– És lovai?
– Csak két hátaslova volt, azokat a targonczások után vezette az inas.
Többet nem tudhaték meg a kertésztől, elhatárzám tehát, hogy tüstént
visszasietek a városba és mindenek előtt a gőzhajóhivatalban
tudakozódom.
A baloldali utcza sarkán eszembe juta tegnapi látogatásom az
emberfogyasztó-intézetben s azonnal oda irányozám lépéseimet, mert tudni
vágytam, hogy ott van-e még a kis Móricz, kiről eddig Beattini neje
gondoskodott.
Beléptemkor nagy indulatossággal kiálta rám a vastag asszony:
– Talán még egy kosztosomtól akar az úr megfosztani?
– Hogyan?
– Bizony nem szép úgy visszaélni a becsületes szegény asszony
bizodalmával. Ezt ugyan nem érdemlettem.
Nem értém az asszonyt.
– Ugyan úgy-e?
– Valóban nem.
– Nézze meg az ember, még azt akarná velem utóljára elhitetni, hogy egy
szót sem tud az egész történetről?
– Szóljon világosan.
– Talán nem az urnak köszönhetem, hogy legjobb kosztosomat elvesztettem!
– Micsoda?
– Úgy, úgy!
– Melyiket?
– A kis Móriczot.
– A zsidófiut?
– Igen.
– Lehetetlen.
– Nem lehetetlen biz az, ott van az üres bölcső.
– És mikor történt az?
– Mintha bizony nem tudná!
– Becsületemre mondom, szót sem tudok e történetről.
– Tegnap este kilencz órakor vitték el tőlem a gyermeket.
– Kik?
– Azon inas, ki mindig a pénzt szokta hozni.
– Egyedül volt az inas?
– Nem, hiszen úgy ki sem adtam volna neki a gyermeket.
– Tehát ki volt vele?
– Egy úr gyászöltözetben, ki azt mondá, hogy a gyermek anyja magához
kivánja a kis fiut.
– A gyermek anyja?
– Igen.
– Hiszen azt tegnap temették.
– Talán itt az első kertben?
– Igen.
– Szent isten, hát a meggyilkoltatott grófnő volt a kis Móricz anyja?
– Úgy van.
– Mi lesz most már a kis gyermekből?
– Majd gondját viseli a gróf.
– Gróf?
– Igen, a ki elvitte.
– De mi köze annak a kis Móriczhoz?
– Ő az elhunyt grófnőnek férje volt.
– Férje?
– Igen.
– De hiszen a kis Móricz zsidó!
– Talán zsidó volt az anyjának első férje.
– Csodálatos!
És valóban, ezt magam is csodálatosnak tartám, mert Beattini iránt elég
okom volt rossz véleménynyel viseltetni s így meg nem foghatám, mi
birhatá őt arra, hogy magát a kis Móriczczal terhelje, ki, a vastag
asszony állításánál fogva, bizonyosan nem az ő fia volt, hanem még az
elhunytnak első házasságából származott, miről az öreg Móricz
természetesen semmit nem tudhatott, miután felesége összekelésük után
négy hónap mulva hagyta őt el, nem egészen két év előtt, a gyermek pedig
most mintegy egy esztendős lehetett.
Mi czélja volt tehát Beattininak a gyermekkel? Talán védfegyverül hivé
azt az öreg Móricz zaklatásai ellen használhatni, ha ez idővel nyomába
találna akadni? Egyedül ez volt az, mit e tekintetben most valószinünek
hivék tarthatni s ennélfogva nem is igen törekvém e tényt máskép
magyarázni, ámbár egészen kielégítőnek még ezt sem tartám.
Egyébiránt még e kérdéseket intézém a kövér asszonyhoz:
– Jól megnézte-e azon urat?
– Igen.
– Rá tudna ismerni?
– Igen.
– Tehát ne feledje el vonásait.
– Miért?
– Lehet, hogy egykor szembe fog vele állítatni.
– Irgalmas isten, hiszen én semmi rosszat nem követtem el!
– Nem is azért, hanem lehet, hogy a gyermeket fogja baj érni s akkor
mindenesetre jó lesz, ha ráismerhetünk arra, ki őt elvitte.
– Oh, száz esztendő mulva is megismerem, ha élek!
