elragadtató ékesszólással adá elő neki reménylett örömeit s rövid
távollétének rendkívüli hasznait, hogy a szerető legény nem érzett
magában erőt, ezen terv ellen hatályosan küzdeni; ámbár koránsem volt
kedvére, hogy menyekzője e miatt néhány hónappal továbbra fog haladni.
E szerint Dorka semmi komoly ellenszegülésre nem talált s Erzsi néhány
nap mulva csakugyan a közel nagy városba indult, hol csakhamar akadt is
számára hely egy fiatal házaspárnál, hol egy hat éves lyányka
gondviselésére bizatott meg, kinek anyja oly sokszor öltözködék napjában
és annyi látogatást tőn és fogadott el, hogy egyetlen gyermekét
kénytelen volt hat forintos cseléd lélekismeretére bízni, ki eddig még
csak libák s egyéb aprómarhák gondviselésével bibelődött.
Erzsi azonban szerencsére hű maradt önmagához s már három hónapot tölte
el a városban és még csak meg sem lopta uraságát, mi hallatlan ugyan, de
mégis igaz! A házban lakó férfiak ingerkedéseit jó kedvvel nevette s
mindinkább forróbban szereté Bandit, mert az, véleménye szerint, nem
beszélt oly sok ostobaságot, mint ezek, kiknek czélzásait különben nem
is érté. Bérét megtakarítá, mert ugyan minek költött volna
csecsebecsékre, miután azokat most Bandi úgy sem láthatá. Az utczán egy
párszor megszólíták őt ugyan némely ismeretlen öreg asszonyok s
különféle fényes ajánlatokkal kecsegteték őt; miket azonban eleinte nem
érte, utóbb pedig legnagyobb megvetéssel visszautasított. Sőt mi több,
még uraságát sem rágalmazá a ház többi lakosainak cselédei előtt, mi már
egyedül is elég arra, hogy őt a világ valamennyi cselédei koronájának
nevezzem.
Azonban, gyakran a legtisztább eget is rögtön vészes fekete felhők
borítják s így Erzsi boldogságának csillaga is váratlanul elhomályosult.
Az asszony, szokás szerint, egész délután távol vala valahol jobbra, míg
férje valahol balra mulatott. Ezt azonban koránsem kell nekik bűnül
tulajdonítani, oh, nem! mert ők ezt nem szeretethiányból gyakorolják,
hanem csupán azért, hogy ritkán látván egymást, annál nagyobb kéjjel
élvezhessék a viszontlátás örömeit. A nagy városok házaspárjainak nagy
része legalább így okoskodik. Helyesen-é vagy nem, azt szíves olvasóim
érvényes itéletére bízom.
Másnap reggel rémülve jelenté férjének az asszony, hogy nagybecsű
karpereczét, melyet, tegnapi távozása előtt, öltöző tükrén hagyott, nem
leli. A gyanú, rövid fontolgatás után, Erzsire esett, mivel egész
délután egyedül volt honn a gyermekkel. Az úr tehát azonnal kérdőre
vonta őt. Erzsi mindent tagadott. S gondolja a nyájas olvasó, hogy ezzel
mindennek vége lett s a lyány három hónapi böcsületessége
diadalmaskodott?
Oh, nem! Gazdája egykor alkalmasint vallató tisztiügyvéd volt, mert, a
tagadás néhányszori ismétlése után, bothoz folyamodék s karját
teljességgel nem kimélte. Ez volt először, hogy e lyány ily durva
bánásmódban részesült s ki csodálhatja, hogy fájdalmas kínoztatása közt
lélekjelenlétét elveszté s bűnösnek vallá magát? A kínpadi vallatás is
számos ártatlant juttatott vérpadra a középkor sötét éveiben, most az
ily «szelíd» vallatás pótolja annak helyét!
Az első terhelő vallomást új vallatás követé. A gazda legnagyobb
durvasággal kérdé a lyánytól: hová tette a karpereczet?
Erzsi csak könyűkkel válaszolhatott, s mennyre földre esküvék, hogy az
elveszett drágaságot nem is látta. E makacs tagadást, mikép a gazda az
ártatlanság nyilatkozatát nevezé, új megrohanás követé, s a
kétségbeesett cseléd fuldokolva neveze meg egy asszonyt, kinél
bejöttekor Dorkával szállásolt, s remegő hangon mondá, hogy a
karpereczet nála tette le.
