– Oh, ezt nem szeretem.
– Ah, egyébiránt az ily nagy temetés két esztendőben alig történik
egyszer, igazán mondhatom, alig egyszer; nemde, babácskáim?
– Igen, atyuska.
– Hanem bezzeg a katonai zene! Azt minden héten kétszer halljuk.
– Már ez baj, én a tábori zenét ki nem állhatom.
– De mi jut eszembe, hiszen Harczy táborfő kiköltözött mult évnegyedben
ezen utczából; ugyan mikép is tudtam ezt feledni! Most már nem jő erre a
zene, nemde lyánykák?
– Igen, atyuska.
– Nem fog a dohányfüst a kisasszonykáknak alkalmatlankodni?
– Oh, nem! Ők szenvedélyesen szeretik a dohányfüstöt; nemde gyermekim?
– Igen, atyuska.
– És az ára e szállásnak?
– Oh, kérem, arra még ráérünk; reménylem, nem sértettük önt meg, hogy
már távozni akar?
– Világért sem, csak…
– Oh, kérem, méltóztassék tehát helyet foglalni; kérem, itt a pamlagon,
gyermekeim magok himzették; mondhatom, igen ügyes gyermekek, nagy
örömemre vannak. Így, már most beszédközben mindent tisztába hozhatunk.
Róza, Bella, hamar a zongora mellé, ti többiek pedig énekeljetek.
– Igen, atyuska.
A négy hajadon pompás szerelmi vallomást énekelt, nem tudom, melyik
daljátékból, a másik kettő pedig négyesen kisérte őket a zongorán. Ez
alatt mi így folytattuk párbeszédünket:
– Tehát a szállás ára?
– Oh, kérem, tüstént. Szabad kérdeznem, talán ügyvédkedni méltóztatik?
– Nem.
– Vagy orvoshoz van szerencsém?
– Nem, jövedelmeimből élek.
– Ah, igen szép! Igen kellemes élet. Nina, ne kiméld hangodat. Sokáig
méltóztatik Pesten tartózkodni?
– Meddig az életet kellemesnek fogom itt találni.
– Szép! Mi legalább mindent elkövetünk, hogy minél tovább együtt
maradhassunk. Mimi, kissé hangosabban és több tűzzel. Hizelgés nélkül
mondhatom, uram, hogy sok szép tehetség rejlik lyánykáimban; férjeik
egykor boldogoknak fogják magokat tarthatni. Már több igen jó
szerencséjök lehetett volna, mert istennek hála, nem fognak házamból
üresen távozni, hiszen azért gyüjt és fárad az atya, hogy gyermekei még
sirjában is áldhassák. Eddig azonban még egy férfi sem birá szivöket
megindítani s én épen nem siettetem a házasságot, mert istennek hála,
lesz nekik úgy is miből élniök. Azért tehát épen nem erőltetem őket,
csak válaszszanak szabad tetszésök szerint. De valóban meg nem foghatom
most ezen bohó gyermeket, minduntalan elvesztik a taktust, mintha
megbűvölte volna őket valaki. Ily zavarodásban még soha nem láttam őket.
Mintha valami ellenállhatlan bűverő tenné őket oly elfogultakká.
Csodálatos!
– De kérem, a szállás ára?
– Tüstént, tüstént, úgy is csak csekélység, szót is alig érdemel. Elég,
lyánykák, elég; Nina, hozd elő dobocskádat.
– Igen, atyuska.
– Különös élvezetben fogom önt részesítni, uram. Ninácskám az «Ezred
lyányából» a harczidalt fogja dobolni, testvérei pedig a gránátos
kardalt éneklendik hozzá; ez nagyszerű hatást gyakorol, én minden
délután rendesen ezzel doboltatom magamat álomba. Rajta gyermekek,
kezdjétek.
– Igen, atyuska.
– Hah, nemde pompás! Szinte ifjodni érzi az ember vérét, mintha tüstént
kész volna katonának állani, hehehe!
– Kivált ily ezredhez!
– Valóban? Hehehe!
– Tehát a szállás ára?
– Egy szóval?
– Igen.
– Alkudozás nélkül?