Ezután a hajdani csárdásnővel akarék még szólani, gondolván, hogy talán
ő is nyujthat némi adatot ez esemény fölvilágosítására; de ajtaját zárva
lelém s így haladék nélkül a városba siettem.
A gőzhajóhivatalban legkisebb nyomára sem akadhaték a grófnak, a
postahivatalnál szinte siker nélkül maradt minden tudakozódásom; de még
ezzel sem elégültem meg, hanem néhány előkelőbb vendégfogadóban is
megfordultam s a legujabban érkezett idegenek neveit végignézém a
vendégkönyvben; de hasztalan! Beattini neve sehol nem fordult elő. Még a
királyutcza szögletén állomásozó targonczásokat is rendre kérdezém, hogy
nem szállítottak-e ládákat azon kertből valahová, melyből tegnap a nagy
temetés kiindult? Fáradozásom itt is füstbe ment, a kertet mindegyik jól
ismeré, de egyebet ennél egyáltalában nem tudhattam meg.
Beattini tehát, mint látszott, nyom nélkül eltünt!
XXI. Halottrablás.
Az elsorolt sikertelen kisérletek folyvást magasb fokra csigázák
nyugtalanságomat s elmémet csaknem lázas fölhevülésbe hozták. Ime,
gondolám, rend nélkül bizony nem nagy áldás a szabadság, sőt néha átokká
is változhatik. Szeretjük ugyan, ha szabadon mozoghatunk s
föltartóztatás nélkül jöhetünk, mehetünk, egészen tetszésünk szerint s
ez magában igen szép és jó; de azért még sem ártana, ha ilyenkor itt
vagy ott jelentenünk kellene magunkat, mert ez a becsületes embert
teljességgel nem gátolja szabad mozgásában; ellenben a gazember szökését
lehetetlenné teszi, vagy legalább szerfölött nehezíti, ki most egész
kényelemmel távozhatik s többnyire csak saját ügyetlenségének
tulajdoníthatja, ha üldözőit nem birja kijátszani.
Ily gondolatokkal tépelődtem s már épen szállásomra akarék térni, midőn
hirtelen eszembe villant, hogy még azon férj is, ki neje halálának
jobban örvend, mint menyekzője első hajnalának, halála után, ha vagyona
csak féligmeddig engedi is, gondoskodni szokott arról, hogy sírja
gondosan ápoltassék, habár maga soha nem tekint is utána.
Igen, a temetőbe kell mennem, gondolám; a gróf bizonyosan intézkedett,
hogy legalább márványkereszt állíttassék hitvesének sirjára s erre,
elutazása előtt valakit, hihetőleg a temetői fölvigyázót, meg kelle
biznia. Ezen uton talán nyomába juthatok az eltüntnek.
E gondolatot hévvel ragadám meg, mint vizbe eső a mellette úszó
szalmaszálat s azonnal bérkocsiba vetém magamat és gyorsan a temetőbe
hajttattam, hol azonnal a fölvigyázó hajlékába léptem.
Várakozásomban mindazáltal csalatkozám, mert csak feleségét lelém honn,
kitől semmi fölvilágosítást nem nyerheték. Férje, mint mondá, a városban
volt, visszaérkeztét azonban minden pillanatban várá, mert a dél már
hatalmasan közelíte.
Addig tehát a sír megszemlélésével szándékozám az időt eltölteni, mert
mindenesetre szólni kivántam a fölvigyázóval, mielőtt a városba
visszatérnék.
Egészen szorosan az árok mellett lelém az új sirokat s a legújabb
mellett ismét újat ástak; kapa és ásó ott volt még, de embert nem
láttam. A kereszteken végigolvasám a neveket s egyiken sem látám a
Beattini nevet; a legújabb sír keresztjén azonban semmi név nem volt
olvasható s így azt tartám a keresettnek, gondolván, hogy
szükségtelennek tartá a gróf nevét ráiratni, miután úgyis bizonyosan
márványt szándékozott odaállíttatni.
Az árok partját sürű lombozatú fák árnyékolák be, s én a bokrok mögé
heveredém, szabad futást engedve gondolatimnak, melyek az üzőbe vett
rejtélyes tárgyaktól semmikép nem birtak megválni.
