nagyobb sikerrel fölhasználni?
– Micsoda?
– Én azt hiszem, hogy e bonyolításokat érdekes népszinművé lehetne
alakítani, főkép, ha valaki jó népdalokat és valami sajátszerű vad
zsiványtánczot alkalmazna hozzá.
– De, uram, hiszen én nem vagyok drámairó, s ezen tárgyat pörben
óhajtanám fölhasználtatni.
– Ah, való, való! Bocsánat, szinte feledém. A művészet sugallata által
egészen elragadtattam.
– Tehát mit gondol ön, mikép lehetne a grófhoz férnünk?
– Hm, hm, az igen bajos.
– Ugyan miért?
– Drámákban és regényekben divat most a grófokat és bárókat kissé kurtán
fogni, az igaz; de, uram, az életben ez nem megy, ha boldogulni akarunk.
Minden fényes terem zárva maradna ezentúl előttem, ha ily botrányos
ügybe bonyolódnám, pedig hiába, főrangú védenczek mellett élhet az ember
csak becsületesen!
– Igen, uram; de gondolja meg, hogy itt világos csalás forog szőnyegen,
s én épen azért nemtelen kalandornak hiszem emberemet, ki mind a két
czimét jogtalanul bitorolja.
– Az meglehet ugyan, de nincs bebizonyítva, s ha bebizonyítnók is,
mindenesetre csak ingerültség és botrány származnék belőle.
– Ez különös!
– Bocsánat, de én nyiltan szoktam beszélni, és ily regényes
igazságnyomozás kedvéért, bármily szép és dicséretes is az különben,
egész jövendő pályámat és szerencsémet nem koczkáztathatom. Igen
sajnálom tehát, hogy ezen ügyben nem lehetek önnek szolgálatára.
– Valóban, én is sajnálom!
– De egyet mégis tanácsolhatok uraságodnak.
– Kiváncsi vagyok.
– Szólítsa ön párviadalra azon kalandos grófot.
– Párviadalra?
– Igen, és én segéde leszek önnek; ez mindenesetre terjeszteni fogja
hiremet és szerencsémet.
– És ön, a törvények embere, tanácsolhat ily törvénytelen lépést?
– A szokás szentesítette már e lépést mind azoknál, kik elég bátorsággal
birnak.
– Ajánlom magamat!
Gyorsan távozám, mert attól tarték, hogy növekedő ingerültségemben végre
csakugyan párbajra vetemülök, nem Beattinival ugyan, hanem a szerencsét
csinálni kivánó ügyvéddel; ámbár egyébiránt engesztelhetlen ellensége
vagyok minden párviadalnak.
E kalandimat számos barátomnak beszélém el, s szavaimnak alig akartak
hitelt adni, többnyire azt állítván, hogy ily három férfit alig
találhatni Pesten. Már én pedig szakállamra mondom, hogy szinről szinre
láttam őket, és azt beszélém velök, a mit itt elmondék. Egyébiránt azt
örömest elhiszem, hogy kívülök nem találtatik több ügyész Budapesten, ki
hozzájuk hasonlítana. És ezt annyival is inkább erősen hiszem, mert ha
több ily férfi találtatnék itt, úgy a magyar pörlekedés valóban nem
fogna oly példás renddel, oly általános rendkívüli ügyismerettel, oly
tiszta lélekismeretességgel, és oly példátlan részrehajlatlansággal
gyakoroltatni, mint – most.
XVIII. Temetés.
Minthogy sem házamba, sem zsebembe nem sikerült prókátort, fiskálist,
vagy ügyvédet szereznem, tehát ismét csak saját becses uri személyemre
szorultam, mit tulajdonkép nem is tartottam valami szerfölött nagy
csapásnak, mert így legalább saját meggyőződésemet szabadon követhetem,
még pedig – ingyen.
Mit valék teendő, azt voltaképen még magam sem tudám ugyan, de azért
épen nem búsultam, és velem született könnyelműségemnél fogva
tökéletesen megnyugodtam azon gondolatban, hogy a körülmények maguk meg
fogják majd annak idejében az utat mutatni, melyen haladnom kellend.
E gondolat által tökéletesen megvigasztaltatva, néhány pillanatra
hazasieték Bertókomat megtekinteni, kit reggel óta nem láttam.
