Sikerült minden.
Még rendkivüli segitség is járult hozzá.
A hajduk bizonyosan lelkükre vették a jó utasítást. Igyekeztek a tiz
forintnak végére járni. Egész hordó sört pusztitottak el. Nagyot
alusznak utána.
A strázsának másodszor is kellett orditani «hopp-léc!», a mig
előkászolódtak. Ez megint három percznyi haladék.
A mig a léptek robogása közeledett az őrtanya felől, Hugó már készen
volt a munkájával s kapaszkodott föl ujból az ablakba.
Ekkor valami gyanus koppanás ütötte meg a fülét.
Valami leesett a pallóra.
Ő róla esett le.
Ijedten vette észre, hogy az óra zsinorjáról szakadt le az órakulcs, az
esett le a szobába.
Majd elájult a rémülettől.
Hiszen ha azt a karniolgombos órakulcsot itt találják holnap, arról
egyszere megtudják, hogy ő járt itt.
Ezt nem szabad itthagyni.
Leszállt az ablak hidjáról s elkezdte az órakulcsot keresni a sötétben.
Az pedig gömbölyü levén, messze elgurulhatott, nem talált rá.
Ekkor eszébe jutott, hogy hiszen az a bécsi hivatalnok itt hagyta tegnap
azt az ujmódi találmányt, a melylyel egy percz alatt világot lehet
gyujtani. Rátalált tapogatózva az üvegcsére és a dobozkára.
A vitriolba ütött gyufa lángra lobbant s annak a fényénél megtalálta a
láda alatt az odáig elgurult karniolgombot az órakulcscsal.
A gyufa a körmére égett. Észre sem vette, hogy fáj.
No most sietve az ablakhoz!
Ekkor jött azután rá szembe az igaz veszedelem.
A mint kitekintett az ablakon, rémülve látta és hallotta, hogy épen most
jön végig az utcán a kocsma felől Hajdukics a két trombitással, hangosan
dalolva a kedvencz nótáját:
«Fut az oláh hegyoldalon,
Magyar legény a parlagon:
Lagon, lagon, a parlagon,
Hej, pile pile pile
Pile pile pongó.»
«Hogy az ördög vigyen el téged a pile pile pongóddal együtt!»
Valjon nem látták-e meg ezek, hogy a pénztárhivatal ablaka egy perczig
meg volt világítva?…
S aztán kótyagos embernek az a szokása, hogy nem siet egy folytában az
utczán, hanem stácziókat tart. Hajdukics uram meg-megállt veszekedni a
tamburásokkal, hogy nem jól kontráznak az ő nótájához.
«Lagon, lagon, a parlagon!» Igy kell!
Ezzel eltarisznyázta a drága időt Hugóra nézve.
Aztán Hajdukics uram, mikor már a szöglethez eljutott, ott meg
belekötött a strázsába.
Az valamit kérdezett tőle hivatalosan.
A görög erre azt felelte:
– Ördög vagyok, papot viszek.
– Ne káromkodj, mert húsz botot kapsz! Riasztá a strázsa. Elhagyd ám azt
a papot!
– Bolondulj meg, te zöldangyal.[2] A katona silbak huszonöt botot igért,
még sem hagytam el.
Húgó most már nem menekülhetett. A pénztár ajtaja előtt hallhatá a
fölváltásra jött hajdúk lépéseit, a prezentirozó puskák csörrenését;
moczczannia sem volt szabad, mert egyszerre meghallják.
De még nem esett kétségbe.
Az éjjeli följegyzései között még fordult elő egy rövidebb respirium.
Tizenkét óra után egy negyeddel jön a katona-őrjárat a profunt-magazin
felől. Mikor az előbukkan a szentháromság szobra mögül, a várkapú felé
tartva, akkor a városi hajdú-őrnek rá kell kiáltani:
«Holberdo!»
Mire az őrjáratot vezető káplár, a piacz közepére jutva, visszakiált:
«Gud frájter!»
A hajdústrázsa aztán, a mint a patrol az «Angliánál» bekanyarodik,
harsányan fölordít:
«Patrol fertály!»
(Jelentvén ez a szóváltás: «Halt wer da?» «Gut Freund.» És «Patrouill
vorbei»-t.)
Ez ismét három perczig tartó időhaladék.
Ez alatt le tudott Húgó mászni a hágcsóján az ablakból. A pénzt is
leemelte.
De épen csak hogy elkészülhetett vele.
Már hallotta a piacz felől közeledő őr topogását.
Annyi ideje nem volt, hogy a házáig futhatott volna, hanem behúzta magát
a városházhoz ragasztott ispitály kapúbejárata alá.
Ha a járkáló strázsa csak tíz lépéssel megtoldja a sétáját, ott találja
a tolvajt meglapúlva.
De hát a következetesség győzött. Az éjfél utáni strázsa csak odáig
baktatott, a meddig az elődje letaposta a havat, megfordult és
visszafelé sétált.
