– Uram! Veszély fenyeget bennünket, bizonyos *** Bende figyelemmel
látszik minden lépésemet kisérni, s gyanakodólag tudakozódik utánam.
Tanácskoznunk kell az iránt, hogy mikép szabadulhatunk meg tőle. Ma négy
órakor rendkivüli gyűlésünk lesz, még pedig, hogy minden gyanút
lehetőségig kikerülhessünk, nem szokott szállásunkon, hanem a ***
vendégfogadó tizennegyedik számú szobájában.
Az egyesületi elnök.
Utóirat. A tagok mind fegyveresen fognak megjelenni.
Ezer villám, ez nem tréfa! Nevem világosan ki volt irva, valamint a
vendégfogadó czíme is; de az előbbit szerénységből, a másikat pedig
elővigyázatból hallgatom el, mert meggondolatlan kimondása által nem
akarok bajba keveredni.
Tehát az iránt akarnak önök tanácskozni, uraim, hogy mikép lehetne tőlem
szabadulniok? Jól van, de szakállamra mondom, hogy e tanácskozáson én is
jelen fogok lenni!
XXV. Városi csárda.
Nemcsak valamennyi toronyóra, hanem saját zsebórámon kivül még tulajdon
gyomrom is jelenté, hogy az ebéd ideje annyira elérkezett már, mint a
magyar politikusok virágzásának ideje, azaz: hogy már szinte muló félben
van.
Ej ej, csak most veszem észre, mily pompás hasonlításra tettem
véletlenül szert! Valóban, a politikusok népszerűsége épen olyan, mint
az étvágy: gyorsan és igen örvendeztetőleg jő, s egyetlen silány
gölődény, vagy tormás borjúfej ismét megszünteti azt. Csak hogy az
étvágyat megsemmisítő borjúfej alatt sültet, a politikai alatt pedig
sületlen tetteket kell érteni.
Pesten sok a hely, hol az ember, kevés jó szóért és sok jó pénzért, igen
sok rossz ételt kaphat, még rosszabb borral s legrosszabb vízzel együtt.
Ugyan hol ebédeljek tehát?
A «Tigrisben?» Nem, mert az arszlánoktól és arszlánkodásoktól annyira
megcsömörlött eredeti magyar gyomrom, hogy ezen rokon állat bizonyosan
betegágyra vetne; pedig vajmi sok kell ehhez, ha meggondoljuk, mily
rendkívül jó gyomorral bir a magyar!
A «Magyar királyban?» Nem. Ott aránylag még talán jobb az étel, mint más
helyeken, de ott többnyire csak idegenek ebédelnek, én pedig leginkább
csak magyarok közt szeretem Magyarország anyagi áldásait fogyasztani.
A «Fehér hajóban?» Isten mentsen! Nem akarok többé hajózni! Eleget
hányatott már Magyarország a kölcsönös torzsalkodás hajójában a vad
szenvedélyek tengerén.
Az «Angol királynéban?» Nem, mert azt hírlik, hogy annak fölvilágosult
szellemű bérlője a zsidókat falai közől kitiltá; én pedig oly nagy
szakállat viselek, hogy könnyen e szomorú sorsra juthatnék.
A «Vadászkürtben?» Talán azért, hogy titkaimat kikürtölje? Oda sem
megyek.
A «Vas tuskóban?» Ennek nevét nem szeretem, mert a vas kényszerítésre és
bilincsre, a tuskó pedig faragatlanságra emlékeztet, s én e kettőtől
egyenlőn irtózom.
A «Pipában?» Huh, hideg borzogatja hátamat, ha csak rágondolok is! Most
már az utczán is mindig pipa és szivarfüst boszantja az ember orrát,
mely alá különben is elég borsot törnek az idegenek; ugyan kinek lehetne
tehát kedve, magát pipába temetni!
A «Nádorban?» Ez igen jó vendégfogadó, de többnyire csak nagy urak által
látogattatik, s én nem szeretek azokkal egy tálból cseresnyét enni.
A «Sajtóban?» Ez ugyan megjárná, de ott nagyon nyomják az embert, noha
úgyis elég nyom már bennünket; azonkívül pedig oly szűk ott a hely, hogy
alig mozoghat az ember, s ki ne tudná, hogy szabad mozgás nélkül batkát
sem ér a sajtó!