A derék suhancz körülményei közt igen jól érzé magát, s nem győzé
sajnálkozását kifejezni, midőn hallá, hogy egy pár óra mulva már temetni
fogják a szép asszonyságot, ki miatt a bérkocsi bakjára kellett állania.
E mellett cifránál cifrább szitkokkal tetézé a gyilkost, kinek két
golyója, a mint mondá, épen a két legbecsesb tárgyat választá ki magának
martalékul a hintón kívül és belül, tudnillik a – vörös nadrágot és a
szép asszonyságot. E két nagy veszteség közt azonban mégis azon lényeges
különbség uralkodott, hogy a nadrágot még ki lehete legalább szükségből
javítani, míg a szép grófnő örökre oda volt. De legtarkább czigányos
esküvel fogadá is Bertók, hogy mihelyt talpra álland, azonnal körömre
fogja a gaz gyilkost keríteni, habár a holdvilágba rejtené is el magát.
Távollétem alatt a nyomozó biztosság is szállásomon vala, Bertók
vallomását följegyzé, a két pisztolyt megtekinté, s ezzel alkalmasint az
egész ügyet befejezettnek tartá, mert ugyan mikép birná a gyilkost
felfödözni, miután még csak nevét sem tudtuk megmondani! Lehetetlenségre
nincs köteleztetés, ez világos, és azért nagy igazságtalanságot követne
az el, ki itt hanyagságról merészelne szólani. Sőt mi több, még a
budapesti puskacsinálók is sorra megkérdeztettek a két pisztoly iránt;
de azokat egyik sem ismeré tulajdon készítményének, vagy árújának;
ennélfogva tehát igen természetes, hogy minden további törvényes
nyomozásnak meg kelle szünni; magától értetvén azonban, hogy az illető
feleknek minden nehézség nélkül megengedteték, részökről, saját
költségökre, minden szükséges lépést megtehetni, mely a gyilkos
felfödözésére vezérelhetne; ámbár természetesen, világos kikötése
mellett az illő elővigyázatnak és kiméletnek, hogy valami botrány ne
történjék, s valamely gazembernek becsülete puszta gyanuból meg ne
sértessék. S e gondoskodás valóban igen dicséretes, mert mostani
fölvilágosult századunkban a gonosztevőt is mindig embertársunknak kell
tekintenünk, s azért nem szabad őt azon kérlelhetlen szigorral
nyomoznunk és üldöznünk, mely a sötét középkor homlokára örök gyalázat
bélyegét nyomá. Szelídség most a jelszó, mely után indulnunk kell, s a
rosszat nem szabad rosszal viszonoznunk.
Ily épületes, korszerű, jámbor és népszerű eszmék jártak és keringtek
agyamban, midőn ma már másodszor haladtam végig a szép királyutczán,
mely csak annyiban szebb a belvárosi úgynevezett széputczánál, hogy nem
oly rendkívül piszkos, és nem is oly szerfölött göröngyös, mint az, mely
gúnyul ruháztatott föl azon díszes nevezettel, vagy talán azért, hogy
annál kiáltóbb legyen az ellentét a név és valóság közt? Ez már
meglehet, mert most az efféle divatok úgyis rendkívül uralkodnak. Vannak
most ugyanis emberek, kik csak azért neveztetnek gazdagoknak, mert fülig
adósak; vannak bölcsészek, kik soha egyetlen okos szót sem mondottak;
vannak ülnökök, kik egész életökben mindig csak állottak, azaz: mindig
álnokok voltak; vannak – de minek vigyek vizet a Dunába, úgyis mindenki
tudja, hogy állításom igaz, ki valaha a széputczában megfordult; ki
pedig nem volt ott, és puszta szavamnak nem ad hitelt, az alkalmasint
száz meg száz okomra sem fog hivőleg meghajlani.
Tehát ismét a király-utczán kelle végigmennem, hogy Beattini grófnő
temetési ünnepélyén jelen lehessek, s mivel ezen pompás nevű utcza
szépségeit már elmondám, tehát nem szükség, hogy ismét ezen tárgyat
pöngessem, ámbár – tisztelet, becsület, de igazság is – annyit
mondhatnék még kellemeiről, hogy akár harmincz mérföldnyire is
visszaborzadhatna tőle a nyájas olvasó.
