a Tisza mellett találták, s így alkalmasint a vízbe ölte magát; isten
bocsássa meg bűnét!
– Azóta semmit nem hallottak felőle?
– Egy szót sem.
– Szeretem, hogy ezt meg tudtam, máskor majd többet fogunk beszélgetni.
Most mennem kell. Mondja meg férjének, hogy maradjon meg a becsület
útján, s rám minden bajban bátran számíthat.
– Köszönöm alázatosan! Istennek ajánlom nagyságos uramat!
XVII. Prókátor, fiskális és ügyvéd.
Megvallom, első pillanatban szinte elkedvetlenültem, meddig valószínűnek
tartám, hogy Móricz bűnsúlya alatt összeroskadván, kétségbeesett, s a
Tisza hullámaiba temetkezett, mert kimondhatlanul vágytam őt gaztettei
miatt feleletre vonhatni; utóbb azonban lassankint mindinkább
meggyökerezett bennem azon meggyőződés, hogy hozzá hasonló emberek nem
egyhamar esnek kétségbe, s hogy az egész alkalmasint csak jól kiszámolt
csel volt, melylyel egyszerre minden üldözést meg akart szüntetni, hogy
annál biztosabban menekülhessen meg.
Mivel nem regényi hős vagyok, hanem csak híven, s minden kendőzés nélkül
mondom el mind azt, min életemben valóban keresztül mentem, tehát igen
természetes, hogy a fönnebbi rendkívüli események sem valának képesek
velem az ebéd idejét feledtetni, mire a regényi hősök rendesen oly
keveset gondolnak, mintha csupán a levegőből élnének. Csak az ebéd illő
és becsületes befejezése után folytatám ismét nagy munkámat.
Evésközben ugyanis azon eszme villant keresztül agyamon, hogy még sem
ártana talán előbb valamely gyakorlott törvénytudóssal értekeznem e
csiklandós dolog felől, mielőtt egyszerűen amúgy huszárosan belevágnék;
mert arról előre is meg valék győződve, hogy, ha hirtelenkedés által
egyszer ki hagyom kezeim közül siklani emberemet, bizonyosan nem igen
könnyen fogom őt többé hálóba keríthetni.
De az volt most még a bökkenő, hogy ugyan kivel közöljem ügyemet?
Ügyvédekkel nem igen valék ismerős, mert adós senkinek nem voltam, pénzt
kölcsönözni pedig senkinek sem szoktam, s a pörlekedést különben is
gyűlölöm. Kezembe vevém tehát a kalendáriumot, s végig nézém az ügyvédi
sorozatot. De már most kit válaszszak a hadsereg közül, melylyel akár a
marokkói császárt is ki lehetne birodalmából szorítani? Azt-e, kinek
legszebb neve van? Nem, mert a szép piros almában féreg is lappanghat.
Azt, kinek legkurtább a neve? Nem, mert kurta késsel is csak úgy ölheti
meg magát az ember, mint hosszúval. Tehát a leghosszabb nevűt? Nem, mert
az majd keresetemet is szokás szerint a leghosszabb útra találná
vezetni. De ugyan kit válaszszak tehát?
Iszonyú kérdés, melynek megfejtése annyi fejtörésembe került, hogy ezen
fáradozással legalább is húsz joggyakorló tehette volna le az ügyvédi
vizsgálatot, a nélkül, hogy az által az igazság ügye akár nyert, akár
vesztett volna. Sőt mi több, e választásomat még az is rendkívül
nehezíté, mivel nem tudám, hogy tulajdonkép prókátor, fiskális, vagy
ügyvéd tanácsát kérjem-e ki? Sokan alkalmasint azt gondolják, hogy
mindegy: akár jobb, akár bal, akár pedig mind a két kezével nyúl az
ember erszénye után. Én azonban ezt nem hiszem egyenlőnek, s csak azt
tartom mindegynek, hogy akár csizma nélkül, akár talpatlan csizmába
ázzék föl az ember lába.
De mi különbség van tehát a pörvivők ezen három faja közt? Oh, azt nem
igen lehet csak amúgy néhány szóval megmagyarázni; látni kell
mindegyikét, ha kézzel akarjuk a különbséget fogni, mely egyébiránt
leginkább csak a modorban alapszik, mert annyiban csakugyan mind a három
hasonlít egymáshoz, hogy hosszú úton szeretnek czélhoz jutni, mely
tekintetben némileg a bérkocsishoz is hasonlítnak.