Még azután erős szél is támadt, mely eltakart hófuvattal minden
lábnyomot az utczán.
Hazajutott; bezárta maga után az utczaajtót.
Azután még le kellett neki szállnia a kútba. A lopott pénzt elrejteni az
ostábla-tokba.
Akkor aztán ismét szétszedni a furfangos vashágcsót, annak a darabjait a
székekre fölsrófolni.
Azzal lefekhetett az igazak álmát aludni.
Másnap reggel felkötött állal jelent meg a városházánál, a hol már a
másik két hivatalnok várt reá.
Fölnyították a vasajtót, azután meg a vasládát.
A vasládában nem volt a bankjegycsomag.
A kontrollor káromkodott; magyar ember volt.
«Kutyadisznó teringette üres tarisznyája.»
A bécsi uraság az ablakon dugta ki a fejét, nagyot ordítva.
«Zeter-mordjó kruzifix element! Politzáj!
Húgó pedig elkezdett zokogva sirni.
A pénztárt kirabolták!
Az bizony ki van rabolva!
Futottak ki egymás hátán a szobából.
Rögtön bezárták a vasajtót s még azon felül le is pecsételték, ki-ki a
maga pecsétnyomó gyűrüjével.
Azzal futottak hárman három felé, jelentést tenni a főbirónál, a
várkomendánsnál, meg a homo-regiusnál, a ki ez alkalomra lett kiküldve.
Azok egy mixta commissziót küldének ki, mely a species factit
megvizsgálja.
Ujból fölnyitották a pénztár-ajtót; bementek, mindent apróra
megvizsgáltak, semmi gyanús indiciumot nem találtak; erről protokollumot
csináltak, azt aláírták s a committenseiknek ad referendum vették.
A felsőbb hatóságok nem tehettek egyebet, mint hogy mind a három
hivatalnokot fölfüggesztették s a rendőri vizsgálatot in optima forma
rögtön megindították.
Mindenki befogta a száját, nehogy valami vélemény kiszaladjon.
Csak a várkommendáns szólta el magát egy kissé.
– De hát mit nyert azzal a tolvajsággal a rabló? Hisz az ellopott
bankjegyeknek föl van jegyezve a bécsi kanczellárián a szeriese. A mint
egyet kiad belőle a zsivány, egyszerre nyakon csipik vele. Ne csináljunk
lármát a dologból.
Most sül majd ki, hogy meg van-e hát az a quinænx superplus-olaj a
tolvaj mécsesében, a mely felülvilágít a politzáj lámpásán!
Hogy tudja kiadni az ellopott százezreket?
Duckmaus Húgó e naptól kezdve bajuszt eresztett.
Azután a haját, a mit addig kétfelé simítva viselt, a fülei mellett
vuklikba göngyölítve, most elől üstökbe csavarintá s a vuklikat
lenyirta, a hogy az igaz magyarok viselik.
E mellé szürke bekecset öltött, kékes bárányprémmel; sarkantyús csizma
egészíté ki a jelmezt. Még elefántcsont fogantyús spanyolnád botot is
viselt s a nyakravalóját hátul kötötte csomóra.
Ez mind alkalmas volt ahhoz a szerephez, a mit játszott.
A megsértett ártatlanságot, a fölháborodott hazafit.
Csak azt kellett hallani, hogy förmedvényezett ő a kávéházban, reggel,
este, délután a bécsi kormány ellen. Ráért most.
Nem őt függesztették föl a hivatalától: ő hagyta azt ott önkényt. Nem
akart vak eszköze lenni annak a politikának, mely az országot tönkre
teszi s azok vezetőinek. Azok milliókat rabolnak el s még ők kiabálnak
«tolvaj»-t.
Ez pedig nagyon tetszett annak a publikumnak, mely most a kávéházat
lakta. Üzérek, kereskedők, hitelezők, földbirtokosok, kiknek vagyonát a
devalvatio erősen megrigázta, ott tartották a konventikulumot,
(országgyülés, megyegyülés akkor nem volt).
A publikum előtt mind orakulum lett Duckmaus úr.
Még Hajdukics uram sem tudott ellenkezni, annak is ezrei úsztak el az
országos krachban.
A mikor pedig annak a negyedmillió bankjegynek az eltünéséről volt szó,
akkor meg épen Duckmausnak állt még feljebb.
– Hogy ez hogyan lehetett? Hogyan tünhetett el? Ki lophatta el? Hát ki
más, mint az a bécsi kaukler? Azok értenek hozzá. Hát nem emlékeznek rá
az urak, mikor mult őszszel itt produkálta magát az a bécsi
szemfényvesztő? Letett az asztalra egy kaliczkát kanári madarastól. Azt
letakarta egy czilinder kalappal. Azzal hókuszpókusz! egyet toppantott,
fölemelte a czilindert s a kaliczka már nem volt alatta. Aztán ott a
szemünk láttára kihúzott a frakkja zsebéből egy üveg lavort tele vizzel,
abban úszkált egy arany halacska. Azzal «hast nid gsegn» megint
visszadugta a frakkja zsebébe a lavort; egy csepp viz sem ömlött ki
belőle. Akkurát így tett velünk a bécsi ezermester. A míg mi ketten a
kontrolórral bámultuk azt az újmódi fájercajgot, azalatt «hiss-huss»
kieskamotirozta a ládából a hosszúszárnyú katufrékjába a bankó csomagot.
