vagyok, mivel a harmadik emeletre kivánkozom? Szegény golyhó! Hátha csak
azért megyek oda, mivel oly magosra nem hat föl annyira az utczai zaj.
Lám, lám, mi határozza meg a rangot Pesten. Kurta eszű pinczér, pedig
aranynyal verhetném ki mind a két szemedet, míg alkalmasint gyakran oly
első emeleti vendéged is találkozik, ki forintos bankóval se birná mind
a kettőt betapasztani, ha előbb könyörülő szívű zsidóhoz, vagy
keresztyén pogányhoz nem folyamodnék!
VI. Járdai kényelem.
Másnap korán reggel, azaz nyolcz és kilencz óra közt, az álom puha
karjaiból kibontakozám és azonnal kávézáshoz láttam, mivel én kávét soha
nem szoktam inni. Ha valaki talán ellenmondást látna ezen állításomban,
annak megnyugtatására azt válaszolom, hogy mindazok, kik nem akarnak
kávét inni, a pesti vendéglőkben mindig csak kávét kérjenek, mert meg
lehetnek győződve, hogy azon fekete lében, mely elébök adatik, minden
egyéb lesz: csak kávé nem. Miután a kávét, mely nem volt kávé, megivám,
lehetőségig fölcsinosítám magamat, s hölgyszemlére indultam a
Váczi-utczába.
Útközben eszembe jutván, hogy kalapom nem a legjobb állapotban van,
boltba léptem, s legújabb divatú párisi kalapot kértem. A kereskedő
azonnal nyújta egyet.
– Mi az ára?
– Tíz pengő.
– És a honiaké?
– Öt pengő.
– Már csak a párisi mellett maradok.
E szók után kivevém tárczámat, mintha már fizetni akarnék, s e közben, a
párisi kalapra mutatván, hirtelen kérdém a kereskedőt:
– Hol készült e kalap?
– Soroksáron, Karczag gyárában.
– Ah, itt az öt pengő, mert e szerint nem párisi.
A kereskedő kissé meghökkent ugyan, de nem mert szólni. Úgy kell neki,
mért nem vigyázott jobban nyelvére. Most már egészen ember valék a
talpamon, s jó kedvvel kezdék a kényelmes, a szép, a sok pénzbe kerülő,
a pompás, a hasznos járdán sétálgatni, egyszersmind vitába keveredve
önmagammal a járda jó tulajdonságai fölött.
Így okoskodám ugyanis magamban: lám, lám, minő hálátlan és igazságtalan
emberek az ujságírók, csupa rágalommal és irigységgel van tentájok
föleresztve. Hányszor olvasám már, hogy a járdákon nem járhat az ember
becsületesen, mert a háztetőről csurgó víz mindenütt valóságos
græfenbergi zuhanyt képez őszkor, télen és tavaszkor; különben pedig
ezenkívül, ha fagy, vagy hó esik, mindig veszélyben forog az ember, hogy
lábát kitöri. E bajok miatt azután közönségesen a háziurak korholtatnak,
mintha bizony ezek minden járdakoptató kényelméről gondoskodni
tartoznának! Szegény háziurakat bizony úgy is elég teher nyomja, mert, a
hol háziur van, ott többnyire háziasszony is van, vagy legalább barátné,
valahol a külvárosban; a hol pedig efféle bútorok találtatnak, ott
mulhatlanul szükséges a bársony-püspike, tollas kalap, boglyas
pesztonka, sima selyemruha, pisze szobalány, vastag karperecz, kövér
szakácsné, fényes estély, sok mulatság, semmi gazdálkodás és számos
egyéb efféle nélkülözhetlen csekélység, melyek annyi pénzbe kerülnek,
hogy ugyancsak béketűrők és pénzesek legyenek a lakosok, ha a szegény
háziurat a csődülettől meg akarják menteni. Ugyan mikép juthatna tehát a
szerencsétlen háziur eszébe, hogy még az utczán sétálók kényelméről is
gondoskodjék? Kiki magáról, az úristen pedig mindnyájunkról! ez a bölcs
háziurak jelmondása. Egyébiránt pedig, ha a dolgot jól fontoljuk meg,
tehát igen megnyugtatva érezhetjük magunkat, mert az idézett apró
kellemetlenségek az évnek legkellemetlenebb részeiben szoktak csak
előfordulni, midőn bizony úgy sem várhat az ember sok jót. Nyáron
ellenben annyi kényelemmel kinálkozik a járda, hogy az érintett néhány
apró kellemetlenséget valóban nagyon könnyen feledhetni.
