– Hiszen akkor nem volnánk ily rongyosak.
– Mi van a talyigátokban?
– A brúgó.
– Más is van abban, mert nagyon gondosan betakartátok.
– Csak azért, hogy a nap el ne repeszsze, bizony isten, csak azért.
– Nem hiszem én szavadat, vén Fáraó, majd csak megnézem, hogy nem
visztek-é lopott jószágot.
Az öreg czigány e szavaimra kissé nyugtalankodni látszék, s a szép
fiatal czigánylyány azonnal megragadá kezemet, villogó fekete szemeit
láthatólag függeszté rám és hizelgő hangon szóla:
– Szép nagyságos uram, engedje csak kezét, sok jó szerencsét mondok.
Pirulva ugyan, de mégis csak megvallom, hogy nem birtam kezemet elvonni
a szép barna lyány ujjai közül, s igen szelíden szólék:
– Fiatal vagy te még a jövendölésre.
– Dehogy vagyok, tartsa csak kezét, nagyságos uram és majd meglátja,
hogy a legvénebb sem tud jobb szerencsét mondani, mint én. Igy. Jaj, mit
látok!
– Mit?
– Nagyságos uram nagyon szerencsés lesz, de nagyon ám! Olyan szép
felesége lesz, mint a hajnal; de most valami baja van, mintha elvesztett
volna valamit. Tegyen csak a tenyerére egypár huszast, vagy ha tallér
is, annál jobb, mindjárt világosabban fogok látni. Na ne féljen,
nagyságos uram, hiszen én nem lopom el, hiszen nekem nem kell a huszas
és a tallér sem kell.
– Itt a tallér.
– Aha, már látom, még ma este megleli azt, a kit keres. Bizony szép
asszony, eszem a lelkét!
– Tehát megtalálom azon asszonyt, kit keresek?
– Vagy magát az asszonyt, vagy azt, ki hozzá fogja majd a nagyságos urat
vezetni. De sok ellensége van ám, őrizkedjék tőlük! Mintha fegyvereket
látnék és lövéseket hallanék. Mondom, nagyságos uram, ne legyen nagyon
kiváncsi és ne iparkodjék mások titkait fölfedezni, mert ez halálos
veszedelembe ejthetné. De azért mégis nagyon, nagyon sok szerencse vár
ám nagyságos urra!
– Hát még mit látsz?
– Azt, hogy a nagyságos urnak olyan jó szive van, hogy ezt a fehér
tallérocskát nem veszi tőlem vissza.
Ezt csakugyan nem tehetém többé, mert ekkor a tallért már keblébe rejté;
egyébiránt különben sem kivántam volna azt vissza, mert a jóslat
meglehetősen illett körülményeimhez, ámbár alkalmasint csak azért
gondolta azt ki az eszes czigánylyány, hogy értésemre adja, mikép nem
lesz üdvömre, ha ezen elhagyatott országuton a gyékényt fölemelném, s a
talyiga tartalmát megvizsgálni merészelném. Nevetve mondám tehát:
– Tartsd meg a tallért, s még két huszast sem sajnálok tőletek, ha
igazán megvalljátok, hogy miért iparkodtok Budára.
– Röviden csak azt mondom nagyságos uram, – felelé a dade, pillanatnyi
gondolkodás után – hogy mikor valahol lopnak, mindig a szegény czigányt
veszik gyanuba. Mi tehát a Duna túlsó partjára óhajtunk jutni és azért
jöttünk Pestre, mivel falun nem igen könnyen bocsátják át az embert
vizsgálat nélkül a Dunán; Pesten pedig, mint hallottuk, a valóságos
tolvajok is szabadon átjárhatnak a hidon.
Nevetnem kellett ez őszinte megjegyzést, s miután a két huszast megadám,
utamat a város felé folytatám. Kevés pillanat mulva már csak a porfelhőt
láttam magam előtt, mely a czigány családot szemeim elől elrejté.
