E szerint az a közelben világitó ablak – a hóhér házának az ablaka…

Fölkászolódott a havas földről.

Visszafordult a városba.

Az embernemjárta «Bikaakol utczán» keresztül tért vissza. Itt sem járt

még soha életében.

A távolból hallatszott a bakter kiáltása:

«Éjfél után óra kettő,

Dicsértessék a teremtő!»

Tehát négy órája már, hogy szalad.

Mi történhetett ez alatt a négy óra alatt?

Haza sietett a házához.

*

Meg sem lepte Duckmaus Hugót, hogy a háza ajtaja előtt két katonát

látott silbakra állitva, szuronyos puskával.

Beeresztették az ajtón.

Benn a szobákban katonák és czivilek szorgalmaskodtak lámpa világ

mellett; a padláson is voltak, a pinczében is jártak s ismerős arczok

többnyire.

– Ah! Ah! kiáltának eléje, a mint a hazatérőt meglátták. Itt van ő!

Előkerült.

Azzal szépen karon fogták ketten kétfelül.

– Tessék csak a városházára jönni.

Arra sem hagytak neki időt, hogy körültekintsen a szobájában.

De annyit még is meglátott, hogy a székekről le vannak szedve a

vaspántok.

Vezették egyenesen a városházára; előlhátul egy puskás katona.

A városházán a pénztár-helyiségben ült a mixta commissio permanentiában;

a homo regius, a városbiró és a várkommendáns. – De a feltser is ott

volt.

A mint odaállitották a bizottság elé, látta, hogy az asztalra oda van

téve a már összeállitott vaslajtorja.

Ennek a láttára elájult, összeesett.

Se baj! Ott volt a kirurgus. Életre téritette.

Akkor aztán összeszedte testi lelki erejét, hogy helyt tudjon állni a

nagy veszedelemnek.

– Duckmaus Hugó! szólitá meg a homo regius; láthatja kend, hogy a

praktikája föl van fedezve. Most vallja meg töredelmesen és mondja el

hüségesen, hogyan rabolta ki a pénztárt.

Hugó összeszedte magát s nyugodtan válaszolt:

– Én nem raboltam ki a pénztárt. Ki az, a ki engemet vádol? Ki az, aki

ellenem tanuskodik? Ahol törvényt tartanak, ott tanunak és vádlónak kell

jelen lenni.

– Itt a tanu az asztalon: ez a furfangos vashágcsó.

– Ez nem beszél.

– De igen is beszél. Ez elmondja, hogy kend ezen mászott föl az ablakig

s ugy csuszott keresztül ennek a rácsain.

– Én mindenek előtt lehetetlennek tartom, hogy egy felnőtt ember ezen

vasrudak között keresztül bujhasson.

– Épen azért hozattuk most kendet ide, hogy ennek lehetőségét, ad

oculos, bebizonyítsa.

Hugó a legnagyobb vakmerőséghez folyamodott.

– Hogy én ezen a vasrácson keresztül préseljem fejemet, a vállamat, a

csipőmet? De hát hol van az a hatalmas ember széles ez Magyarországon, a

ki engemet erre a próbára rákényszeritsen, ha én azt magamtól nem akarom

megtenni?

– Óh! van ilyen hatalmas «ember» a világon, a ki erre rá fogja kendet

kényszeriteni. Ugy hivják, hogy «deczember».

Ő méltósága még kalauereket is tudott csinálni.

Azzal egy intésére megfogta két hajdu Duckmaust a két lábánál fogva s

betuszkolta abba a szük ketreczbe, a mit az ablak kidülő rácsa képezett.

Azután pedig előhoztak egy drótrácsot, a milyenen a kavicsot szokták

átrostálni; ez épen oda illett az ablakmélyedésbe, azt vaskampókkal a

falhoz erősitették úgy, hogy az ablakba kitett delinquenssel kedélyesen

lehetett a szobából diskurálni.

No látja kend Duckmaus Hugó, hogy milyen szépen be van kend már most

kvártélyozva. Hát már most tarthat kend magával, hogy mit csináljon?

Keresztül bujjon-e a vasrácson, lemászszon-e a vaslétrán – most – sötét

éjjel, a mihor a hivatalosokon kivül senki sem látja; vagy pedig ott

dideregjen a csikorgó hidegben, a mig megvirrad s megvárja, a mig a

piacz teli lesz; holnap épen hetivásár van s akkor aztán fényes nappal

csinálja meg ezt a szép kaukleri produkcziót, a pópulé láttára.

Nevetni kellett ezen, olyan jó ötlet volt.

– Ilyen ember ám az a deczember.

Hugó aztán, mikor látta, hogy ilyen jó kedvük van az uraknak, azt mondá

nekik a rostán keresztül:

– No hát, hogy annál könnyebb munkája legyen a deczembernek, majd én is

segítek neki.

S azzal levetette a felső kabátját s ledobta a rácson keresztül az

utczára; azután az alsó kabátját, minden ruháját, egész a legalsó éjjeli

gunyájáig; azt mind ledobálta az ablakból, akkor aztán a térdeit a

karjai közé fogta, a fejét neki támasztotta a hideg vasrácsnak.

Ez reggelre meg akar fagyni.

A várparancsnoknak, (a katonának) volt leghumánusabb gondolkozásmódja.

– Urak! mondá a komissziónak, mikor már Hugó félig meg volt dermedve; az

arczát ellepő hó sem olvadt már el rajta. Ez így még is nem jó lesz. Ő

felsége dekretumot adott ki a tortura alkalmazása ellen. Ha ez az ember

itt most a mi assistentiánk mellett meg talál fagyni, mi akkora orrokat

kapunk Bécsből, hogy viselhetjük holtig, nem lesz kisebb. Vegyük be ezt

az embert.

Akkor azután kiszabadíták a ketreczéből. Már nem volt eszméletnél. De

hát a feltser értett hozzá, mindenféle dörzsölésekkel újból életrehozta

Hugót; ágyba fektették; levest adtak neki. S aztán inkvizitorok helyett

doktort, papot küldtek a nyakára.

Azok sem mentek vele semmire.

Szépen kérték, könyörögtek neki, mondja el igazán, hogyan tette; de még

inkább, hogy hová tette az ellopott pénzt? Azzal is biztatták már, hogy

kegyelmet fognak a számára kieszközölni, megszabadul minden büntetéstől,

ha fölfedezi a titkát. Utóljára még perczentet is igértek neki az

ellopott pénzből, ha előadja.

Sárga rózsa; A Kráó · 第 67 / 81 题