Mert hogy mesemondói mesterkedésből úgy mondom el ezt a történetet, hogy
a később jötteket bocsátom előre s így kerülök vissza a megelőzőkre. Ez
az én finészem.
Tehát az a későbbi nap, melyen Duckmaus úr a budai lutrira egy huszassal
föltett számokat hirtelen átcserélte egy másik városi lutrira: ez a nap
csütörtök volt; szombaton délután esett meg a huzás mind az öt városban
Két nap kellett rá, hogy a posta elszálítsa a levelet a legtávolabba.
Másik két nap, hogy az illető tartományi székvárosok Localanzeigerei
megérkezzenek.
A melyek aztán fogantyus kereteikbe csiptetve odatétettek a kávéház
kerek asztalára.
A multkori, meg a mai nap között (valami 3 hét a különbség) igen nagy
változáson ment keresztül a kávéház belső fizionomiája. Egy asztalnál
sem kártyáztak, de mindeniknél veszekedtek. Mintha minden ember itt
adott volna egymásnak találkát a patvarkodásra. Falusi emberek jöttek
sápítozva kérdezősködni a városiaktól, azok meg mérgesen rázták le őket
a nyakukról: «menjenek a pokolba!» A Bábi kisasszony mellett ott ült a
söntésben az apja is, a ki rekedt volt már a sok kiabálástól és sárga,
mint a tök, a sok méregtől. Nem udvarolt a Bábikának senki. Nem volt se
kék, se sárga tiszt. A minek elég pszichologiája az, hogy egy nagy tábla
volt a középső oszlopra fölakasztva s azon nagy betükkel ezt a két szó:
«Nix kreditirt.»
A Bábika szeme veresre volt kisirva. Bizonyosan sokat szidták ama belső
szobában.
A Hajdukics uram asztalánál sem preferánczoztak. Sőt nem is ültek
mellette. Egyszer-egyszer benyitott az ajtón Hajdukics uram. Föltünt,
hogy a bajusza nem volt kipödörve; állt szeszélylyel ahány szál
annyifelé. A mint letapogta a havat a lábáról, azt kérdezte: «nem volt
itt az Avakum?» «Nem volt itt!» Azzal futott ki mérgesen. Aztán megint a
Kozakovics bukott be az ajtón török kaftányban; az ráczul kérdezte,
hogy: «nem volt itt a Cziriák?» «Most volt itt, de elszaladt.» Akkor meg
az lóstatott odább. És még a Lieflander rohant be: «Hab’ns kan Türken
gsehn?» «Mindjárt visszajön, tessék rá várni». «Der Teufel!» Az is
elrohant. Tiz ember kergette egymást, soka sem talált egymásra. Az
ostábla is pihen a sutban.
Sós-Kecskés uramat hetek óta nem láták; az láthatatlanná lett.
De leglényegesebb átváltozáson ment keresztül Duckmaus úr maga.
Nem volt már német, hanem magyar. Rókatorkos mentét viselt, prémes
süveggel, magas száru csizmát, tajtékpipát a szájában. Az a száj is
prémet kapott, bajusza nőtt s az ki volt kenve. S hogy annál jobban
elismerjék magyarnak, hát a kivel csak tehette, diákul beszélt.
Mikor az ujságok megérkeztek a keddi postával, ő már ott ült a
kávéházban s maga vette ki a postás kezéből a brünni Anzeigert, kibontva
a borítékból.
Egyenesen a legujabb lottóhuzás számát kereste benne.
Azzal nagyot ugrott, földhöz csapta nagy vidrabőr süvegét, elordítva
magát:
– Viktoria! Bábi kisasszony! Ternót csináltunk! Azzal odarohant a
söntéshez; diadallal lobogtatva a zászlót, az Anzeigert. Itt vannak a
számaink!
Három kihuzott szám cursiv jegyekkel volt szedve: a ternó jeléül.
– Háromszor hatszáz forintot nyertünk! ujongott Hugó úr, örömében
össze-vissza csókolva Bábika mollett kacsóját. «Ez az áldott kéz! Hát
nem igazam volt nekem? A ki a szerencsés huzást tette. Most ebből a
kisasszony ezernyolczszáz forintot kap netto! Megmondtam én ezt!
Ez az eset az egész kávéházban egyszerre nagy sensatiót költött. A
Duckmaus ternója is. Egy szerencse-villám a nagy szerencsétlenség
éjszakáján; de még inkább a Bábika ártatlanságának fényes bizonyítványa!
Hát nem igaz, a mit az a nóta virginál!
Csak Cservenics uram csóválta a fejét hitetlenül.
– De vajjon csakugyan a mi számaink azok, a kik kijöttek?
– Azaz, hogy a «mi» számaink: az enyém, meg a Bábikáé. Az uré is volna,
ha a rongyos három forintját rá merte volna reszkirozni a kisasszonya
kezére.
– Majd akkor hiszem el, hogyha látom a pénzt.
– No hát meglátja az úr jövő vasárnap. Itt lesz a Bábi kisasszony
kötőkosarában.
Duckmaus úr rögtön sietett föl a várba. Ott kellett neki jelenteni magát
a várkomendánsnál (bizonyos specziális oknál fogva). Passzusra volt
szüksége, hogy Brünnbe utazhassék, pénzt fölvenni, a mit a lutrin nyert.
A komendáns kiadatta neki a passzust (mit geschlossener Marschroute) hét
napra, nem többre, s aztán utitársul egy ordinánczot is adott mellé a
kanczelláriából. Ennek is megtudjuk majd az okát. A publikumnak azt
mondták, hogy védelem végett, nehogy útközben a sok pénzt elrabolják
tőle.
