Produced by Albert László from page images generously made
available by The Internet Archive
MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
5. KÖTET
MAGYAR TITKOK
Irta
NAGY IGNÁCZ
I. BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
[Illustration]
MAGYAR TITKOK
REGÉNY
IRTA
NAGY IGNÁCZ
ELSŐ KÖTET
AZ EREDETI KIADÁS KÉPEIVEL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
NAGY IGNÁCZ.
1810–1854.
Magyar nemes volt ugyan, de német műveltségű, a mi nem csoda, mert
gyermekkora a tizenkilenczedik század második tizedére esik, mikor a
magyar nyelv idehaza is hamupipőke volt. Még a nemes urak is csak a
nemzetiségi vidékeken társalogtak magyarul a családban, hogy a cselédek
ne értsék. Magyar falvakban ugyanebből az okból idegen nyelven
beszéltek.
Nagy Ignácz is tudott magyarul, hiszen Keszthelyen született (1810-ben),
hol atyja a Georgikont alapító különcz főurnak, Festetich György grófnak
volt a tiszttartója; az iskoláit többé-kevésbé szintén magyar
városokban: Gyöngyösön, Baján, Pécsett végezte. Majd Pestre ment a
bölcsészetet hallgatni, miközben Klopstock, Schiller művein
megmámorosodva, nagy titokban maga is német írónak készült. Tele volt
már az asztal fiókja német versekkel, novellákkal és színdarabokkal,
mikor a Kisfaludy _Aurórája_ kezébe került. Csodálkozott. Hát ez mi? Hát
magyar irodalom is van? S ezentúl mohó szomjjal kutatott fel mindent, a
mit a magyar irodalom termelt. Bizony nem állt az Goethei és Schilleri
magaslatokon, de érezte a roppant különbséget, hogy míg az egyik egy
hatalmas művelt nemzetnek pusztán szellemi bokrétája, mely az egész
világnak illatozik, addig a másik egyszerű faggyúgyertyácska, mely egy
szegényes nemzet oltárán szűziesen, tiszta lánggal kezd gyulladozni.
Az ifjú Nagy Ignácz szíve megdobbant – megtalálta ideálját. Átpártolt az
árvához; elégette összes német kéziratait s ettől (1833-tól) kezdve
egész odaadással a magyar szépirodalom művelésére adta magát.
Kizökkenés nélkül irogatott egész haláláig. Nem jöttek közbe tarka-barka
intermezzók, mint más íróknál. Társaságok, kalandok, asszonyok el nem
vonták a munkától; rút volt mint egy faun – minélfogva hamar megnősült
(már 21 éves korában), zajtalan polgári életet élve, anyagi gondok se
zavarták. Egy kis hivatala volt a királyi kamaránál, azonfelül a munkái
is jól jövedelmeztek. «Szaladt utána a pénz», mint kortársai mondták,
kik «Krözusnak» nevezték egymás közt s tőle kértek kölcsönt, ha
megszorultak.
Az úgynevezett «okos írók» közé tartozott, a kik nem indultak eszmények
után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha a
míg élnek, jól élnek s minden igyekezetük oda irányul, eltalálni a
közönség ízlését. Nagy Ignácz addig-addig próbálgatta, míg végre
sikerült neki.
Első kísérletei, melyeket a Mátrai Gábor «Regélő»-jében közölt, nem
keltettek élénkebb figyelmet, színpadi munkái a _Murai rabló_ és
_Soroksári János_ sem. Neve 1834-ben a «Jelenkorban» kezdett némi
irodalmi patinát kapni; a _Budapesti élet_ czímű rovatban közölt
satirikus apróságai felkapott olvasmányok lettek.
S most, hogy megfogta a madarat, a közönség rokonszenvét, el nem
eresztette többé. Kettőzött buzgalommal fogott neki a munkának s
tekintve, hogy csak negyvennégy évet élt, roppant sokat, aránylag talán
Jókainál is többet írt.
Almanach vagy zsebkönyv ezentúl alig jelenik meg Nagy Ignácz-féle
novella nélkül. Mulatságból eredeti színdarabokat ír, unalomból idegen
színműveket fordít a Nemzeti Szinháznak, munkának csak a politikai
lapoknál eltöltött időt számítja – nem is sejti talán, hogy itt hagyja a
legmaradandóbb nyomokat. Ugyanis ő kezdte először a beérkező híreket
külön kikerekített, kicsiszolt alakban mint önálló valamit kezelni s így
lett megalapítója a mai újdonságnak s ősatyja az újdondászoknak.
1840-ben «Életuntak» czímű vígjátékával megnyeri az Akadémia
másod-jutalmát, utána két évvel pedig az első jutalmat üti meg
_Tisztújítás_ vígjátéka, mely előadva is zajos tetszést vívott ki s
egész Szigligeti Edéig a legjobb magyar vígjáték nimbuszával jelenik meg
a magyar színpadokon. E vígjátékával elsőnek nyult Nagy Ignácz az
aktuális életanyagba, gúnyolván benne a korteskedést, melytől völgy és
halom visszhangzott a fokosok akkori fénykorában.
Ebben a művében éri el a tetőpontot az ő örökké derült múzsája. 1844-ben
Sue Jenő Párisi titkain neki buzdulva, megírja a «Pesti titkokat» s azt
saját maga adja ki füzetekben képekkel illusztrálva. Sok jóízű részlet
van benne, valamint megfigyelés. A régi Pest elevenedik fel némely
leírásában, a nagy rész azonban rémmesei lelemény, mely sehogy sem illik
az akkor még kicsiny, úgy szólván áttekinthető főváros viszonyaira.
Mindamellett «könnyen olvastatta magát», a hogy egy bírálója kifejezte s
a közönség, mely nagy tömegekben sorakozott a tizenkét füzetes vállalat
mellé, valóságosan falta a felváltva vidám majd hátborzongató
epizódokat.
Ez volt utolsó jó munkája s egész kis vagyont hozott a konyhára. Innen
már hanyatlást mutat Nagy Ignácz vénája. Az iróasztal gyakran áll boszut
gazdáján s még pedig annál inkább, minél többet ül az mellette. A
forradalom idején már betegeskedni kezdett, szervezete meggyöngült a sok
ülésben, virrasztásban. A mozgalmakban részt sem vesz, szobájában
betegen éli át a nevezetes napokat. A harcz lezajlása után azonban mégis
megfosztják hivatalától, mire 1849 végén föléleszti a _Hölgyfutárt_,
melyet haláláig szerkesztett.
Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér
többet). Majdnem húsz éven át volt népszerű a közönség előtt s
közszeretetben állt társainál is, mert jó ember volt, irigység nélkül
való istápolója a fiatalabb nemzedéknek. Jókai feltünésekor, midőn az
nem tudott kiadót találni a «Hétköznapokra», maga kereste föl Hartlebent
s mindenféle furfanggal rábeszélte, hogy segítse révbe könyve kiadásával
a még ismeretlen fiatal írót, kiről pedig tudta (mert elég magához való
esze volt), hogy rövid idő mulva el fogja homályosítani.
Vidám, elégedett természetű ember volt, a mellett jó pajtás, mikor a
Csigában az írók vacsoráló helyén megjelent, «dugóknak szörnyű pattogása
vala» – jegyzi meg egy kortársa.