– Igen.
– Csak háromszáz forint.
– Váltóban?
– Tréfálni méltóztatik, hehehe! Pengőben, pengőben.
– Ez talán mégis sok?
– Épen nem, a nagy adó, szépítés, biztosítás, járda…
– Ah, a járda!
– Nemde? Átlátni méltóztatik, hogy a szállás olcsó.
– Majd meggondolom.
– Kérem, az igen bajos, mert az alatt más érkezhetik és…
– Oh, ha más jő, úgy csak méltóztassék bátran rendelkezni.
– Szép, szép; de uram, őszintén szólván, én nem fogadok föl minden
lakost és igen szeretem emberemet megválasztani s ön iránt első
pillanattól oly megmagyarázhatlan vonzalmat érzek, hogy, hogy – kész
vagyok a lakbérből ötven forintot elengedni, mit még eddig soha nem
tettem, nemde gyermekim?
– Igen, atyuska.
– Mikor méltóztatik beköltözni?
– Kérem, előbb mulhatlanul tanácskoznom kell egy barátommal.
– De ugyan mirevaló ez, hiszen ön már nagykorú.
– Igen, de már ez szokásom.
– Uram, egy szó mint száz, én olyasmit érzek ön iránt, mit szinte atyai
vonzalomnak kell tartanom. Hátha kétszázért adnám a szállást?
– Hiszen így károsulna ön.
– Önért mindenre kész vagyok.
– Köszönöm, de mondom, ily rögtön nem határozhatom el magamat.
– S ha négyszáz váltót kivánnék csak? Mit szól ön ehhez?
– Csak azt, mit már mondék. Ajánlom magamat.
– Uram, még egy szót.
– Alázatos szolgája!
Ezzel kisieték a szobából s jó füleim még e szavait hallák meg a gondos
atyának:
– Na, ez is elment. Oh, ti gyarló libák, már látom, hogy nyakamra
vénültök s maholnap csődület alá jutok!
Lehetőségig gyorsan sieték le a lépcsőn, mert féltem, hogy végre még
ingyen is nyakamra szárad a szép szállás, az ezred mint a hat lyányával
együtt.
Némi apró változatokat kivévén, többször jártam még így, miknek
ismétlése által azonban nem akarok a nyájas olvasó szives béketürésével
visszaélni s azért csak annyit mondok, hogy néhány nap mulva csakugyan
meglehetősen kényelmes szállást sikerült találnom az országuton, egy
gyermektelen vén zsugorinál, hol a magas lakbért kivévén, semmiféle
szívbeli veszélynek és fülostromnak nem valék kitétetve. Bertók ez alatt
elvégzé a vendéglők előtti őrködést, a nélkül, hogy a szép zsidó
hölgynek legkisebb nyomára akadhatott volna.
IX. Szökött katona.
Egypár hét mulva nemzeti színpadunkon másodszor adaték a «Szökött
katona» s mivel a szökött nőt minden fürkészésem daczára sem láthatám
meg, tehát elhatározám, hogy kárpótlásul legalább a szökött katonát
tekintem meg, mely új szinmű, rögtön első eljátszatása után, nagy hirre
kapott. Bertókomat karzatra küldém, magam pedig alant állék meg egy
páholy alatt, melyben négy szép hölgy ült, alkalmasint faluról, mert már
igen jókor jelentek meg, nem úgy mint a fővárosi arszlánnők, kik csak
azért jőnek mindig későn páholyukba, hogy a zaj által magokra vonják a
közönség figyelmét s élvezetét háborítsák. Nézők nagy számmal jelentek
meg s még jóval hét óra előtt már valamennyi pad el volt foglalva.
Azután még számos hölgy érkezett, de ezek részint visszatérni, részint
állani kényszerültek, mert a magyar szinházban azon gyönyörű szokás
uralkodik, hogy a fiatal férfiak jó idején elfoglalják a padokat s a
később érkező hölgyeket a padok végén állva hagyják. Urak, ez már
csakugyan még sem szép; önök közt az életben úgy is annyira ment már az
idegenkedés a házasulástól, hogy a legszebb hölgyeket is ülni hagyják,
legyenek tehát következetesek önmagukkoz s hagyják őket a színházban is
ülni; különben még azon gyanus hirbe fognak uraságtok jőni, hogy annyira
elgyöngültek már, mikép még csak állani sem képesek már többé lábaikon.
