pattogott a lángra éledt száraz nád s rókával fenyegeté a lomhán
nyújtózó nagy macskát, mely igen epedve tekinte a lángok fölött függő
vasbográcsra, melynek illata engem is kibékíte némileg a rozzant
csárdával. A tüzet álmos szolgáló élesztgeté, kinek vénségét csak
rútsága haladá meg; a zsidóra azonban bizalmasan hunyorgott s mintegy
magasztalólag szóla:
– Mégis csak derék ember kegyelmed, Móricz gazda, mindig hoz nekünk
valamit.
A zsidó arczán bosszúság látszott átvonulni, mely azonban csakhamar
gúnyos vigyorgássá változott, mit e szókkal kisért:
– Ezúttal csak e lóostort hoztam számodra, mert, úgy hiszem, nem ártana
lomha csontjaidat kissé megfrissíteni. Lódulj az ólba s adj szénát és
zabot a nagyságos úr lovának.
A leány morogva távozott s a zsidó mintegy mentegetőzve fordult hozzám,
mondván:
– Hóbortos vén cseléd ez, nagyságos uram, de nagyon hű s azért mindent
eltürnek neki. Méltóztassék a szobába lépni, ott kellemesb tárgyat
fogunk látni.
– Azt nagyon óhajtom, mert ezen konyhai doromb boszorkánynak is
beillenék.
Ezúttal csakugyan nem hazudott a zsidó, mert a csapszobában oly csinos
menyecske ült a hosszú asztal mellett, hogy pesti kávésnő szerepét is
bízvást magára vállalhatná. Karjain mintegy fél éves gyermeket tarta s
oly édesen pillanta a kis alvóra, hogy, pirulva vallom meg, szinte
féltékenyen és irigyen tekinték a mogorva kifejezésű, de egyébiránt
csinos fiatal férfira, ki a menyecskével szemközt ült s bizonyosan férje
volt.
– Sok jó estét, szép asszony, – szólék nyájasan a piruló menyecskéhez –
kaphatok-é szállást s egy pár falatot a füstölgő bográcsból?
– Szívesen, tekintetes uram, ha szegény hajlékunkkal megelégszik, –
felele mosolyogva s mégis nem minden aggály nélkül a menyecske.
– Reménylem, hogy szegény legények nem járatosak ide?
– Talán csak nem tart az úr engem orgazdának? – szóla nem minden
durvaság nélkül a csárdás, ki eddig néhány szót váltott a zsidóval.
– Isten mentsen! Ilyen szép asszonyka csak böcsületes embert szerethet.
– Még kevélylyé teszi a tekintetes úr a feleségemet az efféle mézes
szavakkal. Asszony, láss az étel után.
A menyecske sajátszerű aggályos tekintetet vete rám, mi gyanúmat nagy
mértékben nevelé s gyermekét a sarokban álló ágyra tevén, távozott. Én a
lóczának azon részére települtem, mely az ágyhoz legközelebb állott s
végig jártatám szemeimet a meglehetősen tágas szobában. Egyik szögletét
a nagy mennyezetes ágy foglalá el, melyen most a gyermek alvék, a másik
szögletben terjedelmes búbos kemencze állott, rácsozattal s paddal
kerítve, míg a harmadik sarokban létra volt a falhoz támasztva, mely a
padlásra vezete, végre, a negyedik szögletben a pinczeajtót pillantám
meg s azon saroktól egészen az ágyig hosszú tölgyasztal állott, mindkét
oldalán lóczákkal ellátva. A csárdás a pincze ajtaja mellett ült, tehát
velem épen szemközt, a zsidó pedig jobb oldalán foglalt helyet, s ha nem
csalatkozám, többször jelbeszéddel iparkodék őt útitáskámra vagy
személyemre figyelmeztetni. Ennek sikerével azonban alkalmasint nem
elégült meg, mert kevés pillanat mulva így szóla a csárdáshoz:
– Marczi gazda, megvan-é még a kelmed sárga csikaja, melyre egyszer már
alkudtunk?
– Meg bizony.
– Szeretném megvenni lógósnak, mert az én tátosaim már alig bírják a
terhet. Nézzük meg, ha nem sajnálja kelmed fáradságát.