Így volt az! De a bécsi németen nem keresik! Hanem minket macerálnak
érte, szegény magyarokat! Bezzeg nem hiányzik abból a pénzből, a mi én
rám volt bizva, egy árva gresli sem; ott maradt arany, ezüst, minden.
Igen ám, mert azt nem lehetett kieskamotirozni a ládából zörgés nélkül.
Ez volt az egyik stratagéma. A sértett hazafit és becsületes sáfárt
játszani.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Azután – Duckmaus úr volt az első, a ki ebben a városban megkísérté a
belülfűtő kályha intézményét.
Mindenki, a ki azt látta, elismerte annak a czélszerűségét.
Az ember nincs a cselédre utalva; maga befűthet a szobájába, a mikor
akar. Aztán mulatságnak is előkelő.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor ez is meg volt, akkor ellátogatott Weinmüller uram typographiájába
s ott kért magának számjegyeket 1-től 9-ig, petitből, hozzá
nyomda-festéket. Azt mondta, lutrikombinációt akar vele csinálni. Adtak
neki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Már most lehetett hozzáfogni a nagy manöverhez.
Mikor már éjjel elcsendesedett az utcza, a vastáblák be voltak zárva,
akkor fölhozott a kútból egy csomag bankjegyet.
Akkor aztán azoknak a seriesszámához odanyomott egy 1-es, vagy 2-ős,
stb. számot, a mi által azok az alsó-ausztriai, styriai, morva,
csehországi, galiciai illetőségű bankjegyekké alakulnak át.
Még akkor sem voltak a bankigazgatók olyan vicczesek, mint most, hogy az
1000-en alul levő seriesek számai elé egy zérust helyezzenek, mi által
azoknak az ezeresbe javítását megakadályozzák. Ma már ezt a csalást
senkinek sem rekomendálhatom.
A kályhában égett a tűz; ha ezen munka közben hirtelen rajta rontanának
a policzájok, a míg azok három ajtón keresztül törnek, az egész bankjegy
csomag hamúvá lehet.
Nem rontottak rajta. Minden becsületes politzáj alszik éjszaka.
Mikor ezzel a munkával szépen elkészült, a bankjegy csomagot a zsebébe
sülyeszté, nyakába keríté a bundáját és kiment.
Meg volt ugyan neki keményen parancsolva, hogy a várost el ne hagyja a
várkommandónál jelentkezés nélkül; de hát azt csak nem hiszi senki, hogy
Duckmaus úr kedvéért egy faköpönyeget állítottak az ajtaja mellé s abba
egy cserepárt, a ki őt strázsálja.
Kitanulta azt már Hugó jó előre, hogyan lehet ebből a városból ki is
menni, vissza is jönni bele, könnyű szerrel.
Azt ugyan tudhatta, hogy mind a két hidfőnél utasítva lesznek a vámosok,
hogy őt föltartóztassák, ha salva guardia nélkül akarna a hidon átmenni.
De hát ki járna ilyenkor a hidon? Ki vesztegetné a hat krajczárt vámra,
mikor köröskörül be van fagyva győri Duna, Vág-Duna, ott megy át rajta a
szánkó, a hol az elszalmázott út mutatja az átjárást.
A Csapó-utcza végén van a «fehérló» kocsma; az a tanyája a
gyorsparasztoknak. Sok kurir jár innen a városból mindenfelé.
Hugó még az este megrendelte a gyorsparasztot. Korán, négy órakor készen
várt rá a szán.
Senki sem vett róla tudomást, hogy egy szán átvitt egy bundás embert a
Dunán.
Hugó Esztergomba szánkázott.
Ott megint a Duna jegén kelt át, hid nem is volt.
Búzás uram vaskereskedése előtt állt meg a szánnal.
Az volt egyuttal a lottókollektura.
Ezt a hivatalt többnyire a vaskereskedőkre ruházták. Azokhoz volt a
legnagyobb bizalom.
A boltban Búzásné asszonyom volt jelen, a kinek úgy rémlett, mintha ezt
az urat már látta volna egyszer, csakhogy akkor nem volt bajusza s annál
fogva németül szólítá meg.
– Soha az öreg apám sem tudott egy szót sem németül, szólt Duckmaus úr,
kivetve a mellén az ezüstgombos bekecsét.
– Mi tetszik? kérem.
– Lutriba akarok tenni.
Erre a szóra kihívta a lottós mellékszobából a férjét a kereskedőné.