Urak, ez szégyen! Testületek, vállalatok és társaságok úgy is gyönge
lábon állnak hazánkban, ne engedjék önök tehát még azon rosz hírt is
lábra kapatni, hogy szinházunkban bárdolatlanság kezd uralkodni, hanem
álljanak inkább talpra s legyenek állnokok, a sok ülnökséget pedig
hagyják szinházban a hölgyeknek, azonkívül pedig a politikusok, kik
alkalmasint azért folyamodnak minduntalan mindenféle ülnökségekért,
mivel beszédeik többnyire olyanok, hogy ugyancsak derekasan le lehetne
őket ültetni, ha az álnokságot sokkal jobb szívvel nem ruházná rájok az
ember.
A szinház belsejét nem irom le, mert magyar közönségnek van szerencsém
irnom, arról pedig nem szabad föltennem, hogy nemzeti szinházunkat még
nem látta, vagy legalább leírását rokonaitól s ismerősitől nem hallotta.
Csak magáról az előadásról tehát néhány szót, melyek innen is, onnan is
füleimbe hatottak s miket saját észrevételimmel bővítendek.
– Bizony különös, hogy ezek a parasztok előbb magok verbuválnak
kötéllel; azután pedig önmagokat gunyolják ki szép énekszóval e
tettökért!
Már minő észrevétel ez! Az ujonczszedésnél erre vonatkozó dalt kell
énekeltetni s ha magunk nem akarunk új dalt költeni, tehát a már készet
használjuk s ha aztán abban van is némi kis ellenmondás, azt el kell
nézni, csak különben jó legyen a dal.
– Na, mennyit beszél már az ezredessel a grófnő! Már egész kényelemmel
megmondhatta volna neki, hogy Korpády Gergely az ő fia; e helyett
azonban csak látogatásra kéri őt meg.
Kérem, ennek mulhatlanul így kellett történni, mert különben az egész
érdekes szinműnek másfél fölvonása elmarad s ezt a közönség bizony nem
köszönné meg.
– Ime a siralomházi jelenet! Most a hölgyek mind sirnak és bámulják a
grófnő nagylelkűségét, melynél fogva fiát még ott is meglátogatja. Én
ellenben azt bámulom, hogy mért nem sietett inkább az ezredeshez, ha már
csakugyan nem szégyenlett hajnalban kaszárnyába menni.
Uram, ugyan ki tudna önnek színművet írni! Hiszen, ha a grófnő most nem
jő a siralomházba, hanem csak a természet egyszerű törvényeit követve,
egyenesen az ezredeshez megy, úgy hölgyeink nem sirnak s a második
fölvonás legnagyobb hatású végjelenetei egészen elmaradnak.
– Már ez mégis csak sok! Most ismét beszél a grófnő az ezredessel s még
sem mondja meg neki azt, mit tulajdonkép mondania kellene s mit egyetlen
szóval megmondhatna.
Ej, ej, már hogyan tehetné azt, hiszen akkor az ezredes és gróf közti
párviadalnak is el kellene maradni.
Még sokkal több efféle igazságtalan megjegyzést kelle hallanom, mi végre
annyira fölboszantott, hogy a szinterem másik oldalára távozám, midőn a
harmadik fölvonást kezdék. Alig állapodám meg ismét a szélső páholyok
egyike alatt, midőn közel hozzám két ifjú így beszélgete egymással:
– Ödön, hová bámulsz?
– Le nem birom szemeimet venni az első emeleti harmadik páholyról.
– Izlésed nem rossz.
– Nem ismered azon gyönyörű hölgyet?
– Ismerem is, nem is.
– Hogyan?
– Beattini grófnő czím alatt mulat egy pár hónap óta Pesten; azon deli
fiatal férfi, ki mellette ül, férje, a hátul ülő koroska hölgy pedig
társalkodónője.
– Eszerint tehát ismered?