XXIII. A karperecz.
Gondolatokba mélyedten haladék előre, mert mindenki meg fogja engedni,
hogy csakugyan volt okom fejtörésre, ha valóban meg akarám oldani azon
csomót, melyet a sors előmbe vetett; s hogy föltett szándékomtól,
nehézségek összetornyosulása miatt, nem akarék elállani, azt alkalmasint
mindenki hinni fogja, ha mondom, hogy politikus nem vagyok, mert a mai
világban ezek rendesen mindenhez fognak és semmihez nem látnak, mihelyt
nehézségre vagy akadályra bukkannak és csupán az állhatatlanságban
állandók. Annyit azonban mégis meg kell vallanom, mikép föltételem
kivitelét már koránsem tartám, az eddig történtek után, oly könnyűnek,
mint eleinte gondolám, mert teljesen meggyőződhetém, hogy Beattini
grófban oly emberre akadtam, kit nem egyhamar lehet hálóba keríteni s ki
mindig talál rést, melyen épen akkor siklik el szem elől, midőn már
kezeit nyújtja ki utána az ember. Pedig épen most inkább óhajték nyomába
juthatni, mint eddig, mert nem hihetém, hogy a kis Móriczot jó
szándékból vette volna, anyja halála után, magához. Ki tudja, nem
intézkedett-e ennek számára orzott vagyona egy részéről az elhunyt anya
s hogy nem akart-e a gróf e miatt a gyermektől szabadulni? Az öreg
Móricz jelenléte nem aggasztott annyira, mert azt könnyen felfödözhetni
hivém, a titkos nyomozó segélye által, mihelyt szükségesnek tartám;
ámbár megvallom, hogy a körülmények mostani állásában kevesebbet kezdék
már az öreg bűnössel gondolni.
Ily gondolatokkal tépelődém, midőn a sorompóhoz jutván, hangos szóvita
ébreszte föl tervezéseimből. Szemeimet a zaj felé irányozám s
parasztkocsit pillanték meg, melybe két görcsös ló volt fogva. E szegény
párák annyira el valának kényszeredve, hogy a pozdorjából fonott hámot
is alig birták s a vámszedő mégis oly kifejezéssel tartá a kantárt,
mintha attól félne, hogy rögtön futásnak erednek s legalább Váczig még
csak meg sem állanak. Mellette süvegelve állott a kocsi szegény
tulajdonosa, kit, külsejéről itélvén, csavargó koldusnak kellett volna
tartanom, ha rendkívül böcsületes arczkifejezése e hiedelmet előre is
meg nem czáfolá vala. A rozzant kocsi szalmaülésén igen szegényes
öltözetű parasztlyány ült, arczán félreismerhetlen jeleivel a hajdani
szépségnek, mikről azonban alkalmasint rendkívüli szenvedések törlék le
az ifjúság zománczát s életelevenség kellemét. E lény bután tekinte
mélyen berokkant szemeivel a két férfira, kiket már említék, s kiszáradt
ujjai szalmakoszorút fontanak, míg ajkai lassú hangon bölcsődalt
suttogtak, melynek szavait nem érthetém. Közelebb lépvén, a paraszt e
szavait hallám, miket esengő hangon intéze a bortól hevült arczú
vámoshoz:
– Hiszen mondom, nemzetes uram, örömest fizetnék, de nincs pénzem.
– Hát mért nem maradt kend otthon, ha nincs pénze? Pesten pénz nélkül
csak a szamár és a hízelkedő kutya élhet.
– Azt hallottam, hogy Pesten van olyan ház, hol a tébolyodottakat
táplálják és gyógyítják; behoztam hát én is szerencsétlen lyányomat, de
nem fogadhatták be az isten adtát, mert nem fizethetek érette, az ingyen
helyek pedig mind tele vannak. Egy pár hét mulva majd csak megint
befordulok, addig talán ürül lyányom számára egy kis helyecske.
– Arra hiában vár kend.
– Hiában?
– Igen ám, mert a pesti lakosaknak elsőségök van és bezzeg telik azután
azokból elég új lakos, ha például valami híres tánczos- vagy énekes
kisasszony mutatja magát.
– Hát csupa gyönyörűségből is megbolondulhat az ember?
– Meg bizony! Ezer erre a példa Budapesten.
– Már ez mégis furcsa! Hej, az én szegény Erzsim fejét nem öröm ám,
hanem szerencsétlenség zavarta meg!
– Mi gondom nekem arra, fizessen kend, vagy hagyja itt ezt a rossz
szűrt.