Hó, mi vala ez? Hová lett kalapom? Ah, e boltnak ernyője oly alacsony,
hogy lecsapá fejemről a Soroksáron készült párisi kalapot; de hová lett
kalapom? Ah, semmi baj! E házból kocsi robogott ki, kalapomat a lovak
kissé megrugdalák, a kerekek pedig valamennyire összelapíták. Ez egy kis
véletlenség szüleménye, de azért tulajdonkép mégis csak kalap a kalap.
Megvallom, én megjutalmaztatnám azon kereskedőt, ki legalacsonyabbra
illeszti bolternyőjének rúdjait, mert nálunk erre igen nagy szükség van.
Nálunk például sokan oly magasan hordják orrukat, hogy a csillagokat is
szeretnék vele leszurkálni, jó tehát, ha e rudak emlékeztetik őket, hogy
ők is csak porfiak. Azután e rudak nagy sötétséget okoznak a boltban, s
ez is vajmi hasznos! A kereskedő veszély nélkül szabadul meg
csempészett, vagy elavult árúitól, sok szép vevőnének pirulását pedig
jótékonyan rejti el a sötétség, midőn, sorsa fölötti vásárlásokat tevén,
néha meggondolja, hogy most ássa meg becsületének sírját. Végre, ha e
rudak magasabbra huzatnának, akkor a bérkocsisok bizonyosan alattuk
fognának a járdán vágtatni, s a gyalogosokat egészen a kocsiútra
szorítnák, míg most csak egy kerékkel ronthatják a járdát.
Hah, mi ez? Zápor szakad? Oh, nem, csak a járdát öntözik, s engem is
végig öntöttek. Szerencsére fekete nadrág van rajtam, s így nincs okom
zúgolódásra. De ezen öntözés különben is nagyon hasznos, mert háromszor
történik rendesen napjában, s így azon időben a dologtalanok mégis honn
maradnak, holott különben az egész istenadta napot a járdán töltenék el
és…
Ezer villám, most hasra estünk. Bocsánat, tulajdonkép csak én magam
estem el, s bátor vagyok reményleni, hogy a szíves olvasó nem részesült
e szerencsétlenségben. A baj így történt: egy ház előtt kocsi állott, a
járdáról korcsolya emelkedék a kocsira, melyen hordót akartak
fölhengeríteni, s én, elmélkedéseimbe mélyedvén, a korcsolyán
becsületesen keresztül estem. Más talán boszankodnék e miatt; én azonban
annyira méltányosság embere vagyok, hogy ezen teljességgel nem birok
fölindulni, sőt e bajt igen hasznosnak tartom, mert ez arra
emlékeztetheti a magyar politikusokat, hogy ne csak mindig századokra
építsenek előre, hanem lábaik alól is hengerítsék már el valahára a
gátoló göröngyöket.
De minő kiállhatlan bűz ez, mely minduntalan boszantja orromat e pompás
járdán? Ah, látom már, vannak férfiak, kik a kutyákat annyira szeretik,
hogy magukat mintegy azonosítják velök és az utczaszögleteknél s
házsarkoknál ugyanazt követik el, mit említett négylábú társaik szoktak
e helyeken gyakorolni. E gyalázatos erkölcstelenségnek is van egy jó
oldala, az tudniillik, hogy e bűz mindig arra emlékeztetheti az illető
hatóságok tagjait, hogy mégis csak ideje már fenyítőházat építtetni.
Bizony…
Hah, mit látok? Két szép hölgy, mintha ismerném az egyiket; e pompás
barna fürtök, e görög szabású gyönyörű orr, e tüzes sötétkék szemek,
keskeny piros ajkak – ezer villám, már itthon vagyok! Ez úgy hasonlít
Móricz zsidó feleségének arczképéhez, mint egyik vízcsepp a másikhoz. De
még sem, ugyan mikép merné magát Pesten mutatni, férje csalása után?
Hátha mégis! Ő szép asszony, s annálfogva bizonyos lehet az iránt, hogy
Pesten nemcsak egy hatalmas pártfogója akadhat, ha épen veszély találná
őt környezni. Meg kell győződnöm gyanításomról. Nyomban követni fogom
őt. Nem nyugszom, míg…
– Aufgschaut!