Most az illető hatóság kezeibe adaték a szerencsétlen lyány, hol azonnal
biztost adának mellé, ki a megnevezett asszonyhoz kisérte őt; ez azonban
mindent tagadott, s szobatársa által is bizonyítatá, hogy Erzsi három
hónap óta egyszer sem lépte át küszöbét.
A lyány tehát visszavezetteték, s a biró megkezdé a vallatást, melynek
eleinte ismét csak tagadás lett eredménye; de a korbács csakhamar
vallomásra kényszeríté Erzsit, azt azonban, hogy hová tette a
karpereczet, hosszú kinzás által sem lehete belőle kicsikarni, mert nem
volt szegénynek ismerőse, kit orgazdául nevezhetett volna meg; kedélye
pedig nem volt még elromolva, s így igen természetes, hogy nem birt
furfangos kifogásokat fölhozni, mik által iszonyú sorsát
megváltoztathatta volna.
Hallatlan makacssága miatt börtönbe küldé őt a biró, tudtára adván
egyszersmind, hogy kenyér és víz mellett kell ott ülnie, mig az elorzott
drágaságot vissza nem adja.
Erzsi könyek nélkül követé a hajdút, mert az iszonyú fájdalom annyira
erőt vett rajta, hogy e pillanatban a legkínosb halált is érzéketlenül
szenvedte volna el. Az ajtó bezáraték mögötte, s e pillanatban oly
érzelem futá végig tagjait, melyhez csak azt hasonlíthatni, mely akkor
ragadja meg az embert, midőn vízbe zuhan, s feje fölött örökre
összeborulnak a hideg hullámok. Idegeinek eltompultsága daczára is érzé,
hogy most már végkép elveszett, s e vérfagylaló érzés annyira erőt vett
rajta, hogy az utolsó lépcsőn térdre roskadott. Szemei kápráztak, fülei
zúgtak, szive lázasan dobogott, s vére agya felé rohant. Erős, romlatlan
idegzete nem engedé őt elájulni, de mégis oly állapotba dönté, minő az,
midőn nehéz álomból ébred föl az ember, s oly eszmezavarba sülyed, hogy
az álomképeket a valótól még nem birja megkülönböztetni.
Végre beszéd s járás kelés riasztá őt fel éber álmadozásából, s a
sötétséget szokni kezdő szemei megkülönbözteték a körülötte levő
tárgyakat.
A hely, melyen volt, nem hasonlíta azon borzasztó fogalomhoz, melyet
magának, régi mesék s mondák után, miket téli estéken át fonóházakban
hallott, gyakran képzelt; mert hála a fölvilágosulás szelid szellemének!
arra már mindenütt kezdnek némi gondot fordítani, hogy a vétkesek és
gonosztevők lehetőségig nagy kényelmet élvezzenek, habár arra nézve nem
igen történnek is még czélszerű intézkedések, hogy ártatlanok ne
jussanak oda, s hogy a böcsületes szegény embernek legyen hová lehajtani
árva fejét!
De bár inkább a hely lett volna irtózatosb, azon emberek pedig, kik ott
tanyáztak, jobban érdemlették volna meg e nevet!
Azon szobában, vagy teremben sok férfi s egy pár némber vesztegle. Ezen
utóbbiak arczáról a tapasztalt emberismerő az elvetemültség minden faját
első pillanatra olvashatta volna, mert nincs bűn, melynek neve
lángbetűkben nem égett szétdúlt vonásaikon. Erzsi szemei borzadva
fordultak el e szörnyektől, ámbár irtózása okát nem birá magának
megmagyarázni.