Még négy évig élt a forradalom után, de alig írt valamit. Nem volt se
egészsége többé, se témái, se olvasói.
Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Legokosabb volt itt
hagyni.
_Mikszáth Kálmán._
BEVEZETÉS.
_Tekintetes Hites Ügyvéd s Táblabiró Ur!_ _Különösen tisztelt Uram!_
Mindeneknek előtte bocsánatot kell föntisztelt uraságodtól instálnom,
hogy ismeretlen létemre jelen soraimmal alkalmatlankodni bátorkodom, s
hogy a fönnebbi czímekkel talán nem elegendőképen tiszteltem meg bokros
érdemeit. S minekutána ezt elmondám, bizony nem tudom, hogy mikép
kezdjek a dologhoz, ámbár tősgyökeres magyar ember vagyok s így tudnom
kellene mindent kezdeni, bevégezni ellenben semmit, mint a mai világ
nagyhirű politikusai. Azonban isten neki! akár jól kezdem, akár fonákul,
végre csakugyan mégis hozzá kell fognom.
Kissé könnyítni fogja munkámat azon körülmény, hogy ön, vagy kegyed – a
mint inkább szereti magát uraságod neveztetni – engem annyira-mennyire
már ismer. Ezen állításom épen nem jő összeütközésbe fönnebbi
mentegetőzésemmel, mert én önt személyesen csakugyan nem ismerem s így
mindenesetre volt némi okom bocsánatkérésre, midőn hosszabb tusakodás
után e levélnek irására határozám magamat.
Én, hogy röviden s mégis érthetően fejezzem ki magamat, azon «Szürke
zsák» vagyok, kinek egy délutáni kalandvadászatát ön annyi figyelemre
méltatá, hogy «Torzképek» czímű gyüjteményében szóról-szóra leirá. Ily
dicsőséget még csak álmodni sem merészeltem! Azóta figyelmesen olvasám
ön minden munkáját, mert reménylém, hogy talán még többet is fogok
magamról olvashatni s e magasztos remény annyira fölcsiklandozá bennem a
nagyravágyás ördögét, hogy folyvást czifránál czifrább kalandokba
merültem, melyek rámnézve olykor-olykor szomorú kimenetüekké is
válhattak volna, ha óriási testi erőm, pénzem és furfangos elmém ki nem
huznak a hinárból. Szép reményimben azonban, fájdalom! csalatkoztam,
mert ön engem többé egyetlen szóval sem említe meg.
Sokáig fürkészém elmémben ezen rámnézve oly igen sajnos elmellőztetés
okát s végre abban nyugodtam meg, hogy ön alkalmasint elveszté nyomomat
s nem fürkészheté ki többé tetteimet, a mi annál valószinűbb vala, mivel
kalandvadászatom után rövid idő mulva annyira meghidegült az idő, hogy
kénytelen valék egyszerű szürke zsákomtól megválni és rókamájjal bélelt
aranyporszínű, fekete bársongallérú ministerbe búni, mely ön előtt
szokatlan öltöny miatt természetesen el kelle ön becses figyelmét
veszítenem. Alig várám tehát a tavaszt, hogy ismét szürke zsákká
változhassam, s elhiheti ön, hogy soha nem vágyott még politikus annyira
miniszterré lenni, mint én miniszteri bőrömből kibúni. De az idő ellenem
esküdött, s béketürésemet oly kemény próbára tette, hogy akár fővárosi
szinházigazgatónak is beállhatna, mert hideg esők és jeges szelek oly
sűrűn váltogaták egymást, mint a nemzeti színpadon «Beatrice», «Bájital»
s más ily «új» operák, miket már a vargainasok is igen meghatóan
fütyölgetnek az utczán. Türelmem gyöngülő fonalát tehát toldozgatni
kényszerülék, hogy végkép el ne szakadjon, s míg ezen nem annyira
mulatságos, mint inkább tősgyökeres magyar foglalatosságban úgy
gyönyörködtem, mintha házam födele égett, engem pedig akasztani vittek
volna, az alatt ismét új «Torzképek» jelentek meg öntől, azon fogadás
mellett, hogy soha nem fog többé afféléket írni. Uram, ez valóságos
mennykőcsapás volt rámnézve. Tehát nem fogom többé tetteim leirását
olvashatni! Ezen rémes gondolat éjjel-nappal szünet nélkül ostromlá
agyamat.
Uram, ön e fogadása által iszonyú csapást irányzott szegény fejemre,
mert tudja meg ön, hogy valamint a kicsirázott kukoricza fölfelé hajtja
csemetéjét, úgy a fölizgatott hiúságot és dicsvágyat sem fojthatni le
többé a kebel igénytelen mélyébe honnan az fölfakadt, hanem szabad utat
kénytelen annak adni a gyarló ember, egészen föl a felhőkig, habár
útközben sárkányokkal és mennykövekkel kellene is találkoznia.
Sokáig tusakodám magammal, hogy mihez kelljen most már fognom s végre
azon bölcs határozatra juték, hogy ugyan mért ne irhatnám le én magam
kalandimat, ha más nem tartja azokat e kitüntetésre méltóknak? Ezt
szerénytelenségnek tartám ugyan eleinte, de csakhamar ellenkezőről
győződém meg, miután meggondolám, hogy legnagyobb, sőt mondhatnók: mesés
nagyságú politikusaink is többnyire csak magokról irogatnak, még pedig
nem is tényeket, hanem puszta okoskodásokat, miből végre magok sem
tudnak kigázolni s a legfigyelmesb olvasó sem bir kiokosodni.
Eh, gondolám tehát, én bizony magam irom le kalandimat s e gondolat
annyira megnyugtatá kedélyemet, hogy a legközelebb éjjel oly mélyen
elaludtam, mintha a keresztes háborúk idejében éltem, vagy valamely
tudós értekezés fölolvasására figyeltem volna azon árnyék elméleti
szabályairól, mely falba vert vasszeg által nappal és holdvilágnál
okoztatik. Hogy álmaim új tervem létesítése körül forgának, az oly
természetes, hogy alkalmasint említnem is alig szükséges, mert a hiúság
ördöge mindig munkás s ha csak egyetlen hajszálánál ragadhatja is meg
áldozatát, bizonyosak lehetünk benne, hogy soha nem fogja azt többé
elbocsátani.
Álmomban megjelent tehát előttem e gonosz szellem s oly gúnyosan tekinte
rám, hogy színpadon is bizonyosan nagy hatást okozott volna. Azután
szarvait és frakkja végét, vagy legyezőjét, már nem is tudom mi volt
tulajdonkép, részint negédesen rázá, részint pedig kedélyesen s mintegy
bátorítólag csóválván, így szóla:
– Ki vagy?
Homlokomat verejték árasztá el s csak remegve birám e szókat kimondani:
– A szürke zsák.
– Tudtam.
Hm! gondolám magamban, ha tudtad, tehát mért kérdeztél? Ez épen olyan,
mint midőn a talpaló csizmadiától azt kérdezi az ember, hogy mit
dolgozik. Okoskodásomat nem folytathatám, mert a gonosz szellem
csakhamar így szóla ismét:
– Fejedet nagy tervek furják, szegény halandó.