Hogyan? Bérkocsishoz?
Valóban, igen. Állításomat példával bizonyítom. Egy idegen úr egyszer a
szervita-téren megszólíta egy bérkocsist, s kérdé, mennyiért vinné őt a
szerviták templomába? A bérkocsis négy huszast kivánt; az idegen a
hintóba ült, s a bérkocsis meghurczolá őt néhány utczán, azután a
szerviták temploma előtt megállott s a négy huszast legjobb kedvvel
zsebébe dugá.
Ime, így cselekszik némely prókátor, fiskális és ügyvéd is. Ezek is jól
tudják, mikép lehetne a pörnek egy csapással véget vetni; azt korántsem
cselekszik, mert úgy vajmi keveset bírnának tejökbe aprítani! Ők tehát
szinte jól meghurczolják védenczöket, s ez illőn hálálja meg a buzgó
fáradozást, sőt még hírre is kapatja derék pártfogóját, minthogy oly
bonyolult hosszas pört is meg tudott nyerni.
A kérdéses hasonlatosságot ezek szerint világosan és elegendőképen
bebizonyítván, most már lépjünk, ha úgy tetszik, a prókátor szobájába.
Ő a magyar-utcza valamely rokkant alházában lakik. A magyar-utczában,
mely talán azért nyeré mintegy kitüntetésül, e díszes nevezetet, mivel
az egész belvárosban nincs utcza, mely vele dísztelenségben
vetélkedhetnék. Sár, por, szemét, pocsolya, lomrakás, bűzhödt névtelen
tömegek, és jó ég tudja hányféle undokság emberi emlékezet óta
díszesítik ezen utczát, mely a mellett még görbe és szűk is, mintha arra
akarna czélozni, hogy a magyarnak saját hazájában sem szabad egyenes
úton haladni, hanem csak amúgy melléksikátorokon kell az óhajtott
czélhoz törekednie. Lámpái csak úgy pislognak, mint a rimóczi nyúl,
mintha lakosai elől a fölvilágosulást mindenkép rejteni kellene.
Ezenkívül pedig mennyi oly lakosa is volt már szent Ilona szigetének,
kiket még csak megnevezni sem merészlünk, ámbár nevök egy részét kéj és
örömtől kölcsönzik.
Ámde mi közünk ehhez, nemde, szíves olvasó? Hiszen egyikünk sem
utczabiztos. Lépjünk tehát a házikóba, mely kétségtelen jeleit mutatja
ugyan annak, hogy a szomorú emlékezetű árvíz által derekasan
megmosatott, de azért mégis meglehetősen szurtos, és azért igen jól
fogunk cselekedni, ha kabátunk szárnyait jól magunkhoz szorítjuk, hogy
valamikép a falhoz ne dörzsölődjék.
Az udvar nem tágas ugyan, de azért mégis annyi lim-lom és rendetlenség
van benne, hogy a legnagyobb udvart is illőn tölthetné be. A kapunál,
mely tulajdonkép csak gúnyból neveztetik így, minthogy a bizony kis
ajtónak is elég parányi, egy bozontos, életunt komondor hever lánczon,
rabságában tökéletesen megnyugodva, mert így legalább helyébe viszik a
csontokat, s még csak ezért sem kell fáradnia. A háziúr tulajdona-e,
vagy a prókátoré, azt bizonyosan nem merem eldönteni; rendkívüli
soványságánál fogva azonban azt vagyok hinni hajlandó, hogy a prókátoré;
és pedig annyival is inkább, mert, ha a háziúré volna, úgy alkalmasint
rég megölte volna őt az éhség. Ezen állításom korántsem rágalom, mert
hiszen ki ne tudná, hogy a háziurak még házaikra sem szeretnek költeni,
ámbár azokból irgalmatlan hasznot húznak; ugyan mikép költenének tehát
ily haszontalan vén komondorra, mely rekedt ugatásával csak háborítaná
őket, midőn azon törik kemény fejöket, hogy ugyan mikép lehetne a
házbért minden ok nélkül sikeresen magasabbra rugtatni?