A férfiak szemeiből szinte kétségbevonhatlanul lehete olvasni, hogy
kisebb nagyobb mértékben mind avatott fiai voltak a bünnek. Némelyek
falból kivájt kavicsokkal koczkáztak, s iszonyú káromlások közt a
nyereség fölött civakodtak, melyet csak szabadulásuk utáni újabb
lopásból fizethettek meg; mások trágár dalokat rikácsoltak, melyek
hallása megfagylalá Erzsi ereiben a vért, a nélkül, hogy szavaikat
voltaképen értette volna; néhány kitanult vén zsivány épületes leckét
tartott a fiatalabb kezdőknek, kik szájtátva figyeltek a gazok minden
szavára, és előre örvendettek kiszabadulásuknak, valódi szerencsének
tartván rövid idejű bezáratásukat, miután ennek következtében ezentul
már szerencsésb sikerrel fogják gyalázatos mesterségöket gyakorolhatni;
mások a holnapi vallatásra készültek, azaz: oktatást adának egymásnak,
mikép kelljen az őszinte vallomást kikerülniök, s mily furfangos
válaszok és erősítések által hitethetik el ártatlanságukat a
törvényszékkel; ismét mások biztos orgazdákat ajánlottak a másnap
kiszabadulandóknak, s egyszersmind házakat jelöltek ki nekik, melyek
cselédeivel, szabadságuk idejében, biztos lábon állottak, s miknek
kirablásától csak véletlen elfogatásuk által gátoltattak; sőt e
kölcsönös bizalom annyira terjedt, hogy némelyek lopott áruik rejtekét
is felfödözék a szabadulandók előtt, oly czélból, hogy azokat biztosb
helyre vigyék, hol nem fognak oly könnyen felfödöztetni, s ellenök
bizonyíthatni; mert meg kell jegyzeni, hogy a tolvajok egymásnak adott
szavokat megtartják, s kölcsönös bizalmukat nem csalják meg, mire a
közönséges nyilvános életben nem igen sürün találhatni példát!
Ez rövid vázlata annak, mi oly helyeken történni szokott, hova most
Erzsi taszítatott.
A boldogtalan lyány mindezt hallá és látá, s azt hivé, hogy fülei
csalják, hogy szemei vad álomképeket látnak, melyek halálra akarják őt
iszonyú torzalakjaikkal rémíteni. Mily forrón óhajtá meséinek
valósultát! Bár inkább kigyók s a mondák névtelen férgei kigyózták volna
körül testét, mert hiszen ezek az emberek kinzására vannak alkotva; de
ezen emberek, ezen emberek! kiknek szeretniök kellene egymást! Ezerszer
óhajtá minden pillanatban a halált, habár legkegyetlenebb alakjában is,
s most kész lett volna nemcsak lopást, hanem gyilkosságot is bevallani,
csakhogy e rémséges körből szabadulhasson. Ily hatást gyakorlanak minden
romlatlan kedélyre e bűntanyák, miknek illő czimzésére nyelvbeli
tehetségem forrása elégtelennek mutatkozik!
És pedig ezzel még nem tölt meg a keserű pohár, melyet a szerencsétlen
elhagyatottnak kérlelhetlenül ki kelle ürítnie!
A bűntanya lakói észrevevék őt, s azonnal gyülekezni kezdének körülötte.
Minden oldalról ily hangok ütköztek az elrémült lyányka füleibe:
– Uj vendég.
– Csinos kis oldalborda.
– Nem is lesz ez sokáig itt.
– Csak a meddig kell.
– Mivel tüntetted ki magadat, szép babám?
– Nagyon félénk.
– Majd megszokja.
– Bizonyosan az ezüstből csent valamit gazdájánál.
– Hiszen azért nem rémült volna el annyira.
– Talán gyermeket ejtett ki valamely magos ház ablakából.
– Hiszen azért inkább az anyát kellene becsukni.
– Igen ám, ha mindig azt csuknák be, a kit kellene!
– Vagy talán vizbe ölte gyermekét, hogy könnyebben élhessen.
– Már ugyan minek tette volna azt? Hiszen elég ajtókilincs van még a
városban.
– Szólj, babám, mit vétettél?
– Jó tanácsot adunk!
– Vallottál már valamit?
– Azt ugyan ne tedd.
– Ha megpuhítják is hátadat, az nem baj; hiszen azért mégis csak tied
marad a hátad.
– Talán bizony néma.
– Hej, megszólal az asszony, ha néma is, mikor oly szép legény kérdezi,
mint én. Szólj, rózsám!
– Bizonyosan nagyon ráijesztettek.