– Csak a dicsvágy.
– Fiú, te tetszel nekem.
– Örvendek.
– Jó tanácsot adok.
– Ön, és jó tanács?
– Eh, az ördög sem oly fekete, mint minőnek föstik; aztán, kurta halandó
elméd nem is láthatja át, hogy tulajdonkép mily mélyebb czélok elérését
várom jó tanácsomtól. Halld tehát. Téged kevés ember ismer,
következéskép kalandid sem igen fognak nagy érdeket gerjeszthetni. Ámde
tudod-e, hogy a titok minden emberre nézve nagy vonzóerővel bír? Látod,
neked magyar titkokat kellene irnod, mik közt aztán saját kalandid is
foglalhatnának helyet, mint jó kávé közt egy kis adag czikória.
– Oh, uram, e gondolat létesítése lehetetlen; hiszen a magyar nyilvános
életet sem igen ismerjük még, ugyan mikép férkőzhetném tehát annak
titkos oldalaihoz?
– Tekints föl; mit látsz?
– Semmit.
– Hogyan?
– Rövidlátású vagyok.
– Ah, ezt előre tudnom kellett volna, hiszen magyar ember vagy. Ülj
legyezőmre, végy papirt kezedbe, itt a toll, melynek azon tulajdonsága
van, hogy soha nem fogy ki belőle a tenta, mint a magyar politikusokéból
a franczia és angol idézés. Most írj szaporán, én pedig megragadom
üstöködet, hogy valamikép le ne essél.
A gonosz szellem tanácsát mindenben követém s alig emelkedék velem kissé
magosabbra, azonnal tükröt pillanték meg, melyen a szellem oda sugárzó
lámpájának fényénél, világosan látám e két szót ragyogni: «Magyar
titkok». A mint ezt megpillantám, bűvös tollam rögtön mozogni kezde
kezemben s villámgyorsasággal jegyzé papircsomómra a legcsodásb
eseményeket. Ez alatt alattunk iszonyú zaj támadt s leírhatlan borzadás
fojtá el lélekzetemet, midőn lepillanték. Iszonyú néptömeget láték
alattunk hemzsegni. Kajánság, rágalom, kevélység, boszú, tolvajság,
önzés, gyilkosság, kétszinűség, pártosság, szóval mindennemű gazság és
gyöngeség dúsan volt egy csoportban személyesítve, még pedig a butaság
vezérlete alatt, melynek érdemes személyesítője vízfecskendővel akará a
lámpát eloltani, hogy a «Magyar titkok» ezentúl is a büntetlenül maradás
jótékony fátyola alá rejtőzhessenek, míg a többiek lerántani iparkodtak
csekély személyemet hosszú körmeikkel. Azonban, a fölvilágosulás örök
tüzű lámpáját a butaság minden fejvíz tengere sem olthatja el s ki az
után törekszik, azt soha nem fogják elérni az ily gyáva csorda galád
körmei!
Uram, ez csak álom volt ugyan, de fölébredésemkor oly elevenen emlékezém
mindenre, hogy tüstént följegyzém magamnak mindazt, mit álmomban a bűvös
tollal írtam. Pirulva vallom azonban meg, hogy saját családi nevem alatt
nem merészlém e titkokat a nyilvánosságra juttatni, mivel féltem a
fönnebb leírt csordától, s azon borzadalmaktól is, miket egykor Zajtay
álmodott. Elhatározám tehát, hogy ezen irodalmi kisérletemet ön által
juttassam napvilágra s hogy minden veszély ellen annál inkább biztosítva
legyek, tehát valódi nevemet még önnek sem fedezem föl.
Ha ön az ide csatolt kéziratcsomót, e föltét alatt, időről-időre
füzetenként közleni szándékozik a nagyérdemű közönséggel, úgy
méltóztassék azt mielőbb megkezdeni; ellenkező esetben pedig tessék vele
befűteni.
Egyébiránt legyen ön tökéletesen meggyőződve, hogy történjék bármi, én
mindenkor változatlanul s legillőbb tisztelettel maradok a régi jókedvű
_Szürke zsák._
Válasz.
_Tisztelt Uram!_
Midőn önnek e helyen nyilvánosan felelek becses soraira, mindenekelőtt a
rám ruházott díszes czímekre nézve kell önt felvilágosítanom és
illetőleg megnyugtatnom. A kérdéses czímek közül engem egyik sem illet s
mégis mindegyiket rám illeszthetni. Ha ön e nyilatkozatomban
ellenmondást vél látni, úgy csak méltóztassék nyilvános gyűléseinken a
politikai szónoklatokra figyelni s fogadni mernék, hogy a fából csinált
vaskarikában sem fog ön többé ellenmondást látni. Állításomat azonban,
minthogy politikusnak nem születtem, alapos okokkal fogom támogatni.
Ügyvéd nem vagyok, mert rossz ügyet még soha nem védelmeztem, mit a
tulajdonképi ügyvédek épen oly értékű pénzzel fizettetnek meg maguknak,
mint a legjobbak ótalmazását; továbbá, ügyvéd nem vagyok, mert én csak
magamnak szerzek pénzt, még pedig csupán munkálkodásomnak, fájdalom!
nagyon is törvényes, azaz, igen mérsékelt kamatjából: a valódi ügyvéd
ellenben másoknak szerezget pénzt, még pedig oly roppant kamatra, hogy
nagyságához képest óriási törvénykönyvünket pehelykönnyüségű
szerelmeslevélkének kell tekintenünk; végre, nem vagyok ügyvéd, mert
engem csak akkor fizetnek, ha a pört megnyerem, azaz, ha úgy végzem a
rám bizatott munkát, miként az tőlem kivántatott: míg a valódi ügyvéd az
elvesztett pörökért is fizetést húz, sőt nem ritkán az ellenféltől is
jutalmat kap.
S mind e mellett mégis azt hiszem, hogy van okom, melynél fogva az
ügyvédi czímet bátran rajtam hagyhatom száradni. Én ugyanis ügyvédnek
hiszem magamat, mert az igazságot minden ügyben leplezetlenül kimondom s
ezt kellene a valódi ügyvédnek is teljesítni; ügyvédkedésemet én is
jól[1] megfizettetem magamnak, de mégis csak úgy, hogy védenczem, azaz
kiadóm, miattam ne jusson koldusbotra s így kellene a valódi ügyvédnek
is mindenkor cselekedni; végre, ügyvédnek vélem magamat tarthatni, mert
az irodalmi pöröket szeretem, minthogy azokban mindig az igazság marad
nyertes s ezért kellene a valódi ügyvédeknek is óhajtani, hogy nyári
jégeső gyanánt hulljon iróasztalukra a pörök halmaza.
