haladtunk föl, a pompás előszobában egész raja által fogadtatánk a
fényes szolgáknak, s a pompás világításu terembe utasítatánk. Előitélet
talán, de nem tehetek róla, hogy én a rendkivüli fényüzéssel soha nem
birtam megbarátkozni, habár oly helyen találkozom is azzal, melynek
birtokosától még nagyobbszerű pazarlás is kitelnék, a nélkül, hogy azért
tönkre jutna. Itt pedig még kellemetlenebbül hatott rám e vakító pompa,
mert jól emlékezém, hogy hirlapokban olvasám, mikép e dicsőségek
tulajdonosnője országosnak nevezhető kár enyhítésére öt forintot
adakozott, s én most, a lépcső aljától a terem ajtajáig, legalább ezer
forintot érő finom szőnyegeken haladtam keresztül. Kárhoztasson bárki,
de rám mód nélkül keserüen hat az ily aránytalanság.
Kellemetlen érzésem a terembe léptemkor még inkább növekedett. A pompa
egészen elnyomott, lélegzetem szinte nehezült, midőn körültekinték.
Roppant jövedelem nagy része vándorlott e dicsőségekért külföldre; még a
virágok is jobbadán ismeretlenek valának előttem. Szegény magyar haza,
tehát még csak virágokkal sem elégítheted ki a hatalmasok nagy részének
telhetlen vágyait, ámbár kincseid legjobbjaival oly dúsan halmozod el
őket, hogy sokan közőlök minden tekintetben több külföldi fejedelemmel
is vetélkedhetnek!
A bemutatás alig igényle fél perczet, mert hiszen csak névre, vagy
névvel biró ismerősre van szükség ily helyeken, s a közélet minden apró
szokásain tulteheti magát az ember. Pedig vajmi gyakran történik meg
azután, hogy konkoly és vadócz vegyül a buza közé, s oly tények mennek
gyakran véghez, melyektől polgári házak is irtóznának, azon polgári
házak tagjai, melyek előtt e finom szőnyegzetü teremek ajtainak arany
kilincsei soha nem nyilnak meg, vagy legfölebb is csak akkor néhány
pillanatra, midőn a kincsforrások kissé elapadnak, és uj táplálékot kell
számokra szerezni. Ámde ez semmi, hiszen a tenger sem veti meg az apró
folyamok vizét. Teremből terembe, szobából szobába menénk, minden lépés
után azt gondolám, hogy most láttam a fénynek ne-továbbját, s minden
lépés után csalatkozám, mert folyvást uj tárgyakkal találkozám, melyek
minden látottat elhomályosítának pazar fényökkel. A mit itt láték, azt
csak az «Ezer egy éjszaka» tündérregéinek csillogó képeivel hozhatám
hasonlításba; pedig itt nem működtek tündérek, hanem csak pénz és emberi
kezek.
Boldog emberek, kik ily körökben élhetitek le napjaitokat, nem ismerve
gondot és bánatot! Boldog hölgyek, kik egy egy falu értékét hordozzátok
füleitekben, mily kéjteljesen folynak le óráitok minden perczei!
Szerencsés férfiak, kik a haza boldogításának súlyos munkája után ily
igéző hölgykoszoru virágait szállonghatjátok körűl! Ha Mahommed
paradicsoma nem fonóházban koholt mese, ugy itt van az, itt kell lennie.
De tekintsünk nagyobb figyelemmel körül.
Itt két hölgy és ugyanannyi férfi ül a kártyaasztalka mellett, azon
korszakában van mind a négy az életnek, melyben némely örömei már
bucsuzni kezdenek a természet rende szerint, s épen azért még
becsesebbek előttünk, mint korábbi években.
A két hölgy mégis köhécsel, gyakran használja szagos üvegcséjét, kurtán
vesz lélekzetet, s bágyadtan pillant szintelen szemeivel; a férfiak
ellenben gyakran dörzsölgetik lábszáraikat, s mindannyiszor kedvetlenül
redőzik össze magas homlokaikat, melyek koponyájukkal egyesülnek hajuk
gyérülése miatt. Ők nem boldogok; ámde ez csak kivétel.