Későn kiáltottál, atyafi. Szánakozzanak rajtam, nyájas olvasók! Szemközt
velem targonczás jött a járdán, s én, a hölgyre bámulván, nem vevém őt
észre, s így a targoncza kereke igen kemény összeütközésbe jött
lábaimmal. E zökkenés által annyira elvesztém a súlyegyent, hogy kalapom
másodszor is búcsút vett fejemtől; én kiterjesztett karokkal a
targonczára borultam, mintha annak cseh tulajdonosát meg akartam volna
ölelni, s e közben a szép hölgy leirhatlanul kellemes kaczagása csengett
füleimbe. Ez azonban még nem elég; a targonczást nyomban egy derék
csizmadiainas követé, ki hosszú rúdon mintegy harmincz pár új csizmát
czipelt vállán és isten tudja, hova bámészkodott, mert a targoncza
megállapodása pillanatában, rúdja első végével oly keményen ütközött a
becsületes cseh hátába, hogy ez egyenesen rám bukott, miáltal fejeink
oly kemény összeütközésbe jöttek, hogy, a mint mondani szokták, csak az
imádság tartá össze csontjaikat. És még ez sem elég, mert ugyanazon
pillanatban, midőn a bámész, vagy kedélyesen elmélkedő csizmadiainas,
rúdjának első végével a targonczást fejemre taszítá, egyszersmind egy
hátul sietve jövő szolgáló a rúdnak hátulsó végébe ütközött, kissé
megbotlott, azaz nagyot esett, s az étellel telt edényeket, miket
kezében tarta, földhöz csapá. Szavaim nincsenek e borzasztó, s
egyszersmind igen érzékeny spektakulum illő leirására. A cseh
káromkodott, s fenyegetőzve emelé ökleit majd felém, majd ismét a
csizmadiainas felé, kinek szája majd elrepedt az iszonyú kaczagás miatt,
mely működésben számos sétáló és naplopó segíté őt. A szolgáló sírt, s e
mellett szitkozódott, mint a legelvetemültebb bakancsos, s a szétszórt
ételen néhány kutya oly barátságosan osztozott, mint jó rokonok a gazdag
örökség fölött, azaz, míg a nagyobbak kegyetlenül marakodtak, addig a
kicsinyek a birói szerepet vállalák magukra, s a legzsirosb falatokat
mohón elnyelék.
[Illustration: Járdai kényelem.]
Végre a szolgáló néhány csizmát akart elkobozni, mert erősen állítá,
hogy a csizmadiainas okozá baját; de ez a targonczáshoz, s ez viszont
hozzám utasítá őt, mert, mikép magát kifejezni merészlé, mindennek csak
az én bámészságom volt oka.
Érzém, hogy állapotom úgy bonyolódik, mint közepe felé a szomorújáték, s
látván, hogy rendőr a világért sem mutatkozik, jónak hivém a botrányt
csendesen elintézni. Öt pengő forintot nyújték tehát a szolgálónak, s
kalapom után kezdék tekintgetni, ámde annak legparányibb nyoma sem volt
látható. A nagy tolongásban bizonyosan ellopta valaki azok közül, kik
minden ily tolongást használni szoktak; pedig hányszor történik efféle
majd mindennap minden utczában! Mert és itt különös figyelemért
esedezem, Pesten mindjárt nagy néptolongás támad, ha csak egy kan légy
nyikkantja is el magát.
Lecsöndesítvén e szerint e nagyszerű utczai forradalmat, melyhez
hasonlóval most már Páris sem igen dicsekedhetik, új kalapot vásárlék, s
vendégfogadómba siettem, mert fejem nagyon fájt, s szinte érezni hivém,
hogy már dagad is.
Íme, nyájas olvasó, nemde szerfölött boldogok a pestiek, hogy oly pompás
járdán sétálhatnak, mely mindennap ennyi válogatott kellemmel
kinálkozik?
VII. Szolgafogadás.
Sejtésem nem csalt, homlokom csakugyan tetemesen földagadt, s e szerint
több napig szobám őrzésére valék kárhoztatva. Ez már magában is elég
boszantó volt ugyan, de rám nézve most valóságos kínná vált, mert a szép
hölgy, ki miatt a bajba keveredém, s kit én még folyvást Móricz nejének
tarték, ez alatt isten tudja, hová utazhatik, vagy ha itt marad is,
ugyan mikor fog engem a véletlenség vele ismét összehozni? Orvosért
küldék, hogy hamarább hagyhassam el a szobát.