Mi a táblabiróságot illeti, arról is oda kell először nyilatkoznom, hogy
én az nem vagyok, mert én még soha nem törekedtem embertársamat barommá
aljasítani s ezáltal tulajdon emberi méltóságomról is lemondani, azaz,
én még soha nem korteskedtem; a valódi táblabiró ellenben csak akkor van
igazán elemében, midőn ezer részeg ember által környeztetik, kik még a
napvilágot is lopótöknek nézik s aztán ily állapotban gyakorolják az
alkotmányos jogot; nem vagyok táblabiró, mert tisztujításkor csak félek,
hogy úgy ne járjak, mint az egyszeri czigány a kuruczokkal és
labanczokkal s azért szépen kikerülöm a nemes atyafiakat: a valódi
táblabiró ellenben épen ekkor keresi föl és ölelgeti őket, habár máskor
mindig zárva is előttök ajtaja; nem vagyok táblabiró, mert nincs ősi
birtokom, melynek nyakára hághatnék: a valódi táblabirónak ellenben van
ősi birtoka s így némi kis jó szándék mellett idővel még a
váltótörvényszék gyakorlati hasznait is élvezheti.
Azonban, mind e mellett is igényt vélek tarthatni a táblabirói czímre,
mert több közgyűlésen igen édesen aludtam már s bár némely valódi
táblabiró is mindig alvás által kimélné meg tüdejét; továbbá, mert én is
szeretek jól enni és inni s bár egy valódi táblabiró se birna ennél
nagyobb gyöngeséggel; végre, mert irodalmi következtetéseim és itéleteim
fölött is a közvélemény itél s bár egy táblabiró se feledné ezt, midőn
szónoklásra, vagy itélethozásra készül!
Megnyugtatván önt e részletes taglalás által, magára a fönforgó kérdésre
igen rövid leend válaszom.
Uram! ön rendkívüli bátorságot tanusít, midőn «Magyar titkok»
leleplezéséhez fog s én féltem önt, ámbár, régi közmondás szerint, a
bátrakat maga a szerencse is pártolja. Megtisztelő bizalmának azonban
teljes készséggel felelek meg, mert kéziratát végig olvasám s abban
semmi oly botrányost nem lelék, mi miatt napfényre jöttét károsnak
kellene hinnem. Egyébiránt munkáját minden változtatás nélkül közlöm s
nagy örömömre szolgáland, ha ön azt minél huzamosb ideig fogja
folytathatni. Névtitkát bátran közölhette volna ön velem, én
mindenesetre gondolatim legrejtettebb fiókjába zárnám azt; azonban így
is jól van, mert hiszen én nem vagyok politikus, következéskép nálam nem
az a fődolog, hogy ki írt vagy szólt, hanem csak az, hogy mit! Fogadja
ön szives üdvözletemet s legyen meggyőződve, hogy senki nem szereti önt
annyira, mint én.
_N. I._
I. Titkok titka.
Mielőtt folytonosan s bizalmasan beszélgetnénk egymással, nyájas olvasó,
szükséges, hogy egymással kissé megismerkedjünk. A világ legalább így
okoskodik s mitagadás benne, a világnak e tekintetben csakugyan van némi
kis igaza, ámbár különben ugyancsak megjárná az ember, ha mindenben
vakon iparkodnék újmutatását követni. Ámde ezen ismerkedésnek ezúttal
igen nagy bökkenője van, mert én, emberi gyarlóságomnál fogva, azt
szeretem hinni, a mit óhajtok, azaz, hogy számos olvasóm leend s én
talán egyet sem ismerek közülök; pedig vajmi szerencsésnek tartanám
magamat, ha szép olvasónéimat színről-színre ismerhetném! Mivel azonban
ez, fájdalom! nem könnyen eszközölhető, tehát azt hiszem, vagy
bátorkodom alázatosan hinni, mikép politikai szónokaink beszélni
szoktak, hogy a méltányosság mostani dicső századában én sem vagyok
köteles magamat megismertetni s higyjék el, szép olvasónéim, hogy önök
mindenesetre csak nyerni fognak, ha előttük végkép ismeretlen maradok.
Azonban van mégis valami, minélfogva alkalmasint meg kell magamat
ismertetnem. Én tudniillik mások titkait akarom leleplezni s magam mégis
titok fátyolába burkolóznám? Ez megrendíti korábbi határozatomat, mert
én nem vagyok politikus, ki hatalmas beszédet mond a párviadal ellen s
egypár óra mulva már megverekedik társával s azért a titkok titkát,
vagyis születésem titkát csakugyan elmondom; ámbár megvallom, hogy kissé
nehezemre esik e gyarlóságot napfényre deríteni, mert nem tartozom azon
együgyü bangók közé, kik származásukkal kérkedni szeretnek, mivel
egyebet úgy sem tudnak magukról mondani.
Én, mikép azt a szíves olvasó már rég tudja, a Szürke zsák vagyok, de
épen nem ám valami paraszt buzászsák, hanem valódi nemesi származású s
ezt korántsem hiúságból mondom, hanem csupán azért, mivel legfőbb
feladatomnak tekintem azt, hogy mindenkor és mindenütt hű maradjak az
igazsághoz. Állításomat világosan bizonyítom be, nehogy azt higyje
valaki, mikép csak afféle mai világi nemes ember vagyok, ki azért mondja
magát nemes származásúnak, mivel atyja valamely megyében táblabiró volt.
Atyám egy valóságos nemes származású spanyol juh hátán pillantá meg a
napvilágot, gyapjúalakban ugyan, de nemes gyapjúalakban. Azért azonban
tökéletes jó magyar volt, mert már apja is Magyarországban született. A
nyáj nemes ember tulajdona volt, ki csak annyiban különbözött atyámtól,
hogy nemességét vette, míg ez születés által öröklé azt. Hogy a gyapjú
zsidó kezeibe került, azt alkalmasint említnem is fölösleges, mert
mindenki jól tudja, hogy nálunk mindenben zsidó és zsidóskodás viszi a
főszerepet. Anyám selyembogárból származott s ugyan ki ne tartaná
kutyabőr nélkül is nemesnek a selyembogarat, melynek a világ legszebb
kelméit köszönhetjük! Selyemkelmék használata mulhatlanul szükséges a
trónon, egyházban, minden hófehér vállakon és arra is, hogy hamarább
csődülethez juthassunk. Tehát a nemes gyapjú és nemes selyem a gácsi
gyárba vándorlott s belőlük, vegyítve, azon kelme készült, melyből
viszont én készültem. E szerint méltóztatnak átlátni, szíves olvasóim,
hogy én vegyes házasság szülöttje vagyok; kivételképen azonban mind a
két szülőm szokásait követém: én ugyanis oly bátor és szerelmes levék,
mint atyám és oly sokat költöttem, mint a selyembogár.
Egyébiránt: «Nevelés formálja az embert», ezt mondá egy régi magyar iró
s valóban tökéletesen igaza volt, mert ugyan mit használt volna nemesi
származásom nevelés nélkül? Vannak ugyan nemes emberek, kik azt hiszik,
hogy csak drága lovaikat kell idomár kezeibe adniok, gyermekeiket
ellenben majd felnöveszti ugyis a pénz és nemesi származás. S talán
igazok van, mert jól kiidomított lovaik díjakat nyernek a pályagyepen s
utóbb jó áron kelnek el; de ugyan hol birnának gyermekeik gyönge
lábaikkal pályázni s ugyan ki adna érettök csak egy fillért is! Én
szerencsésb valék s rövid idő mulva születésem után Leszimirszky ügyes
kezeibe juték, ki azonnal átvitt a nevelés minden szakaszán. Először is
posztónyiróhoz külde, mert ez az első elemi iskola; ebben csurgó alól
csepegő alá kerül a tanítvány s igen sok verésben részesül, mit különben
mángorlásnak neveznek. Ez minden első iskolában így megy. Ezután
kiszabattam, azaz, elhatároztaték, hogy mily alakuvá kell lennem, annak
bebizonyítására, hogy tulajdon akarattal soha nem szabad birnom. Ki ne
tudná, hogy ez egyik alapelve a legboldogítóbb nevelésnek! Végre a
tanítási elvek, czérnaalakban, minden részemet többször átjárák, hogy
befejezett tudományos egészet képezzek s utóljára gombalakban a
szükséges diplomákat is megnyerém, melyek csak arra használtak, hogy
tökéletes elkészülésemet mindenki elhigyje. Ezen nevelésem sok pénzbe
került ugyan, de hiába, a jó nevelő jól fizetteti magát.