A «Két pisztolyban?» A világért sem, hiszen az mindig nagyon tele van
emberekkel, mióta Szigligeti fölcsinosította.
A «Mátyás királyban?» Az igazi meghalt már, s így hiában keresnők ott
most az igazságot, a nélkül pedig nekem ugyan széles e világon semmi nem
kell.
Az «Arany sasban?» Nem, mert annak két feje van, én pedig a sokfejűséget
épen úgy gyűlölöm, mint a fejetlenséget.
Tehát talán a «Zrínyiben?» Annak czíme nagyon sokat igér, s tartalma
annál kevesebbet nyújt; ez csak híres politikusoknak való mindenkor, az
ujságíróknak pedig különösen az esztendő vége felé.
Vagy –
Lám, lám, csak most veszem észre, mily nagy bajjá bír válni maga a
korlátlan szabadság is! Ezt csakugyan nem hittem volna. Szabadságomban
áll ennyi s még több közt választani, és mennyi időt rabol el a
tulajdonképeni elhatározás! Már látom, hogy magam is politikus vagyok,
mert nem bírok a sok közt választani; épen úgy, mint politikai
javítóink, kik szüntelen haboznak, hogy ugyan melyik sérvét orvosolják
szegény hazánknak, s e hosszas habozásnak az a vége, hogy utoljára
azután mindig csak terveznek és egy bajt sem orvosolnak. Én tehát
csakugyan mégsem lehetek valódi politikus, mert ime, a sok habozás után
gyorsan választok, s rögtön az előttem nyíló ajtóba lépek, melyből jó
szag párolog orromba. Politikai nevezetességek, kövessétek példámat, ne
habozzatok, ne tanakodjatok sokáig, hanem menjetek egyenesen és
cselekedjetek, s ne kövessétek az egyszeri öreg asszony példáját, ki
mindig pápaszemét keresé, ámbár az annyira nyomá tulajdon tiszteletre
méltó orrát, hogy alig bírt miatta lélegzeni!
És tulajdonkép ugyan melyik vendégfogadóba léptem? Isten tudja! Nincs
ennek neve, mert a jó bor czégér nélkül is elkel, s nem is vendégfogadó
ez, melynél rosszabb elnevezést alig ismerek, mert ugyan vendég-e az,
kit rossz ételért jól megfizettetnek? Szent vendégszeretet, mily
gúnyosan játszottak ki téged e fonák elnevezéssel! Az afféle helyeket,
melyek egyikébe most léptem, legczélszerűbben városi csárdáknak
nevezhetni, mert ebben minden oly kimondhatlanul szerény és egyszerű,
hogy csak kerepelő gólya hiányzik födeléről, s bizony akár a hortobágyi
pusztákon is méltó helyet foglalhatna.
Ajtaján rendesen két tábla függ, az egyiken a borok és sör árát
olvashatni, a másikon pedig vagy sódart láthatni, mely feketére festett
bagariába takart s középen tormával ékesített vörösrépához hasonlít,
vagy sült csirkét, mely oly sárga, mintha a nyárson irígység s harag
miatt sárgaságba esett volna, hogy nem engedteték meg a tyúk vagy
kakasélet számtalan örömeit élveznie. Belől a falakon nem láthatni ugyan
a pompás éttermek festményeit, de igen is füstszülte kormot, s pókhálót
legfölösebb mennyiségben; itt nincs pompás pénztár, s a pénztár mellett
csinos gyűrűs asszonyka, kinek fényes öltözete miatt minden étel s ital
rossz és drága, hanem van sok mosdatlan sápadt pinczér, kiknek zsebe
feneketlen, s kiknek kezeibe inkább illenék lóvakaró, mint fehér tányér;
itt nincs számos személyzetű zenészkar, mely minden tál étel után orra
alá tolja az embernek a kéregető tányért, hanem van sánta kintornás és
ocsmány dalú «Natursänger», kik minden pillanatban odatartogatják
piszkos markukat; itt nincs pakfongból készült fényes ezüst, de bezzeg
van kényelmes fanyelű vella, melynek ágai közt még a harmadnapi savanyú
vese némely maradványait is felfedezhetni; szóval, itt nincs kényelem,
nincs fényűzés, nincs tisztaság, s ezenkívül van még legalább tíz
mindenféle nincs, mely mind nagyon jó volna, ha – volna!