– Hej, bizony furcsa világot élünk, nemzetes uram; mi parasztok
csináljuk az országutat és mégis csak nekünk kell útvámot fizetnünk!
Nemzetes uram, bocsásson át szabadon, bizony isten, egy fillérem sincs!
Most, szokás szerint, legdurvább szitkokra fakadt a vámos és botját
fenyegetőleg kezdé emelgetni.
Ekkor a szekérben ülő Erzsi kérő s egyszersmind kimondhatatlanul
fájdalmas hangon szóla:
– Lassabban, lassabban, kedves jó uram, mert kis fiam fölébred!
E szók után gondosan kezde ringatni egy nagy szalmacsutakot, mely,
rongyokba burkoltan, térdein hevert s remegő ajkai egyszerű bölcsődalt
mormogának.
Alkalmasint valami arszláni gazság szerencsétlen áldozata, gondolám, s
azonnal megszólítám a vámost:
– Uram, minek e durvaság? Szép szóval is visszautasíthatja a szegény
embert.
A vámos rendkívül bámulni látszék vakmerőségemet s kimondhatlan gúnyos
és megvető hangon csak e szókat röpíté ellenem:
– Ki bízta ezt az úrra?
– Ujságiró vagyok.
Magam sem tudom, mikép akadt nyelvemre e fillentés; de meg kell
vallanom, hogy örvendék neki, mert emberem egész külseje rögtön csaknem
mesés változáson ment keresztül. Arczának minden vonása megrettenést
árult el, legnagyobb alázatossággal vegyülve, míg szürke szemei úgy
meredeztek, mint lánczra kötött komondoréi, midőn haragját nem bírja
fogaival tanúsítani. Jobb keze akaratlanul s iszonyú megerőtetéssel
kalapja után nyúlt, sőt, mi több s csaknem hallatlan, kalapja karimáját
valóban meg is érinté és igen levert hangon szóla:
– Engedelmet kérek, nagyságos uram, csak meg akarám kissé ijeszteni az
atyafit, mert régi tapasztalásból tudom, hogy az efféle szegény emberek
a vármegyei hajdúk és egyebek által annyira durva bánásmódhoz vannak már
szoktatva, hogy szép szóval bizony nem igen boldogulhat velök az ember.
Hm, gondolám, mégis csak hasznos a nyilvánosság, bár mennyit rűkölnek is
ellene az apró és egyéb bűnösek, kiknek tetteit napfényre juttatja.
Ezután félre szólítám a parasztot s elmondatám vele azon
szerencsétlenséget, mely Erzsijének elméjébe került. Az őszinte falusi
ember pillanatig sem vonakodott s kevés egyszerű, de mélyen megható
szóval közlé velem a szomorú történetet.
Előadása megrendíté keblemet s elhatározám, hogy segíteni fogom a
szegény gyámoltalanokat; hiszen csak néhány üveg pezsgővel kevesebbet
kell asztalbarátim által megitatnom s meg sem érzem e csekély kiadást,
mely boldogtalan embertársam baját legalább némileg enyhítheti. Bár
sokan gondolnák ezt meg, midőn a szűkölködők és szerencsétlenek mellett
könyörtelenül haladnak el!
Pénzt adék tehát a boldogtalan apának, hogy tébolyodott lyányának illő
ápoltatást szerezhessen s megigérém, hogy még személyesen is ajánlani
fogom őt az intézet orvosainak, kik közől sokan nagyon is napszámosi
modorban szokták kötelességöket teljesítni, ha gondos fölügyelésre
szünet nélkül nem sarkaltatnak.
Reménylem, nem fog a nyájas olvasó neheztelni, ha, hazafelé sétálásom
közben, Erzsi történetét elmondom; valamint azért sem, hogy nem az apa
egyszerű szavait fogom alkalmazni, hanem oly öltözetben állítandom elő
az eseményt, melyben tisztelt olvasóim díszes körében is botrány nélkül
jelenhessék meg.