A konyhaajtóban kalitka függ, melyből egy lépkóros vén seregély szünet
nélkül e szót krákogja az érkező idegen elébe: «Spicpuj! Spicpuj!» mi
azt látszik tanusítani, hogy oly emberek jártak ide többnyire, kik
igazságtalan pörben kerestek ügyvédet; s hogy a prókátor tősgyökeres
magyar ember, mert különben bizonyosan nem tanította volna madarát német
nyelvre.
A konyhában egy éltes és rendkívül szurtos szolgáló, lefüggő hajjal, egy
öreg kedvetlen macska és egy haragos vén gazdasszony társalkodnak, a
mennyiben társalkodásnak nevezhetni azon kedélyes modort, mely szerint
úgy néz egymásra az ember, mintha egyik a másiknak orrát akarná
elharapni.
Gazdájok után kérdezősködvén, azonnal a szobába utasíttattam. Beléptem
tehát, s első tekintetre azonnal meggyőződém, hogy csakugyan jó helyen
járok.
A szoba falai kissé penészesek voltak ugyan a nedvességtől, de azért
mégis nyájas tanyául szolgáltak néhány szorgalmas egyénnek a pókhálósok
régi családjából, melyek hálóiban úgy eviczkéltek a szerencsétlen
legyek, mint ügyvédi körmök közt a boldogtalan védenczek. Ha szerfölött
nem csalatkozom, úgy e falak egykor föstve valának; most azonban oly
szintelenek már, mint a jelenkor nevezetes politikusai. A bútorzat igen
egyszerű; minden sárgára van festve, jeléül, hogy tulajdonosuk leginkább
sárgákkal szeretné magát fizettetni, ha a mostani rossz időkben egy zsák
burgonyával is nem kényszerülne megelégülni. A szoba közepén meglehetős
nagyságú puhafa asztal áll, mely poros ugyan, de azért a számtalan
tintafoltokat mégis világosan láttatja, mikkel mindenütt be van
tarkázva. Rajta két birsalma, egy forgácslegyező, melynek már csak nyele
van épségben; egy szúrágta törvénykönyv, néhány pipa, és elsárgult
iratcsomó látható. E mellett természetesen az öblös tintatartó sem
hiányzik, mely azonban annyira be van száradva, hogy alkalmasint igen
rég nem használtatott már. Az asztal előtt szalma fonadékú, igen
kényelmes pamlag állott XIV. Lajos franczia király idejének divatja
szerint, s ezen igen nagybecsű régiségen, mely bizonyosan épen e miatt
egy árverésen sem fog elkelni, kedélyes nyugalommal ül – a prókátor.
Feje már rég őszbe csavarodott volna, ha parókát nem viselne, így
azonban csak vörössé változott a hajdan fekete paróka, az idő
mostohasága következtében. Bajusza ellenben egészen ősz vala, és igen
szomorúan árnyékolá be a pipaszár felső végét, mit szájában tarta, míg
alsó végén az iszonyú terjedelmű tajtékpipa nem a szőnyegen ugyan, hanem
mégis a súrolatlan padlón nyugodott. A pipából sűrű füst, a kebelből
nehéz sóhajok, a fejből pedig régi gondolatok szállongtak föl. Az egyik
kéz a pipaszárat tartá, a másik pedig a zsebben keresett valamit, mit
teljességgel nem találhatott meg. Az asztal mellett egy pintes üveg
állott, melyben alkalmasint tinta volt, mert hogy az érdemes prókátor
délután is vörös borral élne, azt a világért sem merném ráfogni.
Rövid üdvözlet után nevemet elmondván, székre mutatott a prókátor, azon
kezével, mely előbb zsebében motozott, és ünnepélyesen szóla:
– Miben lehetek szolgálatára, domine spectabilis?
– Kissé hosszasan kell ügyemet előadnom.
– Csak világosan, csak világosan, domine spectabilis. Szolgálhatok talán
pipával?
– Köszönöm.
– Tehát kérem méltóztassék szólani. Talán valami régi pör?
– Oh nem; egészen új.
– Talán a váltótörvényszéknél?
– Nem épen, hanem…
– Na már ezt szeretem, mert az előtt nem szoktam allegálni. Hiszen ott
még szóhoz sem juthat az ember igazán, mikor már az itéletet is
kimondják. De kérem, domine spectabilis, csak tessék szólani,
figyelemmel fogom hallgatni.