Az orvos megérkezett, körülményesen elbeszélteté magának bajomat, s
azután komolyan szóla:
– Meleg székfüfőzettel méltóztassék a daganatot burogatni.
Fél óra mulva egy fiatal orvos barátom látogatott meg, kivel szinte
közlém inségemet.
– Barátom, – így szóla a fiatal tanár, – tanácslom, ne kövesd orvosod
rendelményét.
– Hát mit tegyek?
– Jéggel burogasd a daganatot.
– Jól van.
Két ellenkező rendelmény! gondolám magamban, ugyan melyiket kövessem?
Eh, én a többség embere vagyok, még egyet hivatok, s annak tanácsát
fogom követni.
A harmadik orvos is megérkezett, s miután a két elsőnek tanácsát hallá,
fejcsóválva szóla:
– Én egyik rendelményt sem hagyhatom helyben; méltóztassék sebészt
hivatni, s a daganat körül tizenkét nadályt rakatni.
Villám és mennydörgés! gondolám, itt nehéz lesz többséget eszközlenem.
Még egyet kisértek meg, hasonszenves orvost hivatok, az legalább
mindenesetre ellensége a vérontásnak.
A negyedik orvos is bekopogtatott, s kihallgatván előadásomat, mosolygva
szóla:
– Uram, e bajért nem érdemes orvoshoz folyamodni; egy-két nap alatt úgy
is meggyógyul.
Ez az én emberem! És csakugyan igazat szólott. Kevés nap alatt nyoma sem
volt látható a daganatnak, s én jól kinevetém a fontoskodó orvosok
bölcseségét.
Először hagyván el egykor délután szobámat, kettős czélom vala; mindenek
előtt ugyanis tigrist, vagyis szolgát akarék fogadni, kit jól
leszidhassak, midőn az unalom miatt nem tudok jobbat tenni, azután pedig
szállást bérelni, hogy a vendégfogadói kellemetlen zajtól és kiállhatlan
zsarolástól mielőbb megszabadulhassak.
Tudván, hogy az úgynevezett cselédhivatalban mindenkor kaphatni
mindenféle naplopót, ki jó fizetésért lehetőségig becsületesen csalja
meg uraságát, azonnal oda irányozám lépteimet.
Várakozásomban nem csalatkoztam, a hivatalszoba minden padja és székje
el volt foglalva uraságra várakozó minden nemű és rangú cselédekkel.
Volt selyem ruhás szakácsné, ki özvegy uraknál szeret szolgálni;
bársony-ködmönkés szobalány, kinek mindig az asszony alaptalan
féltékenysége miatt kell helyét változtatnia; lefüggő hajú szolgáló, ki
rendesen a lóistállóban szokta a kutat keresni, midőn vízért küldetik;
fölserdült pesztonka, ki mindig a laktanyák körül szokott sátorozni,
mivel a kis gyermek, melyet egész nap czipelnie kell, rendkívül
gyönyörködik a bakancsosak látásában; vaskos dajka, ki saját gyermekét
három forintnyi havidíj mellett hagyja halálra koplaltatni, míg maga
húszért táplálja a másét; sovány komorna, ki a szinészetet rendkívül
bálványozza, s e szenvedélye miatt többször már vándorszinészekhez is
csatlakozott; elhízott kapús, ki mindig német játékszíni birálatokat
olvas, hogy magát a rangjához illő gorombaságban folyvást gyakorolhassa;
sima arczú, vékony lábú inas, kinek igen jól ment dolga, míg ereje
serényebben engedé szolgálata legfontosabb részét teljesítnie; bozontos
szakállú kocsis, ki azon megbecsülhetlen találmányt gyakorlá, mely
szerint még az abrakot is borrá változtatá; ökölnyi tigris, ki az evés
mesterségében ritkítá ugyan párját, de ijedtében akkor is sírva fakadt,
ha a kakas ránézett.
Ezek mind nem nekem valók, gondolám magamban, s már távozni akarék,
midőn a hivatal tulajdonosa leirhatlan nyájassággal ezen igen
természetes kérdést intézé hozzám:
– Cselédet méltóztatik parancsolni?