– Ennyit hallottam róla, én azonban folyvást egy Pestről megszökött
zsidó feleségének hiszem őt, mert ily meglepő hasonlatosságot még soha
nem láttam.
– De vannak példák…
Többet nem hallék, mert mihelyt saját szemeimmel is meggyőződém, hogy
szökött hölgyem csakugyan megjelent katona kollegájának látására,
azonnal kirohanék a szinteremből s a karzatra sieték, honnan Bertókot,
miután hosszas keresés után ráakadtam, magammal a csarnokba vivém s
parancsot adék neki, hogy az udvaron Beattini gróf hintaja után
tudakozódjék s a cselédektől iparkodjék a gróf lakását kitudni.
Bertók azonnal távozott s én tervet terv után füzék, hogy mi uton fogom
magamat a rejtélyes grófnőnél bemutattatni, mert hogy most már csakugyan
nem fogom őt többé elszalasztani, arról tökéletesen meg valék győződve.
Bizalmam mindazáltal csökkenni kezde kevés pillanat mulva, midőn Bertók
visszatért s jelenté, hogy Beattini nevű uraság hintaja nincs az udvaron
s hogy a többi kocsisok sem emlékeznek e névre.
– Maradj itt a pénztár előtt, tüstént visszatérek.
E szók után ismét a színterembe sieték, gondolván, hogy azon ifjú, kitől
a nevet hallám, alkalmasint a szállásról is tudni fog szólani. De ismét
csalatkozám várakozásomban, mert a két ifjú elhagyá előbbi helyét s a
tömérdek nézők közt semmi esetre nem juthattam volna nyomukba, főkép
miután csak fölületesen pillanték arczukra s most már alkalmasint rájok
sem birtam volna ismerni. A deli grófi pár azonban még folyvást helyén
ült s így csüggedni kezdő reményeim ismét fölelevenültek, mert szilárdul
eltökélém, hogy nyomukat nem fogom elveszteni. Szemeimet le nem vevém
többé s így azon észrevételt sem czáfolhatám meg, melyet egy öreg úr
szomszédához monda az előadás vége felé, minthogy a játékra nem
figyeltem. Azon észrevétel így hangzott:
– Na látja, öcsém uram, minő erkölcstelen szinmű ez, a negyedszer is
megszökött katona büntetés helyett boldogíttatik, a feslett életű grófnő
és ezredes pedig büntetés helyett boldog házasságra lépnek egymással,
míg a becsületes grófnak jutalmaztatás helyett élete virágában meg kell
halnia, csupán azért, hogy a bünösek tökéletesen boldogulhassanak!
Én igen keménynek tartom ezen itéletet s épen azért szeretem hinni, hogy
az öreg ur talán nem jól látott s rosszul hallott és e szerint
itéletében tökéletesen csalatkozott.
Azonban, legyen ez bármikép, Beattiniék páholyukban távozásra készültek
s én tüstént Bertókom mellett termék az előcsarnokban, a közép ajtóhoz
ragadám őt magammal s szemeimet azon lépcsőre függesztém, melyről a
szökött nőnek jönnie kelle. Most már ugyancsak kedvezett a szerencse,
mert kevés percz mulva férje karján fürge őzike gyanánt lépegetett le a
szép hölgy.
– Nagyságos asszonyom! – szóla bámulva Bertók.
– Csitt!
Most mellettünk haladtak el s feszülten figyelék, hogy ugyan nem fogja-e
szinét változtatni a hölgy, midőn szolgámat megpillantja; de várakozásom
nem teljesült. A nő szemei férje arczán függöttek, ki igen nyájasan
beszélgete vele s így az ajtón kiléptek, a nélkül, hogy ránk
tekintenének. Mi nyomban követtük őket.
– Bérkocsis! – kiálta a gróf s kevés pillanat mulva már kocsiban ültek.
– Bertók, föl a bakra! Tudnom kell, hogy ezen emberek hol laknak. Okos
légy. A ***-i kávéházban megvárlak.
Bertók a bakra ugrott s a bérkocsi elrobogott, én pedig a legelőkelőbb
vendégfogadóba távozám.