Az meg épen nem ismert rá a minapi göthös vásárlóra ebben a harsány
hangon kiabáló kuruczban.
Azt látta, hogy nem esztergomi, mert külömben ismerné.
– Kihez legyen szerencsém?
Arra nem számított Hugó, hogy még azt is megkérdik a lutriba tevőtől,
hogy mi a neve? Régen így lehetett.
Merész dologra szánta el magát.
– Én vagyok Cservenics kávés Komáromból.
Ha történetesen látta Búzás uram Cservenics kávést valaha, akkor
kelepczébe jutott Duckmaus.
De szerencséjére Búzás uram papucshős volt, a ki soha kávéházba be nem
lépett. Majd adott volna neki a felesége!
Ellenben azért nagyon jól ismerte Cservenics uramat a lutrizó hiréből.
Az ilyent szokták közölni a lottógyüjtők egymással. Cservenics uram sok
pénzt odahordott már a császár kasszájába.
– Nagyon örülök rajta. De hát miért méltóztatott e végett Esztergomba
fáradni ilyen csikorgó hidegben, holott odahaza is megrakhatta a
számjait Hajdukics uramnál?
Ott meg annak a vaskereskedése volt egyuttal lottókollektura.
Hugó rögtön készen volt a válaszával.
– Megmondom igazán, de ne tessék tovább adni, nem akarok belőle pletykát
csinálni. Nem rég rutul megcsalt a komám. «Ruf»-ra tettem föl tiz
forintot,[3] s ő csak tíz krajczárt írt be a lajstromba. A számom
kijött; nekem kellett volna 700 forintot kapnom s kaptam helyette 11
forint 40 krajczárt.
– A biz épen annyi. Ez már czudarság.
– Mikor rátámadtam érte, azt mondta, hogy meg akart tréfálni s aztán
visszaadta az elsikkasztott 9 forint 90 krajczáromat.
– Vágtam volna a fejéhez!
Ezt így szépen kimagyarázva, elővette Hugó a beteendő számait. Volt nála
körülbelül ezer sor szám. A míg azokról a reskontókat megirta Búzás
uram, dél is elmúlt, az ebéd is elhült; nagy munka volt.
De szép summa pénz is volt ám, a mit fizettek érte.
Aztán külön könyvekbe kellett bejegyezni. Ez megy a brünni, ez a prágai,
ez a linczi, ez a lembergi lottóhoz.
Mindegyik lottó számára külön csomóban az azon tartományban szétosztott
bankjegyek seriesével ellátottak.
Búzás uram, titkos utasításához hiven, mind szemügyre vette a
bankjegyeket; azok mind az ezeresekben jártak: nem az ellopottak száma
volt rajtuk.
El volt igazítva a föladat.
Hugó késő éjjel megint hazakerült a házához és várta nyugodtan az
eredményt.
Hát ha az ember ezer sorszámot berak a lutriba, tiszta lehetetlenség,
hogy egygyel azok közül ternót ne csináljon.
Világos.
Csakhogy az is mathematikailag kiszámított igazság, hogy ezzel a
methodussal a valószinűség szerint 100 forintból 36 kerül csak vissza. A
combinatio 74% nyereséget biztosít az államnak.
Tehát a midőn Hugó 3600 forintos ternót csinált, akkor a betétei
mehettek 10 ezer forintra.
Csakhogy az a berakott 10 ezer forint, az lopott pénz volt; a
visszakerült 3600 forint pedig már igaz keresmény lett.
Az első nyeremény után, melyet az ordinancz kisérete mellett személyesen
vett föl Brünnben Hugó, többé nem is volt szüksége az eddigi
teketóriákra.
Nyert a lutrin – köztudomásra, azt megint berakhatta a lutriba,
országvilág tudtával.
Most már egyenesen a postával küldhette a kikorrigált bankókat és
sorszámokat a tartományok lottóhivatalaihoz.
Minden hivatalnál csinált majd itt, majd amott egy nyereményt; néha
nagyot is.
Kezdett már a neve czelebritássá válni. Féltek tőle, ördöge van!
Pedig tulajdonképen ordót kellene neki adni, a mért a kormánynak az
ellopott pénzét két harmadrészben visszaszolgáltatja s egy harmadrészben
konvertálja becsületesen szerzett pénzzé.
Egész az esztendő végéig sikerült neki ez a konvertálás. Volt már valami
30,000 forint szerzeménye, a mi be volt irva a postai főkönyvben,
köztudomásra. Az egész városban beszéltek róla, hogy Duckmaus ennyi meg
annyi ternót sepert be.
Aztán az is közbeszéd tárgya volt, hogy minden ezen szerencsejátékban
Hugónak a mutyistája Bábika kisasszony. Ő álmodja neki azokat a nyerő
számokat.
Hejh, milyen jó partie lett egyszerre a Cservenics Bábika.
Egy hölgy, a ki értékes álmokat lát.