Csak kevés pillanatig fekvém helyemen, melyről az uj sirokat
áttekinthetém, a nélkül, hogy magam a netalán odajövőktől
észrevétethettem volna, midőn a sirásó odaérkezett, a félig kész sirba
lépett, és dalolva folytatá szomorú munkáját, mintha a legszebb
menyasszony számára menyekzői szobát készített volna.
És ugyan mért ne végezné munkáját jókedvvel? Ezzel valóban nem árt
annak, kinek számára ezen utolsó hajlékot készíti! Egykor pedig az ő
sirját is így fogják majd megásni.
Rövid idő mulva még egy sirásó érkezett, kit így szólíta meg az előbbi:
– Nem segítnél, czimbora?
– Fáradt vagyok.
– Hol voltál?
– A városba.
– Talán zsidónknál?
– Nem.
– Na, ne tagadd.
– Ugyan mért tagadnám?
– Azt gondolod, hogy figyelemre sem tudom már a dolgokat venni?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Csak azt, hogy a tegnapi grófnő sirját fölástátok az éjjel.
– Azt nem is tagadom.
– Sajnálom, hogy tegnap Marczi volt czimborád.
– Kár pedig.
– Na, na, mirevaló ez a szabadkozás, czimbora?
– Nagyon csalatkozol.
– Nem hiszem.
– Pedig úgy van.
– Kati legyek, ha hiszem!
– Majd hiszed mindjárt.
– Halljunk szót hát.
– Mi ugyan ebül jártunk.
– Micsoda? Talán rajtakaptak?
– Dehogy!
– Hát kisértetet láttatok?
– Nem, de halld csak. A sirt fölástuk, a mint illik, a koporsót
megnyitottuk, a selyem szemfödelet gondosan és vigyázva levettük és
ijedtünkben majd összerogytunk.
– Talán föltámadt a halott?
– Igen ám, de minekelőtte mi a koporsót megnyitottuk volna.
– Bolond beszéd.
– Lelkemre mondom!
– Vagy akkor voltál részeg, vagy most, czimbora.
– Sem akkor, sem most. A koporsó üres volt.
– Üres?!
– Igen, csak egy festett papirosfej volt benne.
– Nem akarsz elámítani?
– Üdvösségemre mondom, nem! Mi gyürűket vártunk és a földgöröngyöktől
megszaggatott szemfödélen kívül egyebet semmit nem találtunk.
– Csodálatos!
– Igy még soha nem jártuk meg.
– De hát ugyan hová lett a holttest?
– A manó tudja!
– Aha, jut eszembe valami!
– Nos?
– Mintha azt hallottam volna, hogy azelőtt zsidóasszony volt a grófnő.
– Ezt én is hallottam.
– Most már sejtek hozzá, hogy mi történt vele.
– Ugyan mi?
– Hát a zsidók bizonyosan kiásták és saját temetőjükbe vitték.
– Az bizony meglehet.
– Hány órakor fogtatok a munkához.
– Éjfél után két órakor.
– Már úgy bizonyos. Addig azok szépen eltakarították.
– Csak valamikép napfényre ne jusson a dolog.
– Ne félj attól! Az bizonyosan hallgatni fog, a ki elvitte.
Most előrohanék rejtekemből, s e szókkal támadám meg a derék
czimborákat:
– Gazemberek, kövessetek a városházra, tüstént.
A két sirásó meghökkent ugyan, de miután egymásra néztek, s gondosan
körültekintének, csakhamar ismét nekibátorodtak és igy szóltak:
– Ugyan miért?
– Kicsoda az úr?
– Mondom, kövessetek.
– Nem érünk rá.
– Semmirevalók, ti tehát megraboljátok a halottakat?
– Mi?!
– Mindent hallottam.
– Hát még ki hallotta?
– Hol a bizonyság?
– Mi ketten vagyunk!
– Meg is esküszünk egymás mellett, ha kell.
– Meg bizony!
Csakhamar átlátám, hogy igazuk van a gaz czimboráknak, s hogy ezen uton
szándékomat különben nem igen mozdíthatnám elő! Máshangon kezdék tehát
szólani:
– Beszéljünk máskép. Nekem nagy érdekemben fekszik megtudni, hogy mi
történt ezen halottal?
– Magunknak is!
– Elhiszem bizony, hiszen utoljára majd meg sem akarnának az emberek a
mi temetőnk számára halni, ha hire jutna, hogy innen a holttestek csak
amúgy szőrén-szálán elvesznek!