IX. Rablóbarlang.
Rövid estélizés után unni kezdém magamat s egypár úgynevezett barátom
unszolására a játékterembe léptem, meghagyván a pinczérnek, hogy
szolgámat tüstént utasítsa utánam, mihelyt meg fog jelenni.
A terem pompás világításban ragyogott, mert egyedül ez azon hely, hol a
dohányzástól uracsaink némileg tartózkodnak; mi azonban nem annyira
tiszteletből történik, mint inkább azon feszült figyelem következtében,
melylyel még a puszta nézők is e gyilkos játékot kisérik. Ezúttal még
csak apróbb játékok folytak, s úgy látszott, mintha az egész díszes
társaság még valakire várakoznék, ki itt a főszerepet szokta játszani.
Ismerőseim egyike igen jártas, sőt úgyszólván mindennapias volt e
rablóbarlangban, mely csak annyiban különbözik a bakonyiaktól, hogy
azokból bitófára hágnak a kis bűnösek, ebből pedig hintóba lépnek a nagy
vétkesek.
Említett ismerősöm tehát megismerteté velem a társaság néhány kitűnőbb
tagját. Szavait rövidítem, s csak mintegy kivonatban közlöm a
visszariasztó jellemvonásokat.
Azon öreg úr a kopasz fejjel s mosolygó arczczal, huzamosb évsor óta
folytonosan banktartó e barlangban, s helyét csak oly műutazó
banktartóknak engedi át rövid időre, kik neki azért illő haszonbért
fizetnek. Az ily bérlés ránézve veszteséggel jár ugyan mindig, de mégis
azon nem megvetendő hasznot hozza egyszersmind, hogy mindenkor újabb és
újabb fogásokat tanulhat az idegen művészektől, mikkel aztán még nagyobb
szerencsével folytathatja mesterségét. Egyébiránt ő rideg nőtlenségben
él, s aranyhalmait a művésznők olvasztják el, kiket e nemes
foglalkozásra koronként majd a táncz, majd az ének s néha a szavalás
köréből választ. Tetteit mindenki ismeri, s büntetésre méltónak senki
nem találja, mert a hol vádló nincs, ott nem tartja magát avatkozásra
följogosítva a biró. De különben mi is az tulajdonkép, mit ő cselekszik?
Elveszi azt, mit az üres fejű golyhók önként nyujtanak neki. S az
adományt napjainkban ugyan ki nem fogadja el?
E szótalan magas ember az előbbinek segéde; e szó csaknem minden további
értelmezést fölöslegít, s csak azon egy megjegyzést kivánja mulhatlanul,
hogy a nyereség elköltésében nem segíti; részint azért, mivel ebből csak
igen parányi részecske jut neki, részint azért, mivel, kimondhatlan
fukarságánál fogva, minden fillért élére ver, s e mellet koplal és
minden élvezetet nélkülöz. Halála után vagyonát a városi hatóság, testét
fukarsága miatt éhen maradó férgek, emlékezetét pedig feledés
öröklendik.
Ama halovány ifjú, kinek ajkai mindannyiszor kissé vonaglanak,
valahányszor a banktartó mosolyával találkoznak szemei, középrangú
özvegynek egyetlen fia, s tanulmányok gyüjtése végett mulat Pesten.
Anyja nem kiméli csekély vagyonát, mert azt hiszi, hogy szeretett férje
emlékének hódol, ha egyetlen fiát oly állapotba helyezi, melyben jó
nevelés következményei által fényt áraszthat korán elhunyt atyja nevére.
Ámde a fiú a barlangba tévelyedett, hol éjszakáit pénzpazarlással tölti
el, míg nappalait álomra s hazugságok koholására fordítja, mik által
ismét és ismét pénzt zsarolhasson szerencsétlen anyjától, ki az élet
minden örömeit nélkülözi, csak hogy fia emberré tételére elég pénzt
teremthessen; mert ő azt hiszi, hogy bő vetésének idővel bő aratás leend
jutalma. És mi lesz ennek vége? A fiúból csaló lesz, az anya pedig
nyomorban sirandja el végnapjait. És tulajdonképen kárhoztatni sem meri
az ember szigoruan e tapasztalatlan ifjut, mert hiszen vannak rá példák,
vért fagylaló szomorú példák, hogy sokan a hazának éretteszű jobbjai
közül, ugyanazon ünnepélyes szent pillanatban, midőn milliók sorsa
fölött visszavonhatlanul határoznak, százezreket áldoznak a játék
ördögének, míg a haza sajgó sebeire kétgarasnyi írt sem akarnak
fölajánlani!
