Tudniillik van egy társasjáték, a miben az eldugott tárgyat kell
megtalálni valakinek; ha közeledik a rejtekhez, azt kiáltják: «tűz,
tüz!» Ha rátalált, akkor ő kiáltja: «strinksz!»
Nem sokára «strinksz» lesz!
*
A tipografiától gyalog ballagott Hajdukics uram hazafelé. Az utja a
Cservenics kávéház előtt vitt el. Betért egy pohár puncsra. Átfázott az
utban; deczember vége felé volt az idő.
A söntésben csak a Nánikát találta. Annak is meg volt dagadva a képe,
fájt a foga.
– Hát a Bábika kisasszony? kérdé tőle.
– A szobában van.
– A Duckmaus is?
– Az is.
– No majd nem soká lesz már ott.
– Nem ám. Négy nap mulva lesz az esküvőjük.
(A prikulics! mormogá magában Hajdukics uram. Magának szánta ő azt a
szép leányt. Jobban is illett volna ő hozzá. Aztán ő neki szüksége is
volt reá, tudott volna neki dolgot teremteni. Özvegy ember volt; két
vásott rossz kölyke odahaza. Azoknál ugyan elkelt volna egy derék
mostoha anya, a ki megregulázza őket. Iskolába járnak a kupczihérek;
mert hát nemes ember nem adhatja a fiát lakatos inasnak; de nem ragad
rájuk semmi jó tudomány. Ellenben minden rosszat megtanulnak a többi
gézengúztól!)
Most is miben találja őket? Egész asztalosműhelyt csináltak a boltból;
tele forgácscsal a palló. A pudlin meg sorba rakva holmi kurta léczek;
azokon dolgozik a Gerő, meg a Mikucz késsel, meg furóval.
– Hát ti mit fúrtok, faragtok itten akasztófa czifrázói?
A két suhancz nem is ijedt meg nagyon a haragosan betoppanó apától.
A Gerő megfelelt merészen:
– Hát ebből lesz a «három királyok csillaga.»
(Azt minden keresztyén ember jól tudja, hogy ez a három király
«Menyhért, Gáspár, Boldizsár», a kik ugyanegy nap ülik meg a nevük
ünnepét, ugymint január hatodikán; ezek voltak azon szentirásbeli három
keleti királyok, a kiket egy fénylő csillag odavezérelt ahhoz a
jászolhoz, a melyben a Jézuska első álmát aludta s hozának neki aranyat,
tömjént és mirhát.)
A gyerekek aztán megmagyarázták az apjuknak, hogy ők majd ezzel a három
királyok csillagával sorra járják az uri házakat; aranypapirosból
koronákat már ragasztottak maguknak, a zsolozsmákat is betanulták,
sok-sok krajczárt fognak kapni.
– Oh ti elvetemedett ficzkók! dörmögé Hajdukics uram. Hát ti kápsálni
akartok menni házról-házra, mint a mendikások! Majd adok én a ti
hátatoknak három királyok csillagát!
– De nézze csak apuska, milyen ügyes dolog lesz ez! Ezt a huszonnégy
léczet összerakjuk keresztbe, a srófokat a lyukakba toljuk, az egyik
végére ráakasztunk egy lámpást: ez lesz a csillag; akkor a másik végén a
két léczet összehuzzuk s akkor, nézd, hogy felszalad a csillag egyszerre
a padlásig.
Hajdukics uramnak kiesett a kezéből a pálcza, a mivel a magzatjait el
akarta lazsnakolni. Sőt ellenben ölébe kapta a fiát s összecsókolta az
orczáját.
– Aranyos, gyémántos kölykem! Hiszen te találtad ki, a mit száz okos
ember föl nem ért ököllel! Nesztek két garas, vegyetek magatoknak
hajlige striczlit rajta. Most pedig én megyek el magam a három királyok
csillagával kápsálni.
– De nem tudod a hozzávaló verset.
– Én tudom csak annak a versét!
A hó szakadt, a szél fútt; az embernek ugyancsak fogni kellett két
kezével a paraplé nyelét, hogy ki ne csavarja a kezéből.