És mégis járnak oda – hogy is mondjam csak? – afféle nadrágos emberek,
vagy is tekintetes urak, a mi napjainkban már tökéletesen egyértelmű?
Járnak bizony.
És ugyan miért?
Azért, mert az elsorolt kényelmek helyett jó ízű ételt lel ezekben a
romlatlan gyomrú ember, kinek szemét még nem verte ki az élet fájának
ága, s ki a húst valódi alakjában, nem pedig pép vagy kása gyanánt
szereti enni.
Én is tehát többnyire ily helyekre szoktam járni, már csak azért is,
mivel ide többnyire egészséges gyomrú fiatal emberek járnak, kik a
becses időt evésre használják, s nem üres politikai csevegésre
tékozolják.
Alig települtem meg, s alig párolgott előttem a leves, és a szomszéd
asztal mellől következő beszélgetés voná magára figyelmemet.
– Mikor veszi már el Pándy barátunk a szép Börger Lenkét?
– Nem tudom.
– Alkalmasint végkép el fog az maradni, barátom.
– Miért?
– Báró jár utána.
– Báró?
– Az ám, még pedig nem afféle mai világi báró, kit a Fáró már tönkre
tett, hanem oly gazdag, hogy akár zsidónak is beillenék.
– Ismered őt?
– Csak annyit mondhatok, hogy Poroszországból jött; neve Dalmer.
– Dalmer?
– Igen.
– Én ismerem, mert a Wurm kávéházban elnyert tőlem egy pár száz pengő
forintot. De nagyon furcsát hallottam tegnap.
– Ugyan mit?
– Hogy nem báró és nem is porosz.
– Tehát kicsoda?
– Csavargó, ki Zágrábból pénzhamisítás miatt szökött meg.
– És bizonyos az?
– Azt nem mondhatom, mert csak kávéházban hallottam; már magam sem
tudom, kitől.
– Különös.
– Ha ez való, ugyan mikép merészel itt tartózkodni?
– Ha ha ha; hiszen csak épen itt van legnagyobb bátorságban.
– Hogyan?
– Igen ám, mert itt csakugyan nem fedezik őt fel, ha maga nem adja föl
magát.
– Ej, barátom, oly vakmerően beszélsz, mintha fővárosi ujdonságokat
írnál valamely hirlap számára.
Ez ötletet mindnyájan megkaczagák, én pedig rendkívül örvendék, hogy a
sors épen ma vezérlé ide lépteimet, mert meg valék győződve, hogy e
néhány szónak hasznát fogom vehetni.
Három óra elmult már, s én készülék, hogy azon gyűlésről el ne késsem,
melyben arról kívántak ismeretlen jóakaróim tanakodni, hogy mikép
lehetne tőlem szabadulniok. Ekkor azonban a legközelebb asztal mellől,
mely körül több jó kedvű ifjú ült, e szók vonák magokra figyelmemet:
– Hiába vonakodol, barátom, föl kell olvasnod.
– De nem enyim.
– Mindegy.
– Csak titoktartás igérete alatt kaptam egy pár órára.
– Titok?
– Igen.
– Ugy már annyival is inkább föl kell olvasnod, mert most az egész
világon mindenütt nyilvánossá teszik a titkokat.
– Csak ki vele.
– Halljuk!
– De mikor –
– Erővel ragadjuk el az írást zsebedből, ha tovább is titkolózol.
– De majd megunjátok.
– Akkor lefőzünk.
– Úgy van, lefőzünk.
– Jaj kérlek, csak a lefőzésről hallgassatok, mert mióta Pozsonyban a
lefőzés divatba jött, azóta rendkívül sok sületlenség történik ott.
– Ha ha ha!
– Halljuk! Halljuk!
– Ám legyen!
Az ifjú kéziratot vőn elő, mely oly rövid tartalmat látszott magában
rejteni, mint a leghosszabb gyűlési beszéd; elhatárzám tehát, hogy
előadásának legalább egy részét meghallgatom.
Az ifjú ezt olvasá:
XXVI. Nokok és nökök.
Mióta a tatárjárás Magyarországot elpusztította, s a nokok és nökök a
magyar nyelvet meggyalázták, azóta kevés nagyobb csapás érte a szép
magyar hazát és édes magyar nyelvet. Ez eddig sem volt ugyan titok, de
az utóbbi mégsem méltányoltatott annyira, hogy ne maradt volna meg a
titok fátyolának egy része érintetlenül, mely e szomorú nyelvhóhérolás
történetét födi.