E pamlag szögletében kedvetlenül vesztegel két csodaszép hölgy, arczaik
azonban észrevehetőleg nélkülözik azon vidor rugalmasságot, azon pezsgő
életet, mely a természetes jó kedvnek elmaradhatlan kisérője szokott
lenni. Ennyi embertömeg, ennyi fény és élvezet közepett nem bírnak
mulatságot találni. Talán azért, mivel a legjobb ételnek füszeres
zamatját is csak az egészséges étvágy adhatja meg? Ők nem érzik magokat
valódilag boldogoknak; ámde ez csak kivétel.
E fiatal hajadonok, mint megannyi üvegházi pompás rózsák, tánczolnak,
lábaik erdei vagy légi tündérek gyanánt lebegnek, alig érintve a
tükörsima padlatot; de szemeikből nem lángol a kéjnek félreismerhetlen
tüze; homlokaikról nem ragyog az elégültség tiszta csillaga; ajkaikról
nem mosolyg azon valódi életöröm, mely szünetet és lankadást nem ismer,
midőn a zene szárnyain dicsőülve leng körül a fiatal test; táncz után
nyugodtan és hidegen ülnek le, s a szoros illedék teremies szabályai
szerint redőzik vagy simítják minden vonásaikat. Nem, ezek nem lehetnek
boldogok; ámde ez talán csak kivétel.
Az ifjak táncz után kedvetlenül, vagy legalább közönyösen törlik
homlokukat, összecsoportoznak, s a magyaron kivül csaknem minden nyelven
ily szókat váltanak:
– Iszonyu munka!
– Mily hőség!
– Ezen illat kábító.
– Nem eléggé finom.
– Nem tánczolok.
– Ah, az nem illik.
– Hogy tetszik ** grófnő?
– Dicső komornája van.
– Hja, Párisból hozta.
– Meddig tart itt az estély?
– Éjfélig.
– Oh, ugy hát még elmehetünk mulatni.
– Én is társ leszek.
– Hiszen már fáradtak vagytok.
– Ah, az egészen más.
– Itt legfárasztóbb a feszengés.
– Minden oly modorban megy, mintha szerepét mondaná föl az ember.
– Franczia modor.
– Hiszen dicső, azt nem tagadhatni, de a változtatás azért mégis nagyon
kedves.
– Egy idegent is látok ma itt.
– Valami *** Bende.
– Nem ismerem.
– ** gróf hozta ide.
– Ah, ugy bizonyosan jó régi családból származik.
– Gondolod?
– ** gróf különben bizonyosan nem hozta volna őt ide.
– Már azt gondolám, hogy valami afféle iró, vagy művész, kiknek az uj
divat a legjobb teremek ajtait is megnyitja, mert nagyon komor.
– Ah, hova gondolsz, Dongai grófnő e részben nem ismer tréfát, s e
tekintetben is példányul szolgálhatna az egész főnemességnek, mert ő
maga mindeddig tisztán tudta termeit tartani mind azon egyenlőségi botor
eszméktől, miket a franczia forradalom szült, s miket most már számos
rangrokonink is tárt karokkal kezdenek fogadni.
– Gondold csak, * grófnő tegnapi estélyén csupán magyarul beszéltek.
– Hallatlan!
– Ugy van, még magamnak is ugyancsak törnöm kellett a magyar szót.
– De az istenért, ne ásíts, meglátják.
– Oh, kezdődik már ismét a zene!
– Tehát munkára.
A fanyar ábrázatra kényszerített kesernyés mosolylyal ismét tánczhoz
fognak, és illedelmesen járják a francziát.
Bizony, bizony, ezek sem boldogok; ámde talán ez is csak kivétel.
Itt egy nő véletlenül találkozik férjével. Mondhatom, mindkettő
ugyancsak remek műve a természetnek, s mindkettő fiatal.
Véletlenül egymásra tekintenek, a nő kendőjébe ásít, a férj * bárónő
mellé ül a pamlagra, s fontos ábrázattal kérdi: hol szokta remek szagu
illatszerét vásárlani?
Valóban, ezek sem oly boldogok, mint óhajtanám; ámde ez is alkalmasint
csak kivétel.