Móricz gazda be sem várá a csárdás válaszát, hanem azonnal az ajtó felé
indult s a mogorva férfi minden késlekedés nélkül követte őt. Most látám
csak, hogy a csárdás széke mögött két pisztoly s egy hatalmas ólmos
fütykös függött a falon, még pedig oly alant, hogy azokat rögtön
lekaphatá. Talán nemes ember, gondolám, s tisztújításokra jár, hol az
efféle fegyvereket igen jól használhatni. De hátha zsivány? Ej, majd
elválik!
Még egyszer gondosan körültekinték, de semmi gyanúst nem pillanték meg;
egy kis tükör, néhány légypettyes kép a falon, melyek Genovéva érzékeny
történetét ábrázolák s a debreczeni kis kalendáriom, mely a valóságos
álmoskönyvön hevert az ablakban, ez volt minden, mit láthaték; sőt mi
több, az ágy mellett szenteltvíz-tartó, feszület és olvasó is függött.
Ennek megpillantása meglehetősen lecsöndesíté gyanakodó kedélyemet s már
épen egy üveg pezsgőt akarék kivenni útitáskámból, a szép menyecske
fölvidítására, midőn ez rögtön a szobába lépett s halálsápadtan e szókat
mondá:
– A tekintetes úr oly nyájas, oly fiatal, oly – szép; – tevé hozzá
szemérmesen – hagyja el házunkat minél előbb. Többet nem mondhatok és
utóbb nem is segíthetek.
E szók után villámgyorsan tünt el ismét vissza a konyhába s hangosan
énekelni kezde.
Megvallom, hogy ezen most már váratlan nyilatkozat kissé megdöbbentett s
gondolkozóvá tett. Már szinte hajló valék lovamat megnyergelni s gyors
lábaira bízni ügyemet; de csakhamar meggondolám, hogy a csárdás, zsidó
és kocsisa ellen szerencsés sikerrel ótalmazhatom magamat; ha pedig
többen találnának jönni, akkor a szabadban, ismeretlen vidéken, még
nagyobb veszélynek tenném ki magamat. Maradásra határzám tehát magamat.
Ekkor a zsidó és csárdás ismét beléptek s ugyanazon pillanatban magosra
lobbanó lángoszlopot pillanték meg az ablakból és csodálkozva szólék:
– Gazda, tűz van.
– Tudom.
– Mit jelent ez?
– Egy kis törmeléket gyújtottam, hogy öcsém a marhákat haza hajtsa, mert
alkalmasint kemény égiháborunk lesz ma éjjel.
– Csak a menykő le ne üssön!
– Feküdjél bőreidre, úgy bizonyosan nem keres föl.
– Hát van-é jó bora, gazda?
– Annak csak jól esik, a ki jobbhoz nem szokott.
– Lássuk hát, milyen.
A csárdás bekiáltá a vén cselédet s rövid idő mulva három boros palaczk
állott előttünk, melyek egyikéhez Móricz azonnal derekasan hozzá látott.
Jó kedvet mutatva, így szólék a zsidóhoz:
– Mit látok, Móricz, kend iszik?
– Hát ugyan miért ne innám?
– Hiszen nem kóser.
– Ohó, nagyságos uram, mi zsidók nagyon magyarosodunk már s a szalonát
is megesszük, hát a bort ugyan miért ne innók, ha jó!
A zsidó tovább csevegett még e hangon s ez alatt a cseléd fölterített s
párolgó nagy tálban az ételt behozá. A menyecske is megjelent s helyet
foglalt férje mellett. Arcza igen halvány volt s férjének szemeit
gondosan kerülni látszék, ámbár különben ajkaira nyájas kifejezést
erőltetett.
– Hát mit eszünk, szép menyecske? – kérdém vidor hangon.
– Juhpaprikást vargányával, – felele a csárdásné.
– Ezt még nem ettem ugyan, de előre is tudom, hogy jó.
– Már az igaz, feleségem nagyon jól főz s majd meglátja a tekintetes úr,
hogy ennél jobbat soha nem eszik többé.
– Az könnyen megeshetik, kivált ha ezen éjjel hirtelen meg találnék
halni.
– Nagyságos uram jó erővel bír s nem igen könnyen fog meghalni.
– Már az igaz, hogy ugyancsak derekasan meg fogok vele birkózni; de
utoljára bizony mégis erőt vehet rajtam.
– Úgy van, mert a halál ellen nincs orvosság.