– Tehát méltóztassék.
Most lehetőségig röviden, de mégis elég körülményesen előadám az egész
történetet, a berettyói találkozástól kezdve egészen mostanig; a neveket
azonban természetesen elhallgatván, minthogy titkaimat nem akarám dobra
ütni, mielőtt emberem nyilatkoznék.
Épen végére értem előadásomnak, midőn bizonyos sajátszerű hang ütközék
füleimbe, melyet eleinte egyáltalában nem tudék magamnak megmagyarázni.
Az ácsok széles fűrészének hangjához is nagyon hasonlított ugyan, de
gondosb figyelem után mégis azt hívém, hogy száraz lóbőrt vonszol valaki
az ablak alatt a göröngyös kövezeten. De most a prókátorra tekinték, s
azonnal tisztába jövék a sajátszerű hangra nézve. A pipa elvált
ajkaitól, melyek ennek következtében nyitva maradtak, és szabad kilátást
engedtek néhány feketesárgás fognak, melyek közül rémes hortyogás
hangzott felém. A prókátor valósággal elaludt! Ám aludjék békével, nem
árt legalább senkinek, s napjainkban ez már magában is nagy érdem. Bár
akkor is inkább aludnék a derék prókátor, midőn hetivásári napokon a
Duna partját, kecskeméti kaput és kerepesi útat végig barangolja, s a
tojásos és baromfias kocsik közt gondosan fülel és hallgatózik, hogy nem
lehetne-e «János gazdát», vagy «Misa szomszédot» valamikép pörlekedésre
bírni, és ez által előre is néhány pár tojásra, vagy csirkére szert
tenni, s utóbb tőlök az egyetlen tinó árát is kicsikarni, azon épületes
ürügy alatt, hogy bizony még az igazság szekere is elakad, ha nem kenik.
Tehát csak aludjék ön, derék prókátor úr, és ne izgassa többé egymás
ellen az együgyű parasztokat, csupán azon okból, hogy legyen otthon mit
állítnia a tűz mellé!
A prókátorral tehát e szerint nem boldogulhattam, s most már ennél fogva
igen természetes, hogy a fiskális következék, kinél tanácsot akarék
kérni.
Azt alkalmasint az újvilág- vagy hatvani-utczában leltem meg, bizonyosan
már magam sem tudom hogy hol; de elég az hozzá, hogy előszobájába
szerencsésen bejutottam.
Első pillanatra azt hivém, hogy csalatkoztam, s fiskális helyett
orvoshoz jutottam, mert az előszobában több ember ült, kik bebocsátásra
látszottak várakozni, mikép azt különben orvosok előszobáiban
tapasztalhatni. És e véleményemben még az is megerősített, hogy ezen még
többnyire fiatal férfiak mind meglehetősen rossz színben valának, mintha
épen csak most gázoltak volna keresztül a nagybőjtön. Néhány kérdés után
azonban megtudám, hogy mindezek részint hivatalt, írási munkát, részint
pedig kölcsönpénzeket keresnek, miket a fiskális úr mindenkinek, minden
minőségben és mennyiségben szerezni tud, mikép azt rendesen valamennyi
hirlapban sűrűn jelentgetni szokta.
Már ez hasznos ember, fogják alkalmasint sokan gondolni, s annyiban
csakugyan igazuk is van, hogy magának meglehetős hasznot tud hajtani. Ő
tudniillik igen ügyes ember, és többi közt ily fogásokat gyakorol: több
fiatal emberrel igen nyájasan tudatja, hogy valahol, igen kedvező
feltételek mellett, irnoki hivatal ürült meg, s hogy annál fogva
próbaírást kivánnak. Az ifjak, kik közül természetesen egyik sem tud
semmit a másikról, megkapják a sok írni valót, el is végzik szépen
ingyen, a fiskális pedig jól megfizetteti magát érette, és azután vállát
szánakozólag vonogatva, egymásután tudatja az ifjakkal, hogy a hivatalt
más nyerte el. Továbbá, ezen fiskális százezreket is tud törvényes
kamatra szerezni, legalább ő úgy hirdeti, s így igen természetes, hogy
sok oly ember látogatja őt meg, ki öröklött vagyonának minél előbb
szeretne nyakára hágni. Ekkor a fiskális és pénzkereső közt körülbelől
ily párbeszéd megy véghez:
– Mit méltóztatik parancsolni?