Nem szólok tehát az utczáról, hanem hogy tisztelt olvasóim unatkozni ne
méltóztassanak addig, míg Beattini szállásához érünk, tehát legyen
szabad kissé körültekintenem az utczán, s lehet, hogy akadni fognak
néhány tárgyak, mikről veszély nélkül ejthetni egy pár szót.
Midőn kivégeztetés, menyekző, temetés, vagy angol lovagművész társaság
látható Pesten, akkor mindig százat fogadhatni egyre, hogy a város nagy
része talpon van, s e kandiság annyira megy, hogy bizony még a házak is
végigsétálnának a járdán, e gyönyörűségek megtekintése végett, ha
helyeikből mozdulni tudnának, min egyébiránt nem birnak eléggé
csodálkozni, mert hiszen ők érzik legjobban, hogy legújabb időkben mily
félelmesen gyönge alapokra építtetnek.
Hogy e látványokban, az utczán, ingyen részesülhetni, az természetesen
legnagyobb oka annak, hogy oly rendkívül nagyszámú közönségnek
örvendnek, mert nálunk a nem adózás szelleme nemcsak a hatósági
termekben, hanem az utczán is egyenlő erővel uralkodik.
Hogy Beattini grófnő meggyilkoltatásának hire már elterjedt Budapesten,
azt említnem is fölösleges, mert ki ne tudná, hogy ily nagy városban
nagyszámú dologtalan ember létezik, kinek minden törekvése csak oda van
irányozva, hogy az eseményeket és ujdonságokat lehetőségig gyorsan
tudhassa meg, s még azon melegen rögtön tovább is adhassa, még pedig
ugyancsak dús kamattal, azaz: lehetőségig bővítve, nagyobbítva és
megváltoztatva.
Igy történt az most is. Igen természetes tehát, hogy a két szomszéd
város legtávolabb részeiből is seregestől tódultak az emberek ezen
különös temetés megtekintésére. Valóságos akasztáshoz sem csődülhetett
volna össze több ember.
Czifra hölgyek, mulattató arszlánok kiséretében, kik mindig annyira
elmések voltak, hogy a folyvást nevető hölgyek végre már magok sem
tudták, hogy tulajdonkép mért kaczagnak; öreg asszonyok, hosszú
olvasóval, kik az utcán is ájtatos fohászokra mozgaták ajkaikat, s ez
által mindenkinek jó példát adtak; dajkák és pesztonkák, izzadtan
czipelve és ránczigálva a gondjaikra bizatott gyermekeket, kik otthon
alkalmatlanságukra váltak volna anyjoknak, mivel ilyenkor rendesen
látogató érkezik a házhoz; bérkocsik, melyek egymással vetélkedve
iparkodnak czélhoz jutni, hogy a temetőben fuvart kaphassanak; visító
kutyák, tettenkapatott zsebtolvajok, kik nagy ügyességgel szabadulnak ki
az üldözők körmeiből; – ezek azok, melyek a figyelmet azonnal lekötik, s
észrevételekre szolgáltatnak alkalmat.
Helyszinén vagyunk, azaz mintegy harmincz lépésnyire a kert kapujától,
mely mindenki előtt zárva van, az egyházi férfiak csoportját kivévén,
mely épen most bocsáttatik be. A hatlovas gyászkocsit roppant számú
népség környezi.
Kik azon öreg asszonyok, kezeikben irással, és arczukon bánatos
kifejezéssel?
Ezek kérelmezők, minden gazdag temetésnél megjelennek, szegénységi
bizonyítványnyal ellátva, és mindig erősen remélve, hogy ajándékkal
fognak temetés után szegényes hajlékukba visszatérni, mely reményük néha
csakugyan teljesül is; mert a gazdagok rendesen szoktak effélét
parancsolni végintézkedésükben, s ezáltal akarják azt jóvátenni, mit
egész életökben elmulasztottak.
Hát azon öreges férfiak, kik oly magosra nyujtják nyakukat, mint a
kecskék, midőn nem érik el a falombot?