– Igen.
– Szobalányt?
E kérdésre valamennyi szobalány nagy készséggel ugrott föl, a mi rám
nézve igen hízelgő vala, mert a rossz világ azt suttogja, hogy a talpra
esett derék szobalányok nem szeretnek oly asszonyt szolgálni, kinek rút
férje van.
– Nem; inasra van szükségem.
A szobalányok ismét leülnek.
– Oh, tehát méltóztassék választani.
– Majd csak megmondom, milyenre van szükségem, ön azután tudni fogja,
hogy van-e nekem való embere.
– A mint méltóztatik.
– Én nőtlen vagyok, s a szó teljes értelmében magam ura, csak egy
cselédet tartok, ki paripámról is gondoskodni tartozik.
– Ez tehát hármas szolgálat.
– Hármas?
– Igen.
– Hiszen én csak magamat s lovamat említém. Hát a harmadik micsoda?
– A nagyságos asszony hiányzása.
– Ez úgy hiszem, inkább kevésbíti a dolgot.
– Talán, a jövedelmet azonban mindenesetre csökkenti, mert a nőcselédség
bőkezűségétől nagysád inasa egészen el fog esni, sőt azon
mellékjövedelemben sem részesülend, mely házas uraságoknál néha apró
titkokból szokott származni.
– Értem.
– E szerint kissé nagyobb díjban leend nagysád kénytelen megegyezni.
– Nem zsidóskodom, ha kedvem szerinti embert találok.
– Ah, mondhatom, becsületes legényekkel szolgálhatok. Íme, ezen csinos
barna fiú igen ügyes, legjobb bizonyítványokkal van ellátva és igen sok
nagy uraságnál szolgált.
– Nem kell, mert ott bizonyosan megtanulta a henyélést.
– Tehát talán ez fog tetszeni, ez már katona is volt.
– Köszönöm, ez bizonyosan még most is azt hiszi, hogy káplárján kívül
senki nem parancsolhat neki.
– Vagy amaz, ott a sarokban, az többnyire nagy vendégfogadókban
szolgált.
– Úgy bizonyosan derekasan ért is a csaláshoz; nem kell.
– Ezt is ajánlhatom, ez még nem rég van Pesten, s mindeddig csak egy
serfőzőnél szolgált.
– Szemeinek járását igen vakmerőnek tartom.
– Csak neveletlenség.
– Mi a neve?
– Tamás.
– Egy szóra, Tamás!
– Tessék parancsolni.
– Mióta szolgálsz Pesten?
– Másfél esztendő óta.
– Mindig egy helyen?
– Igen.
– Már csakugyan tökéletesen rád ismertem, te vagy az, ki mult husvét
vasárnapján a templomban kendőmet zsebemből kiloptad.
– Én?
– Igen, te.
– De már ebben nagyot csalatkozik a tekintetes úr, mert úgy segéljen,
nem voltam még Pesten templomba!
– Tehát menj helyedre. Uram, ez sem kell, mert lovamat sem bízom oly
emberre, kinek vallása nincs.
– E szerint már szinte kétségbe esem, hogy lehet-e nagysádnak emberrel
szolgálnom, mert hiba bizony mindegyikben van. Itt van még egy, kiről
semmi czégéres rosszaságot nem tudok, ez nyolcz esztendeig szolgált
Schufterle Mózes gazdag izraelitánál.
– Annál, ki megszökött?
– Igen.
– Kinek, mint mondják, igen szép felesége volt.
– Annál.
– Mi e legény neve?
– Bertók.
– Bertók, akarsz hozzám beállani?
– Szívesen biz én, tekintetes uram, ha megalkuszunk.
– Az legkevesebb, jer velem.
– Ah, örvendek, hogy mégis szolgálatára leheték nagysádnak, örülni
fogok, ha minél előbb ismét lehet szerencsém.
– De köszönöm, én nem szeretem a cselédet gyakran változtatni.
– Azaz, nem úgy értettem, én mindennel szolgálhatok; pénzzel,
bútorokkal, házakkal, sőt gazdag menyasszonynyal is.
– Azt majd csak utóljára hagyjuk.
– A mint parancsolni méltóztatik.
– Ajánlom magamat.
– A cselédszerzési díjt feledni méltóztatott nagyságod.
– Ah, igaz, itt van.