A titokteljes tudomány ezeket úgy hívja, hogy «oneidokriták», ilyen volt
Childera felesége, a ki a nászéjen megálmodta uralkodó családja egész
történetét; így Calpurnia, Cæsar felesége, a ki megálmodja férje
meggyilkoltatását. Ilyen volt Gonzaga Anna, a ki álomlátásában megtér a
bűnös életről kegyességre (66 éves korában!) Száz, meg száz esetet
jegyeztek föl a krónikák csodaálmokról, a mikben eldugott, elfelejtett
kincseket fedeznek föl az állomszellemek választottaiknak.
Az pedig épen csodálatos adomány, mikor valakinek olyan látnoki
tehetsége van, hogy lutriba tehető számokra vezet rá.
Csakhogy ehez még szükséges egy második ember, a ki meg ezeket az
álmokat a megfelelő számokra igazítja rá. Az első az oneidokrita, a
második az oneidománta.
Hát ilyen egymást kiegészítő pár volt Bábika és Hugó.
Példának okáért:
Bábika azt álmodta, hogy látott egy tyukot, mely kilencz kis csibét
vezetett; odarohant egy kutya s elkapott egyet a csibék közül. Akkor az
álmodó hölgy odarohant, elvette a kutya szájából a kis csibét és akkor a
saját szájából etette azt rizskásával.
Hát ebből az álomból ezt a számsorozatot tudta összeállítani Hugó:
A tyuk köztudomásulag = 24, a kutya = 13; a csirkék száma 9, a
megszabadító hölgy (fehér ruhában) 87; a száj jelent 32-őt. (Minthogy
Bábika vallomása szerint épen annyi foga van.)
A prágai lutrin ki is jöttek a számok, csupán csak a 32 helyett 31. Ez
annak a bünhödése volt, hogy Bábika el akarta titkolni, hogy egy fogát
már kihúzták. Külömben quinternót csináltak volna.
Az egész városban hire volt ennek a csodának.
A Bábikát és a Hugót maga a sors is egymás számára rendelte.
Nem is csináltak titkot a viszonyukból.
Hugó csak azt akarta megvárni, hogy a pénztárnoki számadásait
megvizsgálják és helybenhagyva a fölmentést megadják. Attól kezdve félév
elmultával a házára betáblázott biztosítékát is visszaadják. A mint ez
bekövetkezett, első dolga az volt, hogy a házát átiratta a menyasszonya:
Cservenics Borbála leányasszony nevére.
Nagy szeretet jele volt; de egyuttal nagy óvatosságnak az előjele.
A menyegző napját a jövő új év második napjára tüzték ki. – Nevezetes
nap volt. Évfordulója a negyedmillió eltünésének.
Azontúl már nem is kell folytatnia ezt az őrült lutrijátékot. Vagyonos
ember hirébe jutva, direkte is forgalomba hozhatja a kiigazított
bankjegyeket.
Elmondhatja aztán mindenkinek komoly képpel, hogy vége az
abrakadabrának. – A kabalához ártatlan leányzó tiszta keze a főfeltétel.
Mihelyt férjhez ment a «médium», vége a tündér-erőnek. Senki sem fogja
megczáfolni; daczára annak a furcsa népdalnak.
*
Duckmaus úr tudta azt jól, hogy ő neki minden léptére vigyáznak. A
gyanuból ki nem eresztik. A szerint intézte a dolgát.
Minden nap elment a templomba, végig hallgatta a misét. Kijövet a
perselybe ereszté a két garasost s a koldusoknak krajczárt osztott. Az
volt a különös benne, hogy lutheránus volt.
Csakhogy a lutheránus templom félreesik, ott kevesen látják; de a Szent
András temploma piaczra nyilik, oda sokan járnak, a kik elbeszélik a
városban, hogy ma is ott látták a Duckmaust, arczát két kezével
eltakarva, kegyesen imádkozni.
De hát tudta okát adni a csendes apostasiának, mikor néha elővették érte
a nostrasok. A Bábika pápista s az is minden reggel elmegy misét
hallgatni, őt kiséri oda. Ez elfogadható, ámbár nem fölmentő védekezés.
Hiszen azért megfizette a maga eklézsiájánál a papbért s minden vasárnap
elküldte a perselybe a helypénzt.
A plébános többször megszólította már, hogy mért nem tér át? Eleinte
csak tréfás példálózással:
– Ugyan, ugyan, édes Duckmaus úr, mikor dobja el már azt a sárgarépát a
dohányzacskójából?
(Tudniillik, hogy a régi magyarok, a kik még szerettek tréfálni
egymással, azzal évődtek, hogy minden lutheránus sárgarépát tart a
dohányzacskójában.)
Majd megint komolyan fogta:
– Uram, uram, Duckmaus uram, félig megtérni rosszabb az egész
hitetlenségnél; idegen oltár küszöbét nem szabad koptatni a térdünkkel.