Lépjünk a csemegetárba. Mily csillogó fényözön, mily finom illata a
legdrágább eledeleknek, mily félelmes választékosság a bortermő
világrészek minden becses nedveiben! Itt bizonyosan az sem hiányzik,
melyet Hebe töltögetett a hajdani Olymp isteneinek. E sok jó talán a
haldoklót is megnyerhetné még néhány pillanatra az életnek. És ezen kis
jeges tenger, a szivárvány minden szineivel ellátva, bizonyosan a
háborgó Vezúv tüzét is meghűtené. Oh, ti boldogok, kik mindezt nagyobb
bőségben élvezhetitek, mint mindennapi száraz kenyerét a szegény ember!
De nézzünk szét. Számosan sétálnak a terhök alatt görnyedező asztalok
körül, fiatalok és öregek mind a két nemből. Szemeik elégületlenül
járnak végik az anyagi élvezet e tömérdek tárgyain, s egy két kanál
langyos thea vagy fagylalt minden, mi előttök kegyelemre talál, s ez is
csak azért, hogy a divatnak elég tétessék, s hogy az ólomlépésü idő
ezzel is teljék.
Árva lelkemre mondom, hogy bizony ezek sem boldogok; ámde meglehet, hogy
talán ez is csak kivétel.
Most a férfiak nagy játéktermében állunk. Kell-e említenem, hogy ennek
pompája is méltán mérkőzhetik a többivel? Mily különbség ezen díszterem,
s azon városi nyilvános barlangok közt, mikben annyi gazdag és szegény
ember koldussá lesz! S mégis, mily nagy hasonlatosság is van közöttök.
Itt is, valamint azokban, a drága időt vesztegetik, melynek egy részét
legalább oly méltán igényelhetné a haza és emberiség, s a pénz
harácsoltatik el itt is, mely annyi intézetet, annyi családot
boldogíthatna, s a boldogítóknak oly menyei öntudatot szerezne, míg az
erőt fogyasztó átdőzsölt éjszakák csak bánatot, vagy elfásulást vonnak
magok után, minden szellemi és anyagi nemesb irányú élvezetre nézve. Sőt
ez utóbbi tekintetben az ily fényes játéktermek, még a nyilvános
játékházak alatt állanak, mert az utóbbiakban legalább szenvedély
vezérli az uralkodó pálczát, mely izgat, s a lélek minden erejét, a
testnek minden izmait feszítve tartja a nyerési vágy, vagy vesztéstől
remegés által; de itt, hol gazdagok ölik az időt, a helyett, hogy a
tettekkel adóznának érette, itt ezen durva származású ingert sem
láthatni. Itt gazdagok űzik az unalmat, ezreket nyernek és vesztenek,
százezrek birtokosai, kiket a nyereség nem vidíthat föl, kiket a
veszteség nem busíthat meg, kik oly közönyösen forgatják a kártyát,
mintha csak dióért játszanának.
Bizony meg vagyok győződve, hogy ezek sem boldogok; ámde talán ez is
csak kivétel.
Legyen mindenkinek hite és kedve szerint, de én csak a mellett maradok,
hogy a túlfeszített húr lepattan, a túlterhelt sajka elmerül, az élvezet
túlhajtása eltompít, s hogy mindezen fényben úszó szerencsések csakugyan
nem boldogok.
De mi ez? Várakozásomban csakugyan nem csalatkoztam; Dalmer báró itt
van! Előtte halommal áll az arany és bankjegy, ő a banktartó. Tehát
pokrócz a drága szőnyeg fölött!
A hosszú asztal alsó végén állék, Dalmer folyvást nyert, s e
szerencsében csak két férfi osztozott vele, azon ifjú, ki már kétszer
voná magára oldala mellett figyelmemet, s egy ismeretlen férfi. Hah, ez
sem ismeretlen többé előttem! Most szólott, s én e hangot azon gyűlésben
hallottam ma, mely valódi alakjában ismerteté meg velem Dalmert. Tehát
ily emberek is útat bírnak magoknak törni a szőnyeges termekbe, kiknek
pokróczot kellene szőniök valamely javítóházban! De ki tehet erről!