– Legyen rá gondotok, s ha nekem biztos tudósítást hoztok, fényes
jutalomra számolhattok.
– Talán a tömlöczben?
– Becsületemre mondom, megajándékozlak.
– Mondja inkább szakállára, tekintetes uram, azt legalább látjuk, hogy
jókora van.
– Szavamban ugy bizhattok, mint saját gazságtokban. Előre is itt van
mindegyiknek egy ezüst tallér.
– Majd utána leszünk.
– A föld közepéből is kivájjuk.
Még a fölvigyázóval is szólék, de ő szót sem tudott emlékkőről, vagy más
efféle intézkedésről; azt azonban teljes készséggel igéré, hogy tüstént
értesítend, mihelyt e tekintetben valami tudtára fog esni. Szállásomat,
valamint vele, ugy a sirásókkal is tudattam.
XXII. Jóslat.
Gondolatokba mélyedten ballagék a sirkert kapuja felé, s valóban elég
okom volt arra, hogy elmémet e rendkívüli esemény fölvilágosítására
megerőltessem.
Hová juthatott Beattini grófnő, a szép Eszter holtteste? Magam látám őt
halva, a temetésnél személyesen jelen valék, s azt is látám, hogy az
orvos irásban bizonyítá halálát; már pedig az orvosok, kik oly szoros és
folytonos összeköttetésben állnak a halállal, csakugyan tökéletesen
ismerhetik annak képét, habár Tamás szerepét játszák is és nem mártják
újjokat a híres kasza által ejtett sebbe! A sirásók ellen nem lehete
gyanum, mert a testet megrabolhaták ugyan, mire elég példa van, nemcsak
nálunk, hanem a világ többi részeiben is; de magát a testet ugyan hová
tehették volna? Igaz, hogy Angliában jó pénzen vásárolják össze a
holttesteket az orvosok, tudományuk gyarapítása végett; de nálunk az
eleven ember becse is oly igen csekély, hogy a halottért bizonyosan
egyetlen jó szót sem lehetne kapni, s különben is, a mi fiatal orvosaink
inkább csak eleven tárgyakon szeretik boncztani és természettudományi
ismereteiket gyarapítani, mit én tökéletesen helybenhagyok; mert mit
szólnánk például az oly vadászról, ki előbb lelövi az őzet, s aztán még
meg is botozza? Tehát béke és nyugalom a holtaknak! Még azon gondolat is
megfordult agyamban, hogy egykor olvasám, mikép külföldön egy a sirkert
közelében lakó hentes holttestekkel hizlalá sertéseit, s e miatt bitóra
jutott. Ez azonban oly borzasztó, hogy én az egész hírt most is csak
henye mesének tartom; s ugyan ki is vetemülhetne nálunk ilyesmire?
Hiszen mióta német atyánkfiai meghonosultak nálunk, azóta könnyűszerrel
hizlalhatni sertéseket, mert a burgonyának még a legszűkebb esztendőben
is bővében vagyunk. Csak egy gyanú maradt még hátra, az tudniillik, hogy
talán hajdani hitsorsosai vivék el a halottat saját sirkertjökbe; de
rövid fontolgatás után ezt sem hivém valószinűnek, mert ily tettből
semmi pénzbeli hasznot nem várhatának, s ki ne tudná, hogy ők e nélkül
nem igen szoktak valamit lendíteni. Szóval, bármeddig erőltetém is
magamat, e rejtély fejtetlen maradt előttem, mert azon hiedelmet sem
lelhetém valószinűnek, hogy talán maga a gróf ásatta ki hitvesét, s
titkon Olaszországba kivánja jószágaira szállítani, ha csakugyan birt
ott valamivel; mert az ily lovagias gyöngéd szerelemnek nem igen akad
példája most, midőn a kölcsönös hajlandóságot többnyire csak tetemes
készpénzbeli ráfizetés mellett szokta a vőlegény és menyasszony egymás
közt kicserélni. Még azt is gondolhattam volna ugyan, hogy talán a
boszúszomjas Móricz szentségteleníté meg a halott örök nyugalmát; de
hiszen ő leginkább csak pénzét hajhászta, és ugyan mi hasznot húzhatott
volna a holttestből? Nem volt tehát egyéb hátra, mint a szép halott
csodateljes eltünésében csendesen megnyugodnom és régi magyar szokás
szerint a jövendőben biznom, mely végre mindenkinek eleget tesz.