– Ej, ne beszéljünk halálról, hiszen egészen elszomorítjuk azt a csinos
kis gazdasszonyunkat; hát mi a neve, galambom?
– Juci.
– Szép név. Az isten éltesse!
– Köszönöm alázatosan.
– Egy szót mondok, gazda, kettő lesz belőle. Kelmetek engem szívesen
fogadtak; szeretném, hogy megemlékezzenek rólam. Én nőtlen és gazdag
vagyok, adják nekem gyermeköket, és…
– Fiamat-é? Inkább mind a két szememet, jó uram!
– Tehát fiú? Annál jobb, oly derék legényt nevelek belőle, hogy
huszárkapitány lesz, mire először beretválkozik.
– Már uram, királynak sem adnám én a fiamat s majd csak magam is talpra
esett legényt faragok belőle.
E pillanatban élénk nyerítését hallám lovamnak s a zsidó így szóla:
– A nagyságos úr lova is érzi már a mennydörgést!
– Csalatkozik, Móricz gazda, jobban ismerem én paripámat; bizonyosan
lovak közelítését érzi.
– Vagy talán inkább marháimét.
A zsidó és csárdás gyanúsan pillantának egymásra s néhány percz mulva
vágtató lovak dobogását hallám.
– Gazda, lovak közelítnek.
– Talán utasok.
– Vagy szegény legények.
– Meglehet.
– Hát kend mit gondol, Móricz?
– Csak azt, hogy bőreimet nem féltem.
– Féltsd tehát saját bőrödet, gazember!
– Hogyan?
– Gazda, imé látod, gyermeked karomban van s pisztolyom csövét
halántékára irányozám. Menj, utasítsd el a zsiványokat, különben fiad
tüstént szörnyet hal. Arczát fejemhez emelem, ki rám lő az ablakon, az
fiadat találja.
A csárdásné szó nélkül térdre borult előttem, férje dühösen ugrott föl
helyéről, elkékült ajkai remegtek s első pillanatban ő sem juthatott
szóhoz. A zsidó azonban nem rémült meg oly nagyon s lerántván a falról
az egyik pisztolyt, hidegen szóla:
– Legyen kelmed nyugodt, gazda, csak a hasába lövök s a gyermek ép
marad.
A menyecske azonban rögtön felegyenesült, tárt karokkal elémbe állott s
kétségbeesett tekintetet vete férjére, ki azonnal a zsidóra ugrott,
kezéből a pisztolyt kicsavará s úgy fejbe sujtá gombjával, hogy Móricz
eszmélet nélkül az asztal alá terült. Ezután szó nélkül kirohant a férj
az ajtón, s épen jókor, mert a lovasok már a ház elébe érkeztek.
Az asszony tüstént párnákat szedett ki az ágyból, a két ablakot betömé
velök s a másik pisztolyt a falról lekapván, e szókkal fenyegeté az
asztal alól kibuvó zsidót:
– Móricz, ha csak kezét is meri mozdítani, azonnal főbe lövöm kendet.
A zsidó mogorván foglalá el korábbi helyét s e szókat dünnyögé:
– Ostoba pimaszok, oly fiatalok vagytok még s egy haszontalan poronty
miatt ily kövér prédát akartok elszalasztani. Várhattok, míg én nektek
ismét vadat hajtok konyhátokra.
– Bár soha ne láttunk volna, czudar csábító, te rontottad meg férjem
szívét!
A zsidó gúnyosan kaczagott s arcza ördögi kifejezést öltött. Apró sárgás
szemei tüzet szórtak ránk, hosszú orrának nyilásai kitágultak, pittyedt
ajkai görcsösen mozogtak s szürkülő haja és szakála illő rámát képezett
e pokoli képhez.
A ház elől heves szóváltás hangzott be, melynek igen hangosnak kelle
lenni, minthogy még a dúlni kezdő viharon is áthatott. A gyermek ez
alatt folyvást aludt s mosolygó ajkairól el kelle szemeimet fordítani,
ha az érzékenységet ki akarám kerűlni, mely mulhatlanul halálomat okozta
volna.
Mintegy óranegyedet tölténk el ezen iszonyú helyzetben, midőn végre az
ajtó megnyilt s a csárdás belépett. Arcza nyugodt vala, de egyszersmind
legnagyobb elszántság félelmes jeleit mutatá. Néhány percz mulva így
szóla hozzám:
– Uram, most nyiltan kell egymással szólanunk. A tornáczban nyolcz
fegyveres czimbora áll, sok szómba került, míg lecsöndesíthetém őket.