Ezek minden gazdag temetésen megjelennek, azon reményből, hogy
viaszgyertyát fognak kapni. E reményök azonban most már csak fölötte
ritkán teljesül, mióta a fölvilágosulás annyira terjedt az életben, hogy
az ily gyertyaosztogatás a halál után egészen fölöslegessé vált.
De az illető szertartás már befejezteték, s a koporsót a kertajtón
kihozák. Csak aranyozott gombjait láthatni kissé, mert a többit nehéz
sötétkék selyem borítja. Mig a koporsót a kocsira erősítik, ily beszédek
hangzanak a tömegből:
– Grófnő volt?
– Úgy mondják.
– Ki ölte meg?
– Nem tudják.
– Ugyan hol a férje?
– Ott azon magas úr, egészen feketében, ki mindig arczára tartja
kendőjét, s most bérkocsiba lép.
– Szerettem volna arczát látni.
– Nyilván sír, azért födé el arczát.
– De mégis furcsa, hogy gróf létére bérkocsiba ült.
– Hiszen azt mondják, hogy idegen, s mindössze is csak néhány hét óta
van Pesten.
– Már akkor csakugyan érdemes ám meghalni, ha ily szépen temetik el az
embert.
– Már én csak azt mondom, hogy a gróf maga ölte meg.
– Ostoba beszéd!
– Nagysád, unatkozni méltóztatik?
– Oh, nem! Igen jól mulatom magamat.
– Mily szép ruhája van azon lánykának!
– Lehet annak, ki oly könnyen jut hozzá, ha-ha-ha!
– Kicsoda azon csinos asszonyság?
– Asszonyság?
– Igen, ott.
– Ha ha ha! Kedden és pénteken sárgarépát árul a piaczon.
– Mily fehér nyak!
– Hja, olcsó most a rizspor!
A sok üres fecsegés boszantani kezde már, s szemeimet fölemelém, hogy
tárgyat lelhessek, mely figyelmemet valamennyire leköthetné. És valóban
láttam is olyasmit, mire egyáltalában nem valék elkészülve, s mi egész
figyelmemet leköté.
Az utcza tulsó oldalán egy nyitott s leeresztett födelű bérkocsi állott,
mely alkalmasint a városerdőbe, vagy valamely kertbe szándékozott, s
csak a nagy tolongás miatt állott meg.
A kocsiban egy födetlen fejű férfi és egy kalapos ifjú ült, arcát mind a
kettő a koporsóra irányozá, s e közben vigan beszélgettek egymással.
Bámulásom legmagasb fokra emelkedék, szemeim nem csalódhattak. Igen, ez
Beattini gróf és hitvese, azon asszony, kit ma reggel halva láttam
koporsójában, azon asszony, kit most temettek, s azon férfi, ki néhány
perc előtt zárt bérkocsiba lépett, arczát fájdalom miatt kendőjébe
rejtve!
De még sem! Hiszen ezek mindketten szőkék, Beattini és neje pedig fekete
hajuak. És mégis, e hasonlatosság! Megfoghatlan!
– Merkwerdig! – hangzék most szorosan hátam mögött.
Hah, mi ez? Visszatekinték, és – Móricz állott mögöttem, szemeit merően
azon bérkocsira függesztve, melyről szólék. Már meg akarám őt ragadni,
de azon pillanatban szemembe tekinte, néhány ugrással eltünt, a
gyászzene megharsant, s üldözésről szó sem lehete.
XIX. A titkos nyomozó.
Kiáltásomat még néhányszor ismétlém, de hiába! A tárogatók oly iszonyúan
harsogtak, mintha még egyszer le akarták volna Jerikó falait dönteni; a
gyászkocsi széles kerekei tompán kongtak az egyenetlen kövezeten; a
fáklyás hajduk kardjai recsegve verdesék a köveket; a hosszú bérkocsisor
szinte megindult már; az emberek szitkozódva tolongtak, sikoltottak és
kaczagtak s ez általános zavarban igen természetes, hogy nem üldözhetém
a zsidót, kinek megjelenése első pillanatban annyira megzavart, hogy
egész testem szinte megkövesült s egyedül ennek köszönheté
megszabadulhatását, mert különben bizonyosan nem kerülte volna el
karomat!