Miért jár az úr a mi templomunkba, ha nem azért, hogy tetszik a mi
vallásunk?
– Nagyon tetszik, minden tetszik benne; csak egy dolog áll előttem, a
mit nem tudok még bevenni; talán később.
Az az egy dolog volt a gyónás.
Nem! Az ő titkát még a papnak sem szabad megtudni!
– Pedig sok bűne lehet az urnak, mert sokat imádkozik. És azokra a pap
adhat absolutiót.
Hiszen azt várta ő: az absolutiót.
De nem a paptól ám.
Egyszer aztán azt is megkapta.
A helytartó tanácstól lejött a határozat, mely Duckmaus Hugó pénztárnoki
számadásait helybenhagyva, őt a vizsgálat alól is fölmenti s a
rehabilitatio teljességeül elébbeni hivatalába visszahelyezi.
Ideiglenesen egy kanczellista töltötte be a hivatalt.
Mikor ezt a decretumot fölolvasták – plena sessione – Duchmaus Hugó
előtt, sűrű könnyeket hullatott. Ahoz is tudott.
És azután zokogó hangon mondott köszönetet a magas
igazságszolgáltatásért. A pénztárnoki hivatalt azonban elutasítá
magától. «Uram ne vigy minket a kisértetbe!» Csak töltse be azt ama
fiatal ember, a ki már tíz hónapon keresztül benne ült. Ő neki pedig, ha
grácziát akar iránta tanusitani a nemes magistratus, engedje át ama
kanczellistának a helyét; ő ebben is hűségesen fogja szolgálni a várost.
S megtétette magát kanczellistának kétszáz forint évi fizetéssel.
Ezzel még jobban elámitotta a közönséget.
Szegény ember, a ki becsülettel keresi a kenyerét!
De hát miért nem fogadta el a régi hivatalát?
Azért, mert mint perceptornak morális lehetetlenség lett volna folytatni
ezt a szerencséltetett lutrijátszást.
A kut mélyében pedig még kincsek voltak, melyek kiaknázásra vártak.
Azután meg a házát csak úgy irathatta át a jegyese nevére, ha a
pénztártól megszabadult; ámbár most már készpénzben is letehette volna a
cautiót.
*
Mikor kijött a városház kapuján, két rabbal találkozott a piaczon, a kik
egy vizes lajtot húztak két kerekű kólén, nehéz vaskarikákból vert láncz
volt a lábukon, közepén szíjjal fölakasztva a derekukra, hogy bokájukat
ki ne vágja a bilincs.
Hugó mind a két rabnak adott egy ezüst tizest.
Aztán mikor hazament a szobájába, levágta magát a karszékbe, szemben az
apja arczképével s elkezdett hahotával kaczagni:
– Látod, táti! Nem én söpröm az utczát, vassal a lábamon!
A fölmentést azért adták meg Hugónak, hogy most még jobban vigyázzanak
minden lépésére. Titkos policzáj volt a sarkában untalan. – Ha
fölhasználja a szabadságát, hogy most már mehet a városból, a hová akar
s szökni fog külföldre, a határon elfogják, bizonyosan a rablott pénzt
is nála találják.
De neki megint több volt egy quincunxszal!
Szép csendesen helyén maradt; délelőtt följárt a kanczelláriába aktákat
másolni, anekdótázni, pipálni; délután meg a Cservenicsékhez,
megkérdezni a menyasszonyától, hogy mit álmodott? A Bábika, a mióta Hugó
eljegyezte, nem járt többé kávét főzni németnek, magyarnak; csak úgy
busult magában, ama belső szobában.
Búsult, búsult. Valami nyomta a lelkét.
– Hagyjuk abba már ezt az istenkísértést, Hugó, mondá a vőlegényének.
Eleget nyertünk már, hogy megélhessünk belőle. Nekem mindig égeti a
kezemet a pénz, a mit maga nekem ide hord. Nem is csak a kezemet. Az
éjjel olyan rossz álmaim voltak.
– A lakodalmunk után fölhagyunk vele. De most még egy aranylánczra valót
akarok elcsikarni a némettől. Csak magának egy menyasszonyi aranylánczra
valót. De még ezt kihuzom belőlük.
Azzal elmondatta Bábikával az álmát.
– Majd megkeresem otthon a fekete könyvben, mit jelent?
Mert arról könyvek vannak irva, hogy az álomalakok minő eseményeket
jósolnak az ébrenlétben s minő számokat képviselnek az abrakabdarában; a
legrégibb könyv a «Voile d’ Isis».[4] Ez lehetett Hugó birtokában. Vagy
talán nem is volt neki. – Álmoskönyv azonban minden művelt háznál volt.
– Jaj csak ne jönnének ki a számjaink; én úgy félek a mi szerencsénktől.
Én imádkozni fogok érte, hogy ne csináljunk több ternót.
– Igazán imádkozni fog?