A lámpásos gyerek, a ki hat lépésnyire járt Hugó előtt, elcsuszott a
hóban, összetörte a lámpást, az is kialudt. Most már botorkálhatott
hazáig a sötétben és hófuvásban. De hát nem meszsze van már odáig: a
városháza szegletét elhagyta. Kisérőre sincs már szükség. Hisz itt jár a
puskás strázsa.
Mikor «oda» ér, arra a bizonyos helyre, egy perczre fölpillant az
ablakhoz. «Itt volt az; itt! Ugyan szoros volt! Kivált mikor:…»
«… Lagon, lagon, a parlagon,
Hej, pile, pile, pile
Pile, pile pongó.»
Az ördögök szabadultak el ma?
Szembe jött rája a danoló.
Sietett, hogy hamarább az utczaajtóhoz érjen, mint a szemközt jövő.
Aztán épen összeütközött vele, a mikor már kezében volt a nagy
kapukulcs.
Hajdukics uram jó kedvében volt.
– Ej bizony meg sem látnád ettül a nagy ámbrélátul a régi jó pajtásodat;
mondá, neki dülve, pikós ember módjára.
Hugó egy perczig azon gondolkodott, hogy ne csapja-e ő agyon azzal a
nehéz kapukulcscsal ezt az ő kedves pajtását? Magára nézve aligha jót
nem tett volna vele.
– A Bábikától jösz ugy-e? A szép Bábikától? «Bábika csak úgy busul; csak
úgy busul magában, ama belső szobában.» No nem soká busul már.
Vizkeresztkor lesz a lakodalom. De már pajtás, előbb a borkereszt. Nekem
ma csinálsz egy jó krampampulit, a milyent te szoktál csinálni; ma
megiszszuk a legénységednek a torát. Hát csak frissen be a házba!
Kutyának való idő ez itt kinn.
Az külömben is minden magyar szokással ellenkeznék, hogy valaki egy
kinálkozó vendéget el ne fogadjon; de meg Hugónál a vendégszeretet
mindennapos divat is volt. A mióta olyan hire futamodott a sok
ternócsinálásának, úgy illett, hogy traktáljon. Tette is. A gyanusított,
a vizsgálat alá vetett, a félig megbélyegezett alaknak kedves tünemény
volt minden régi ismerős, a ki vállalkozott a «kését az abroszához
fenni.»
A hajdani vetélytársnak a gratuláczióját pedig épen nem lehetett
elutasítani; a megbukott szerető pohárköszöntését a szerencsés
vőlegénynek!
Bevitte magával a házába.
Konyha, szoba mind zárva volt; azokat elébb föl kellett nyitogatni;
azután azzal a zsebben hordott bécsi tüzcsinálóval meggyujtani a
gyertyát.
«Szerencsés jó estét kivánok!»
Hajdukics uram nem járt esernyővel; ő neki volt jó kurta, térdig érő
rácz subiczája, arról lerázta a havat már ott kinn a folyosón.
– Nem veted le azt a kaczamajkát? invitálá Hugó.
– Majd később. Még most olyan hideg van a szobádban, mint a
farkasordítóban. Az is bolond volt, a ki a belülfütő kályhát kitalálta.
Ha az ember elmegy hazulról, bezárja a szobáját, a cseléd nem füthet be;
ilyenkor aztán, mikor haza jön, hogy a lelke is fázik belül, maga
csinálhat tüzet magának. Németnek való ez, a ki megszámlálja, hogy hány
darab fát tesz a tüzre.
Azzal bizony Hugónak személyesen kellett foglalkozni.
– Az az egy jó van benne, szólt a nevetését döczögtetve a görög, hogy ha
az ember bankót talál csinálni, a mig rátörhetnék az ajtót, beledobhatja
a kemenczébe.
Hugó róka-módra nézett föl a kályha mellől a czimborára. Lőni akar ez?
Nem! Nincs fölhuzva a puskája.
Hajdukics az alatt, mig a kályha befülik, letelepedett a karszékbe s
elkezdte észrevétlenül a székpántok srófjait csavargatni. Észrevette,
hogy ezek nagyon vigan járnak.
Hugó aztán hozzá látott a krampampuli csinálásához. Nem is várták, mig
ellángol.
Összeütötték a czinpoharakat. Ezt nem lehet üvegklázliból inni. –
Hajdukics vigan dalolt hozzá.
«Valahányszor az oláh
Mondja: Szinetátye!