Midőn ismét az előbbi helyre tekinték, nem látám már többé a bérkocsit;
a gyérülő néptömeg közt alkalmasint tovább hajtott s most már annak sem
juthaték nyomába; pedig mennyire érdekemben fekvék azon férfit és társát
közelebbről megismerni, mert most villám gyanánt hatott elmémbe azon
gondolat, hogy ez talán Dalmer báró. De hát a szép ifjú mellette, ki
annyira hasonlíta Beattini nejéhez? Kik voltak ők? Az eszmék ismét
zavarodni kezdének agyamban s teljességgel nem tudám, hogy mit kelljen e
rendkívüli tüneményről gondolnom.
Móricz is csodálkozó kifejezésre fakadt, midőn azon rejtélyes párt
megpillantá. És ugyan mi okból csodálkozott? Nem tudta, hogy ki
temettetik s talán nejére vélt ismerni a szép szőke ifjúban? Vagy csak a
csodás hasonlatosság birta őt bámulásra? És ugyan mit kereshete Móricz
Pesten? Mikép merészlett e városban megjelenni, hol szabadsága minden
pillanatban koczkáztatva volt? Vagy abban bizott, hogy megnövesztett
vörös szakálla ismeretlenné fogja őt tenni? S ha úgy is, de mi czélja
lehete itt mulatásának? Ellenem forralt boszút? Vagy a körmösi csárdást
üldözé? Vagy talán nejének nyomába jutott?
Száz meg száz ilyféle kérdéssel ostromlám lelkemet s egyikre sem tudék
kielégítő választ találni, ámbár majd mindegyike egyenlőn nyugtalanító
vala, mindenekfölött pedig különösen Móricz megjelenése, mely
egyáltalában nem lehete csupán történetes.
Koporsóban fekvő holttestet zeneszó mellett megsétáltatni, előttem
mindig nevetségesnek tetszék, most pedig boszankodám is e szokás fölött,
mert a halottat korántsem vivék ki egyenesen a sirkertbe, hanem a hosszú
Király-utczán végig sétáltaták egészen a Nagyhid-utcza szögletéig s csak
onnan kanyarodtak vele a Váczi-utra, mintha a holttest ezen
zökögtetésben valami rendkívül nagy mulatságot találhatott volna.
Ennélfogva tehát nem teheték egyebet, hanem kénytelen valék magamat a
tömeggel előresodortatni.
Boszankodásomat kaczaj szakasztá félbe; föltekinték tehát s egy diszes
öltözetű ifjut pillanték meg lóháton, a mi magában még nem lett volna
ugyan nevetséges, mert a lovaglás igen nagy divatban van, mióta a
nyargalás ellen oly keserüen kelt ki a világ; de az csakugyan furcsa
volt, hogy a paripa legnagyobb komolysággal a halotthuzó lovakhoz
csatlakozék, fejét lehorgasztá s ünnepélyes lépésekkel baktatott
mellettük, föl sem véve a lovag korbácsát. Hajdan ő is társa volt e hat
lónak s most kötelességének érzete vezérlé őt e botrányos tettre; a
lovag végre leszállani kényszerült s boszúsan tünt el egy mellékutczába.
E kis mellékjelenet igen földeríté a nagytiszteletű szomorú gyülekezetet
s Beattini grófnő ugyancsak vigan kisérteték utolsó nyughelyére.
Nem győzöm eléggé csodálni, hogy e temetés folytában számos emberhalál
nem történt. Az utcza annyira tömve volt emberekkel, hogy könyökeinek
használata nélkül alig haladhatott előre az ember. S mind e mellett
mégis egyik urasági hintó és bérkocsi folyvást a másikat követé, melyek
mind a kertekbe vagy városligetbe hajtottak, sőt vágtattak.
Mindannyiszor mily iszonyú zavar támadott! Az emberek tapasztalásból
tudák, hogy a kocsisok egy pár emberélettel nem igen törődnek, mivel
tudják, hogy a büntetést könnyen elkerülhetik; azért tehát a kocsik
közelítésekor mindenki félrenyomult, kiméletlenül taszítva vissza a
hozzá legközelebb állókat. E nagy tolongásban ruhák tépettek el, lábak
tapostattak össze, gyermekek majd agyon nyomattak, sőt a gyászkocsi
közelében egy pár ember öltözete a fáklyák lángjánál meg is
perzselődött.