Szívökbe nem láthatni, s külsejök máza oly kedveltető, hazudott neveik
többnyire oly jó hangzásúak, s ajánló ismerőseik oly hitelesek, e
körökben pedig több oly ritkán kivántatik meg, hogy jelenlétöket éppen
nem lehet csodálni, s valamely rendkívüli eseménynek tartani.
Dalmer most fölemelé szemeit, s tekintete élesen kémkedő szemeimbe
ütközött. Mintha kigyóra lépett volna, oly rángás futá végig egész
testét. Megindulása azonban csak egyetlen másodperczig tartott, s
kívülem bizonyosan senki sem veheté azt észre, azután ismét szokott
mosolylyal folytatá a játékot, azon egy különbséggel, hogy több kártyája
egymásután vesztett, s két társától is elpártolt a szerencse, miután
szemeivel sokat jelentőleg intett nekik.
Szemeimet folyvást merően függesztém arczára s kezeire, és a kártyák
folyvást vesztettek. Alig telt el egy óranegyed, s a bank eloszlott és a
játékosak fölkeltek, rövid ideig pihenni akarván a nagy munkától, hogy
azután megújult erővel folytathassák.
Dalmer már épen a másik terembe akart surranni kisérőjével, midőn rögtön
e szókkal tartóztatám őt vissza:
– Ön ma nagyon szerencsétlen.
Ő hidegen felelt:
– Egy kis pénzveszteség csak koldust búsíthat.
– Én a mai gyűlést is értem.
– Uram –
– Minek a fölindulás. Uram, én tanuja valék önök mai gyűlésének és
mindent hallottam. Ön egészen kezemben van.
– Mit akar ön tőlem?
– Igaz választ minden kérdésemre.
– Itt?
– Itt, vagy más helyen; az nekem mindegy; de nem hagyom önt többé kezeim
közől kisiklani.
– Tehát holnap reggel nyolcz órakor szolgálatára állok önnek a
városligetben.
– Ki áll nekem jót arról, hogy meg fog ön jelenni?
– Becsületszavam.
– Ne kényszerítsen ön kaczajra, nekem szilárdabb alapon nyugvó kezesség
kell.
– Uram, ez –
– Csöndesen. Ön engem tüstént követ saját bérkocsimban szállásomra, ha
nem akarja, hogy nyilvános botrányt okozzak e fényes termekben.
– Uram, e hang illő visszatorlást kivánna ugyan részemről, de én jobban
tudom tisztelni e helyet, mint ön, ki alkalmasint csak oly helyeken
szokott eddig megfordulni, hol minden illedéket lábbal tapodhatni. Ezért
majd számolunk ott, hol helye és ideje fog lenni. Most pedig menjünk, ha
úgy tetszik.
Dalmer néhány szót válta súgva az ifjúval s barátjával, és karját nyújtá
nekem, édes mosolylyal s nyájas beszélgetés közt ballagván végig velem
az illatos termeken. Ez engedékenysége előttem nagyon gyanusnak tetszék,
s azért minden mozdulatát legfeszültebb figyelemmel kísértem.
Dongai grófnő előtt néhány pillanatra megállott, engem mint legjobb
barátainak egyikét mutatott be, s édes hangon mondá, hogy rosszul érzem
magamat, s azért szállásomra akar kisérni.
A grófnő néhány lekötelező szót monda, s Dalmert figyelmezteté, hogy
másnap a reggelitől el ne maradjon, és mi távozánk.
A ház előtt bérkocsimba segítém Dalmert, s rögtön utána ugrottam.
Egészen szállásomig egyetlen szót sem váltottunk. Ott leszállék s a
bárónak segítségül akarék lenni, hogy valamikép futásnak ne eredjen; de
ő máskép számolt. Alig tevém lábamat a földre, s ő kiálta:
– Hajts, kocsis!