– Csókold meg, öcsém, arra talán csak megnyilnak majd ajkai.
– Szivesen.
E szót tett követé, s mi történt még más napig, azt Erzsi nem mondhatá
el világosan, mert birája előtt – őrülten jelent meg, s elméje azóta
mindig zavart maradt!
Ezután külön záratott ugyan, de fájdalom, már későn! Azt, mi az embert
emberré teszi, az észnek isteni szikráját, kiméletesb bánásmód sem
adhatá neki többé vissza!
E siralmas állapotban több hét telt el, minek hosszúságát Erzsi nem
érezé, mert az időszámítás ránézve ismeretlen tehetséggé vált. Apja
néhányszor meglátogatá őt, de gyermeke nem ismeré meg vonásait, s a
legkeményebb sziv is elérzékenyült, midőn az egyszerű földművelő kemény
kezeivel könyhez nem szokott szemeit törlé.
A gyanu férge még mindig őrlé Erzsi becsületét, ámbár kórházba viteték,
s egy pár hónapot tölte ott el már, midőn rögtön ismét élénkebbül
kezdének a karperecz ellopatásáról beszélni. A történet így fejlett ki:
Ugyanazon házban, hol Erzsi szolgált, egy éltes özvegyasszony is lakott,
két nagyon is felnőtt lyányával, kik apró lyányok nevelésével
foglalkoztak, ámbár sok tekintetben még magoknak sem ártott volna a
nevelés; mert tudni kell, hogy nagy városokban majd minden
özvegyasszony, kit néhány éltes lyánynyal áldott meg a természet,
nevelés mesterségét szokta gyakorlani, még pedig lehetőségig olcsón,
hogy vetélytársnői fölött annál biztosabban víhasson ki magának
elsőséget; mi többnyire meg is történik, miután a magyar nagyon is
szereti az olcsóságot, és nem szereti meggondolni, hogy olcsó húsnak híg
a leve!
E nevelőné lyányai minden illő alkalommal kitünteték azon növendékeket,
kiknek szülei némi kis ajándékokkal örvendezteték meg őket, azokkal
pedig gyakran érezteték rossz kedvöket, kik ezen kis figyelmet nem
akarák gyakorolni. Ez rossz szokás ugyan, de ki merne ellene szólani,
miután annyi sok rossz szokás van e gyarló világban, és mégsem esik ki
feneke. Különben pedig természete az már a magyarnak, hogy az egyenes
adótól irtózik, a közvetettre pedig hatszorosan is költ; ez okból tehát,
ha husz forintot a nevelési dijból levonhat, örömest vásáról negyven
forintos ajándékot; tanul-e valamit a lyányka, vagy nem, az mindegy,
csak el lehessen róla társaságokban mondani, hogy «nevelésben» volt, s
tudjon rossz francia címiratot mázolni apja leveleinek boritékára! Ez
mindig elég az üdvösségre.
A kérdéses nevelőné idősb lyánya egykor szinházban levén, történetesen
Erzsi urasága mellett kapott helyet, s az asszony nagy meglepetéssel
ismert nála elveszett saját karperecére.
Kérdést kérdés követe, s végre kisült, hogy egy tiz éves lyánykától kapá
azt, ki nála nevelésben volt, s ki azt, mint atyjától jött ajándékot
adta át neki. A kis lyány azonnal kérdőre vonaték, és sirás közt azon
vallomást tevé, hogy a kisasszony rossz bánásmódját ajándékkal kivánta
megszelidíteni, s azért a karperecet elvivé, midőn egykor délután a
károsult hölgy lyányánál játszott.
Erzsi tehát tökéletesen ártatlan volt, s a czéliránytalan vizsgálat
miatt mégis eszét s becsületét kelle vesztenie, utóbb pedig halva
született gyermekét!
S mi történt Bandival? Csekélység! Megtudván, hogy Dorka okozta Erzsi
távozását az apai házból, első dühében az öreg asszonyt agyonüté, s
börtönbe jutott.
És a kis tolvaj lyány? Szelid feddésben részesült, s megigéré, hogy
többé nem fog ilyesmit elkövetni.
Sokan azt hiszik, hogy mindez nem baj, mert hiszen csak szegény
parasztcsalád lett semmivé!