– Kérem, Bertók is úgyanannyit tartozik fizetni, pedig neki most
alkalmasint nincs pénze.
– Úgy? Tehát itt van az is.
– Alázatos szolgája; de majd elfeledém, alázatosan bocsánatot kérek.
Szolgám is szokott mindig egy kis borravalót kapni, midőn házhoz vezeti
az új cselédet.
– Hiszen ezt én magam vezetem!
– Igaz, igaz; de szolgám ez által mégis károsul, pedig ő ennek nem oka.
– Itt van.
– Köszönöm szolgám nevében. Bertók, maga is tartozik egy pár garassal
megvígasztalni Jánosomat.
– Itt van.
– Úgy lelkem, úgy.
– Jer, Bertók, különben még bőrünk is itt marad.
Ezzel távozánk. Csak az utczán néztem jól végig emberemen. Magas, vállas
legény volt s oly barna, hogy czigánynak tartám őt; eleven szemeiből
furfangosság tekinte ki, míg nagy orra s kiálló álla bátorságot
tanusítottak; egész arczkifejezése őszinte nyiltság jeleit viselé magán.
S épen ily emberre volt nekem szükségem.
Alig haladánk néhány lépésnyire, midőn Bertók megemelinté süvegét s némi
habozással szóla:
– Egy kérdésem volna.
– Szólj bátran.
– Én a zsidómat, kinél szolgáltam, nőtelen korában csak urnak, házassága
után pedig nagyságos urnak szólítottam.
– Miért?
– Mert a menyecske úgy kivánta. Most hát csak azt szeretném tudni, hogy
a tekintetes urat is nagyságos urnak szólítsam-e?
– Szólíts csak uradnak, tekintetemre és nagyságomra semmi gondod.
– Értem, uram és fogadom, hogy meg lesz velem elégedve. Hej, jól járt ám
az ur, hogy azok közül a czifra legények közül nem választott.
– Miért? Hiszen azok leginkább ajánltattak.
– Elhiszem bizony, mert azok legjobban fizetnek. És miből fizethet a
szegény cseléd? Béréből? az ám! Abból fizet, a mit lopott, vagy csalt.
– Jól van jól, csak ne dicsérd nagyon magadat, mert tudod, hogy minden
czigány a maga lovát dicséri.
– Uram, hát tudja, hogy én czigány vagyok?
– Hogyne tudnám.
– És mégis megfogadott! Na, mondom, uram, hogy már csak ezért is oly
hűséges leszek, mint a negyednapos hideglelés.
– Nem lesz károdra, fiú, ha megelégszem veled.
– Köszönöm alázatosan. De most egy nagy alázatos kérésem van ám, kedves
jó uram.
– Halljuk!
– Mióta élek, mindig csak az járt fejemben; de a zsidómat nem birtam
rávenni.
– Mondd ki hát.
– Uram, ha hátamat fölszántja, még akkor sem zúgolódom, ha ezen
kérésemet teljesíti.
– Szólj!
– Koplalni is kész vagyok, ha ezen egy kérésemet betölti, jó uram.
– Beszélj, hamar!
– Bizony isten, még porát is áldani fogom az urnak, ha…
– Eh, mondd ki már valahára.
– Hát – hát – járasson engem – vörös nadrágban.
– Megteszem.
– Paszománt is jön rá?
– Igen.
– Uram, most már kész vagyok magamat akár agyonveretni is az urért.
VIII. Szobanézés.
Már előbb kellett volna mondanom, hogy Bertókomat Móricz iránt
lehetőségig kikérdezém; ennek megemlítése azonban még most sem jő későn.
Különben is mindaz, mit kitudhaték, csak annyiból állott, hogy Móricz
gazda az uzsoráskodás minden nemét legnagyobb kiterjedésben gyakorlá,
nejét bálványozá, de mégis gondosan őrizé s hogy nem járt a házhoz oly
férfi, kire elszöktetés miatt gyanakodni lehetne. A nőt Bertók azóta nem
látá s így könnyen megesheték, hogy talán hasonlatosság által csalattam
meg; tisztába akarék azonban ez ügyre nézve mindenáron jönni, már csak
azért is, hogy a megcsalatott hitelezőket pénzöknek legalább egy
részéhez segíthessem s azért czigányomnak megparancsolám, hogy a nagyobb
vendéglők előtt reggeltől estig sorban gondosan őrködjék, s minden ki-
és bejáró asszonyra figyeljen; magam pedig a nap nagy részét mindig
sétálással töltém.