Ez alatt lassan tovább ballagék, szemeimet a gyönyörű siremlékeken
legeltetve, melyek jobbra s balra csoportosan emelkedének és mintegy el
akarák az emberrel hitetni, hogy a halál még sem oly borzasztó, mint
sokan hinni szeretik. Ámde legyen a siremlék bármily czifra, én
csakugyan még sem birok irtózat nélkül arra gondolni, hogy egykor én is
egyike leszek e néma lakosságnak; nem azért ugyan, mintha a haláltól
félnék, oh, épen nem! hanem csupán azért, mivel az életet oly igen, oly
kimondhatlanul szeretem. Nem, nem, a meddig csak egyetlen mosolygó vagy
siró hölgy létezik e széles nagy világon, addig én élni akarok, s nem
kivánok örökre elnémulni, mert mindaddig, a sors legsajgóbb csapásai
közt is, édes, kimondhatlanul édes az élet! S ha egykor csakugyan meg
kell halnom, mit, fájdalom, nem kerülhetek el, nem kell nekem büszke s
mégis hideg kőhalom siromra, nem nem! csak szerény hervadozó emlényke
hölgykebelről, egyetlen könnyű sóhaj és én a sápadt kaszás lovagnak is
békülésre nyujtom jobbomat!
Bocsánat e kis érzelgésért, mely különben bizony nem igen szokott rajtam
erőt venni; de valahányszor sirkertben vagyok, mi elég ritkán történik
meg, akaratlanul is kitör belőlem a mulandóság leverő érzelme, mely
annyira elkomorítja különben nagyon is derült kedélyemet, hogy ilyenkor
még a tavaszi falevélnél zöldebb beszédek fölött sem birnék kaczagni.
S ne csodálja senki e hatást, mert tökéletesen meg vagyok győződve, hogy
csak elfajult lelküek nem éreznek ünnepélyes megrendülést e helyen, mely
legkülönbözőbb eszmék fölvillanására szolgáltat alkalmat.
Ime, ezen magas siremlék annyi ezerbe került, hogy egy szerény
követelésü becsületes családot legalább is két nemzedékig boldogíthatna
értéke, s a márványalakok meg vannak már rajta csonkítva, és minden oda
mutat, hogy díszbentartására semmi gond nem fordíttatik. Talán meghaltak
már az illető rokonok? Oh nem! ők merőkanállal szürcsölik az élet minden
örömét, nyakig kéjben úsznak, élvről-élvre repülnek, s ugyan mikép
maradhatna tehát idejök arra, hogy hálás buzgalommal épségben tartatnák
azok utolsó hajlékát, kik talán áldozatok s nélkülözések által szerzék
meg számukra e szerencsés helyzetet!
S e büszke emlék mellett egyszerű sirdomb emelkedik, oly régi, mint
amaz, s mégis mily nagy különbség van a kettő között! Ennek egyszerű kis
keresztje egyenesen áll, hantjait bársonysima szép fű takarja, mik közül
egyszerű virágok nyujtják magasbra illatozó kelyheiket. Gyom, vagy
elhanyagoltatásnak legkisebb nyomát sem láthatni. E szerény sirhalom
bizonyosan oly szüléket takar, kik nem azon törekedtek leginkább, hogy
bármi uton kincseket hagyjanak gyermekeiknek, hanem hasznos, becsületes
és erényes emberekké nevelék őket, s törekvéseikben nem csalatkoztak,
mert csak ez az, mi a szüléknek örök hálát biztosíthat még unokáik
részéről is. Ily sirt csak kevés számmal találhatni a roppant
kiterjedésű temetőben!
E siron vigan szökdécselnek keresztül a gondatlan kis gyermekek és
türelmetlenül kérdezik a bús anyát, mikor fog már hazatérni atyus a föld
alól? A szomorgó anya nyájasan biztatja a kis csevegőket, s át kezdi
látni, mikép már csakugyan második férjről kell mielőbb gondoskodnia,
hogy a kis ártatlanokat megnyugtathassa.
Amott búsuló férj áll félig behorpadt sir előtt, mely első szerelmének
tárgyát pihenteti, s fájdalmasan sóhajt:
– Ah, mért nem szállott szerelmem is sirba veled, most nem kellene a
pokol kínjait előre éreznem!
