Sietett a vashágcsót szétszedni.
Itt volt hát a napja… Azaz, hogy az éjszakája.
Az ujév-ünnep utáni éj.
Hugó nem mehetett a templomba; föl volt kötve az álla, nagy fogfájása
volt. A doktor opiumcseppeket rendelt neki ellene és szobában maradást.
Bizonyítványt is adott neki a betegségi állapotáról, a mit Hugó
elküldött a városbiróhoz, kimentve az elmaradását a mai testületi
megjelenésről, a «veni sancte»-nál. Hugónak ugyan egy foga sem fájt;
hanem az opiumcseppek arra kellettek neki hogy majd estére a sör közé
keveri, a mit a vén gazdasszonynak hozott ujévi kedveskedésül, a mitől
az aztán még mélyebben alszik majd.
Templom után odajött hozzá a hajduk küldöttsége a strázsamester vezetése
alatt ujévet gratulálni.
Minden ujév napján szokott Hugó két forint borravalót adni a hajduknak;
ezuttal adott nekik tizet.
Még hozzá megsugta az őrmesternek: «fiaim, ma még tuladjatok rajt; mert
holnap már ez nem lesz pénz.»
Értettek belőle!
Ezek ma éjjel ugy lefogják magukat inni, hogy lesz dolga a strázsának, a
mig elevenné kiabálja őket a fölváltáskor.
Hugó jól kiszámította több éjjen át azt, hogy minek kell történni a
lelkek órájában.
A bakter a tizenkét órát nem kiáltja meg, régi hagyományos babonából.
Hanem a mint a toronyóra elüti a tizenkettőt, akkor a strázsán álló
hajdú elorditja a városház kapujában «obglöst» (a mi ugyan az ő zsiros
száján igy jön ki: «hopp-léc!)
Az őrszoba, a hol a hajduk alusznak, szögletben áll a városházához.
Hát ha azok az első kiáltásra fölébrednek, az nagyon jó. De hát az
embernek csak ki is kell nyujtózkodni magát. Aztán a mig a kapczáját
föltekeri, a mig csizmáját fölhúzza: arra is csak kell idő. A mig aztán
az őrmestert életre czibálják, a mig megértetik vele, hogy «holnap» van,
a mig az a dolmányán a tizenkét pitykét begombolja; a mig minden ember
puskát, kardot, lódingot, patrontást összekeres és magára szed, a mig a
csákóját fölteszi és lecsattolja, kijön az ajtón, glédába áll,
elémasiroz, megint glédába áll; a mig az őrmester a fölváltandó
strázsától kikérdezi a rapportot: mit látott, hallott, tapasztalt a
lefolyt négy óra alatt, ebben elmulik rendesen tiz első percz.
Ez az idő a betörőé.
Ez épen elég arra, hogy Hugó a városházzal egy sorban levő háza
kapujától a pénztár ablakáig siessen; a zubbonya alá rejtett vashágcsót
fölnyujtsa a rácsig, beakaszsza; fölmásszon rajta, a hágcsót maga után
felhuzza; keresztülsajtolja a fejét, a vállait, a csipőjét a vaskosár
rudjain[1], az ablak fordítóit egy harapófogóval fölnyissa, beugorjon; a
zacskóba tett kulcsokkal a vasládát fölnyissa, az uj bankójegy csomagot
kivegye a ládából, azt ismét bezárja. S megint azon az uton, a melyen
jött, visszatérjen. A bankjegy csomagot oda köti a hágcsó felső részéhez
s aztán szép csendesen lehuzza magához s ismét visszasiet a házához.
Ehez untig elégséges az a bizonyos tizpercznyi haladék a strázsaváltás
alkalmából.
Még azután az uj strázsa megteszi az utját a városház frontja előtt
jobbfelé, mert igaz keresztény ember soha sem kezdi baloldalra a
silbakolást. Ez is fél percz.