S gondolja talán valaki, hogy ennyi kellemetlenség és veszély a
közönséget minden mellékutczánál gyéríté? Sőt ellenkezőleg! Minden
utczából újabb meg újabb csoportok tódultak a nagy tömeghez, mintha még
soha nem láttak volna temetést. S a mi legszebb, e mellett folyvást
valamennyi ember zúgolódott a nagy tolongás ellen s szidá az emberek
kandiságát, melynél fogva mindent látni iparkodnak. Bizony mind beillett
volna politikusnak, mert mind mást beszélt és mást cselekedett!
Végre szerencsésen kiszabadulánk a legszebb utczából, mi nem csekély
örömömre szolgált s a gyászkocsi a Váczi-utra fordult. Most fejlett ám
még ki a legmulatságosb jelenet. Minél gazdagabb a halott, annál több
bérkocsit fogadnak a rokonok, mikben részint ők foglalnak helyet,
részint a szomszédok, ismerősek s azok, – kik hozzáférhetnek. Ezúttal
mintegy harmincz bérkocsi volt jelen s csak kettőben ültek emberek; az
elsőben tudniillik Beattini gróf, folyvást könyűkkel áztatva kendőjét,
ki még a kert kapujában fölült, minthogy a fájdalom miatt alkalmasint
szerfölött elgyöngült; a másodikban pedig cselédei foglaltak helyet.
Eszerint huszonnyolcz üres hintó állott készen a nagyérdemű közönség
szabad rendelkezésére s bezzeg volt most tolongás! Mindenki első akart
lenni s bámulva szemlélém, hogy oly díszes öltözetű hölgyek és urak
tolongtak ezen mulatságos ingyen sétára, kikről effélét bizony álmában
sem merészlett volna az ember föltenni s kik alkalmasint birnak
annyival, hogy saját költségüken is sétálhatnának, ha arra épen kedvük
támad. De hiába, napjainkban az a divat, hogy a garast százszor is
fordítsuk meg, mielőtt kiadnók, a tízforintosokat ellenben megtekintés
nélkül dobáljuk sárba. Egyébiránt ezen tolongás a kocsik körül igen
mulatságos eredményeket szült; történt ugyanis, hogy négy kis társaság
is ugyanazon kocsit akará elfoglalni s a tolakodás miatt mindegyikből
csak egy juthatott föl s a kocsis elindult. E szerint négy egészen
ismeretlen ember került össze, mi eleinte kissé megzavará ugyan őket; de
lehet, hogy utóbb igen érdekes kalandocskákra szolgáltatott alkalmat a
véletlen megismerkedés.
Épen a Nagyhid-utczába akarék fordulni, midőn karomat hátulról érinteni
érezém. Visszafordulván, egy görbedt testű öreges zsidót pillanték meg,
kinek ravasz szemei sokatjelentőleg vigyorogtak rám.
– Mi kell? – kérdém őt, mindkét kezemmel zsebeimre tapintva.
– Én nem vagyok tolvaj, nagyságos uram; szolgálni kivánok nagyságodnak.
– Mivel?
– Nagyságod tolvajt méltóztatott kiáltani a temetés kezdetekor.
– Láttad őt?
– Nem, de mégis megkeríthetem, ha nagyságod leírja személyét.
A zsidó kivánatát azonnal teljesítém, ki azonban fejét csóválva, így
szóla:
– Tehát zsidó?
– Igen.
– Az baj, nagy baj!
– Miért?
– Mikép iparkodjam hitsorsosomat kézrekeríteni!
– Csak tedd meg s száz forintot adok.
– Lopott?
– És gyujtogatott.
– Nagyságos uram, úgy ötszáz forint csöndesítheti csak meg lelkemet.
– Azt is megadom, ha nyomába vezetsz.
– Én egyebet nem is tehetek.
– Hogyan?
– Nagyságos uram, a szegény zsidó szükségből mindent kénytelen megtenni,
meddig az emanczipácziót meg nem kapja; de azért hitsorsosát nem keríti
maga börtönbe.
– Tehát mit csináljak?