Tessék szólani, mit kiván tőlem az úr?
– Hajnalkor, egészen fegyvertelenül, lóra ül kend, én pedig utána
lovaglok, a gyermeket karomban tartva; mihelyt faluhoz érünk, azonnal
visszanyargalhat kend fiával.
– Egy pár óra mulva aztán itt lesznek majd a nemes vármegye katonái,
hahaha!
– Oh, a tekintetes úr bizonyosan nem árul el bennünket!
– Asszony, hallgass! Uram, mit szól erre?
– Azt, hogy nem árullak el.
– Esküdjék meg a feszületre.
– Esküszöm!
– Jól van.
A férj távozott s kevés pillanat mulva cselédével tért vissza, ki által
néhány kanta bort külde ki a czimboráknak. Azután így szóla hozzám:
– Minden rendén van. Négy tinót igértem a czimboráknak s ők mindenben
megegyeztek.
– Jól van. Most kötözze kend meg a zsidót.
– Miért?
– Mert annak nem hihetünk. Azután hagyja el kend a szobát, én majd
bezárom az ajtót s az asszony szükség esetén félelem nélkül ápolhatja a
gyermeket.
– Ezt is megteszem.
A zsidó iszonyú káromlások közt megkötöztetett, az asszony bezárá az
ajtót s én átadám neki a gyermeket, pisztolyaimat asztalra tevém s az
asszony minden mozdulatát gondosan őrizém.
V. Úti képecskék.
Hogy ezen éj nem tartozott életem legkellemesbjei közé, azt könnyen
gondolhatni. Künn szél és eső dühönge s a mennydörgés meghatóan zenézett
fölöttünk; a tornáczban pedig trágár dalokat harsogtattak a borozó
zsiványok, míg a szobában a zsidó mélyen hortyogott, mintha ma követte
volna el életének legmegnyugtatóbb tettét. A menyecske örömkönyeket
hullatott a gyermekre, én pedig éber tekintettel figyelék minden neszre,
ámbár néhányszor nagyon is hatalmasan kezde az álom kerülgetni, mit
alkalmasint csak velem született könnyelműségnek tulajdoníthatni.
Végre a mennydörgés mindig távolabbról hangzék s tompa morajban halt el;
a szél csak egyes rohanásokra erőlteté magát, melyek
pillanatról-pillanatra gyöngültek; az eső egészen megszünt, a menyecske
hálásan tekinte rám s szemeit örömmel fordítá rólam gyermekére; a zsidó
ásított, a komondor ugatott s a borozó zsiványok nyeregbe veték magukat
és az első pitymalattal tova száguldtak könnyű lovaikon, mintha a távozó
viharnak akarnának nyomába érni; a csárdás pedig lassan kopogtatott az
ajtón, alázatos hangon szólva:
– Tekintetes uram, a czimborák már eltávoztak.
– Mindnyájan?
– Igen.
Fölnyitom tehát az ajtót, töltött fegyveremet folyvást kezemben tartva s
a nő és férfi minden mozdulatára vigyázva. A csárdás azonban oly
töredelmesnek látszott, hogy minden veszélytől mentnek hihetém magamat.
– Uram, – szóla ismét a gazda – nyergelhetek már?
– Lehet.
– Hát velem mi fog történni? – kérdé bosszúsan a zsidó.
– Kötözve maradsz, míg a gazda a gyermekkel vissza jő.
– Merkwerdig! De fogadom, hogy megbánja nagyságos uraságod e
kegyetlenséget.
– Majd elválik, kinek lesz kettőnk közül bánkodásra oka, ha Czibakházán
tudakozódni találok utánad!
– Akkor a szép menyecskét is becsukatom.
– Gazember!
Lovam vígan tombolt a csárda ajtaja előtt s én könnyült kebellel vetém
magamat nyeregbe. A csárdás már lován ült, ingben s lobogó gatyában,
hogy láthassam, mikép csakugyan nem rejte magához fegyvert.
– Tekintetes úr, – szóla most megható hangon s nedves szemekkel az anya,
– hagyja itt fiacskámat, Marczim bizonyára nem csalja meg az urat.
– Elhiszem, jó asszonyka, de biztosítnom kell magamat, mert nem
tudhatom, hogy nem találkozhatunk-e még útközben a zsiványokkal.