A történet helyét és személyeit nem fogom megnevezni, részint azért,
mivel nálunk, kik annyira szónoklunk a nyilvánosság mellett, nem igen
szeretik még annak gyümölcseit; részint pedig azért, mivel ily
történetek nálunk, hála azon leírhatlan rendnek, mely mindenütt
uralkodik, bizony mindenütt megtörténnek, a nélkül, hogy azt valaki
helytelennek találná; kivévén az egy Budapestet, hol néha-néha ápolás
hiányzása miatt hal ugyan meg egy pár ember az utczán, de egyébiránt
semmi oly tény nem történik, melyet gáncsolni, vagy épen botrányosnak
nevezni lehetne.
Erzsi szüléi meglehetősen tehetősek voltak falujokban, mert Bálint gazda
négy ökörrel szántott s a tiszteletbeli alszolgabíró urat négy lóval
rospontolta, természetesen hivatalos nyugtatvány mellett, a közel város
báljaiba; sertése pedig annyi volt, hogy az urodalmi tisztnek is jutott
évenként egy pár gyönge malaczka. Valódi örömét mindazáltal csak
egyetlen lyányában, Erzsiben lelte Bálint gazda, annyival is inkább,
mivel felesége, egy pár évvel a lyány születése után meghalt s ő új
házasságra lépni nem akart, azon bölcs közmondás után indulva, mely
szerint elég egy sütésből egy lepény. Mivel azonban azt csakugyan
átlátá, hogy asszony kell a gazdasághoz, tehát egy gyermektelen özvegyet
fogadott házába, ki szegről-végről rokona is volt, minthogy atyáik
egykor egyszerre mentek be a hatvani kapun a pesti hetivásárra.
Én rendkívül tisztelem ugyan és igen nagyra böcsülöm az
özvegyasszonyokat, főkép, míg negyvenedik évöket át nem lépik, de Bálint
gazda e lépését még sem birom helyeselni, mert a vénülő özvegyasszonyok
rendesen nem jó szemmel szoktak a serdülő hajadonokra tekinteni. Többet
mondtam-e most, mint kellett volna, majd kiviláglik történetem további
folyamából.
Ugyanazon faluban sok derék legény is találkozott, de valamennyi közől
egy sem mérkőzhetett Csillag Bandival. Ez volt a falu legügyesb és
legszebb legénye. Ostorának durranása és fekete szemeinek tüze mindent
elhomályosított; midőn pedig vasárnaponként tánczra veré össze bokáit,
vagy furulyájába keserves nótákat lehelt, akkor bizony sok városi
hajadonnak szíve is ugyancsak meghökkent volna; igen természetes tehát,
mikép az egyszerű s tettetést nem ismerő falusi lyányzók puszta
megpillantásától is annyira megdöbbentek, hogy iszonyú zavarodások miatt
azonnal kötényöket vagy nyakkendőjöket morzsolgaták, minthogy legyezőjök
nem volt, mikkel a városi hölgyek ily alkalommal oly meglepőleg
kellemesen tudnak játszadozni. Legénytársai irigykedtek ugyan ellene, de
izmos öklei oly rendkívüli tiszteletet víttak ki számára, mintha isten
tudja hány párviadalban ölte volna már meg ellenfelét.
Hogy szép lyány is elég volt a faluban, azt említnem sem kell, mert
hiszen tiszta magyarok lakták azt; ámde Erzsivel egy sem állhatá ki a
versenyt. Ő tudta a legvékonyabb fonalat sodrani ujjaival, ő imádkozott
legnagyobb áhitattal a templomban, üngválla legfehérebb volt az egész
faluban s midőn az öreg biró lyányának menyekzőjén tánczolt, akkor
bizony Elssler kisasszony is elsápadt volna.
Mondjam-e, hogy Bandi és Erzsi megismerkedtek egymással? S mivel Bandi
nem volt arszlán, tehát igen természetes, hogy böcsületes úton járt és
kérőket külde Bálint gazda házába.
Az apa örömest megegyezett, ámbár Bandi szegénysége épen oly nagy volt,
mint szépsége, mert hiszen az ő telkén bizony a dolgos vő is jól
elélhetett; de gazdasszonya máskép vélekedett. Ez tudniillik sokat
tapasztalt már a világon, mert hiszen özvegyasszony volt s azért nagyon
jól tudta, hogy házasság után a vő és menyecske fog majd a háznál
uralkodni. Eleinte a városi művelt modort választá s a szerelmeseket
egymás előtt kölcsönösen rágalmazá; de ezzel nem érte czélját, mert
Bandi, ámbár egyetlen bötüt sem írt, oly világosan olvasott kedvese
szemeiben, hogy csak nevette a rágalmakat. Hát Erzsi ugyan mikép
adhatott volna hitelt ezen áskálódásnak, miután Bandi nemrég
hüvelykujját metszé le, hogy katonának ne kelljen mennie, mit bizonyosan
csak azért tőn, hogy mindig körülötte maradhasson.