A kocsi elrobogott, s én csak ügyességemnek köszönhetém, hogy lábam
kerék alá nem jutott. Tüstént kiálték ugyan, de a kocsi zaja elfojtá
hangomat, s látám, hogy jól kiszámolt tervem ismét nem úgy sült el, mint
kellett volna. Azonban körmeimet már többé nem kerülheti el, gondolám, s
meglehetős megnyugvással szobámba sieték, hol Bertók azonnal jelenté,
mikép este felé egy sírásó által kerestettem, ki azt mondá, hogy fontos
ujságot kell velem közlenie, s hogy reggel nyolcz órakor ismét eljövend.
E váratlan hír rendkívül meglepett, s előre örvendék, hogy talán újabb
felfödözésnek fogok nyomába juthatni.
Ezután kiadám Marczinak és Bertóknak a szükséges utasításokat, hogy
veszély esetén segélyemre lehessenek, mind a kettőt fölfegyverzém,
valamint magamat is, és lakásomat elhagyám.
XXXV. Éjféli vándorlás.
Éppen háromnegyedet ütött tizenegyre, midőn az országútról a
nagyhíd-utczába hajtottam. A lég nyomasztó vala, s a csillagokat fekete
felhőrétegek burkolák; néha-néha egyes szélrohanások söprék az utcza
porát, s az emberek gyorsíták lépéseiket, hogy még a vihar kitörése
előtt szállásaikra juthassanak. A lámpákban alig pislogott a láng, de
minek is, hiszen viharos sötét éjszakákon úgyis csak tolvajok és
csavargók járnak az utczákon, ezeknek pedig nem kell működésüket
kényelmessé tenni. A német szinháztéri bódéban még ekkor is ült néhány
vendég, mohón nyelve a fagylaltot, s egyik pohár vizet másik után
öntögetve le. Én azon gondolatra jövék már néhányszor, mikép a nagyon
divatba jött fagylaltevés okozta talán, hogy az emberek szíve most
sokkal hidegebb, mint azelőtt. Egyébiránt, ha ez nem állna is, de annyi
mégis csakugyan bizonyos, hogy azóta a betegségek száma rendkívül
szaporodik.
A hídon mély csönd uralkodik, de mi mozog itt? Egy rongyos ember csúszik
föl a hídhajók egyikéből, és vigyázva surran a város felé. Ez a nappalt
bizonyosan a hajóban aludta el, s most sötét mesterségét siet
gyakorlani. Hát azon két szegény ember ugyan mit akar? Ezek nappal
teherhordással kerestek néhány garast, melynek valamely csapszékben
nyakára hágtak, s most a hídhajókba bújnak aludni, mert szállást nem
bírnak fizetni. Ezek a pesti Lazzaronik, kiket reggel csoportonként
láthatni a pesti hídfőnél, vagy a vácziút előtti téren, munkára
várakozva, ha nincs pénzök, s fogaikat henyén barnítatva a nap által, ha
van még nehány garaskájok. Hát itt ugyan mi fekszik az úton? Egy részeg
ember, ki ugyancsak dicsérheti szerencséjét, ha valamely elkésett kocsi
által össze nem gázoltatik. A budai part egyik csatornanyílásában ugyan
mi mozog? Ah, ez már a veszélyesb tolvajok közé tartozik, kiket folyvást
üldöz a rendőrség, s kik annálfogva napjaikat ezen bűzhödt csatornákban,
patkányok s férgek közt kénytelenek eltölteni, s csak éjjel másznak elő
éhségök s rablási vágyuk kielégítésére. Ugyan meg fogja-e ezeket a
kényelmes és tiszta palotabörtön javítani, hol gond és fáradalom nélkül
élik le napjaikat, miután ezen irtózatos nyomor és szenvedés sem bírja
őket jobb útra téríteni?! De hát ez mit jelent? Ott két ember épen oly
csatornába megy, s az egyik keskeny kurta létrát visz, míg a másik
lámpával és rövid rúddal követi. Ezek saját és új nemét födözék föl a
rablásnak. A házak nagy részének udvarából ugyanis mellékcsatorna nyílik
a főcsatornába, s így ezen éji madarak a nagyból a kis csatornába
vándorolnak, ennek vas rostélyát fölemelik, s a legjobban elzárt udvarok
közepén lelik magokat, hol a nappal kiszemelt tárgyakat összeszedik, s
ugyanazon úton nyom nélkül távoznak. Veszélyes emberek ezek, s miattok
sok ártatlan cseléd esett már súlyos lopási gyanuba, minthogy az ily
rablásoknál minden nyoma eltünik a valódi tolvajnak.