Ezzel karjaimba vevém a gyermeket s vezetőmet három lépésnyi távolban
követém.
A hajnal gyönyörű volt, de – csak a levegőben, mert különben lovaink
folyvást apró pocsolyákban lubiczkoltak, miket az éjjeli zápor
árasztott; egyébiránt, ámbár a csalogányok bájteljes hangja nem volt
hallható, a zöld nadrágos körmös halak mégis igen szívrendítő dalokat
nyögdécseltek, elannyira, hogy egy kissé nagyszerű képzelőtehetséggel
akár a legelső operai próbán vélhette volna az ember magát lenni.
Alig lovagolánk egy jó órát s már fényleni látám a kelő nap sugáraiban a
közel helység tornyának csúcsát s így a gaz Móricz még akkor is
megcsalt, midőn e helységet oly távolesőnek mondá. Fél óra mulva a
kertek alatt terménk s Marczi hátrafordult, tisztelettel mondván:
– Tekintes uram, itt vagyunk.
– Jól van, – viszonzám én, nagy elégültséggel, hogy nemcsak a
veszélyből, hanem a nyugtalankodó gyermektől is végkép megszabadulhatok.
– Jól van, itt a gyermek és itt e pénzecske, jó lesz a négy tinó ára
fejében.
– Nem, uram, ezt nem fogadom el. Nem feledem én ezen éjszakát s nem
akarnék többször ily állapotba jutni. Isten áldja meg az urat, én fiatal
vagyok s fogadom, hogy böcsületes emberré leszek.
E szók alatt magához vevé gyermekét s villámgyorsan tünt el könnyű lábú
fakóján, mielőtt még szólhattam volna. Mondhatom, nem sajnálom
átvirrasztott éjszakámat, ha ez által csakugyan egy embertársamat
sikerült a böcsület útjára visszavezetnem; s hogy ez csakugyan
tökéletesen sikerült, abban pillanatig sem kétkedem, mert midőn a
természet ily nyers fiai valamire határozzák magokat, nem egy könnyen
szokták azt megváltoztatni, miben valóban sokan követhetnék őket azok
közől, kik magokat mindenben kiváltságosaknak szeretik tartani, kivevén
az állhatatosságot, melyet jobbadán csak a szótárból ismernek.
A faluban két szép tehenet vásárlék s a lelkészre bízám, hogy azokat a
Körmös-csárdába hajtassa; néhány órai pihenés után pedig utamat
folytatám, de alig értem ki a faluból, midőn a kolozsvári gyorskocsival
találkozám, melyben szerencsére még három üres hely volt s így csakhamar
szalmával kitömött párnáin ülék, lovam pedig a rudas mellett oly
meghitten ballagott előre, mintha legalább is egy véka sót ettek volna
már meg egymással. Én azonban, fájdalom, nem bírtam oly könnyen
megbarátkozni útitársaimmal, kik csak hárman voltak ugyan, de
szerencsétlenségemre mind vastagok s én, tisztelet, böcsület, de igazság
is! mindig némi ellenszenvet érzék magamban a rendkívül pohos emberek
iránt s kivételt legfölebb csak a nőknél tevék néha.
De lássuk útitársaimat. Az egyik kolozsvári hentes volt s ez mindig csak
a sertésekre és makkra fordítá a beszédet, iszonyúan dohányzott s ez
által minduntalan kiszáradó torkát folyvást pálinkával locsolá; mivel
pedig reggel, mint mondá, füstölt hagymás kolbászt evett, tehát igen
könnyen gondolhatni, hogy nem legkellemesb illat terjedt körülötte. A
másik barát volt, ki szerzete ügyében utazott s többnyire mélyen
hallgatott. A harmadikban pedig szinésznőt volt szerencsém tisztelni, ki
a debreczeni vásárra vendégszerepelni sietett; ez, mint látszék, nagyon
gyönyörködék a hentes beszédeiben, de a mellett rám is meglehetősen
kedvezőleg tekintett, ámbár az elsőséget mégis mindenesetre a hentesnek
adá. Ez férfiúi büszkeségemet kissé bántá s azért, félig bosszúból,
félig unalomból, ostromot kezdék a terjedelmes szépség ellen.
– Nagysád, – így szólék hozzá – ha nem csalatkozom, már a pesti Nemzeti
Színházban is méltóztatott játszani?