Dorka asszony tehát egyenesen Bálint gazdához fordult s ügyesen kezdé
apai kedélyét háborgatni, még pedig vasárnap délután, mielőtt korcsmába
indult volna, mert jól tudá, hogy a paraszt gazdák akkor rendesen a
legengedékenyebbek, mivel ezzel akarják a fájdalmat enyhíteni, melyet
korcsmába menetelök által a feleségnek vagy gazdasszonynak okoznak.
Dorka asszony épen azon pillanatban, midőn már szűre után tekinte Bálint
gazda, gondosan törlé meg köténye szélével a lócza végét, torkát
ünnepélyesen köszörülé és igen szelíd hangon szóla:
– Bálint gazda!
Szabad legyen itt mellékesen megjegyeznem, mikép Dorka azért nem nevezé
Bálintot apjoknak, mivel gazdasszony volt ugyan, de koránsem oly művelt,
hogy magát ezen bizalmasb megszólításra jogosítva érezhette volna.
Bálint gazda egyenesre húzá nyakfátyolát és kissé vontatva kérdé:
– Hát aztán?
– Nem ülne le kelmed?
– Hát minek?
– Szóm lesz kelmedhez.
– Hallom már, de csak kurtán ám, mert eljár az idő.
– Hát mondja meg igazán, Bálint gazda, de szíve szerint: jó asszony
volt-e Erzsinek istenben boldogult édes anyja?
– Hogy jó volt-e? Kilencz vármegyében is ritkítá párját az isten adta!
– Hát velem megelégszik-e kelmed?
Bálint gazda kissé megdöbbent, mert másodszori nősülésre semmi áron nem
érzett magában hajlandóságot; röviden tehát csak ezt válaszolá e
furfangos kérdésre:
– Meg.
– Pazarló vagyok-e?
– Nem.
– Támogatom-e a csapszék falát?
– Nem.
– Eljár-e a nyelvem?
– Nem.
– Voltam-e már részeg, vagy csak pikós is?
– Nem.
Bálint homlokáról borsónyi verejték gyöngyözött.
– Hát Sárkány Éva jó-e?
– A görbe kovács felesége?
– Igen.
– Hiszen az oly rossz, hogy kilencz ördögnek is meggyülne vele baja.
– És tudja-e kelmed, Bálint gazda, hogy mért volt jó az üdvezült
asszony, mért vagyok én jó és mért rossz Sárkány Éva asszonyom?
Bálint gazda kissé könnyebülve törlé meg üngujjával homlokát és őszinte
csodálkozással mondá:
– Hát ugyan hogy tudnám?
– Azért, mert mi ketten – városban szolgáltunk, Éva asszony pedig soha
nem látott túl piszkafájának végén. Látja kelmed, Bálint gazda, ezzel
azt akarom mondani, hogy Erzsikét sem ártana ám egy pár hónapra
szolgálatba küldeni.
– Erzsikét?
– Igen hát. Hiában, csak a városban tanulhatjuk meg az emberekkel való
bánást, meg az igazi takarékosságot; mert higyje el kelmed, sok czifra
úr sem eszik ott oly zsíros falatokat, mint mi és ugyancsak fogához ver
ám minden garaskát, mielőtt kiadná. Azután meg, szó a mi szó, de az sem
ártana ám, ha Erzsi vagy ötven forintocskát hozna a lakodalomra, mert
akár minő tele van a kút, mégis csak fér bele egy pár csöbör víz és a
mellett annyit tanul majd a lyány, hogy bizonyosan a falu legvénebb
asszonyain is túltesz a gazdálkodásban. Ha pedig itthon marad és csak
amúgy hűbele Balázs megesküszik Bandival, azt sem fogja majd tudni, hogy
üstökön vagy fülön ragadja-e meg a dolgot; mert én, isten ne vegye bűnül
hozzá való nagy szeretetemet, mindig úgy kiméltem, hogy eddig bíz az
csak játszott a dologgal.