Mindannyiszor: binye Zeu
Binye, binye, binye Zeu.
Zsupánye fertátye.»
Hugónak együtt kellett vele danolni.
– No már most a szép menyasszonyért! Éljen a szép Bábika. Vivát!
Zsivila! Szetreászka!
A kék láng lobogott kettőjük között, az öblös czintálban. Olyan volt a
két férfi arcza, mintha éjféli kisértetek pokulálnának a czinteremben.
– Hát kedves czimborám, fohászkodék neki a görög. Látod, én is
megemlékeztem rólad s én is hoztam neked ajándékot a lakodalmadra.
Azzal elhuzta a subiczája alól azt a bizonyos csillagtoló szerszámot.
– Nézd csak: egy «három királyok» csillaga.
S azzal kitolta a gépet, hogy annak a vége a stukkaturig szaladt.
Hugónak ijedtében nyitva maradt a szája; a szemei elmeredtek.
– Látod pajtás, ilyen «három királyok» csillagát készítettél te vasból,
ezeknek a székeknek a pántjaiból, a miket Esztergomban vettél, holott
nálam feleárán kaphattad volna; azután ezen a vaslajtorján mentél föl a
városház pénztárának az ablakáig; ott ezzel a te csutorafejeddel
keresztül préselted magadat a rácson, odabenn aztán a fölakasztott
kulcsokkal fölnyitottad a vasládát s kivetted belőle az egész
bankócsomót.
Hugó nevetésre kényszeríté az arczát, a mi annak a szesz kék-zöld
világánál tökéletes elkárhozott kifejezést adott.
– Beszélj, beszélj! Te nagy bolond!
– De most már arra is emlékezem, hogy a mint én azon éjjel a csárdából
jöttem vissza, egy perczre kivilágítottnak láttam a pénztár ablakát.
– A te fejed volt akkor kivilágítva.
– Jól van, jól. A sok bankó hát a kezedben volt már. Senki sem érte föl
ököllel, hogyan lophattad el? De most nagyobb kérdés volt az rád nézve,
hogy mi módon tudsz azokon túl adni? Mert hogy az ide küldött bankók
mind a 200-as és 300-as seriessel voltak jegyezve s azt tudatták minden
pénztárral. Ejh, hogy becsülöm az eszedet, hogy ennek is kitaláltad a
módját. Nézd csak. Elmentél Weinmüller uramhoz, kértél tőle kilencz
darab számjegyet, petitből ugy-e? Ilyent, mint itt van a lajbli
zsebemben. Ezekkel kikorrigáltad a lopott bankókat ezeres seriesüvé!
Dicsérem az eszedet Hugó! Ez valóságos Columbus tojása.
Hugó arczán végig vonaglott a halálos rémület; alig birta eszméletét
megtartani.
– De hát az még nem volt elég, hogy ennyi pénz legyen táskádban, azért,
hogy rajta ülj. Azért még is, ha egyszer elkezdesz a pénzzel dobálózni
magad körül, nyakon fognak, megkérdezik: honnan vetted? Az előtt szegény
zsugori voltál, hogy lett belőled gazdag préda? Hát erre most mit
gondoltál ki? A lopott pénzt beraktad tizezer forintjával a lutriba s
úgy nyertél nyilvánságosan minden tizből hármat, négyet vissza, a mit
nem is kellett titkolnod. De az első betevést Esztergomban adtad föl,
Búzás uramnál, hogy itt, a mi városunkban ne tudjon róla senki. Igy
csináltad azokat a csodálatos ternókat. A német is jól járt vele, mert
két harmadát visszakapta az ellopott pénzének; te is jól jártál, mert a
harmadikból becsületes keresmény lett. – No, nem iszunk még egy pohárral
ebből a pokolitalból? Igyál pajtás! Hiszen reszketsz!
– Nem reszketek.
– Dehogy nem. Hallom. A fogad is összevaczog.
– Részeg vagy!
– Dehogy vagyok. Nagyon is tudós vagyok. Azt is tudom, hogy abból a
lopott pénzből még nagyon sok megvan. És várja a boldog föltámadást. Hát
már most ide hallgass. Mit gondolsz, mért jöttem én most ide te hozzád?
– Nem tudom.