Szegény férj, vigasztalódjál, s nyugodjál meg azon büszke öntudatban,
hogy épen a legnemesb érczek vannak legkeményebb próbának kitéve.
Ott szerelmes pár üldögél a gyászfűz lombjai alatt emelkedő siron,
kezeiket szorítva és szemeiket egymásra függesztve.
A lyány ünnepélyes hangon szól:
– Józsi!
Az ifjú tompa hangon sóhajt:
– Kati!
– Szeretsz-e?
– És te?
– Oh!
– Ah!
– Ha esküdet valaha megszegnéd!
– Ha hűtlen tudnál lenni!
– Soha!
– Inkább meghalok.
Ily ünnepélyes helyen tett eskü bizonyosan oly állandó leend, mint maga
a halál. És hogyis ne! Hiszen a lyány szobalyány és ugyan ki nem ismeri
ezen emberfaj példaszóvá vált hűségét; az ifjú pedig reményteljes
pattantyus és ugyan ki kétkednék ezek állandóságában, miután alig van
Budapesten utcza, melyben szóló példája nem léteznék szilárd szerelmök
állhatatosságának. És ők csakugyan meg is tarták esküjöket, mikép néhány
hét mulva alkalmam lőn arról személyesen meggyőződnöm. A pattantyus
ugyanis más városba kényszerült távozni, s a szobalyány, csupa merő
kétségbeesésből, néhány gombostűt vett szájába; az ifju pedig sok
vörösbort ivott a ráczvárosban, remélvén, hogy a festék meg fogja őt
ölni. Azonban, nem csekély fájdalmukra, Kati teljességgel nem birta a
gombostűket lenyelni! Józsi ellenben lenyelte ugyan a bort, de nem halt
meg tőle, s így mindketten alkalmasint még most is élnek, ha meg nem
haltak. De ki tehet erről? A magasztos szándék meg volt bennök, s nem az
ő hibájuk, hogy testalkotásuk erősebb volt az akaratnál!
Amott egy fiatal férfi virágokat ültet alig néhány napos sirhalomra.
Arcza igen bánatos kifejezésü, s szemei nedvesek.
A közel bokorból mogorva tekintetű öreg férfi lép ki, s durva hangon
szól:
– Mit csinál ön itt?
Az ifjú nyugodtan válaszol:
– Virágokat ültetek e sirra.
– Azt látom, de ki adott önnek erre engedelmet?
– Szivem.
– Ez szemtelenség!
– Itt nem sérthet ön meg.
– Uram, feledi ön, hogy férje vagyok annak, ki itt nyugszik?
– Zsarnoka volt ön.
– És ön?
– Én imádtam őt, de kezét nem nyerhetém el, mert én csak szivet, ön
ellenben erszényt nyujthatott a kérlelhetlen szüléknek.
– Üres beszéd! Komolyan mondom önnek, ne merészelje magát itt többé
láttatni; a virágokat majd kitépetem.
– S én akkor életét tépem le önnek.
– Majd meglátjuk!
Bohó emberek! Ily irigységet valóban csak az ember táplálhat keblében,
kinek önzése oly határtalan, hogy még a halál országának kapuit is
botorul rázza, mintha bizony ez is engedni kényszerülne féktelen
vágyainak. Vannak pillanatok, mikben azt is szeretné az ember megbánni,
hogy embernek született!
S hiszi-e a nyájas olvasó, kit talán már kelleténél is tovább
tartóztattam e szomorú helyen, hogy még oly emberek is találkoznak, kik
esti órákban rablásra is használják a halottak e csöndes tanyáját? Pedig
valóban úgy van! Számtalanszor történt már, hogy a fájdalomba merült
hölgyek felruháik nélkül kényszerültek szeretteik sirjairól a városba
visszatérni, s csak legújabban történtek némely czélszerű intézkedések,
melyek az ily égbekiáltó bűnök elkövetését ezentúl kissé nehezíteni
fogják!
Végre kiléptem a gyászos sorompón, s könnyebben vevék lélekzetet, midőn
Pest hajdani lakosait elhagyám.
Éljen az élet és félre a búval, míg az isten szabad ege alatt szabadon
sütnek fejemre a napnak éltető sugarai!