– Pénzt szeretnék fölvenni.
– Oh, azzal szolgálhatok.
– Örvendek.
– Mennyit méltóztatik.
– Csak tízezret.
– Csekélység! Holnapra meg lesz.
– Tehát számíthatok rá?
– Bizonyosan.
– Ajánlom magamat!
– Kérem, a beiratási díj tíz forint, s ezenkívül mellékköltségek fejében
még öt forintot méltóztassék fizetni.
– Itt van.
– Köszönöm. A mi engem illett, én fáradozásomért egy fillért sem
követelek.
– Oh, kérem, majd megszolgálom szivességét.
Ezzel a pénzkereső távozik, s másnap legjobb reményekkel jő vissza; de
ekkor a fiskális oly irtózatos föltételeket szab elő, mik alatt a pénz
kölcsönöztetni fogna, hogy azokat teljességgel nem fogadhatja el. És
épen ez az, mit a fiskális óhajtott, mert alkalmasint öt forintot sem
igen tudna szerezni, minthogy csak zsidóskodni tud, de azon ügyességgel
korántsem bír, melylyel a zsidók és még mások is, a pénzszerzési
mesterséget gyakorolják. De ez nem baj, mert ő zsebébe rejté a tizenöt
forintot, s ennél többet nem is kívánt.
Ezen adatokat csak később tudám ugyan meg, de mégis szükségesnek látám
előre elmondani, hogy legalább tudja a szíves olvasó: mily derék férfi
szobájába lépünk.
A szoba elég nagy s keskeny szőnyegekkel van borítva, melyek a fiskális
hazafiságát igen szép színben tüntetik elő, mert első pillanatra
mindenki tökéletesen meggyőződhetik, hogy ezen szőnyegek valóságos
árvavármegyei csíkos pokróczok, következéskép a hazai műipar
készítményei. A falakon nem függnek képek, mert a fiskális nem szereti a
függést. Könyvszekrény nincs ugyan a szobában, de a falak mellett
mindenütt poros íráscsomók hevernek, jeléül, hogy a fiskálisnak igen sok
pöre van, vagy legalább lehetne, mint Hugli borbélynak sebészi oklevele.
A hosszú asztal szinte irományokkal s számtalan levéllel van megrakva,
miáltal azt akarja a fiskális úr tanusítani, hogy ő az egész világgal
levelezésben áll; ámbár vannak rágalmazók, kik azt hiszik, hogy majd
valamennyi boríték csak – üres papirt födöz.
Maga a fiskális asztalához támaszkodva áll, s úgy fogadja el a
folyamodókat, mert egykor egy igen nagy úrnál volt, ki szinte így
fogadta őt el. Haja mélyen homlokára van fésülve, hogy annál fontosabb
kifejezést kölcsönözhessen arczának, mely egyébiránt egészen bajusz- és
szakálltalan, s meg kell vallanom, nem szeretném, ha a róka
megtekintené, mert alkalmasint azt fogná mondani, mit a szép álarczról
monda egykor, midőn azt megfordítá. Kabátja be van gombolva, s kezében
aranyozott ezüst burnótszelenczét forgat, melynek egyik része sárga, a
másik pedig fekete burnótot foglal magában, jeléül, hogy e derék
fiskálisnak ez a jelszava: ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes. És ő
e jelszó mellett oly jól érzi magát, hogy egyetlen fillérrel sem adós,
mert egyébiránt alkalmasint nem igen bírna maga számára hitelezőt
találni.
Beléptem után e szókkal kezdém meg beszélgetésünket:
– Üdvözlöm önt, fiskális úr.
– Alázatos szolgája, tekintetes úr.
– Mintegy félórai kihallgatást kérek.
– Méltóztassék parancsolni. Nagyon el vagyok ugyan ügyekkel halmozva,
mondhatom, a legfontosabb ügyekkel, de azért mégis…
– Oh, úgy inkább nem alkalmatlankodom.
– De kérem, kérem, csak méltóztassék parancsolni. Csak akarni kell, s
mindig marad még az embernek egy kis ideje, kötelessége teljesítésére.