Azon görbedt fiatal ember, ki még alig lépett életének nyarába,
családapa. Ő hivatalviselő, s havipénzét rendesen e zöld asztalon
harácsolja el. Neje éjjel-nappal dolgozik, és sírva éhezik, csak hogy
gyermekeit lecsöndesíthesse. Ha ezen ember mielőbb a Duna hullámai közé
nem temetkezik, úgy csalásra kényszerülend, ekkor pedig hivatalát el
fogja veszteni, gyermekeinek homlokára a szégyen bélyegét ütendi, s
isten legyen neki irgalmas ott, hol a bűn és érdem fölött igazságos
itélet fog tartatni!
Ezek a főbb jellemvonások e bűnös csorda tömegéből, s ezek egyes
részeiből vannak, fokozatos és körülmények szerinti változatokkal
összealkotva, a többiek is.
Az egész árnyrajz tökéletes világosságára még csak azt kell
megemlítenem, hogy az egész társaságot az úgynevezett jeladók teszik még
csak igazán tökéletessé.
Számos igénytelen külsejű, s többnyire buta arczkifejezésű naplopó
sátorozgat a zöld asztal körül, ásítva, s néha-néha egy pár forintot
rakva a csábító kártyákra. Ezeket a banktartó rendesen fizeti, s mindig
nyerni hagyja, mivel a nyereményt játék után mindig visszaadni
tartoznak, s szerencséjök által a szenvedélyes játékosokat mindig
nagyobb tételekre buzdítják, a tapasztalatlan bangókat pedig a játékban
részesülésre bátorítják. Ezenkívül ezen jeladó urak ügyesen tudnak a
játszók kártyáira vigyázni, s midőn például szemeiket dörzsölik,
köhintenek, felső vagy alsó gombjaikat érintik, s kabátjokat ki- vagy
begombolják, a banktartó mindig megérti, hogy hány hét a világ, s mindig
nyer. S a mi különösb, e bitóra való nép oly pontosan megtartja
egymásnak adott szavát, hogy ezen egy tekintetben bárkinek is példányul
szolgálhatnak; s e tulajdonságból még a leggaládabb játékosra is ragad
valamicske, mert van elég példa, hogy a játékos nem fizeti ki szabóját,
kinek gyermekei talán éheznek szószegése miatt, míg a hitelre vesztett
pénzt rendesen pontosan visszafizeti, habár lopnia kellene is azt,
valamint az abruzzói gyilkos, ki ölni és rabolni megy, hogy a
Compostellába igért aranyszivet vagy ezüstlábat elvihesse!
Vannak aztán még magamféle nézők is, kik csupán tapasztalásból
látogatják meg néha a művelt és tiszteletben álló fosztogatók e
tanyáját; vannak, kik fiatal játszók után leskelődnek, s pénzzel
kínálgatják őket irtózatos kamatra, midőn erszényökből a pénz kiapad;
vannak bizonyos megnevezhetlen bűntanyák férfiküldöttei, kik a nyerőt
magokkal csábítják, s néhány óra mulva testben-lélekben megrontva, és
könnyült erszénynyel bocsátják el; vannak végre, kik a játszók zsebeiből
pipát, tárczát, órát s egyéb ily nélkülözhető apróságokat csennek, mit
igen könnyen gyakorolhatnak, mivel az, ki magas játékba merül, még
emberi méltóságáról is megfeledkezik, következéskép azt sem venné észre,
ha lassanként öltönyeit is levonnák testéről. S épen azért, mivel itt a
lopás oly fölötte könnyű, igen természetes és méltányos, hogy e zsebelők
a banktartóknak tetemes haszonbért fizetnek ezen szép mesterségök szabad
gyakorolhatásáért, mit azután kizárólag, minden kellemeivel az
egyedáruskodásnak üzhetnek.