XXIV. Utczai szemle.
Ezek elmondása után rendkivül örvendnék, ha nyájas olvasóimnak is oly
gyorsan telt volna el ez alatt az idő, mint nekem, s ha ők is szinte
meglepetnének, mint én, látván, hogy már a servitatéren vagyunk. Szives
engedelmökkel én ezt legalább reményleni bátorkodom, s azért oly
derülten folytatom kalandim elsorozását, mintha a fönebbi szomorú
történetkét nem is én mondottam volna el.
Épen jókor érkezém, mert az óra egyre járt már, s ilyenkor a
servitatéren furcsa szemléket tarthatni, ha oly jeles szemüveggel van az
ember ellátva, mely egészen a szívbe hat; a mi egyébiránt épen nem
valami rendkivüli siker vagy eredmény, mert hiszen napjainkban a
fiatalság jobbadán oly vézna dongájú, hogy bizony a nap is keresztül
sütne rajtuk, ha bástyát képezhető kemény szoknyák és bő szürke zsákok
nem ótalmaznák sugárai ellen az emberek ezen gyarló fiait és lyányait.
Az említett órában ugyanis egyenként, párosan és csordánként, akarám
mondani, csoportosan sétálgatnak mindazok, kik a világgal tudatni
kivánják, hogy ők nem hasznos és dolgozó tagjai a hazának, hanem
arszlánok, vagyis dologtalan naplopók, kik csak abban lelik örömüket, ha
bámulhatnak, s magokat is egyúttal csodáltathatják. És valóban méltán
csodálkozik az ember, midőn látja, hogy még az ily légrontó emberek
lábai alatt sem sülyed el a kövezet. Ámde hiában, én nem fogom őket
megjavítani, minek tartanék tehát szomorú szónoklatot napjaink
ferdeségeinek ezen egyik kitünőbb ága fölött!
Ah, mindjárt az első látvány is mily gyönyörű! Egy törpe úr közelít
kimért pávalépésekkel, kinek alkotásakor iszonyú nyomtatási hibát
követett el a természet, mert annyira összenyomá őt, hogy azon hús- és
csonttömeg, mellyel a lábakat, derekat és nyakat kellett volna törvényes
hosszúságra nyújtani, mind a mellbe szállott; mivel pedig a kebel ezer
meg ezer idegen szivet magába fogadhat ugyan, de annyi csontnak és
húsnak csakugyan nem adhat helyet, tehát igen természetes, hogy a mell,
régi divatú domború ablakvas gyanánt, kényelmesen könyökölt a szerény
terjedelmű has fölött, mig háta divatos hintóbakot képezett, melyen, ha
derék talpra esett inas nem is, de majom bizonnyal igen kényelmesen
foglalhatott volna helyet. Röviden, a kis úr előlhátul púpos, és a
súlyos teher miatt minden lépés után megnyitja széles száját, és
szippantva vesz lélekzetet, mint a hat fontos harcsa, midőn a szolgáló
kosarából lefityegő fejére igen melegen sütnek a napnak sugárai.
Mellette magas hölgy lépeget, ki elkésett ugyan ott, hol a szépséget
osztogatták, de azért kárpótlásul annál nagyobb mértékben részesült a
kellemetlenség minden nemében. Hogy ezek férj és feleség szerepét
játszák egymás ellenében, azt könnyen kitalálhatni, mert az egyik
jobbra, a másik pedig balra tekint, s vonásaikon az unalom minden jelei
világosan láthatók.
[Illustration: Utcai szemle.]
És kik tulajdonkép e csodabogarak? Mi véletlenség fogta őket a házasság
édes jármába? Melyik hódítá meg a másikat?
