Hiszen ha fölfedezte volna, azt is el kellett volna mondania, hogy a
hiányzó összeg hová lett? S a Bábika nevét nem akarta kiejteni a száján.
– «Keressétek!»
Keresték is.
Pinczét, padlást tűvé tettek érte, udvart, kertet fölásattak. Az
senkinek sem jutott eszébe, hogy a kútba is leszálljon.
Utóljára a megátalkodott makacssága miatt elítélték tizenöt esztendei
sánczfogságra.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És akkor aztán Hajdukics uram minden reggel ott várta a bolt ajtajában,
hogy mikor jön a rab, a vizes lajtot húzva, egyik lábával a másik elé
kanyargatva, (mert így kell lépegetni annak, a kinek huszonnégy fontos
bilincs van a lábán; megszokja azt az ember több esztendő alatt, hogy
azután is úgy lépeget, mikor már nincs vas a lábán); akkor elébe jött a
görög s markába nyomta a kétkrajczárost: «jó lesz dohányra.» – Pipázni
nem szabad a rabnak; de dohányt rágni szabad. Ez az egyedüli élvezete a
világon.
S a szegény rab köszönettel fogadta a két krajczárt. – Mindennap. –
Tizenöt esztendeig.
*
E kriminális inquisitio alatt a Bábika nevét is fölemlegették. Ő rá
ugyan semmi bűntársi részességet nem lehetett kisütni. De azért mégis
lehetetlenné vált rá nézve az itt maradás. Apjostul, nénjestül itt
hagyták a várost; eladták a kávéházat, s úgy elköltöztek, hogy soha
hirűket sem hallották többet.
De elébb a Bábika a Hugó házát, melyet az az ő nevére iratott, oda
testálta a városnak, hogy csináljon belőle szegények házát,
elnyomorodott polgárok számára. Szép összeget is hagyott a ház leendő
lakóinak táplálgatására. És azonfölül még más összeget azzal a
rendeltetéssel, hogy annak a jövedelméből a szegény rabok számára
naponkint egyszer meleg ételt főzzenek.
Soha sem vallotta meg Hugó, hogy hová tette azt a sok pénzt.
Makacssága miatt kiállatták vele az egész nehéz büntetését.
Utóljára elfelejtett beszélni is; se németül, se magyarul nem tudott,
csak diákul tudott még valamit, azt is csak egy stereotyp mondást. Ha
fölhivatták az auditorhoz, csak azt felelte neki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszer, mikor a kútat tisztították, találtak a gerendák között egy
elkorhadt ládikát.
Abban volt valami ismeretlen massza, összedagasztva penészből, rohából,
tarjagból, pinczegombából; ha ráütöttek, porzott, mint a pöfeteg;
fészkelt benne az áska.
Senki sem sejtette, hogy ez a maszat valamikor százezreket érő kincs
volt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az utolsó esztendejét a fogságának Húgó már a lazarétumban töltötte ki;
de mégis kitöltötte.
Mikor kibocsátották, már egész bárgyú volt; úgy kellett vezetni; a hová
leültették, ott ülve maradt; a mit a szájába raktak, azt megette. Nem
volt érzéke a külesemények iránt.
Hazakerülve, odaszállították a hajdani házába; most már szegények
menháza.
Föntartották számára a régi szobáját.
Mikor leültették abba a karszékbe, szemközt azzal a jóságos tekintetű
arczképpel, egy kis ravasz mosolygás derült föl az arczán:
«Látod, táti? Nem tudtak meg semmit!»
Az arczkép pedig aligha így nem szólt s azt talán megérté:
«Látod, Hugó, milyen hosszú az út a poklon keresztül!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor el volt helyezve a menedékébe, odajött hozzá a városbiró,
megnézni, hogy jól gondoskodtak-e az ápolt nyomorékról.
A városbiró arczára nem emlékezett már Hugó; (az is nagyon megvénült
már.) Hanem a mint a hangját meghallá, attól visszariadt a lelke arra a
jelenetre, a mikor a pénztár szobájában vallatóra fogták. Ez is ott
volt; ez is beszélt hozzá.
Azt, hogy mit kérdez most tőle, nem értette; de a válaszszal készen
volt.
Sirásra görbűltek az ajkai, gyáva nyafogással rebegé:
«_Tamen ego nihil scio; iste Nyiszli scit._»
Az a Nyiszli pedig volt egy öreg kancellista, a kire a pénzszámlálást, a
bankóosztályozást bizták valaha. Régen porrá vált már akkor…
Ez az egy mondás maradt még meg, a mivel magát a hatalmasok ellen
védelmezte.
És ez is hazugság volt.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Magam láttam egyszer, mikor egy felnőtt legény a budapesti
dohány-utczai zsinagóga szük vasrácsának a rudjain igy keresztül
sajtolta magát.
_J. M._]
[Footnote 2: Zöld volt a városi hajdúk mundérja: innen a népies
elnevezés. J. M.]
[Footnote 3: Egyes szám, melynek «első» helyen (Ruf) kell megjelenni.]
[Footnote 4: Ujabb időkben összegyüjtve Tissier-től.]