– S azt meghallgatja a boldogságos szüz.
– Hiszem és vallom. No hát legyen a maga imádsága szerint. Hanem azért a
maga álmának a számait még is beteszem a brünni lutriba.
Két hét mulva volt a huzás.
Mikor a posta meghozta a brünni hirlapot, mely Bábikának is járt, meg
Hugónak is, az nap Hugó csak estefelé látogatott el Cservenicsékhez.
Bábika igen nagy örömmel fogadta jegyesét.
– Hála legyen a boldogságos szüznek! meghallgatta imádságomat: a brünni
lotterián nincsen semmi ternó.
S diadalmasan mutatott a kihuzott számok sorozatára; mind vékony
számjegygyel voltak: nem volt köztük a három vastag betüs.
Hugó csak mosolygott.
– Azért én még is csak megnyertem a szerencse kegyéből a menyasszonyi
aranylánczra valót; már meg is rendeltem a bécsi juvelirnál. Hétszáz
forint az ára; aranyban fizetem.
– Hogy lehet az?
– Hát úgy lehet, hogy én nem akartam ellenkezésbe jönni sem a maga szive
óhajtásával, sem a mi asszonyunk, szüz Mária erős hatalmával, azért hát
nem tettem terno seccora a mi számainkat; hanem betettem mind az ötöt
«extrátóra» tíz forinttal egyenkint. Tessék megnézni. Itt az öt darab
reskontó az egyes számokról. Mind az öt szám kijött extrátóra.
Bábika fölugrott a kötő asztalkájától s futni akart a szobából.
Mikor Hugó utját állta, keresztet vetett magára.
– Jézus Mária oltalmazz! Hugó! Maga nincs Istennel! Én reszketek
magától. Magát az ördögök segitik. Ez nem megy Isten hirével! Mondja meg
mi a titka ennek a maga boszorkányságának?
Hugó nevetett a leány elszörnyedésén.
– Ha megmondanám, nagyot nevetne rajta. Látná, hogy nincs benne semmi
boszorkányság. De hát nem mondom meg.
– De ha én nagyon kérem.
– Majd egyszer, ha mindenen átestünk. Maga csak imádkozzék ellenem, hogy
ne nyerjek többet. Tudja: az imádság szavai között hézagok vannak s
azokon az én szerencsém átbukik.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hát persze, hogy nem volt semmi ördögség ebben a nyereményben.
Hugó mind a kilenczven számot megrakta a brünni lotteriára tizenöt
külömböző lottokollekturán extrátóra tízforintjával; egy-egy
kollekturára jutott hat szám. Ötöt kihuztak a kilenczvenből: öt külön
kollekturán kifizettek az egyes extrátókért 140 forintot, összesen hét
százat, ő a 90 számra betett 900-at. Ezt a pénzmüveletet akárki utána
csinálhatja, – a kinek van sok lopott bankója, a mitől meg akar
szabadulni.
De még Hajdukics uram sem hordta ám a degesz bőrerszényt többé sétabot
helyett; akó kávéban sem mosogatta a penészes tallérokat, nem is
kártyázott preferánczot a gazdag czimborákkal. – Hol vannak azok már? Ki
megszökött, ki a Dunába ölte magát.
Olyan világ volt az űzérekre, mint mikor a tekegolyó eltrafálja a
bakonbirót s arra egyik kuglibáb a másikat veri le a lábáról, mind a
kilencz egymásra fekszik.
«Én fizetnék neked, ha ő fizetne nekem; ő fizetne nekem, ha te fizetnél
neki.» Ez a boszorkány háromszög, a miből az ördög sem tudja kihuzni a
lábát.
A tavalyi rengeteg gabonaárak egyszerre egy tizedrészre zsugorodtak
össze; koldus volt a hitelező is, meg az adós is. A ki az adóslevelét
mutogatta, szépen kinevették vele.
Most már hozzálátott Hajdukics uram az igazi üzletéhez, a
vaskereskedéshez. Őtet is szorongatták a meczenzéfiek, meg a
toroczkóiak. A meczenzéfiek gyártották az ásót, kapát, kaszát, a
toroczkóiak a nyers vasrudat, meg az ekevasat. Itt voltak a magyar
vasgyárosok, a kik hiteleztek. A styriaiak nem adtak vasat, csak
ezüstért; mivelhogy innen az alföldről nagyon sok hamis bankót
liferáltak nekik; «ez» volt akkor a legvirágzóbb industria.
Neki ellenben tartozott a fél vármegye, de még a szomszéd Győr és
Esztergom is elhordott vas árával. Az nála egy főkönyvben pontosan föl
volt jegyezve. Ha azt mind be tudná hajtani, még rendbeszedhetné a
dolgát.