Könnyen forgó vérem azonnal minden levertséget számüze lelkemből, s
rögtön oly derültnek érzém magamat, mintha részeg vagy szerelmes lettem
volna; pedig isten látja lelkemet, hogy e két baj közül egyik sem
szállotta meg fejemet, mert bort soha nem iszom és mindig szerelmes
vagyok, a szokott állapot pedig nem zavarja meg az embert.
[Illustration: Jóslat.]
De mily furcsa csoport közelít felém a Váczi-uton! Bizony megérdemli,
hogy bevárjam.
Elől azon állatok egyike lépdel, miket a közéletben szamaraknak szokás
nevezni, s miknek ostobasága rendes példabeszéd gyanánt használtatik,
melyet azonban én, helytelensége miatt, csak nevettem, mert az állatok
közt a szamár terheltetik meg legnagyobb mértékben, s egyszersmind a
szamár az, mely legrosszabb tartásban részesül. E szerint a szamarat nem
tudom ostobának hinni, mert hiszen az emberek közt többnyire ennek megy
legjobban dolga; ez arat ott, hol nem vetett, ez örvend sok szép
kitüntetésnek, mit az okos távolról sem közelíthet meg; ez az élet
terheit legkevésbé érzi, s mégis legtöbb gyönyöreiben részesül, sőt még
a halállal is tovább daczol, mint más okosabb ember, mert az ostoba nem
búsul és nem is erőlteti meg magát, mikép azt a régi bölcsek is átláták
már, midőn mondák, hogy legboldogabb ember az ostoba, mert az még csak
eszét sem vesztheti el.
Én tehát a négylábú szamarat nem tartom ostobának, s úgy hiszem, hogy
ezen igazságkiszolgáltató nyilatkozattal azon egész érdemes fajnak
tartoztam.
A szamáron fölnyurgult czigány suhancz ült, ki nem elég idős ugyan még
arra, hogy fölakasszák; de arra igenis, hogy pénz nélkül lovat
vásároljon. Nadrágjának szine bizonytalan, mellényéből pedig csak a
bélés díszlik még testén néhány hűséges foszlányban; de hátát azért
mégis oly ép hegedű ünnepélyesíti, melyről egyetlen húr sem hibázik.
Mellette egypár nagyhasú purdé sétál, kik nagy gyönyörűséggel szurkálják
a szamarat, melynek béketürését azonban nem birják kifárasztani, s e
tekintetben ezen érdemes állatot a budapesti hidvámszedőkhöz bátorkodom
hasonlítani, kiknek gorombaságát tizenkét hirlap és ugyanannyi hatóság
sem birja fékezni.
A családfő sovány lovon ül, mely kétkerekű talyiga elé van fogva. A dade
ölében purdé kaczag, a talyigában pedig nagy brúgó nyujtózik, míg a négy
dorongon nyugvó ponyva, vagy gyékénysátor tetején egy kutya és macska
oly arczkifejezéssel tekintget egymásra, mintha minden pillanatban
divatos okokkal, azaz foggal és körömmel akarnák egymást politikai
elveik jelessége felől meggyőzni. A családfő hátán klarinét függ.
A talyiga mögött még két izmos férfi, egy szép lyány s két asszony
ballag, mindenféle ismert és ismeretlen eszközökkel terhelve, mik közt
természetesen bográcsot és teknőt is láthatni.
Mihelyt közel értek hozzám, azonnal megállapodtak, s a családfő és
szamáron ülő suhancz szomorú magyar nótát kezdének hangoztatni, melyhez
a kutya és macska tüstént karéneket toldottak.
– Hová czigányok? – kérdém őket, kezemmel intve, hogy szivrepesztő
zenéjükkel hagyjanak föl.
Erre az öreg czigány, leggyönyörűbb czigányos szóejtéssel, melyet
azonban nem birok közleni s azért csak tisztán magyarul ismétlek,
derülten válaszolt:
– Hát bizony tudnivaló, drága nagyságos uram, hogy nem Váczra, mikor
Pest felé áll a fakóm orra.
– Mit kerestek Pesten?
– Budára szeretnénk menni.
– Mi dolgotok van ott?
– Csak az bizony, hogy onnan majd Pestnek hátat fordítunk és tovább
megyünk.
– Hová?
– A világba!
– Honnan jöttök?
– A falu végéről.