
A szegény méltóságos ur borsónyi csöppeket izzad rémültében, s a nemes
agarak aggályos tekintettel méregetik szerencsétlen urokat, és a fürgén
működő fogorvost, mintha attól tartanának, hogy saját fényes fogaik is
kínpadra fognak jutni.
Ez alatt nagy bőbeszédűséggel mulattatja türelmes áldozatát a derék
fogász, és többi közt ezt mondja:
– Mondom, becsületemre mondom, méltóságos uram, alig van ember
Budapesten, ki poraimat, vizeimet, vagy keféimet nem használja, mert én
mindent egyenesen Párisból és Londonból hozok, mikép azt rendesen
tudatni is szoktam mindig hírlapok útján a nagyérdemű tisztelt
közönséggel. Hát még fogaim! Méltóztassék kegyesen elhinni, méltóságos
uram, hogy nem állítok sokat, midőn azt mondom, hogy Budapesten sok
ember költi és használja ugyan más pénzét, de mégis többen használják az
én valóságos angol zománcz és valódi viziló fogaimat.
– Micsoda? Lófogakat is!