Pénzre nézve mind a kettő szegény, de furfangosság és szemtelenség annyi
lakik bennök, hogy akár vendégszerepekre is utazhatnának velök, ha e
jeles tulajdonságokkal ez időben oly sokan nem birnának. Ennél fogva
tehát csak Magyarországban maradtak, tudván különben is, hogy itt a
szabadság rendkivüli tiszteletben áll, s azért az ily művészi
tehetségeket itt legbiztosb sikerrel gyakorolhatni. Ők mindenkinek
szolgálnak, s minden terített asztal mellett helyet foglalnak; idegen
művészekhez és más nevezetes idegenekhez kullancs gyanánt csatlakoznak;
ők mindent tudnak, minden bajon segítnek, s mindenütt mutatják magokat,
hol magosb ranguakat láthatni, hogy végre azután ők is azoknak
tartassanak. E működési körben gyakran találkoztak egymással, s
hasznukat sokszor kölcsönösen megronták, minek következtében csakhamar
összekeltek s most már összesített erővel egy célra, azaz egy erszényre
dolgoznak, és igen becsületes embereknek tartatnak, mivel kezeiket még
senki nem fogta el mások zsebeiben. Ily haszontalan s mégis jól élő
ember sok találkozik Budapesten, mert az ázsiai kényelmű magyar nagyon
szeret más üszőjén szántani, s csak azt csodálom, hogy még eddig nem
találkozott gazdag ember, ki az evést is röstelli, és embert fizet
azért, hogy helyette ezen fáradalmas munkát teljesítse.
Ezen érdemes párt nyomban követi az ellentét: egy magas potrohos férfi
és igen alacsony termetű sovány asszonyka, öltözetökből itélvén, mind a
kettő a magasb osztályból. Ámde a külszín gyakran csakugyan nagyon is
csal, és így, legalább egy részben, valóban ezúttal is csal. A férfi oly
névvel bir, mely történeti évkönyveinkben igen szépen ragyog; róla
azonban mind e mellett is bizonyosan soha nem fognak azok megemlékezni,
mert ő egyetlen törököt sem ölt, hanem csak olcsó nyulakat pusztított
drága agaraival, és gyapjúzsákjaiba köveket varratott, hogy nagyobb
súlylyal birjanak. Mivel azonban az agarak sokat esznek, a zsidót pedig
nem igen lehet sokszor jégre vezetni, s a nagy has mindenkor sokat
emészt, és többnyire kevés jót szállít a fejbe, tehát igen természetes,
hogy a híres nevű ember, adósságai méltó tekintetéből, csakugyan
nevezetessé lett. Ekkor tehát, nem annyira azért, hogy a nevezetes
család ki ne haljon, hanem inkább azon fontos okból, hogy terjedelmes
hasa el ne pusztuljon, ludvásárra ment.
Ludvásárra? Igen, s oly libát vőn magának házastársul, ki valóságos
aszalt szilvává töppedt össze, azon rendkivüli és forró vágy miatt, mely
szerint oly fényes körökben óhajtott meghonosulni, miknek számára
boldogult édes atyja hajdan csak – paszomántos cselédruhákat
varrogatott. A nagy rokonok lenézik ugyan a száraz asszonykát; de ez nem
baj, mert hiszen ő százszorosan nézi le azokat, kikkel hajdan egyenlő
volt. Ily derék házaspárt is sokat láthatni, mert hazánk azon korszakába
került most, melyben a szorgalmas ember szép vagyonhoz juthat, a
dologtalan és esztelen nagy úr pedig dobszó mellett kénytelen a
méltóságos komolyságú magyar tánczot eljárni, ha – a lúdvásáron nem
fordulhat meg szerencsés sikerrel.
Ott peczkes kalmárlegények jőnek, kik az ebédre szánt egy órából felet
elsikkasztanak, csak hogy a főrangú sétálók közt mutathassák magokat,
mintha őket is selyempárnákban és aranyozott bölcsőkben ringatták volna;
pedig a tapasztalt szem mindjárt világosan látja, hogy a könnyű
sétabotocska helyett csak súlyos rőföt szoktak forgatni keztyűhez nem
szokott vörös kezeik. Mennyit fogadjak, hogy mulhatlanul csőd alá jutnak
e bangók, mihelyt saját rovásukra boltot nyitandnak?