Régen tudva volt és van, mikép a magyar nyelvnek, nem egyetlen ugyan, de
csaknem legnagyobb botrányköve a sok nak és nek. A tudós nyelvbuvárok
tehát, kikre e miatt haraggal tekint a magyarok istene, elhatározák,
hogy e bajt orvosolni fogják. S mivel a nyelvbuvárok nem politikusok,
tehát igen természetes, hogy nem maradtak meg a puszta határozat
mellett, hanem azonnal dologhoz fogtak.
De melyik gyógyrendszerhez fogjanak? Ez volt a kérdések kérdése! Az
allopaták csak foltozgatnak, ámde a homoeopaták gyökeresen gyógyítanak;
így okoskodtak ők, s ezt magam is igen helyesnek tartom. Mivel pedig a
homoeopaták alapelve, hogy hasonlót hasonlóval kell gyógyítani, tehát
elhatározák, hogy e tant betű szerint követni fogják, és ez volt oka,
hogy a – nokok és nökök megszülettek. Hogy pedig ez titok volt eddig, s
mi több: valódi eredeti magyar titok, arról bensőleg meg vagyok
győződve.
S miután e mély titok sötét fátyolát egyetlen bátor fogással lerántanom
sikerült, legyen szabad részletesen is elmondanom néhány szót a
bájteljes hangzású nokokról és szívlágyító nökökről.
Az állnokok, vagy egyszerűsítve: álnokok igen nagyszerű és jövedelmező
szerepet játszanak a világban, s rendesen csak akkor állnak meg
működéseikben, midőn már minden szekrényeik telve állanak.
Az ülnökök gyakran ülnek, a mi igen természetes, olyankor a jó ügyek
rendesen elülnek, ők pedig egymást kölcsönösen leültetik, s a
hallgatókat gyakran felültetik és ezen ülés után asztalhoz ülnek.
Az elnökök elől ülnek, s annál fogva igen természetes, hogy az ülnökök
követik őket.
A tábornokok elénekelhetik ugyan, hogy
«Kard van oldalomon,
Lovamon a nyereg!»
de Istennek hála! mióta a nemzetek és családok egymással folytonos
harczban élnek, azóta idegen nemzetekkel nem szoktak háborúskodni, s így
itt többet nem lehet szólanom.
A tollnokok az elnökök és ülnökök közt a tollat viszik, s a ludtoll
sokkal háladatosb az embereknél, mert ha jól viszik, úgy ő viszont a
tollnokokat magasra viszi.
A tanácsnokok azon jó tanácsot adják többnyire a folyamodóknak, hogy
legyenek szívesek kérelmeiktől elállani, kik e tanácsot nem köszönik
ugyan meg; de hiszen ez nem is szükséges, mert a jó tanácsok nem ingyen
adatnak.
A titoknokok minden titkot híven megőrzenek, s azért méltán
csodálkoznak, hogy egy óra mulva már kávéházakban hallják azokat
elmondatni. Hja, hiában, a falaknak is vannak fülei, még pedig gyakran
igen nagy fülei!
A járulnokok sokat járnak, kelnek s izzadnak, és így igen természetes,
hogy jó emésztésnek örvendnek, mire valóban nagy szükségök is van ám,
mert ugyancsak jó gyomorral kell bírniok, hogy mindazt elfogyaszthassák,
mit a többi nokok és nökök elébök tálalnak.
Az ügynökök száma oly nagy, mint azon tenger cseppjei, mely a zsidó
tábort elnyelé, s lehet, hogy azért szeretik oly nagyon az úgynevezett
zsidóskodást; de ez csak négyszem közt legyen mondva, mert ezen félelmes
tábortól nagyon rettegek.
A dalnoknők nem hasonlítnak a folyóvizekhez, mert ezek akkor rekednek
meg, ha kevés bennök vagyis medrökben a víz, míg a dalnoknők rendesen
akkor rekednek el, midőn nagyon sok pénz van erszényökben.
A gondnokok azon megbecsülhetlen titkot födözék fel, mely szerint
gondoskodásuk következtében mások elsoványkodnak, míg ők magok derekasan
meghíznak.