A hentes csak ifjasszonykának czímezgeté őt s a művésznő, az én
megszólításom után, mintegy feddőleg tekinte szomszédára s igen nyájasan
felém fordulván, így szóla:
– Igen.
– Talán «Esmeralda» szerepében?
– Oh, nem! Némely ottaniak irigysége miatt nem lehete abban föllépnem, s
azért nem is igen lehetett kedvem ott föllépni, ámbár a közönség
rendkívül óhajtá maradásomat.
– Bizony pedig kár az ily nagykiterjedésű színpadi tehetséget tartományi
városkákra pazarlani.
– Ohó uram, – szóla a hentes, miután ismét nagyot kortyantott – a mi
pénzünk is csak olyan, mint a pestieké. Pesti bankón is csak annyi
sertést vehet az ember, mint a kolozsvárin, vagy akár falusin.
– Igen, de a dicsőség!
– Ah, már az igaz, csak Pesten tudják a művészetet igazán méltánylani.
Nekem fáklyás zenét is akartak hozni, midőn ott vendégszerepeltem.
– Valóban akartak?
– Igen, de társnőim irigysége más gondolatra bírta az ifjúságot.
– A megtérőket illeti az örök dicsőség!
A szerzetes e szavai ugyancsak talpra estek, de a művésznő nem fogá föl
valódi értelmöket s csakhamar így folytatá beszédét:
– Csak egy nem tetszett nekem Pesten.
– Ugyan mi?
– A birálati rendszer.
– És miért?
– Az ottani bírálók igen szigorúak s kiméletlenül mondják ki az
igazságot, ha összeköttetésben nincsenek velünk. Vándorlás közben ez
egészen máskép megy; gyakran mi asszonyok is bírálatot írunk magunkról,
sugónk által letisztáztatjuk s fölküldjük Pestre a divatujságok
valamelyikébe, hol azután rövid idő mulva bírálatunk meg is jelenik.
– Ez igen kényelmes!
– És kellemes.
– Én ugyan egyetlen sörtét sem adnék a világ valamennyi magasztalásaért;
már példának okáért, mit érne az nekem, ha valaki kövérnek mondaná a
sertést, mikor még sovány?
Kocsink most megállapodott s kitekintvén az ablakon, látám, hogy tó
közepén állunk s hogy a lovak kényelmesen isznak. Kevés percz mulva
indulni akart a kocsis, de nagy bosszúságára tapasztalá, mikép a kerekek
annyira lesüppedtek az iszapba, hogy a lovak teljességgel nem bírák
bárkánkat helyéből kimozdítani. Hosszas tusakodás után hidegen jelenté a
kocsis, hogy egymásután ki kell a vízből lovagolnunk, azután pedig az én
lovamat is befogja és úgy vontatja majd ki a kocsit. Én e tervet azonnal
helyeslém s a hentes is ráállott nagy nehezen, de a szerzetes és
művésznő szót sem akart a lovaglásról hallani. Végre, hosszas alkudozás
után, abban állapodott meg a kocsis, hogy a szinésznőt kiviszi hátán, s
ezt csakugyan meg is tevé félig. Félig mondom, mert alig távozék három
lépésnyire szép terhével a kocsitól, midőn elkiáltá magát:
– Úgy segéljen, nem bírom!
– Jaj, vízbe esem! – sikolta a szinésznő; azonban, midőn ezt kimondá,
akkor már övig állott a pocsolyában. E szerencsétlenségnek azon jó
következménye lett, hogy a szerzetes is csakhamar tettre határozá magát
és egész kényelemmel a vízbe lépett, gondolván, hogy ha a gyönge nőnek
nem árt a nedves elem, úgy ő is bátran megküzdhet vele. De most új baj
támadt; alig pillantá meg a gyöngéd Esmeralda a biztosan haladó férfit s
azonnal hozzá sietett és megragadá karját, hogy vezérlete alatt
biztosabban parthoz juthasson. Ez mindazáltal kirántá magát tőle, nem
akarván oly szoros kapcsolatba jönni bűnös szinésznővel s félre ugrott;
de a szinésznő utána tipegett s így ezen kölcsönös üldözés és kikerülés
által a terjedelmes tócsa nagy részét bebarangolák, míg végre
tökéletesen átázottan, csakugyan szerencsésen partra vergődtek. E
sajátszerű vadászat kimondhatatlanul mulattató vala s a hentes vastag
könyűket hullatott az iszonyú kaczagás miatt s ezen emlékezetes szókra
fakadt:
– Kilencz hónapos malaczért sem adnám ezen dicsőséges spektakulomot!