Végre, ámbár fölösleges is azt talán különösen megemlítenem, e
játékasztal körül minden rangkülönbség tökéletesen megszünik. Itt a
csalásai által pénzhez jutott inas is bizalmasan foglal helyet talán
épen azon főur mellett, kinek néhány hét előtt még széke mögött állott;
itt némely apa nem meri szemeit végigjártatni a zöld asztalon, mert
attól fél, hogy fiával találná magát szomszédságban; itt az alárendelt
hivatalnok könnyedén nézi le főnökét, s ez másnap nem merészeli hanyag
alárendeltjét szorgalomra serkenteni; itt a legszemesb rendőrség szemei
is elhomályosulnak, mert gyakran oly férfiak tekintetével találkoznak,
kiktől mély alázattal tartoznak parancsokat elfogadni, s kiket még e
helyen sem merészlenek a játék tilalmára figyelmeztetni!
Ez az, mit e vészes rablóbarlang jellemeiről, irányáról s
következményeiről gyönge szóval elmondhaték, kerülve a túlzást, de nem
szépítve a valót.
– Tizenegy óra! – hangzék most számos ajakról, s az, ki e helyen
járatlan, bizonyosan azt hinné, hogy ez mintegy jeladásul szolgál a
hazatakarodásra. Oh, nem! Itt tulajdonképen csak tizenegy órakor kel föl
a nap éjjel, s reggeli öt vagy hat órakor nyugszik le; a vásárok idejét
kivévén, mert akkor a banktartó néha negyvennyolcz egész óráig sem
hunyja be szemét, hanem folyvást koppasztja nagyrészben azokat, kik
juhaik gyapját hozák be Pestre, s most cserében saját aranygyapjukat
hagyják tárczáikból kinyiratni.
A banktartó néhányszor köhécselt, azután édesen mosolyga, és igen nyájas
hangnyomattal szóla:
– Már látom, hogy ma nem lesz szerencsénk Beattini gróf urat
tisztelnünk, ha tehát parancsolni méltóztatnak velem nagyságtok, én kész
vagyok egy kis bankot adni.
Ez ajánlást azonnal közhelyesléssel fogadá az egész társaság, és az
előkészületek gyorsan megtétettek a játékhoz.
Ezalatt a banktartóhoz közelíték, s félrevonván őt, gyorsan e néhány
szót váltám vele:
– Uram, ön ismeri Beattini grófot?
– Igen.
– Nejét is?
– Ebédeltem nála.
– A gróf banktartó?
– És ön, uram, kicsoda?
– Én? A gróf sokat nyert tőlem külföldön, szeretném tőle pénzemet
visszanyerni.
– A grófnak csak néhány hétre engedém át jogomat; a határidő azonban egy
pár nap mulva kitelik.
– Ma tehát már nem jő el?
– Nehezen.
– De holnap?
– Alkalmasint.
– Eljövök.
– Örvendeni fogunk; azonban, mondhatom, a gróf most is nagyon
szerencsés, jól ellássa ön magát pénzzel.
– Lesz rá gondom. De még egyet. Midőn én a gróffal megismerkedém, akkor
még nőtelen volt.
– Tehát bizonyosan később házasodott meg.
– Nem tudja ön, mikor?
– Még eddig nem volt rá gondom.
– A nő igen szép.
– Már az igaz.
– Mondják, hogy…
– Bocsánat, a zöld asztalnál várakoznak már, s minthogy én nem vagyok
politikus, tehát nem várakoztathatom magamra a gyűlést.
– Csak egy szót…
– Most nem lehet.
Ezzel a kártyaelnök az asztalhoz ült, én pedig annyit tudtam, mint
azelőtt, kivéven, hogy bizonyos valék abban, mikép másnap e helyen
mindenesetre meg fogok Beattini gróffal ismerkedni, s midőn az ember
játékasztalnál ismerkedik meg valakivel, még pedig ily helyen, akkor
legbelsőbb szobájának ajtaját is bátran nyithatja meg.