– Majd mingyárt megtudod. Hát hogy ha én most egy raffinirozott
imposztor volnék, akkor azt mondanám neked: jól van pajtás, oszszuk
kétfelé azt a pénzt, a mi még nálad dugaszban van; most már én is tudom,
hogyan lehet azt kikorrigálni. Én nagykereskedő vagyok, ha akarom
százezrekkel hajigálózom; mind a kettőnk részét forgalomba tudom hozni;
mind a ketten gazdaggá leszünk; rajtam még nem is keresheti senki,
honnan veszem a pénzt? Nyerem a buzán, meg a kukoriczán, elnyulik a
kezem a Bánátba, meg a Szerémbe. Spekulálok. Legyünk mutyisták! Loptak
már a némettől többet is.
Hugónak a keze közeledni kezdett Hajdukics felé. Arczán a
megkönnyebbülés ernyedése váltotta föl a galvanizált rémületet. Nem
fázott már, de a veriték gyöngyözött a homlokán.
A görög azonban eltolta magától a közeledő jobbot s fölállt a
karszékből.
– Csakhogy én nem vagyok olyan gazember, a ki te neked ilyen osztályt
kinál. Én mindannak a halálos titoknak az elhallgatásáért, a mit most
neked elmondtam, csak egy árt szabok. Mondj le a Bábikáról s aztán szedd
össze az eddig harácsolt pénzedet s fuss innen ebből a városból. Én
senkinek sem szólok. Nos hát? Ülj ide az asztalodhoz és irj egy levelet
a Bábikának, én elviszem neki: «Drága Borbála kisasszony! Én lemondok a
maga kezéről, mert én egy raffinirozott impostor vagyok, a kinek el kell
bujnom a világ szeme elől. Felejtsen el örökre.» – Nos! Irod, vagy nem
irod?
Ez alatt, mintha a játékhoz tartozna, kétszer is fölugratta a «három
királyok» csillagát a szoba padlásáig Hajdukics.
– Nos, hát mit szólsz mindehez, Hugó barátom?
– Azt, hogy nagyon sokat ittál már, ne igyál több krampampulit.
– Nem, Hugó barátom! Én soha sem iszom annyit, hogy a hasamban el ne
férjen; a fejembe nem jut belőle. Most is vagyok olyan józan, hogy ha te
énnekem meg nem tennéd azt, a mit követeltem tőled, oda találjak a
vármegyeházához, fölkeressem a homo regiust s azon módon elmondjam
előtte a fölfedezésemet, a hogy előtted elmondtam.
Hugó nevetést erőltetett az arczára.
– Jól van jól, pajtáskám; szép mese volt; bizony Isten nagyon jól
mulattam rajta. Meg is adom a taksáját. Nesze ez a két krajczár. Ennyi
jár a «három királyok» csillagának a mutogatásáért.
S azzal odadobta eléje az asztalra azt a szerencsétlen régi egygarasost,
a kinek még halála után sok esztendeig kellett följárni, hogy mint
kétkrajczáros kisértsen a világban.
Hajdukovics fölvette az asztalról a pénzt s még egyszer oda tartva azt
két ujja között Hugó orra elé, azt mondá neki:
– Én ezt a két krajczárost teneked, Duckmaus Hugó, nagyon sokszor vissza
fogom adni az életben.
Azzal odább ment.
*
Alig hogy elhangzott a távozó czammogása, Hugót elővette az eddig
visszafojtott láz. Nem tudta azt csillapítani a forró ital sem. Alá s
föl szaladgált a szobában. Azt sem tudta, mihez kezdjen. A székekről
szedje-e le a vaspántokat s a kutba dobálja? Annál rosszabb, ha azokat
itt nem találják! Az a gondolatja is támadt, hogy a még meglevő
bankjegy-csomagot fölhozza a kutból s visszalopja ugyanazon az uton, a
melyen hozta, a városi pénztárba s aztán ha követelik, azt mondja:
nézzétek meg jobban, hát ha ott van. Lehetetlen. A lopás óta lesőlyukat
csináltak a vasajtóra, a min keresztül a strázsa bekémlelhet a pénztárba
s függő olajlámpást égetnek egész éjjel a helyiségben.
Nincs itt más hátra, mint futni.