Ime, nyájas olvasó, születésem titkát felfödözém ön előtt s most már,
miután én a legparányibb körülményt sem titkoltam el, úgy hiszem,
tökéletesen föl vagyok jogosítva, mások titkairól levonni a rejtő
fátyolt.
Még egyet. A «Szürke zsák» folytonos emlegetése talán untatni fogná
önöket, kérem tehát, méltóztassanak maguknak jól megjegyzeni, hogy
ezentúl egyszerűen csak a «Bende» nevet fogom sajátomul használni.
II. A berettyói komp.
Nevelésem befejeztetése után három út állott előttem, melyen az
életdicsőség csúcsára kapaszkodhattam volna, tudniillik: hivatalviselés,
járdakoptatás és utazás. Sokáig nem tudék a választáson eligazulni. A
hivatalviselést magábanvéve igen szép életmódnak hivém ugyan, de annyi
ezer meg ezer hivatal közül ugyan ki tudná a legczélszerűbbet
kiválasztani? A megyei hivatal igen szép, de – nekem nem kell, mert én
mindig egyenlő vagyok s a három esztendő vége felé világért se tudnám
azon nemes atyámfiát ölelgetni, kit harmadfél év előtt lólopás miatt
becsukatni kényszerültem. A városi hivatal is derék, de nekem egyetlen
Herr Vetter-em és egyetlen Fra Mahm-om sincs valamennyi nagy városában a
szép Magyarországnak; e szerint irnoki méltóságnál bajosan birnék
magosbra vergődni. Gazdasági hivataloknál mindig csepeg valami, habár
nem csurog is, a mint mondani szokták; de ott is irnoksággal kell a
munkát kezdeni s ha az ember a tiszttartó lányát nőül nem veszi, vagy a
földesur lovait is oly tiszteletben nem tartja, mint az indusok a
braminokat, úgy bizony hálát adhat istenének, ha vénségére valamely
pipaszárnyi hosszú faluban ispánságra emelkedhetik. Még más hivatalokról
is gondolkodtam, de végre csakugyan meggyőződém arról, hogy a rendes
hivatalviselés nem nekem való, tollrágó naplopóvá lenni pedig semmi
kedvet nem érzék magamban.
Eziránt tisztába jövén magammal, figyelmemet a járdakoptatásra fordítám
s meg kell vallanom, hogy ezt igen pompás életmódnak gondolám. Mindent
tudni és látni, mi az utczákon történik s néhány nap mulva jóizüen
kaczaghatni az ujságirókat, kik csupán hallomás után beszélhetvén,
egészen fonákul írják le az újdonságokat; a szép hölgyeket
boltról-boltra kisérni, nyomról-nyomra követni, némely édes és keserű
titkocskáikat kilesni s bizonyos férjeket, vőlegényeket és szerelmeseket
annak idejében derekasan kinevethetni; az éber rendőrök fölött
részvevőleg szánakozni, midőn alvásuk közben kezeikből a pipa ellopatik:
mindez mennyi kéjjel s örömmel árasztja el az embert! De egy bökkenője
ennek is van. Minden járdával ellátott városban annyi a járdarontó
naplopó, hogy Isten a megmondhatója s így közülük kedvezőleg kitünni
vajmi nehéz. Én pedig mindenáron ki akarok tünni s kész vagyok
szakállamat földig növeszteni, ha máskép nem birom magamra vonni az
emberek figyelmét.
Hát az utazás? Ez alkalmasint a legderekabb, gondolám magamban s csak az
került még némi fejtörésembe, hogy tulajdonkép hová és mi czélból
utazzam. A magyarok ősi lakhelyének kinyomozását egyetlen lépésre sem
tartám méltónak, mert nekünk előbb arról kellene gondoskodnunk, hogy
mostani hazánkban valahára erős, kiirthatatlan gyökeret verjünk s ne
ingadozzunk minden legkisebb szellősuhogástól, mint a Tóbiás szakálla.
Külföldi szokások leirásának szinte nem vagyok barátja, miután még a
szomszéd magyar falu szokásait sem ismerjük. Vagy külföldi intézetekkel
ismerkedjem meg, hogy azokat nálunk honosíthassam? El e gondolattal!
Ismerjük meg előbb hazánk szükségeit s azután orvosoljuk saját
természetünk szerint, mert nem minden gyógyszer használ mindenütt
egyenlőn.
Eh, gondolám tehát végre, utazni fogok úgy, mikép most fiatal hazánkfiai
rendesen utazni szoktak, tudniillik, hogy utazásaimból visszatérve, így
beszélhessek:
– Ah, barátom, X… szónokunk jól beszélt ugyan, de bezzeg, midőn
O’Connellt a londoni parlamentben mennydörögni hallám!
– Ez a kis donna jól tánczol ugyan, de a párisi tánczosnők egészen
máskép bájoltak el engem!
– Sok szép vidék van hazánkban, az igaz; de, barátom, mi ez a tiroli és
svejczi gyönyörű tájakhoz képest.
Nemde dicső ez, nyájas olvasó, midőn ilyeneket mondhat az ember? Hogy
azután értettük-e O’Connellt s ébren vagy alva utaztunk-e keresztül a
tiroli és svejczi tájakon, az tökéletesen mindegy, szavaink azért mindig
egyenlő hatásuak lesznek.
Én tehát külföldre utaztam, mivel azonban elég ember találkozik
napjainkban, ki utazásait leírja, azaz könyvtárakban összeszerkeszti,
tehát én mélyen hallgatok külföldi tapasztalatomról s majd csak azokat
terjesztem elő, miket hazámban gyüjték s miknek valódi megitélésére a
külföldiekben nem csekély segélyt találtam.
Külföldről visszatérvén, mindenekelőtt néhány rokont látogaték meg az
Alföldön s onnan egyenesen Pest felé indultam, hol mint dús
tapasztalatokkal terhelt utazó, kitünő szerepet hivék a járdakoptatók
közt játszhatni. Nagyváradig lóháton kívánék haladni, hogy a szép
alföldi tájakat annál nagyobb kényelemmel láthassam.
Mindjárt első nap délután három óra tájban a Berettyó egyik ágához, vagy
talán magához a főfolyamhoz érkezém s már távolról látom, hogy a
révészek épen indulni akarnak. Lovamat tehát kissé megugratám s még épen
jókor érkezém a parthoz. A révész épen akkor akará a kompot eloldani.
– Atyafi – így szólék hozzá – én is át akarok menni.
– Majd visszajövünk – felelé nyugodtan a révész.
– Jó borravalót adok!
– Hát melyik uraságnak embere az úr?
– Én?
– Igen hát.
– Magam ura vagyok.
– És lóháton jár?
– Hát ugyan miért nem?
– Nálunk csak az urasági cselédek szoktak néha lóháton járni, mikor épen
nincs czigány a faluban, kit valahová gyalog lehetne küldeni.
– Jól van, jól, atyafi, bocsásson kend a kompba s megkapja a
borravalóját.
– Instálom tekintetes uram, nem lehet, mert ha lova egyet ugrik, bizony
mindnyájan kiborulunk; hanem majd inkább kitoljuk ennek a zsidónak a
szekerét és a tekintetes urat visszük előbb át lovastól.
– Eh, ne bántsuk a szegény zsidót, az én lovam oly okos állat, hogy
bizonyosan nem fog bajt szerezni.
– Isten neki, tekintetes uram; de hát a borravaló?
– Majd a túlsó parton.
– Jobban szeretném ám most.
– És ugyan miért?
– Hátha kiborulunk és tekintetes uram a Berettyóba vesz?
– Ne féljen kend attól, jól tudok én uszni.
– Soha bizony! Úr a tekintetes úr és még úszni is tud.
A révész sokáig csóválta még fejét s nem birá fölfogni, hogy mikép
tudnak az urak egészen az uszásig lebocsátkozni.
Lovamat a zsidó szekerének első lőcséhez köték s én mögötte, a révész
mellett állapodám meg, ámbár nagyon unszolt, hogy foglaljak helyet a
kocsiülésen, mert könnyen vízbe szédülhetnék, ha állva maradok. Úgy
látszott, hogy a jó révész sok urat látott már s azért hitt engem is oly
igen gyönge idegzetünek, vagy magyarosabban, véznadongájunak. A révész
meggyujtá pipáját s szerencsésen megindulánk.
Csak ekkor tekinték becsületesen körül s meg kell vallanom, hogy nem a
legjobban kezdém magamat érezni, midőn azon törékeny edényt
megpillantám, melyre e pillanatban halandó részeim bizva voltak. Két
korhadt vályú, melyek isten tudja hány évig szolgáltak ezelőtt valamely
tanyán itatásra a nagyszarvú gulyának, meglehetősen foszladozott
gúzszsal kapcsolatban tartatva, oly kompot képezett, melyhez képest az
úgynevezett lélekvesztő-csónakot valóságos tengeri vitorlásnak
mondhatni. Egy hosszú parasztszekér fele az egyik, fele a másik vályuban
állott s így legalább attól nem félheték, hogy a vályuk el fognak
egymástól válni, mert akkor a szekérnek is mindenestől kétfelé kellett
volna oszlani, a mi nem egykönnyen történheték meg, mert magosan meg
vala terhelve ökörbőrökkel, melyek szarvai mind kifelé állottak, mintegy
megvíhatlan sánczot képezve minden ellenséges megtámadás ellen. A bőrök
magas tetején szakállas zsidó ült, ki majd imádkozott, majd ismét a
felhőkre forgatá szemeit, hogy ugyan nem közelít-e vihar, mely őt gonosz
büzű, de azért jó nyereségű trónjától a Berettyó hideg karjai közé
sodorhatná. A zsidó kocsisa a vályú hátulján állott, hosszú póznával
tologatva előre alföldi gőzösünket s néha-néha aggályosan tekinte két
lovára, melyek mogorva tekintettel úsztak a komp után, melyhez
ellenállhatatlan erővel kapcsolá őket a kötőfék. Szegény lovak!
Bizonyosan azért nehezteltek, mivel nekik fáradságosan kelle úszniok,
míg az én lovam egész kényelemmel állott a vályú elején, ámbár
tulajdonkép ő is csak ló volt. Hja, szegény lovacskák, mondom, ne
haragudjatok effélékért, ha hosszú életüek akartok lenni itt e földön,
mert nemcsak veletek történik ilyesmi; én már oly esetet is eleget
láttam, hogy szamár ült a kocsiban és négy derék ló húzta. Kár, hogy a
szegény lovak nem érték e vigasztalásomat.
A révész mellettem állott, szinte száraz hosszú póznával kezében,
melylyel irányt adott a kompnak vagy hidasnak, mikép ő jobban szereté
nevezni. Unalomból következő párbeszédet nyiték vele:
[Illustration: Berettyói komp.]
– Régen révészkedik kend itt már, atyafi?
– Öregapám is révész volt már itt, tekintetes uram.
– És mindig ily rossz volt a komp?
– Rossz-e? Ennél még rosszabbat is láthat az úr a mi vidékünkön.
– És mégis fizetni kell rajta?
– Hát hogyne! A paraszt, zsidó, meg német fizet, de az urak szabadok, a
czigányok pedig egy nótát húznak köszönöm fejében.
– Hová lesz azon pénz, mely itt fizettetik?
– Birák uraimék szedik föl és azután beszámolnak vele.
– Hát kend mi fizetést húz?
– Csak azt biz én, uram, a mi úgy csöppen-csurran, azután meg úr dolgára
nem kell járnom.
– Nem szokták a hidast néha megvizsgálni?
– De meg ám, minden tavaszkor itt terem a törvénybiró egy pár eskütt
emberrel és a javításért fölrónak egy-két forintocskát.
– És ki viszi véghez a javítást?
– Senki.
– Hogyan?
– Nem ám! A javítás csak abból áll, hogy eskütt uraim egyet isznak, én
pedig jól tartom őket halászlével s kitatarozom a hidast, ha épen valami
baja van.
– Miért nem jelenti kend be ezen csalást?
– Ugyan kinek? Talán bizony az ispánnak? Uram fia, hiszen olyan kevély,
mint az egyszeri béka.
– Hát miből állott az egyszeri béka kevélysége?
– Azt beszélik biz arról, tekintetes uram, hogy egyszer lovat patkoltak
a falu végén; a béka ezt meglátta és annyira elbizta magát, hogy
előugrott lukából s oda tartotta körmös lábát, hogy őt is patkolják meg.
– Mégis csak szólni kellene kendnek valakivel?
– Nem én, uram, mert jól ismerem én a világ mostani forgását. Mindig ezt
mondta nekem megboldogult apám, az isten nyugtassa meg szegényt! Gergely
fiam, ha csalást látsz, hallgass vele és gondold meg, hogy a sas nem
bünteti meg a kányát, ha a tyukot elviszi, mert ő maga meg a bárányt
ragadja el. Én becsületes ember vagyok, a mennyire lehet, de más dolgába
nem avatom magamat. Azt tartom én, édes jó uram, hogy: ne szólj nyelvem,
nem fáj fejem.
Már megnyitám ajakimat ezen erkölcsös párbeszéd folytatására, midőn
siralmas hangon ejtett szavak hatottak a füleimbe:
– Nagyságos uram, nagyságos uram, segítség! Bizony isten, mindjárt
megesz!
Föltekinték s látám, hogy a szegény zsidó majd leesett bőrös trónjáról
szörnyű rémületében. S mi ijeszté őt meg annyira? Lovam, hihetőleg
unalomból, első lábait a rúdszegre tevé s farkasszemet kezde a szegény
zsidóval nézni.
– Ej, ne féljen kend, lovam jobb ételre szokott.
– Talán bizony korpát szagolt Iczik gazdauram fejében.
– Az én nevem Móricz.
– Mindegy az, mégis csak Iczik kend azért, mert zsidó.
E rövid szóváltás után lovam ismét leereszté lábait, a nyugalom helyre
állott és mi kevés pillanat mulva szerencsésen partra érkeztünk, hol a
révész, megkapván tőlem az igért borravalót, azonnal a zsidónak is
nyujtá hólyagos markát.
– Isten áldja meg kendet, révész gazda, sok szerencsét kívánok.
– Hohó, nem oda Buda! Csak fizessen kend Iczik gazda.
– Fizessek?
– Biz úgy ám.
– De ugyan mit fizessek?
– Hogy mit? Hát két ló, két ember és egy szekér után hat garast.
– Hat garast?
– Annyit hát.
– Merkverdig! Hogyan fizessek én most hat garast, derék becsületes
révészgazda, mikor én már fizettem.
– Nekem?
– Kendnek ám, még a túlsó parton; talán a nagyságos úr is méltóztatott
kegyesen látni.
– Én nem láttam.
– Csak fizessen kend, mert mindjárt lekötök egy marhabőrt a szekérről.
– De nekem mégis úgy tetszik, hogy én már megfizettem kendet.
– Utoljára mondom, Iczik gazda, fizessen kend, különben –
– Na na, révész gazda, itt a pénz; hiszen én nem akarok csalni, de azt
gondoltam, hogy már kifizettem kendet.
E szerint a béke helyre állott s a zsidó kocsisa befogott, miután
lovairól a nadályokat leszedé, melyek a Berettyóban rájuk tapadtak.
III. A bőrös zsidó.
A fönnebbi nevezetes események után kényelmesen lovamra vetém magamat s
a mocsáros vidéken lassacskán tovább kezdék haladni; most azonban már
nem egyedül, mert Móricz zsidó, vagy Iczik gazda, szorosan mellettem
lépegetett, míg fölhalmozott szekere nyikorogva baktatott utánunk. E
ragaszkodást kissé gyanusnak kezdém tekinteni ezen elhagyatott vidéken,
főkép, miután látám, hogy a zsidó kocsisa alig birá levenni műismerő
szemeit szép lovamról s többször tekinte körül az egész tájon, mind
tulajdonkép mulhatlanul szükséges lett volna; aggályomat azonban
csakhamar kinevetém, miután meggondolám, hogy derekasan föl vagyok
fegyverkezve s különben is, hatalmas testi erőmnél fogva, nem egy
könnyen lehet okom tulajdon árnyékomtól megijedni. E gondolatimat a
zsidó következő szavai szakaszták meg:
– Bizony szép állat!
– Melyik?
– Melyik? Lehet-e itt másról szó, mint a nagyságos úr lováról. Száz
aranyat testvérek közt megér.
– Ötszázért vettem.
– Elhiszem, oh elhiszem! Nem is mondottam még ki utolsó szómat. Ha
nagyságod alkudni méltóztatik, én…
– Nem eladó.
– Oh, elhiszem! Ki is tudna ily gyönyörű állattól megválni?
– Kend úgyis csak bőrét tudná használni.
– Oh, tekintetes uram, nem voltam én mindig bőrszedő zsidó! Az én nevem
jó név volt, de most már annyira sem becsülik, mint a görbe kigyóét.
– Talán valami nagyszerű bukás érte kendet a spanyol zendülés miatt?
Külföldi kötelezvényekkel kereskedett, Móricz gazda, nemde?
– Nagyságod gúnyolódni méltóztatik.
– Nem mondaná el kend tehát őszintén korábbi sorsát s mostani
helyzetének okait?
– Oh, nagyságos uram, fájdalmasan esik ezt elmondanom.
– Egy-két aranyat nem sajnálnék a történetért, ha érdekes, mert nagyon
unatkozom.
– Nagyságod oly csodálatosan uralkodik fölöttem, hogy nem tagadhatom meg
kívánságát. Csak ez az, mi szólanom parancsol s korántsem a három arany.
Nemde, három aranyat kegyeskedett nagyságos uram igérni?
– Ám legyen; de őszinte lesz-e, Móricz gazda?
– Mint a tiszta víz, melyet Mózes vesszeje a kősziklából fakasztott.
– Tehát dologra.
– Nagyságos uram bölcs és tanult úr s bizonyosan tudni fogja, hogy
nekünk igen jó új törvényünk van most, mely váltótörvénynek neveztetik.
– Igen, csak tovább.
– Ezen törvény sok szegény zsidót meggazdagított már, mert annak segélye
által a legnagyobb kamatot is bátran és pontosan be lehet hajtani.
– E szerint hát kend is uzsoráskodott?
– Merkverdig! Ugyan kérem, nagyságos uram, micsoda az uzsora? Ha én
tőlem valaki az ökörbőrt ötven forinton veszi meg, midőn az csak huszat
ér, tehetek én arról? Nyakába kötöm én neki bőrömet? Az uraságoknak oly
drágán szabad vásárlani, mikép nekik tetszik.
– Tehát a pénz is bőr?
– Az mindegy, drága nagyságos uram. Az én pénzem drága, nagyon drága,
mert a zsidó igen nehezen jut pénzhez.
– Ám legyen! Tehát mi baja volt kendnek a váltótörvénynyel?
– Mindjárt elmondom. Hét esztendős koromban három huszast adott kezembe
az atyám s ezen kis pénz nagy áldást hozott rám. Alig léptem át
negyvenedik évemet s már közel állottam a százezerhez. Ekkor a
nagyravágyás ördöge megszállá lelkemet s én egyszerre akarék dúsgazdaggá
lenni. Minden oldalról pénzt szedtem föl, sokkal többet, mint a mennyit
egész kereskedésem megért és ez könnyen ment, mert váltóim nemcsak
Pesten, hanem az egész környéken is tiszteletben állottak.
– S mire való volt e sok pénz?
– Mindjárt elmondom. Midőn az idő közelített váltóim kifizetésére, egy
jó barátomnak százhuszezer forintról adék váltót, még pedig lejárt
fizetési határidővel. Barátom azonnal föladott a váltótörvényszéknél,
boltomat becsukatá s áruimat eladatá. Ekkor hitelezőim is fölébredtek
ugyan, de természetesen, már későn, mert vagyonom azon százhuszezres
váltó kielégítésére is alig terjedt. Fogásom tehát szerencsésen
sikerült, mert jó barátom becsületesen kezeimbe adá az áruimból kapott
pénzt s én háromszázezer forinttal terhelten szerencsésen elhagyám
Pestet.
– Hiszen ez valóságos lopás volt!
– Kérem alázatosan, nagyságos uram, darab ideig magam is azt gondolám és
kissé irtóztam tőle; de miután látám, hogy e fogást többen gyakorolják,
tehát nem birtam a kisértő ördöggel daczolni.
– És hová tette kend a sok lopott pénzt?
– Hová tettem? Bár tettem volna inkább a földbe, vagy költöttem volna el
az emanczipatióra, ha találkozék valaki, ki azt tőlem elfogadja; de én
mind ezt nem tevém, hanem tárczámba zárám pénzemet és hitetlen feleségem
ellopta és megszökött vele!
– Tulajdon felesége?
– Igen, tulajdon feleségem, ki oly szép volt, mint Rachel s oly fiatal,
mint a tavasz kezdete.
– Nyilván mást szeretett a szép menyecske?
– Alkalmasint, de én soha nem gyanakodtam ellene.
– Az igen természetes, mert az effélét mindig a férj szokta utoljára
megtudni.
– Sokáig kerestem őt, de nem juthaték nyomába. Végre szakállamat
megnövesztém, néhány megmaradt gyürümet eladám, kocsit, lovakat vettem s
most ismét alant kezdem a kereskedést.
– Nem ártott a leczke a csalásért, jó Móricz gazda.
– De mondhatom is, nagyságos uram, hogy most már csupán becsületes
utakon járok.
– Legjobb is az.
– Szabad már most alázatosan kérnem a négy aranyat?
– Négy aranyat?
– Igen, a mit kegyesen igérni méltóztatott, nagyságos uram.
– Ej ej, Móricz gazda, hát ez a magasztalt becsületes út? Hiszen én csak
hármat igértem.
– Merkverdig! Én akár meg mertem volna rá esküdni, hogy négyet.
– Bizony csak három volt az, Móricz gazda. Itt van.
– Köszönöm alázatosan.
– Sokáig volt nőd a szép… mi is volt a neve?
– Eszter. Csak négy hónapig éltem vele egy födél alatt.
– Irja le kend előttem körülményesen a szép tolvajt; én sokat
járok-kelek s lehet, hogy valahol nyomába akadok.
– Mellemen van arczképe, méltóztassék megtekinteni.
– Szép, valóban, csodaszép; most már nem csodálom, hogy talált férfit,
ki jobban megérdemlé szerelmét, mint kend.
– Pedig mint szerettem!
– Régen szökött el?
– Két év előtt.
– Hol lakik kend most?
– Micsoda? Nagyságos uram talán méltóztatik…
– Azt gondolod, hogy elárullak? Ne félj, bizalmadat pénzen vettem meg,
elárulásodat tehát csalásnak kellene tartanom. Nyugodt lehetsz.
– Közel lakom Czibakházához s csak ott méltóztassék utánam a korcsmában
tudakozódni, ha talán hirt hallana nagyságod gonosz feleségemről.
– Jól van.
– Szabad kérdeznem, hogy hová méltóztatik most utazni?
– Pestre.
– Pestre? Lóháton? Ez igen nagy munka.
– Csak Nagyváradig nyargalok, onnan pedig gyorskocsin folytatom utamat.
– Én alkalmasint nem fogom többé látni a szép Pestet.
– Elhiszem, mert becsipnék kendet. De esteledik már az idő, sietnem
kell. Jobbítsa kend meg magát, Móricz gazda. Jó éjszakát!
– Ne méltóztassék sietni, nagyságos uram. A Körmösi csárda
kétmérföldnyire fekszik innen, elég lesz az mára, mert onnan még öt
mértföldre esik a legközelebbi falu.
– Igazán?
– Becsületemre mondom.
– Arra nem sokat építek.
– Méltóztassék kocsisomat megkérdezni, nagyságos uram.
– Jól van, tehát együtt mehetünk.
Itt vége lett beszédünknek, mert én ügetésre nógatám lovamat, a zsidó
pedig, miután néhány szót válta kocsisával, felkuporodott bőreire s
lovait szinte gyorsabb haladásra kényszeríté. Mindez nem kerülé el
figyelmemet, de pisztolyaim jó állapotban voltak s én fütyörészve
folytatám utamat és csöndes elmélkedésekbe mélyedtem, melyek részint
multamat, részint jövendőmet tárgyazák s miket a nyájas olvasó szives
engedelmével, elhallgatok, mert a multról eleget mondottam már; jövendőm
pedig annak idejében, úgy is napfényre fog majd jönni.
Egypár óráig ügeték e néma andalgásba, midőn távol kutyaugatás hatott
füleimbe. Szemeimet a nesz után irányozván, távolban világot láték
csillámlani s csak ekkor vevém észre, hogy a nap már lenyugodott, nem a
tenger sima ölébe ugyan, hanem a gőzölgő posványok lágy párnáiba.
Körülöttem bolygó tüzek emelkedtek s változatos lidérczi tánczot jártak,
mi lovamat gyakori félreugrásra birta, engem pedig óvakodóvá tett,
nehogy valamikép lemaradjak a nyeregből, mint a vasárnapi lovagok
Pesten, midőn feledékenységből azt hiszik, hogy kantár helyett rőf van
kezeikben s végighuzogatják a ló száján a kemény zablát.
A kutyaugatás mindinkább közelebbről hangzott, a bolygótüzek fényesebben
ragyogtak, a békák kedélyesen énekeltek, a bölömbikák pedig komolyan
zúgák egyhangú dalukat, míg az égen fekete felhők kezdének tornyosulni,
jelentve, hogy a forró nyári napot alkalmasint viharos éj fogja követni.
Midőn a csárdához érkezénk, már egészen fekete volt a láthatár s a
távolból egyes szélsuhogások zúgtak végig az árva magányon, mik közé
tompa moraj vegyült néha, minőt távol mennydörgés szokott okozni. A
teljesen beállott sötétség miatt csak annyit láthaték, hogy a csárda
dombon áll s körülötte legparányibb nyoma sincs a kerítésnek. A nagy
komondor morogva csóválá bozontos farkát a zsidó és kocsisa körül s
ismeretségben látszott velük állani.
Mindez nem nagy vigasztalásomra szolgált ugyan, azonban a sötétségben
badarság lett volna tőlem az ingoványos lapályon tovább tévelygeni s
azért csakhamar elhatározám magamat és lovamról leszállottam. A zsidó
akkor már kengyelemet tartá s nagy alázatossággal szóla:
– Csak méltóztassék besétálni, nagyságos uram, én majd a nyerget utána
viszem, a lóról pedig kocsisom becsületesen gondoskodni fog.
– Jól van, Móricz gazda, jól; köszönöm szivességét. Csak pisztolyaimat
veszem magamhoz, mert azok nélkül nem szeretek ily elhagyatott csárdába
lépni.
– Ah, nagyságos uram jól föl van fegyverkezve, a mint látom; már ez
derék, ámbár itt ugyan nincs mitől félnünk. A csárdás igen becsületes
ember, egy év óta majd minden héten betérek én Marczi gazdához s még
legkisebbet sem láttam, mi gyanura szolgáltatott volna alkalmat.
– Annál jobb, ha úgy van; fegyvereimet nem szeretem használni, de azért
csakugyan mindig tökéletesen el vagyok rá készülve s mondhatom, hogy
életem mindenesetre nagyon sok vérbe kerülne.
– Isten mentsen, nagyságos uram, már szinte félni kezdek; azonban, még
egyszer mondom, hogy nincs mitől tartanunk.
Ez alatt a zsidó lecsatolá nyergemet, én pedig pisztolyaimat keblembe,
vagyis tulajdonkép oldalzsebembe rejtvén, útitáskámat karomra vevém s a
zsidó kiséretében a csárdába léptem.
IV. A zsiványfészek.