Ah, emberem már várakozik rám, most már nem púpos, hanem karcsú, és
sokkal nagyobbnak látszik, mint esti találkozásunkkor. E változtatást
alkalmasint magos kalap és magos csizmasark által eszközlé. Némán int
kezével, s én követém őt.
Mintegy ötven lépésnyire a hídtól rozzant bérkocsi áll, vezetőm
megnyitja ajtaját. Beszállás előtt számát akarom megtekinteni, de a zöld
kocsi számhelyére zöld posztó van ragasztva, s így a számot nem
láthatom. A kocsis arczát akarom tehát megvizsgálni, de elviselt
köpönyegének fölhajtott magos gallérától orrát sem láthatom. Vezetőm
föllép utánam, az ajtót becsapja, a kocsi elindul, s nem tagadhatom,
hogy e pillanatban szivem kissé erősebben dobogott, mint különben
szokott, s midőn a tűzőrcsapat mellettünk a halászvárosban ellovagolt,
már megnyitám ajkaimat, és kiáltani akarék; de csakhamar elhatározám,
hogy minden áron végére járok e kalandnak, s mélyen hallgatva
támaszkodám a kocsi mélyébe, miután jobbomat oldalzsebemben levő
pisztolyaim egyikére tevém. Vezetőm behunyá szemeit és szunyadni
látszott.
A felhők mindinkább sűrűdtek, s a sötétség annyira növekedett, hogy alig
bírám néhány ölnyire a kocsitól a tárgyakat megkülönböztetni, csak midőn
villám czikázott át a villanyos levegőn, láthaték kissé világosabban,
mert a vizivárosi lámpák oly homályosan égtek, mintha csak azért
gyujtattak volna meg, hogy az utczán elkésettek jobban érezhessék a
világosság szükségét.
Az apáczák templomán túl mindenütt legmélyebb csönd uralkodék, egyetlen
embert se lehete látni, úgy látszék, hogy itt még tolvajok sem járnak,
mintha attól tartanának, hogy ők bizonyosan semmit nem fognak oly
házakban lelni, mikben magok a lakosok fényes nappal sem igen sokat
találhatnak. Sőt még kutyaugatás sem volt hallható, mintha azok is
fölöslegesnek tartanák itt ez éjjeli őrködést. Mondhatom, e rendkívüli
elhagyatottság leverőleg hatott rám, s beszélgetés által akarám
lehangolt kedélyemet ébresztgetni, de minden kisérletem hasztalan volt,
vezetőm néma maradt, mint a bűn.
Már a császárfürdőt is elhagytuk, s most már egészen falun képzelém
magamat a rokkant házikók és döczögős utczák tömkelegében. Úgy látszott,
hogy a kocsis szándékosan kerülé az egyenes főutczát, mert minduntalan
jobbra balra kanyarodott, s minden pillanatban attól kelle tartanom,
hogy rozzant kocsink darabokra törik, vagy fölfordul. Mintegy
óranegyedig haladánk még, midőn az óra tizenkettőre háromnegyedet ütött,
s egy hosszú villám fényénél látám, hogy éppen az ó-budai templom
irányában balra haladunk. E villámot már tompa dörgés követé, jeléül,
hogy az égiháború már közelít, s rövid idő mulva egész dühét ki fogja
ömleszteni. Vezetőm néhány érthetlen szót monda, s a kocsis megcsapkodá
lovait, és gyorsabban haladott.
Rövid idő mulva vezetőm hozzám fordult, és hidegen szóla:
– Nagyságos uram, útunkat most már csak egy föltétel alatt
folytathatjuk.
– És az?
– Engedje szemeit bekötnöm.
– Hogyan?
– Ez mindenesetre szükséges.
– Nem teszem.
– Meg kell lenni.
– Nem.
– Tehát nincs nagyságodnak bátorsága!
– Erről ma este nem szólottál.
– Mert bátornak hittem nagyságodat.
– Mért kötném be szemeimet, midőn a sötétség miatt úgysem láthatok?