Fölnyitotta a vasládáját, kiszedte belőle a pénzét; a nyeretlen
reskontókat a kályhába dobta s aztán a förmeteges éjszakán kirohant a
házából, minden ajtót nyitva hagyva maga után. Még a paraplét sem vitte
magával, vághatta a szél az arczába a havat.
A Bábikához futott. Nem a kávéház felől ment be, hanem a konyhának
került, hogy észre ne vegyék, hogy másodszor is itt van.
Bábika egészen elrémült a vőlegénye arczától.
– Holt ember vagyok! – Rebegé Hugó. – Halálos ellenségem vesztemre
esküdött: Hajdukics. Maga miatt akar megölni. Kezében a fejem, meg is
teszi. Elhagyott az az ördög, a ki eddig mindenben megsegitett s magát
is elveszitem, a jó angyalomat. Ne kérdezze, mi a bajom? Magának azt nem
szabad megtudni. Idehoztam magához minden pénzemet. Tegye el. Ez a
lutrinyereményem. Aztán arra kérem, hogy akárki, akárhol veszi magát
vallatóra, hogy mi pénzbeli közünk volt egymással, maga csak mindenre
azt felelje, hogy «nem tud semmiről»; valamint én belőlem sem veszik ki
soha tüzes harapófogóval sem a maga nevét. Maga is felejtse el az én
nevemet. Legyen boldog.
Be sem várta, hogy a meglepetés után magához térjen a leány s kérdéseket
intézzen hozzá; elrohant.
Szökni akart. Csak ki ebből a keritett városból mentül elébb.
Akár gyalog.
Mikor aztán a győri-Duna partjára ért, akkor vette észre nagy
rémületére, hogy a jég zajlik. A nagy fehér jéghasábok egymásra torlódva
futnak sebesen a megáradt folyam hátán; a jégtörőknél harsogva zúzódnak
össze; a partra is fölhágnak. Itt lehetetlen most átkelni.
Följebb sietett a part mentében; azt remélve, hogy a sziget orránál, a
hol zátonyos a meder, álló jeget talál.
Siettében észre sem vette azt a feketesárgára festett tilalomtáblát, a
mi az ut mellett áll.
Egyszer aztán rákiáltott a strázsa:
«Halt! Wer da?»
Az ott a lőporostár tilalmas területe volt.
Arra elkezdett oldalvást szaladni. Oldalvást, a várost elkerülve.
Az ugyan megrémlett az agyában, hogy a katonaőr a futót agyonlőheti:… de
hát ha igy lesz épen jó.
Valami villámlott. Ez a lövés lobbanása volt. Azután jött utána valami
kisértetes hang, mely olyan, mint az éjbogár dongása s egyszerre
elcsapott a füléhez közel, «huss!» ez volt a golyófütty. Csak azután
jött a lövés döreje «bumm». Milyen rut hangja van a halálnak.
Másodszor nem lőhetett utána az őr, mert a mire megtöltötte ujból a
mangalétáját, akkorra eltakarta előle a hóesés a futó alakját.
Hugó arra gondolt, hogy a város alatt elkerülve, a Vág-Dunához jusson;
ott bizonyosan be van fagyva a folyam: azon át mehet.
Ott megint utolérte a fátuma. A Vág-Dunának a jege meg visszafelé
zajlott. A nagy-Duna árja erőszakosan nyomta a Vág vizét hegy ellenében,
föl felé.
Már most hová? Még itt volt a harmadik ut, a Csallóköz felé. (Még akkor
ezen oldalon nem voltak vársánczok, sem kapu.)
A nagy hóesésben nem tudta tájékozni magát.
Ki volt már fáradva, a lábai megtagadták a szolgálatot.
Egyszer aztán a hófuvaton keresztül valami magányos házat látott
előtünni. A hold küzdött a gomolygó fellegekkel. A háznak egy ablaka
veres fénynyel világított az éjben.
Oda meneküljön-e? Nem lesz-e az rossz?
Egy domb kinálkozott a leülésre. Azon a dombon valami fal volt, a mi
föltartotta a hófuvást. Száraz hely, a hová le lehet ülni.
Jól esett kipihenni magát.
Egyszer aztán fölszakadt a felhő s kibukkant a hold.
Fölpillantott a feje fölé, hogy micsoda fal az ottan, a minek a fejét
neki támasztotta?
Ráismert a négy tömör oszlopáról. Az ott a vesztőhely.