Ily hangon jó ideig beszélt még Dorka asszony s alkalmasint csekélyebb
ékesszólással is győzött volna, mert Bálint gazda ilyenkor nagyon
sietett a korcsmába, mivel ott az iskolamester rendesen valóságos
csodadolgokat beszélt az országgyűlésről, akár volt országgyűlés, akár
nem.
Dorka asszony tehát csakhamar megnyeré az óhajtott megegyezést, azon
világos hozzáadással, hogy Erzsit mielőbb készítse el az útra. Ezen
fontos végzés után, melynek gyors és illedelmes elkészüléséből sok
politikus igen hasznos alkalmazást vonhatna ki magának, Bálint gazda
nyakába kanyarítá új szűrét s gyors léptekkel távozott, súlyos fütyköst
vonszolva maga után a porban, mely nélkül napjainkban, hála a
tizenkilenczedik század fölvilágosult szelíd szellemének, nem igen
tanácsos már politikai tárgyú vitatkozásokra menni; Dorka asszony pedig
vállára akasztá kék posztó ujjasát és a kertbe ment, tudván, hogy
Erzsike ilyenkor mindig ott szokott virágai közt énekelgetni.
És mit énekelt Erzsike? Hát a pacsirta mit énekel! Valamint ezen
utóbbira nem tud az ember kielégítő választ adni, épen oly bajos
meghatározni, hogy mit énekel az egyszerű falusi lyány, midőn körülötte
senki nincs és keble mégis úgy tele van, hogy semmi, de semmi nem
lelhetne többé benne helyet; mert nem kell felednünk, hogy a falusi
leány szívét egyetlen arczkép tökéletesen betölti, míg a városi hölgyek
nagy részének szívét két s három emeletes házakhoz hasonlíthatni, mikben
sok a szoba s minden szobában lakos, azonkül pedig fényes hintók a
színben; sőt e mellett, ha még oly telinek látszik is a ház, mindig
találtatik még helyecske, egy pár szívesen látott vendég befogadására.
Erzsike gyepen ült, ölében egyszerű virágfüzér hevert s kezei lefüggő
hajának piros szalagjával játszadoztak. Ugyan kinek volt e virágfüzérke
szánva? A boldog Bandinak, ki egy pár óranegyed mulva búsan fogja
furulyáját hangoztatni a tövissel koszorúzott sövény mögött s néhány
bizalmas szót váltand kedvesével, ki azután, hosszú kérésére átdobja
majd neki a virágot, melyet ő mindig oly nagy ügyességgel fog föl, hogy
még eddig soha nem ejtette el. Azután mindketten nyugodni távoznak és
egymásról álmodnak s a jövő vasárnapi találkozásról, mely őket oly
kimondhatatlanul boldogítja! Ime, ez a különbség létezik a falusi és
városi szerelem közt. A falusi szeretők ugyanis ritkán látják egymást
házasság előtt, de utána boldogul élnek együtt; a városiak ellenben
rendesen igen gyakran találkoznak házasság előtt, de utána vajmi sokszor
oly gondosan kerülik egymást, mint hitelezőjét fizetni nem akaró adós; a
mi egyébiránt igen természetes, mert hiszen ők sem hajlandók egymás
iránti tartozásukat, a kölcsönös becsülést és hűséget, illendően
lefizetni!
Dorka asszony először is azon hízelgő megjegyzéssel nyitá meg Erzsike
ellen az ostromot, mikép szép haja sokkal jobban állna arczához, ha
fésüre tüzetnék, vagy kontyba füzetnék, miben maga Erzsi sem kétkedett,
de mégis igen alaposan jegyzé meg, hogy a falu szája kigyót-békát
kiáltana ellene, ha minden ok nélkül rögtön ily rendkívüli újítást
merészlene megkezdeni. Ezután hosszú ruháról és nagy kendőről beszélt
Dorka s ez is tetszett a lyánynak, mert hiszen egyszerűsége s
ártatlansága daczára is csakugyan Éva anyánk unokája volt; de ezt sem
teheté meg, mert a falusi pletyka csak annyiban különbözik a várositól,
hogy ez nagyban, amaz pedig csak kicsinyben űzetik.