Annyi filozofiája volt Hajdukovics uramnak, hogy fizetésre intőleveleket
irni magyar embernek tiszta fidibuszcsinálás. Praktikus oldalán vette a
dolgot. Szombaton délután, a mikor a lottókollektura bezáratott, nyakába
kerité a bundáját, felült a szánkóra, éjszaka megérkezett hol Tatába,
hol Győrbe, hol Esztergomba s aztán sorba járta, a hol tartoztak neki a
vas árával; a közbeeső falvakba is kitért. Zsákszámra hozta haza a
lencsét, babot, a mit pénz helyett kapott a falusi uraktól.
Egyszer beállított Esztergomba Búzás uramhoz.
– Emlékszik rá Búzás uram, úgy-e, azokra a gyönge harmincz forintokra?
– Hogyne emlékezném? A likas vasrudakért, a miket az a német megrendelt
nálam, párját tíz forintért; én meg nagy uramnál öt forintért kaptam;
felét meg is küldtem. Székre való pántok voltak.
S leirta Hajdukics uram előtt a megrendelőt.
– Hisz ez a mi volt perczeptorunk: a Duckmaus.
– A bizony meglehet.
– De hát miért vette ez tíz forintért a pántokat Esztergomban, mikor
ugyanazokat megkaphatta én nálam öt forintért?
– Nem tudom én; mert csak németül beszélt, azt is olyan lepcsesen, hogy
a feleségem azt mondta rá, hogy «hájliger ivásznid.» Nekem meghozta egy
hét mulva a százhusz forint másik felét is, tetszik tudni,
rézfélforintosokban. De nagy bolond voltam, hogy akkor mingyárt el nem
küldtem nagy uramnak belőle a maga harmincz forintját. De hát, tetszik
tudni, magyar ember szereti, ha még egy nap egy szobában hálhat a
pénzével; aztán meg akkor zajlott a Duna, veszedelmes volt átkelni
rajta. Mire aztán beállt a jég, akkorra beütött az istennyila: a
devalvatió. A rézfélforintosból lett hat krajczár; most is itt van az
egész a fiókomban egy rakáson, a magam hatvan forintja, meg a nagy uram
harmincz forintja is. Az egész kilenczven forint kitesz most
tizennyolczat. Az egészet odaadom nagy jó uramnak csüstül a tartozásban,
aztán legyünk kvittek.
– Isten neki, faköröszt! mondá Hajdukics uram, elfogadva veszett fejsze
nyelében a devalvált rézfélforintosokat.
E közben Búzásné asszonyom is belekeveredett a diskurzusba, megkinálva
Hajdukics uramat egy kupicza szilvoriummal.
– De még más izben is járt nálunk ugyanaz az uri ember. Ráismertem én!
Ez az én két szemem. Pedig akkor már magyar volt. Ezüst gombos bekecse
volt. Aztán csak magyarul beszélt, azt is nem komáromiasan, hanem
győriesen. Tetszik tudni: a komáromiak úgy mondják, szép lassan, hogy
«túró, fúró, lú» a győriek meg sebesen: «turo, furo, lu.»
Hajdukics uram elképedésében a nádpálczájával ütötte a pudlit
(áruasztalt).
– Ez is ugyan az. Csakhogy kifordított bőrében. A mostani Duckmaus Hugó.
Hát akkor mi dolga volt itt?
– Lutriba tett. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem teszi otthon
Komáromban a számait; mert nekem azt mondta, hogy ő Cservenics kávés.
– A csiszlik! Még hamis nevet is vett fel! Becsületes, nemes ember
nevét.
– Aztán nekem azt mondta, hogy nagy jó uram egyszer megcsalta a
betevésnél, forintok helyett krajczárokat írt be neki.
– Hazudott a csalafinta! Nálam soha sem tett a lutriba. No megállj
pernahajder! kerülj csak a szemem elé!
– Akkor jött ki az a 3600 forintos ternó a brünni lutrin. De az az úr
berakott ám ezer sorra tizezer forintot.
– Akkor az lopott pénz. Megnézte az úr a bankók serieseit? nem a 200 meg
a 300 számból valók voltak?
– Mind egyenkint megnéztem, valamennyi ezres series volt; külömböző
számokból.
– Köszönöm, mondá Hajdukics uram s menni készült.
– Hát ezt a pénzt nem dugja zsebre, nagy uram?
– Köszönöm. Többet ér nekem annál, a mit most hallottam Búzásné
asszonytól. Neki ajándékozom érte.
Aztán még egy kupicza pálinkát megivott és búcsút vett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint hazaért, egyenesen a Weinmüller uram könyvnyomtató intézete elé
hajtatott. Otthon találta az urat.
– Ugyan, édes tipografikus úr, nem kaphatnék én kilencz számjegyet,
olyan nagyságból, a milyent Duckmaus Hugó barátomnak tetszett adni:
ugyanarra az alkalomra.
– Dehogy nem. Szivesen. Azok petitből voltak. Van még kisebb is, azt úgy
hijják, hogy nonparely.
– Jó lesz, csak a petitből.
Még egy kis nyomdafestéket is adtak neki hozzá.