Az irnokok eskető lelkészekhez hasonlítnak, mert működésöknek szinte nem
ők, hanem más veszi hasznát.
A könyvtárnokok nagy kincseket őriznek, s mégis szegények maradnak;
valamint a magtárak, melyek az idő minden viszontagságaival daczolnak,
míg a henye egerek és hörcsögök kényelmesen fogyasztják a legjobb magot.
A dalárdnokok mindig énekelnek, pedig bizony mégis jobb kedve van a
józan nézőnek, mert kineveti őket.
A mérnökök mindig másnak mérnek, s mégis ők gazdagodnak meg.
Most pedig azokról szólok, kiket igazság szerint először kellett volna
megemlítenem, tudniillik – a gyakornokokról; mert annyi mindenesetre
bizonyos, hogy valamennyi nokok és nökök közt legszámosabbak és
egyszersmind legboldogabbak a gyakornokok.
Valóban, számuk annyira elterjedt már, hogy rövid idő mulva még a
csizmadia inasok is gyakornokoknak fogják magokat neveztetni, min épen
nem ütközöm meg, mert hiszen a németeknek közmondásuk is van, mely
szerint gyakorlat által lesz az ember mesterré.
S tulajdonképen az egész élet csupa gyakorlatból áll, mert mindnyájan
egész sírunkig azt gyakoroljuk, a mit tanultunk, és így tulajdonképen
mindnyájan gyakornokok vagyunk.
Valamennyi gyakornokok közt mindenesetre legboldogabbak azok, kik
hivatalt gyakorolnak. Ezek ugyanis jól tudják, hogy a pápa is diákból
lett, következéskép mindig azon reménynyel kecsegtethetik magokat, hogy
az előttök levő számtalan nokokon áthatolván, végre még tanácsnokokká is
lehetnek; az igaz, hogy a remények nem igen szoktak mindig teljesülni, s
hogy addig bizony elég bajjal kell küzdeniök; de hiszen Budát sem
foglalták el egy nap alatt.
E szók után az olvasó kissé hosszabb lélekzetet vőn, s én indulni
készülék, részint mivel az óra már negyedfelet mutatott, s így új
kalandomra kelle sietnem, részint pedig, mivel a hosszú fölolvasást már
meglehetősen unni kezdém.
E pillanatban az ajtó megnyilt, s azon orvos lépett be, ki Bertókomat
gyógyítá, és egyenesen a lámpához siete, szivarát meggyujtani.
Megpillantván engem, rögtön felém fordult, s én rövid üdvözlet után, e
kérdést intézém hozzá:
– Hogy van legényem?
– Holnap már elhagyhatja a szobát.
– Szegény fiú, első éjjel sokat szenvedett.
– Nem is akarja feledni, s csak épen most mondá, hogy még ma kézre
keríti a gyilkost.
– Hogyan?
– Igen, mert nagyon hatalmas bizonyítvány, vagy legalább szerfölött
valószínű gyanú nyomába jutott.
– Mikor?
– Ma, ebéd után. Most, midőn nála valék, az egész eseményt közlé velem.
– Kérem, szóljon ön!
– Igen kevés, a mit mondhatok. Csak annyit tudok, hogy ma, mindjárt ebéd
után, egy asszony kereste önt szállásán.
– Engem, asszony?
– Igen.
– Nem is gyaníthatom, kicsoda.
– S ezen asszony az asztalon heverő két pisztolyt megismeré.
– Hogyan?
– Úgy van.
– S nem fogatta őt el Bertók?
– Nem, mert azt hivé, hogy előleges és visszariasztó zaj nélkül
könnyebben nyomába juthatni a gyilkosságnak.
– Ebben igaza lehet.
– Az asszony azt mondá, hogy azok férjének pisztolyai.
– Oh, ez már több a gyanunál, így az elfogatással sietni kell, mert
különben a gyilkos megszökik, ha feleségétől hallja, hogy ez
ártatlanságában a két pisztolyt tulajdonának vallotta.
– Igaz; de mit szól ön ahhoz, ha mondom, hogy azon asszony férje meg
akarja önt holnap látogatni?
– Micsoda?
– Igen; az asszony azt kérdé, hogy mikor találhatná önt férje holnap
szállásán.
– Megfoghatlan! És mit akarhat nálam azon ember?