Itt egy vánnyadt koldusasszony áll elkényszeredett gyermekével, s a
fölött látszik tünődni, hogy ugyan mi annak oka, hogy ezen sétálók már
részint ebédeltek, részint pedig mulhatlanul ebédelni fognak, míg ő alig
merészel mára ily kellemes mulatságot reményleni. Nagyon csalatkozol,
szegény asszony, s aránylag valóban boldognak tarthatnád magadat, mert
sokan ezen büszkén sétálók közől szinte éhen fognak maradni, ha valahol
véletlenül ingyenasztalhoz nem jutnak, s ezenkül alkalmasint pőrén
kellene sétálniok, ha csupán azon öltözetet tarthatnák meg testökön,
melynek árát már megfizették. Te ellenben sajátodnak mondhatod
foszlányos ruhádat, s annyiban ügytársaidnak mondhatod őket, mivel ők
sem fizetnek kamatot, valamint te; sőt mi több, te kamatot huzasz
legalább minden századik gazdagnak zsebéből, s ezt hangosan kérheted,
mig ők csak akkor részesülnek alamizsnában, ha önkényt nyujtják azt
nekik. A rongyosnál mindig sokkal boldogtalanabb a czifra koldus.
Ott – de mit látok? Ezer villám, most ugyancsak kedvez szerencsém! Ez
Dalmer báró, s mellette – hihetek-e szemeimnek! – hölgyruhában azon
ifjú, kit a temetés alkalmával férfiruhában láték mellette bérkocsiban
ülni, s ki annyira hasonlíta Beattini grófnőhez, hogy még Móricz
figyelmét is azonnal magára vonta. Hölgy volt-e vagy férfi, s mily
viszonyban állott vele Dalmer báró, ki az érdekes Börger Lenke körül
udvarolt? És ki volt tulajdonkép e rejtélyes férfi?
E kérdések megfejtésén törém fejemet, s szemeimet merően függesztém
arczaikra, mi kellemetlenül látszott rájok hatni, s ez még inkább izgatá
kiváncsiságomat, és elhatározám, hogy minden áron, még pedig tüstént
tisztába kell jőnöm. Közelíték tehát hozzájok, s már épen meg akarám a
bárót szólítani, midőn ez rögtön bérkocsinak intett, üdvözlésemet
hidegen és mintegy csodálkozva viszonzá, s kocsiba ültek mindketten,
mely azonnal a nagyhidutcza felé távozott.
Eleinte más bérkocsiban rögtön követni akarám őket, de e tervtől
csakhamar elállottam, meggondolván, hogy erőszakkal csakugyan nem
tolakodhatom hozzájok; a visszatérendő bérkocsistól pedig, kinek számát
azonnal följegyzém, különben is megtudom majd, hogy hová mentek, s
azután könnyen megismerkedhetem velök.
E pillanatban levélkét érzék kezembe nyomatni. Tüstént visszafordultam,
s csinos öltönyű szolgát pillanték meg, ki ellenkező irányban gyorsan
távozott. Bizonyosan ő nyomá kezembe a levélkét. Alkalmasint lidércz
lappang benne, mely posványba vezetend, gondolám, tapasztalásból
ismervén már az efféle levélkék mindig egyenlő tartalmát, melyek
bankjegyekhez hasonlítnak annyiban, hogy czím nélkül vannak mindenkihez
intézve, s mégis különböznek tőlök, minthogy a bankjegyekért ezüst pénzt
s ezzel örömet, az ily levélkékkel pedig örömet, s azután annál nagyobb
szomorúságot válthat be az ember.
Már el akarám tehát a levélkét vetni, de csakhamar meggondolám, mikép az
oly veszélyes következményű levélkéket nem czifra inastól, hanem
többnyire utczagyerkőczöktől, vagy vén asszonyoktól szoktuk kapni. Hm,
gondolám tehát, talán terjedelmes szakállam és széles vállaim tetszettek
meg valamely magas hölgynek, ki ezen rövid úton kiván velem
megismerkedni, s e hiu gondolat azonnal fölbontatá velem a levelet.
Mielőtt azonban elolvasnám, czímére tekinték, s tüstént megbánám
hamarkodásomat, mert – egészen ismeretlen nevet olvasék.
Azt mondják, hogy a nők kiváncsiak, s mivel én nem vagyok nő, igen
természetes, hogy a kiváncsiságot csak nevéről ismerem; a levél
tartalmát azonban mégis szerettem volna tudni, és ugyan mért ne olvastam
volna el? Hiszen az, kinek szól, ha valamikép történetesen ráakadnék,
bizonyosan úgy sem fogja hinni, hogy nem olvastam el.