Mindenekelőtt azonban szobanézéshez fogtam, a mit sétálás közben úgy is
könnyen eszközölheték. Nem kelle sokáig keresnem, mert alig van Pesten
ház, melynek kapuján, az év minden napján, legalább is két vagy három
czédulát ne lehetne látni, miken kibérlendő szállások hirdettetnek.
Ah, ime itt is. Olvassuk csak:
– Itt egy világos, hónapos szoba minden pillanatban kiadandó.
Nem kell. Ez bizonyosan sötét s azért mondatik világosnak.
– Itt nőtelen urak szobával és mindennel elláttatnak.
Isten mentsen! Ez a «minden» igen veszélyes, utoljára még feleséget is
foglalhat magában.
– Itt egy özvegyasszonynál szállást kaphatni szolgálattal együtt.
Eh, én magam tartok szolgát, ez a szállás csak tanulóknak való.
– Itt két hónapos szobát kaphatni, gyakorlattal együtt a franczia
nyelvben.
Ez csak arszlánoknak való, kik egy sort sem tudnak hiba nélkül leírni
magyarul s mégis francziáskodás után esengnek.
– Itt két szoba, előszobával s külön kijárással, havonként, vagy
évnegyedenként, művelt nőtlen uraknak, butorzattal együtt kiadandó az
első emeleten. Bővebben a háziurnál értekezhetni ugyanott.
Ez már jól hangzik, ezt meg kell tekintenünk. A ház nem nagy, sőt a
belvárosban rágalom nélkül akár kicsinynek is mondhatjuk; de különben
tiszta és csinos. Menjünk föl. Kopogtassunk. Szabad. Lépjünk be.
– A háziurhoz van szerencsém?
– Részemről a szerencse, a ház enyim, nevem Hebauf.
– Örvendek. A kapun czédula van…
– Ah, a szállást méltóztatik megtekinteni? Igen szép, mondhatom,
gyönyörű. Róza, Bella, Tini, Mimi, Laura, Nina, hamar, a kulcsokat.
Kérem, méltóztassék addig is helyetfoglalni.
Szent isten! az oldalajtó megnyilt s egyszerre hat szép fiatal hajadon
özönlött a szobába. A legidősb mintegy huszonnégy, a legfiatalabb pedig
tizennyolcz éves lehete. Mindnyájan nagy zavarodást mutattak, midőn
engem megpillantának.
– Kedves lyányaimat van szerencsém önnek bemutatnom, egyetlen örömemet
képezik e földön, mert nőm, a jó derék asszony, már nincs többé.
Gyermekeim, ez itt uj Zimmerherrünk.
A hajadonok bókoltak s egyszerre hat széket hoztak mozgásba; én azonban
egyet sem fogadtam el, nehogy ötöt sértsek meg az egyiknek elfogadása
által; azon mesterséget pedig, fájdalom, még maig sem tudom, mely
szerint egyszerre hat széket is be lehet tölteni, mert a szék nem olyan,
mint a hivatal.
– Inasomnak is lesz helye?
– Az inasnak? Oh, mindenesetre, az előszobácska igen csinos és tágas.
– Nem tekinthetném meg?
– Oh, mindenesetre! Hiszen nem akarom a macskát zsákban árulni. Hehehe!
Lyánkák, hol a kulcs?
– Itt van, atyuska!
– Jöjjetek, mutassunk meg mindent. Kérem, méltóztassék. Ezen szobából is
nyilik ajtó azon pompás kis lakásba! de majd szekrényt állítunk ide.
Ime, a szobák világosak, szépen ki vannak festve, a kilátás pompás, a
kályhák jól fülnek, az ajtók és ablakok úgy illenek rámáikba, mintha
onnan nőttek volna ki. A külön kijárás a lépcsőre nyilik s a lakos
kapukulcsot kap; lehet-e ennél kényelmesebbet képzelni, főkép nőtlen
urak számára, hehehe!
– És mind ennek ára?
– A kutban igen jó ivóvíz van s a falak oly erősek, hogy a házfödél akár
tizszer is leéghet s mi kényelmesen pipázhatunk az ablakban, mert a tűz
csakugyan soha nem fog ránk szakadni, nemde, gyermekeim?
– Igen, atyuska.