– Azt nem tudom, felesége csak annyit mondott, hogy önnek kegyességét
kivánja megköszönni.
– És nem nevezé meg magát?
– Csak azt mondá az inasnak, hogy férjét Marczinak nevezik, s hogy ön
jól ismeri őt.
– Hah, mit mond ön?!
– Csak Bertók szavait ismétlém.
– Ez borzasztó!
– Tehát ismeri ön azon embert?
– Hogy ismerem-e! Tüstént elfogatom. Ajánlom magamat.
– Gondolja ön meg jól, hogy –
– Itt nincs mit meggondolnom. Hah, azért tetszettek nekem azon
pisztolyok mindjárt első pillanatban ismereteseknek!
E szók után gyorsan távozám, és szállásomra sieték, minden körülmény
iránt szólni akarván inasommal, mielőtt az illető hatóságnál jelentést
tennék.
Tehát Marczi! Azon ember, kit még tulajdon felesége is javultnak hitt.
Iszonyú elfajultság! És ugyan mi vihette őt Beattini grófnő
meggyilkolására? Rablási vágy semmiesetre nem, mert úgy lakásán tett
volna kisérletet. De mit töröm fejemet, hiszen Móricz, régi ismerőse és
bűntársa Pesten volt! Bizonyosan ez bérlé őt felesége meggyilkolására,
mivel boszuszomja enyhítésére nem volt magának elegendő bátorsága! Úgy
van, így kell lenni, mást nem gondolhatok.
Hah, ma tehát mindennek nyomába jutok! Marczit elfogatom, Dalmer bárót
felfödözöm, valamely veszélyes társulatot leleplezek, és az öreg
Móriczczal találkozom! Sőt lehet, hogy a titkos nyomozó által még
Beattini gróf hollétét is megtudom.
Ezek után csak azt kívánom, hogy mindezek megtudására szíves olvasóim is
oly kiváncsiak legyenek, mint én.
XXVII. Táncziskola.
A városi csárdából a servitatér felé irányozám lépteimet, mert égtem a
kiváncsiságtól, Dalmer báró szállását mielőbb megtudhatni. A bérkocsit,
melyen távozék, már messziről megpillantám; hozzá érkezvén, azonnal
mohón kérdém, hová szállítá azon uraságot a szép nővel, kiket
lehetőségig részletesen leirtam.
A bérkocsis sokáig gondolkodott, s végre csakugyan emlékezett a kérdéses
egyénekre; de nagy boszuságomra csak annyit monda, hogy a Duna partján,
a lánczhíd közelében kiszállottak, s a parton megállottak. Hová mentek
onnan, azt nem mondhatá meg, miután szokott állomására azonnal
visszahajtott.
E tekintetben tehát ismét ott valék, hol előbb; e bajon mindazáltal nem
igen búsultam, mert legrosszabb esetben, ha azt csakugyan mulhatlanul
szükségesnek találnám, Börgernénél mindenesetre találkozhatom vele, s
erre azonnal el is határozám magamat, mert Lenke iránt oly baráti
részvétet éreztem, hogy nem akarám őt valamely csalárdság áldozatává
tetetni.
Ezen megnyugvás után leginkább csak Marczi gonoszsága szolgált
elmélkedésemnek tárgyul. A puszták egyszerű fiának e gyalázatos
tettetése föllázítá keblemet. Ki gondolhatta volna, hogy jobb
föltételeitől ily hamar búcsút vegyen, miután nem tartozott a műveltek
körébe, kiknél az ily változásokat sokkal könnyebben magyarázhatni meg.
Csak egy kulcsot lelék e titok megfejtésére, s e kulcs – ismét Móricz
volt. A városban megélhet ugyan minden szegény ember, ki kezeit a
munkától nem kiméli, s így Marczinak is mindenesetre keményen kelle
dolgoznia, hogy egyik napról másikra távol tarthassa magától és övéitől
a szükséget, s hogy a heveréshez szokott hajdani csárdásnak ez nem igen
lehete inyére, azt igen természetesnek hivém. Midőn pedig annyira jut
már valaki, hogy előbbi s mostani helyzete közt hasonlítgatásokat kezd
tenni, akkor csak ügyes csábítóra van szükség, s a korábbi kényelmesb
életmód csakhamar ismét elsőséget nyer a becsületes, de sokkal súlyosabb
új életpálya fölött. És ugyan honnan jöhetett volna ügyesb csábító
Móricznál, ki hajdani életmódját ismeré, s azért nagyon könnyen
bánhatott vele, mert a bűntárs tanácsára mindig nagyon szokott hajlani a
hajdani czimbora!