Méltóztassék helyet foglalni.
– Ügyem meglehetősen szövevényes.
– Talán zálog nélkül méltóztatik pénzt kivánni?
– Nem.
– Vagy gazdatisztet, jó óváspénzzel, és mégis félig ingyen?
– Nem.
– Tehát méltóztassék.
Miután a fiskális ily hamar kifogyott azon ügyek elsorolásából, mikben
segítségemre akart lenni, tehát segíték ismereteinek szűk körén, és
elmondám neki ügyemet, oly röviden, mint a politikai szónokok azon
tárgyakat, mikhez nem értenek, de mikről mégis szólniok kell, ha
nevezetes férfiaknak kívánnak tartatni.
Beszédemet már rég elvégzém, s a fiskális még folyvást hallgatott, és
körmeit rágta; végre azonban e szókkal szakasztá meg e száraz mulatságot
és sovány csemegézést:
– Hm, hm, csodálatos!
– Nemde?
– Valóban!
– Igen különös eset.
– Rendkívül!
– Mit szól ön hozzá?
– Én?
– Igen.
– Hm, hm, igen furcsa!
– Furcsa?
– Akarám mondani: rendkívüli!
– S ön tanácsa?
– Rendkívüli!
– Valóban?
– Mindenesetre.
– Szeretném hallani.
– Mit?
– Ön tanácsát.
– Ah, úgy!
– Tehát?
– Én… én… ezerszer bocsánatot kérek… mondom, bocsánatot kérek…
– Miért?
– E pillanatban fontos ügy várakozik rám – valóban nagyon sajnálom, de
most mulhatatlan távoznom kell.
– Csak méltóztassék.
– Majd talán máskor?
– Az én ügyem sem szenved halasztást.
– Igen sajnálom, de most –
– Értem. Ajánlom magamat.
– Alázatos szolgálja. Ha egykor talán pénzt, vagy gazdatisztet
méltóztatik keresni, úgy –
– Köszönöm.
Kissé boszúsan távoztam ugyan, de utóbb mégis csak dicsérni tudám a
derék fiskális urat, mert mindig dicséretesb az, ha oly ügyet nem
vállalunk el, mely fogalmaink szűk határán túl esik, mintha mindent
mohón ragadunk meg, és azután védenczünk ügyét eltemetjük, s pénzét
mégis mosolygó arczczal zsebre rakjuk. Nincs szebb az ily példás
szerénységnél! –
Reményimet a két sikertelen próba meglehetősen lehangolá ugyan, de azért
mégis csakugyan elmenék az ügyvédhez, mert hiszen végén csattan az
ostor, gondolám magamban.
Ügyvédet a Leopoldváros egyik legszebb utczájának legszebb házában
keresék, még pedig az első emeleten. Az előszobában néhány nagy
hazafinak aranyrámás arczképe, és egy bodrozott fejű csinos inas által
fogadtattam, ki által bejelentetvén, azonnal be is bocsáttattam.
Az egész szoba németalföldi szőnyegekkel volt borítva, valamely
lerchenfeldi gyárból, s a rendkívül fényes bútorzat legalább is Steindl
gyárában készült. A falat drága olajfestmények és képórák díszesíték, s
így azonnal tudhatám, hogy tulajdonkép hányat ütött az óra. Az
üvegajtajú nagy könyvszekrényben csinos kötésű magyar és franczia
könyvek állottak, s a nagy írószekrényen néhány fölnyitott angol könyv
foglalt helyet. Törvénykönyvet nem láték ugyan, de az nem baj, mert a jó
diák könyv nélkül tudja leczkéjét, s a jó pap is könyv nélkül mondja el
egyházi szónoklatát.
Az ügyvéd azonnal letevé illatos szivarát, nagy szakállát és bajuszát
megsimítá, a nagy álló tükörbe futó pillantást vetett, módosan
meghajlott, kezével a selyem pamlagra intett, melyen azonnal helyet
foglaltam, ő pedig szemközt velem, pompás nagy karszékbe veté magát,
melyben oly kényelmesen ült, mintha Ábrahám kebelébe mélyedett volna, s
néha-néha gyönyörködve tekinte fényes gyűrűkkel terhelt újaira. A
köztünk álló kis asztalkán egy politikai s három divatlap hevert, néhány
legújabb röpirattal.