Most második ostromágyúját süté el a tapasztalt özvegy s a városi élet
gyönyöreit igéző szinekkel kezdé fösteni, jól tudván, hogy csak úgy
érhet biztosan czélt, ha megnyeri tervének Erzsit; mert azt is tudta,
hogy Bálint gazda csakugyan nem fogja lyányát makacsul kényszeríteni; ha
a szolgálatba meneteltől komolyan idegenkednék.
Elmondá tehát Dorka asszony, mily jó bért kapnak városban a cselédek,
mily sokat sétálnak s keveset dolgoznak, mily szép öltözetben járnak,
mennyi ajándékot kapnak, mily szerfölött szépen bánik velök minden
férfi, mennyit láthatnak és tapasztalhatnak s mily sok pénzt és ruhát
gyűjthetnek jövendő menyekzőjökre, és hogy visszatértök után is mindig
városiasan viselhetik magokat, a nélkül, hogy ebben valaki
megbotránykoznék.
Erzsi arczai lángoltak, annyira hatott kedélyére a sok mézes szó, min
épen nem kell csodálkozni, mert hiszen Éva anyánk mindenesetre legalább
is szintoly tiszta és ártatlan volt, mint ő és mégis engedett a kigyó
csábszavainak, ámbár a paradicsomban csak egyetlen almáról volt szó, míg
Dorka asszony egész tengerét árasztá el a gyönyörnek a tapasztalatlan
lyányka körül. Már habozott Erzsi s mivel Bandi e kétes pillanatban nem
hangoztatá furulyáját, mint a «Molnár és gyermeke» czímű drámában
Konrád, Dorka pedig ugyancsak verte a vasat, tehát igen természetes,
hogy Erzsi engedett, főkép miután Dorka még azt is elmondá, hogy Bandi
bizonyosan még sokkal jobban fogja őt szeretni, ha majd minden városi
jeles tulajdonokkal fölruházottan térend vissza, miknél fogva nemcsak
egy, hanem akár tíz férfi szerelmét is megnyerheti, sőt meg is
tarthatja, mikép azt városokban gyakran tapasztalhatja minden ember, ki
figyelmét ezen nevezetes tárgyra fordítja.
Erzsi meg volt győzetve s csak attól félt még, hogy apja nem fog
elmenetelében megegyezni. S mennyire örvende, mily hevesen köszöné meg
nevelőanyja szeretetteljes gondoskodását, midőn hallá, hogy apja maga is
kivánja azt, mit ő most oly forrón kezde óhajtani!
Van talán, ki csodálkozik, hogy ártatlan létére oly könnyen el tudná
hagyni kedvesét? Oh, hiszen épen azért teheté azt; mert ki maga tiszta
kebellel bír, az mások ellen nem bír gyanút táplálni. Erzsinek fogalma
sem volt arról, hogy Bandi, távolléte alatt, talán elpártolhatna tőle,
mert ő a hűtlenséget még csak nevéről sem ismeré, bármily nevetségesnek
tartandják is ezen állításomat azok, kik városi tapasztaltsággal bírnak
és a hűséget épen oly agyrémnek tartják, mint némely politikusok azon
állítást, hogy nem kell mindjárt agyonkókányozni azokat, kik velök
ellenkező véleményt bátorkodnak táplálni.
Dorka örömmel távozék diadala után, mert erősen hivé, hogy ily szép
lyány, kinek kecseit csak határtalan bizalma és tapasztalatlansága
haladja meg, bizonyosan nem fog a városi csábokkal sokáig daczolhatni,
hanem olyan lesz majd, mint a többi; vagy pedig legrosszabb esetben is
oly állapotban s annyira elromolva térend vissza, hogy szeretete daczára
sem fogja őt hajlékában a böcsületes apa többé megszenvedni. És ebben
ismét ne ütközzék meg senki s ne gondolja, hogy az ép, egészséges falusi
levegő nem teremhet Dorka asszonyhoz hasonló mérges nadragulyát, mert
rendesen a legnagyobb erény mellett szokott egyszersmind a legnagyobb
vétek tenyészni!