Megvallom, nem örömest léptem föl Marczi ellen, mint vádló, mert
becsületes feleségét sajnálám; de szívem szavát a kötelesség s józan ész
parancsa elnémítá és érzém, hogy a javulás ösvényéről ily gyorsan eltérő
bűnös szánakozásra nem méltó, s hogy mindenesetre oly helyzetbe szükség
őt tenni, melyben embertársainak többé ártalmukra ne lehessen.
Ily elmélkedésekbe mélyedten közelíték házamhoz, vagyis tulajdonkép
szállásomhoz, s ki képzeli bámulásomat, mely meglepett, midőn a kapu
előtt – Marczit és feleségét pillantám meg! Mindketten heves szóváltásba
valának mélyedve, s csak akkor vettek észre, midőn már mellettök
állottam.
Már meg akarám a gyilkost ragadni, de mivel a szomszéd korcsma ajtajában
két városhajdút pillanték meg, tehát fölhagyék e szándékommal, s
lehetőségig nyugodtan szólék:
– Mit keres kend itt?
Marczi minden zavarodás nélkül, s oly hangon felele, mely csak
ártatlanság, vagy legrögzöttebb gonosz elvetemültség tulajdona lehetett:
– Meg akartam nagyságos uramat kimélni.
– Mitől?
– A hozzám jöveteltől.
– Úgy! És miért?
– Feleségemtől hallottam, hogy pisztolyaim a nagyságos úrnál vannak.
– Úgy van.
– Azt gondoltam tehát, hogy nagyságos uram engem fog majd a gyilkosnak
tartani, s utánam fog jőni, vagy küldeni.
– Eltalálta kend.
– Nagyságos uram, én ártatlan vagyok.
– Igazán?
– Az élő istenre esküszöm!
– Tehát kinek kölcsönzé pisztolyait?
– Senkinek.
– Vagy eladta?
– Nem. Azon éjjel vesztek el, melyben Móricz a csárdát fejemre
gyújtotta.
– Micsoda?
– Bizonyosan ő vitte el!
– Jól kitalált mese!
Az asszony zokogva szóla:
– Oh, nagyságos uram, nem mese ez, hanem tiszta igazság! Marczim azon
éjjel, mikor a grófnőt meglőtték, tapodtat sem volt a házon kívül.
E nyilatkozatra kissé ingadozni kezdék, s habozva mondám:
– Ezt be kellene bizonyítani.
– Két lakossal beszélgettem majd éjfélig a tornáczban, azután lefeküdtem
és a kapu akkor már régen zárva volt.
– Úgy van, nagyságos uram.
– Móricz bizonyosan eladta valakinek a pisztolyokat.
– A gyilkosnak.
– Hol van most Móricz?
– Isten tudja!
– Kend nem tudja?
– Nem!
– Móricz Pesten van.
– Pesten?!
– Igen.
– Jaj nekünk! Talán még itt is folytatni akarja ellenünk boszuját.
– Innen is el kell pusztulnunk!
Mindez oly megható hangján mondatott az ártatlanságnak, hogy kénytelen
valék gondolatimnak más irányt adni, s most már Móriczot tartám a
gyilkosnak; ámbár még az is birt némi valószínűséggel, hogy a
pisztolyokat eladta, s valamely ismeretlen gonosztevő vitte velök véghez
a gyilkosságot. Reménylém, hogy ezt találkozásom Móriczczal tökéletesen
föl fogja világosítani.
Marczit tehát elbocsátám, azon meghagyással, hogy parancsomra minden
pillanatban kész legyen, ha vallomására talán szükség fogna lenni.
Mindketten hálás örömmel távoztak, miután ismételve kértek, hogy csak
elfogatásuk által ne gyalázzam meg őket, s készek inkább gyermeköket
ismét kezességül adni hozzám, hogy itt maradásuk iránt annál bizonyosabb
lehessek. Szavaik annyira meggyőztek ártatlanságuk felől, hogy ezen
ajánlatuk elfogadását egyáltalában nem tartám szükségesnek.