Bárkánk, terhétől megszabadulván, szerencsésen partra vonszoltatott, de
most ismét új baj támadt. Az átázottak nem ülhettek föl vizes ruháikban,
az igen természetes vala, s a szinésznő vonakodék előttünk ruhát
váltani, a mit szinte igen természetesnek hittünk, erdőnek vagy bokornak
pedig nyoma sem volt látható. Végre abban állapodtunk meg, hogy mi, a
kocsissal együtt, a kocsi jobb oldalától tíz lépésnyire, háttal fordulva
a kocsi felé, megállunk, s egyszer sem pillantunk vissza, míg a művésznő
háromszor nem tapsol, ki az alatt a kocsi bal oldalán ruhát fog váltani.
De bezzeg a szerzetessel nagyobb bajunk volt, mert ő, nem menvén messze
útra, nem hozott magával ruhát, s így vizes ruháitól nem birt
szabadulni. Én készséggel ajánlám neki Mackintosh kabátomat, de hozzá
képest csak gyermek valék, s így ajánlatomat természetesen nem
használhatá. Végre abban kelle megnyugodnunk, hogy ezen szerencsétlen
utitársunk a külső ülésen foglaljon helyet, hol a nap jótékony sugarai
majd meg fogják ruháit lassanként szárítani. Elég hosszas szünet után a
szinésznő tapsolt, s kevés pillanat mulva tovább döczögött velünk
bárkánk, s annak idejében minden további kaland nélkül szerencsésen
Nagyváradra érkeztünk.
A szinésznő nem folytatá másnap útját, mert helyben is föl akart
néhányszor lépni, a hentes ott mulatása alatt, s így azon
szerencsétlenségben részesültem, hogy egész Pestig egyedül ültem a
terjedelmes bárkában.
Sokat beszélhetnék ugyan a rossz ebédekről, még rosszabb utakról, s
leglassúbb gyorsutazásról, de mind ez már rég elnyűtt tárgy, s azért
bátran merem reményleni, hogy a nyájas olvasó nem fog neheztelni, ha
röviden csak annyit mondok, hogy útközben sokat aludtam, keveset ettem
és mindig unatkoztam.
Esti tíz órakor érkezém Pestre, s így igen természetes, hogy a külváros
utczáiban már fia sem volt látható a lámpavilágnak. Ez azonban nem baj,
mert a mostani fölvilágosult században már úgy is sokat látnak az
emberek, mit, mint némelyek hinni szeretik, még csak álmukban sem
kellene sejteniök. A kövezet majd fölforgatá kocsimat, s ez igen
hasznos, mert ez által ébren tartatik az utas, kocsisával együtt,
következéskép mindketten illőn figyelhetnek, hogy ládáikat le ne vágják
a bakról. Az árkokban rothadó víz és szemét igen ocsmány bűzt terjeszt
és ez rendkívül hasznos, mert a faluról bejövő uraságokat arra
figyelmezteti, hogy mielőbb siessenek ismét vissza egészséges falusi
levegőjökre, hol a csődületi betegség nem érheti őket el oly könnyen,
mint Pesten. Most a belső városba érkezünk, s a kocsis oly dühösen
pattog hosszú ostorával, mintha Jerikó falait akarná ledönteni, s ez már
nem hasznos, hanem rendkívül káros, mert ekkor az utczán járó emberek
ijedten hunyják be szemeiket, hogy a kocsis meg ne foszsza őket
ostorával azoktól; hej pedig Pesten úgy is vajmi sokan hunyják be
szemeiket, kiknek fő kötelességök azokat mindenkor és mindenütt nyitva
tartani; az igaz, hogy e helyett kárpótlásul markukat mindig nyitva
tartják, no de ez már ismét nagy baj, mert hó, a kocsi megáll, s így
ezen épületes gondolatokat nem folytathatjuk. Ah, a pinczér már előttünk
áll.
– Szobát méltóztatik nagyságod parancsolni?
– Igen, a harmadik emeleten.
– Jean, szobát a tekintetes úrnak a harmadik emeleten.