– Holnap este méltóztassék pontban nyolcz órakor e helyen megjelenni az
ötszáz forinttal s reménylem, hogy tökéletesen meg lesz velem nagyságod
elégedve.
– De ki vagy te?
– Hm, én sem kérdeztem még nagyságod nevét.
– Akarom tudni.
– Jól van, holnap este megmondom.
– Pontosan meg fogok jelenni.
– Az ötszáz forintot el ne méltóztassék feledni.
– Elhozom.
– Jó éjszakát kivánok.
A zsidó a háromdobutcza felé távozott, én pedig szállásomra sieték,
előre is örvendve a holnapi fölfedezésnek.
XX. Egy reménynyel kevesebb.
Annyi események, melyek, egyetlen nap lefolyása alatt, ostromló sereg
gyanánt rohantak rám, aczélozott kedélyemet is megrendíték kissé s azért
nem volt kedvem az estét mulatságokban tölteni, hanem szállásomon
maradtam, terveket rendezve és válogatva, miket másnap foganatosítnom
kelle, hogy kalandim iránt végképen tisztába jöhessek.
Hosszas fontolgatás után abban állapodám meg, hogy másnap reggel
Beattinit mindenekelőtt meglátogatom s törvényes eszközökkel fenyegetés
mellett a rablott vagyonnak törvényes kezekbe adására kényszerítem;
azután pedig Dalmer báróval iparkodom megismerkedni s végre este a
nyomozó zsidóval találkozom és Móriczot mindenáron hatalmamba kerítem.
Csak most juta eszembe, hogy saját megtámadómra nézve is, ki
mindenesetre egyszersmind Beattini grófnő gyilkosa volt, szólanom
kellett volna az ismeretlen zsidóval, mert többször hallám már, hogy ily
utakon legbiztosabban juthatni minden elkövetett gonoszságnak nyomába.
Eltökélém tehát, hogy holnapi találkozásunkkor eziránt is szólani fogok
vele, ámbár egyébiránt nem igen feküdt érdekemben a tettest kipuhatolni.
E tervezések közt töltém az éj nagyobb részét álmatlanul s csak éjfél
után szenderültem el, minek következtében jól magasan állott már a nap,
midőn fölébredék.
Bertókot nagy örömömre már talpon lelém, ámbár még sántított;
megparancsolám neki tehát, hogy ne erőltesse meg magát s azzal útnak
indulék a grófhoz, még pedig bérkocsin, mert alig várhatám, hogy
szemközt állhassak vele.
A kertajtónál elbocsátám a kocsist és be akarék lépni, minthogy az ajtó
nyitva volt; véletlenül föltekintvén, czédulát pillanték meg az ajtón,
melyen e sorok valának olvashatók:
– Ezen kert, kényelmes butorozott nyárilakással együtt minden
pillanatban kiadandó.
Csodálatosnak tetszett ez ugyan nekem, de csakhamar megnyugodtam ismét,
gondolván, hogy a gróf bizonyosan nem nagy örömöt érezhet oly helyen,
hol gyilkosság által veszté el szép hitvesét s hogy ennek következtében
igen természetes, ha e helyről minél előbb menekülni törekszik, hol
minden helyecske csak bús emléket költhete keblében.
Gond nélkül léptem tehát a kertbe, hol a kertész azonnal e kérdéssel
állott előmbe:
– A szállást tetszik megtekinteni?
– Nem. A gróffal akarok szólani.
– Nem lehet.
– Hozzá kell mennem, tegnap maga rendelt ide ezen órára.
– És még sem lehet.
– Miért?
– Mert a gróf már elutazott.
– Micsoda?
– Úgy van, még tegnap este.
– Hová?
– Nem tudom.
– Nem hagyott levelet vagy üzenetet?
– Nem.
– Erről saját szemeimmel kell meggyőződnöm, vezessen kend a terembe.
– Szivesen.
A termet nagy rendetlenségben találám a mellékszobákkal együtt s minden
csakugyan hirtelen elutazást tanusított.
– Mikor távozott a gróf? – kérdém ismét a kertészt.
– Mindjárt a temetés után. Alkalmasint gőzhajóra ment, mert
targonczásemberekkel vitette el ládáit.
– Ki ment vele?