– Szabad tudnom, minek köszönhetem e szerencsét? – kérdé nyájasan az
ügyvéd, s én szinte megzavarodtam kissé, hogy e kérdésre hagyám a dolgot
jutni hallgatásom által, melyet pillanatnyi csodálkozásom okozott, – az
ügyvéd úr jó ízlése és derék fölkészültsége fölött.
Csodálkozásomat azonban csakhamar legyőzém, s szinte nyájasan szólék:
– Igen sajátszerű ügyben kívánnám ön tanácsát kikérni.
– Ah, talán csőd?
– Az is és nem is.
– Hogyan?
– Hamis csődnek juték nyomába.
– Itt az adós?
– Megszökött.
– Az baj.
– Hanem más valaki van itt, a kit talán meg lehetne csipni.
– Aha, értem, úgy például, mint Szigligeti «Két pisztolyában», hol
szinte mást csipnek meg az igazi bűnös helyett? Mellesleg legyen mondva,
látta ön már ezen népszinművet?
– Igen.
– És mit méltóztatik róla itélni?
– Az első felvonást igen sikerültnek hiszem, a végével azonban nem
elégszem meg egészen.
– Miért?
– A nő bosszúját, úgy, mikép előadatik, igen sértőnek és
valószinűtlennek tartom.
– Hogyan?
– Igen, mert nem hihetem, hogy nő, ki eleinte oly nagyon is szilárd
jellemet mutatott, végre oly gyáva boszút tudjon állani.
– Ezt bizony magam is gondoltam, s nekem sem tetszett e nő jelleme,
valamint azt is kissé magasracsigázottnak lelém, hogy a főrangú
kisasszony a zenemester nyakába borul, annyi vendég előtt. Én azt
hiszem, hogy különösen a műveltebb nők sokkal jobban tudnak indulataik
fölött uralkodni.
– Én ezt nem gáncsolhatom, mert így az atyának nem lett volna oka a
zongoramestert házából kidobatni, s ezáltal a bonyolítás sokat vesztett
volna.
– De mit szól ön arra, hogy Sobri a borbélyhoz megy frakkért, holott
minden más ruhával el volt már látva? Én azt hiszem, hogy ott, hol
nadrágot és álarczot kapott, bizony kabátot, vagy frakkot is
vásárolhatott volna.
– Oh, kérem, ez nem hiba, mert hiszen csak ez okozta elárultatását, a
szerzőnek pedig kötelessége volt őt fenyítés alá juttatni.
– Tehát csak azért ment Sobri a borbélyhoz?
– Igen.
– Ah, értem! De hát a postamester ugyan mért nem mondja meg az ablakban
a gyilkos nevét, miután oly sokáig fecseg ott, hogy hatszor is
kimondhatta volna azt?
– Oh, kérem, hiszen akkor a borbély érdekes jelenetének egészen el
kellett volna maradni.
– Természetesen.
– Ah, értem! És…
– De kérem, én…
– Ah, ezer bocsánatot kérek; de engem a legújabb irodalom és művészet
oly rendkívül érdekel, hogy akaratom ellen is sokszor e tárgyra térek,
midőn tulajdonkép pörös ügyekről kellene szólanom. Engedelmet kérek.
– Oh, kérem, magam is nagy barátja vagyok a szép művészetnek!
– Valóban? Ennek különösen örvendek. Csak egy szót kérek még.
– Méltóztassék.
– Mit méltóztatik itélni a moszka tánczosokról?
– Semmit.
– Hogyan?
– Igen, semmit, mert nem járok német szinházba.
– Nem?
– Soha.
– És mért nem?
– Mert ha mi magyarok is nem a magyarba, hanem a németbe járunk, akkor
teljességgel nincs jogunk német polgártársainktól azt követelni, hogy
nemzeti szinházunkhoz szokjanak. Magunknak kell erre jó példát adnunk,
ha boldogulni akarunk.
– De én mégis azt…
– Engedelmet kérek, ügyem igen sürgetős.
– Ah, bocsánat, méltóztassék.
Többszöri félbeszakasztás után végre sikerült történetemet elmondanom,
mely, mint látszott, igen érdeklé az ügyvéd urat, mert nagy tűzzel
szóla: