Fölkászolódott a havas földről.
Visszafordult a városba.
Az embernemjárta «Bikaakol utczán» keresztül tért vissza. Itt sem járt
még soha életében.
A távolból hallatszott a bakter kiáltása:
«Éjfél után óra kettő,
Dicsértessék a teremtő!»
Tehát négy órája már, hogy szalad.
Mi történhetett ez alatt a négy óra alatt?
Haza sietett a házához.
*
Meg sem lepte Duckmaus Hugót, hogy a háza ajtaja előtt két katonát
látott silbakra állitva, szuronyos puskával.
Beeresztették az ajtón.
Benn a szobákban katonák és czivilek szorgalmaskodtak lámpa világ
mellett; a padláson is voltak, a pinczében is jártak s ismerős arczok
többnyire.
– Ah! Ah! kiáltának eléje, a mint a hazatérőt meglátták. Itt van ő!
Előkerült.
Azzal szépen karon fogták ketten kétfelül.
– Tessék csak a városházára jönni.
Arra sem hagytak neki időt, hogy körültekintsen a szobájában.
De annyit még is meglátott, hogy a székekről le vannak szedve a
vaspántok.
Vezették egyenesen a városházára; előlhátul egy puskás katona.
A városházán a pénztár-helyiségben ült a mixta commissio permanentiában;
a homo regius, a városbiró és a várkommendáns. – De a feltser is ott
volt.
A mint odaállitották a bizottság elé, látta, hogy az asztalra oda van
téve a már összeállitott vaslajtorja.
Ennek a láttára elájult, összeesett.
Se baj! Ott volt a kirurgus. Életre téritette.
Akkor aztán összeszedte testi lelki erejét, hogy helyt tudjon állni a
nagy veszedelemnek.
– Duckmaus Hugó! szólitá meg a homo regius; láthatja kend, hogy a
praktikája föl van fedezve. Most vallja meg töredelmesen és mondja el
hüségesen, hogyan rabolta ki a pénztárt.
Hugó összeszedte magát s nyugodtan válaszolt:
– Én nem raboltam ki a pénztárt. Ki az, a ki engemet vádol? Ki az, aki
ellenem tanuskodik? Ahol törvényt tartanak, ott tanunak és vádlónak kell
jelen lenni.
– Itt a tanu az asztalon: ez a furfangos vashágcsó.
– Ez nem beszél.
– De igen is beszél. Ez elmondja, hogy kend ezen mászott föl az ablakig
s ugy csuszott keresztül ennek a rácsain.
– Én mindenek előtt lehetetlennek tartom, hogy egy felnőtt ember ezen
vasrudak között keresztül bujhasson.
– Épen azért hozattuk most kendet ide, hogy ennek lehetőségét, ad
oculos, bebizonyítsa.
Hugó a legnagyobb vakmerőséghez folyamodott.
– Hogy én ezen a vasrácson keresztül préseljem fejemet, a vállamat, a
csipőmet? De hát hol van az a hatalmas ember széles ez Magyarországon, a
ki engemet erre a próbára rákényszeritsen, ha én azt magamtól nem akarom
megtenni?
– Óh! van ilyen hatalmas «ember» a világon, a ki erre rá fogja kendet
kényszeriteni. Ugy hivják, hogy «deczember».
Ő méltósága még kalauereket is tudott csinálni.
Azzal egy intésére megfogta két hajdu Duckmaust a két lábánál fogva s
betuszkolta abba a szük ketreczbe, a mit az ablak kidülő rácsa képezett.
Azután pedig előhoztak egy drótrácsot, a milyenen a kavicsot szokták
átrostálni; ez épen oda illett az ablakmélyedésbe, azt vaskampókkal a
falhoz erősitették úgy, hogy az ablakba kitett delinquenssel kedélyesen
lehetett a szobából diskurálni.
No látja kend Duckmaus Hugó, hogy milyen szépen be van kend már most
kvártélyozva. Hát már most tarthat kend magával, hogy mit csináljon?
Keresztül bujjon-e a vasrácson, lemászszon-e a vaslétrán – most – sötét
éjjel, a mihor a hivatalosokon kivül senki sem látja; vagy pedig ott
dideregjen a csikorgó hidegben, a mig megvirrad s megvárja, a mig a
piacz teli lesz; holnap épen hetivásár van s akkor aztán fényes nappal
csinálja meg ezt a szép kaukleri produkcziót, a pópulé láttára.
Nevetni kellett ezen, olyan jó ötlet volt.
– Ilyen ember ám az a deczember.
Hugó aztán, mikor látta, hogy ilyen jó kedvük van az uraknak, azt mondá
nekik a rostán keresztül:
– No hát, hogy annál könnyebb munkája legyen a deczembernek, majd én is
segítek neki.
S azzal levetette a felső kabátját s ledobta a rácson keresztül az
utczára; azután az alsó kabátját, minden ruháját, egész a legalsó éjjeli
gunyájáig; azt mind ledobálta az ablakból, akkor aztán a térdeit a
karjai közé fogta, a fejét neki támasztotta a hideg vasrácsnak.
Ez reggelre meg akar fagyni.
A várparancsnoknak, (a katonának) volt leghumánusabb gondolkozásmódja.
– Urak! mondá a komissziónak, mikor már Hugó félig meg volt dermedve; az
arczát ellepő hó sem olvadt már el rajta. Ez így még is nem jó lesz. Ő
felsége dekretumot adott ki a tortura alkalmazása ellen. Ha ez az ember
itt most a mi assistentiánk mellett meg talál fagyni, mi akkora orrokat
kapunk Bécsből, hogy viselhetjük holtig, nem lesz kisebb. Vegyük be ezt
az embert.
Akkor azután kiszabadíták a ketreczéből. Már nem volt eszméletnél. De
hát a feltser értett hozzá, mindenféle dörzsölésekkel újból életrehozta
Hugót; ágyba fektették; levest adtak neki. S aztán inkvizitorok helyett
doktort, papot küldtek a nyakára.
Azok sem mentek vele semmire.
Szépen kérték, könyörögtek neki, mondja el igazán, hogyan tette; de még
inkább, hogy hová tette az ellopott pénzt? Azzal is biztatták már, hogy
kegyelmet fognak a számára kieszközölni, megszabadul minden büntetéstől,
ha fölfedezi a titkát. Utóljára még perczentet is igértek neki az
ellopott pénzből, ha előadja.