– Tehát méltóztassék kiszállani és Pestre visszaballagni.
– Ám legyen, bekötöm szemeimet, de csak egy föltétel alatt.
– Méltóztassék.
– Előbb kezeidet megkötözöm.
– Kezeimet?
– Igen.
– Nem hittem volna, hogy nagyságos uram ily erőtlen beteges embertől
félni tudjon.
– Igen, vagy nem?
– Nem bánom.
– Legkisebb gyanus mozdulatodra tüstént keresztül lőlek.
– A mint tetszik.
E rövid megegyezés után kezeit saját kendőjével keményen megkötözém, s
azután szemeimet tulajdon kendőmmel bekötém, és ismét néma csönd
uralkodék közöttünk, melyet csak a vihar növekedő ereje szakaszta meg.
Azt gondolám, hogy rövid idő mulva czélnál leszünk; de csalatkoztam,
mert még jó óranegyedig hajtott a kocsis, még pedig, mikép a levegő
szabadabb húzásából sejtém, most már nyilt mezőn. Meg nem foghatám, mi
szándéka lehet velem titkos vezetőmnek; életemet azonban teljességgel
nem hívém közelében veszélyeztetve, mert első gyanus mozdulatra azonnal
vérében boszulhattam volna meg magamat. Talán csak ünnepélyesebbé akará
előttem ezen alakoskodás által ez egész jelenetet tenni, vagy valóban
oly helyre vezetett, hogy érdekében vala annak fekvését általam meg nem
ismertetni, hogy egyedül többé oda ne találhassak? Legvalószínűbbnek
tartám mindenesetre ezen utóbbi sejtésemet, s azért pillanatról
pillanatra mindinkább megnyugodtam, mert ha ő csakugyan életemet kívánná
bizonyos veszélynek kitenni, úgy alkalmasint nem használna ily
rendkívüli elővigyázatot, minthogy a holtak nem lehetnek árulókká. Ez
iránt tehát megnyugodván, Marczi és Bertók jutottak eszembe. Hűségökről
tökéletesen meg valék győződve, de kissé mégis nyugtalankodtam, mert nem
tudhatám, hogy föltalálák-e magokat, s közel vannak-e hozzám e
pillanatban, vagy nem vesztették-e el nyomomat; azonban Bertók eleven
eszében mégis bízhatni véltem, s így meglehetős nyugalommal rendezgetém
kérdéseimet, miket Móriczhoz intézni szándékoztam, sőt reménylém, hogy
szükség esetén el is foghatom őt, mert markos és bátor embereimmel öt
vagy hat közönséges férfi ellen is bátran merheték küzdeni; minek
bekövetkezésétől egyébiránt nem igen tarték, mert nem hihetém, hogy
Móriczért, ki most nem legfényesb viszonyokban állhatott, ennyi ember
kivánta volna életét koczkáztatni. Nyugalmam, s ezzel lélekjelenlétem
tehát csakhamar tökéletesen helyreállott, s minden aggály nélkül kezdék
a történendők elibe tekinteni.
Ekkor a kocsi megállapodott, s vezetőm szokott hidegségével szóla:
– Méltóztassék kiszállani.
– És te?
– Követem nagyságodat.
– Czélnál vagyunk?
– Tüstént.
Kiszállottunk tehát, s én bal kezemmel azonnal megragadám vezetőm
karját, jobbommal pedig pisztolyomat elővonám.
– Hová megyünk?
– Csak néhány lépésnyire.
– Mi ez? A kocsi visszahajt.
– Csak egyet fordul, s várakozni fog ránk e helyen.
Most útunkat gyalog folytattuk, s mintegy tíz percz mulva ismét
megszólalt vezetőm:
– Czélnál vagyunk.
– Valahára!
– Méltóztassék szemeit kioldani.
– Megvan.
– Most kezeimet.
– És most?
– Köszönöm. Méltóztassék engem követni.
– Előre tehát.
E pillanatban ismét erős villám hasítá a levegőt, s tisztán
különböztethetém meg a körülöttem levő tárgyakat, s őszintén megvallom,
hogy előbbi bátorságom meglehetősen alább szállott.