Hugó úr extrapostát rendelt s váltott lovakkal utazott, egyedül az
ordinánczczal; sehol sem pihent meg éjszakára.
A mint Brünnbe megérkeztek, egyenesen a lottóhivatalba hajtatott az
ordinánczczal együtt. Együtt léptek be a kollektura hivatalába. A
hivatalnok átvette a reskontókat Hugótól s azt mondta az ordinancz
hallatára, hogy «igen is, kihuzattak a számai». Azzal áthivta a
pénztárszobába, melynek üvegajtaja volt. Ezen keresztül láthatta az
ordinancz, hogy a lottóhivatalnok nagy csomó bankjegyet számlált le az
asztalra Hugó elé; hogy mennyi volt az összeg, azt nem tudhatta meg.
Megtelt vele a bugyelláris.
Azzal aztán a vendéglőbe mentek, jól megebédeltek, kialudták magukat s
másnap nagy trombitaszóval visszatértek váltott fogatokkal.
Úgy ment az egész, mint a karikacsapás.
Vasárnap este már otthon volt Duckmaus úr s első útja volt a Cservenics
kávéházba menni.
Ott az egész közönség szeme láttára kivette a tárczáját a bekecse
zsebéből s leszámlálta a söntés asztalára, Bábi kisasszony elé, az
ezernyolczszáz forintot, ujdonatuj ropogós bankókban. Most már aztán
szabad volt neki a bajuszát hegyesre kipödörni.
«Kutya ugat, pénz beszél.»
Az a bankóhalom azt beszélte, hogy még is okos ember ez a Duckmaus Hugó!
De még a Bábika is derék leány.
– Soha jobbkor! – Rebegé Cservenics uram, összeseperve a bankókat s
meleg kebléhez szorongatá Hugó barátját.
Hugó úr szivesebben fogadta volna ezt a hálakifejezést Bábika részéről.
Cservenics úr kilátta azt a szeméből.
Hanem azért csak eltámogatta őt a leányától.
– Hagyjuk azt még, kedves barátom uram. Tudja no, arra az abrakadabrára,
meg arra a kabalára. «Kabale ohne Liebe», a hogy tettszett mondani.
Nagyon okosan volt mondva. Mert hát azt mondja a magyar, hogy a «várt
leány várat nyer». Én ugyan nem akarom, hogy a leányom az egész komáromi
várat elnyerje; az a nélkül is be van rá táblázva. Hanem még egy kicsit
több parafernumot szeretnék. Nem lehetne erre az abrakadabrára
ráduplázni?
– De sőt rátriplázni. Ez az én szándékom. Most ujra azon melegében
megismételjük ezt a manővert. Ez uttal tiz ezer forintot kell nyernünk.
Olyan bizonyos, mint a nap az égen.
Bábi kisasszony még egyszer fölkéretett, hogy huzzon ki azzal a
megáldott ártatlan kezével egy városnevet az öt közül.
Azt a nevet ismét nem volt szabad másnak megtudni, mint Hugónak.
Természetesen a berakott számokat is csak ő maga ismerte. Ezuttal tiz
forint volt a betét mindkét részéről. Most már Cservenics úr maga is
hozzá járult volna a maga mutyijával, de Hugó nem fogadta el; az
abrakadabrában és kabalában csak annak szabad részt venni, a ki fanatice
hisz benne.
És aztán ujra elmult két hét. A keddi napon ismét megérkeztek a bécsi,
brünni és prágai lapok.
A két elsőben nem volt semmi lottónyeremény jelezve. A harmadik
ujságban, a kit utoljára bontottak föl, voltak láthatók dült számok.
Négyen!
Most már nem is ugrált, nem is ujjongott Hugó úr. Olyan bizonyosra
vette.
– No hát mit mondtam? Kvaternó! Azon alul nem is adom. Tizenhatezer
ötszáz forint hullott a markunkba.
De már erre a szóra nyakába akart borulni Bábika Hugó urnak, ha
szerencsére az apja meg nem kapta volna a karjánál fogva.
– Meg ne csókold! Hisz akkor elveszted a bűbájt!
Következett az utazás gyorspóstával, ordinancz kiséretében Prágáig. A
prágai lottóhivatalban agnoscálták a betétjegyeket, fizettek.
Visszajövet Hugó úr átadta a félnyereményt a szép Bábikának, nyolczezer
egy pár száz forintban.
Kezdett már egészen szolid viszony támadni közöttük. Erősebb, mint a
férj és feleség, sőt erősebb, mint a két szerető közötti viszony: – a
két «mutyista» viszonya.
Mikor az ember ugy hihatja egymást, hogy «az én mutyim».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Elébb azonban egy sokkal nevezetesebb dolog történt, az, hogy e közben
elrabolták az állam letett pénzét a városi pénztárból, azt a
negyedmillió forintot, a mivel a régi pénzt be kellett volna váltani.
A devalvatió volt itt!
Tele a pinczebolt rézgarassal, a pénztárszoba fekete bankóval.
A beváltást a rézpénzen kezdték meg: a kétgarasoson. Természetes, a
szegény emberen kell legelőbb segíteni. Annál inkább, mert az jön ki
legrövidebben a devalvátiónál. A kinek van tíz fekete bankója, az kap
négy «schein» forintot cserébe, de a kinek van tiz kétgarasosa, az kap
cserébe csak két devalvált kétgarasost. Ez már csak természetes. 10 régi
kétgarasos 10×6=60, két új kétgarasos 2×30=60. Ezt csak meg lehet
érteni.
Legjobban járt az, a kinek a kapitálisa rézkrajczárokból állott. Mert a
krajczár megmaradt krajczárnak. S ezért most is lehetett kapni egy páros
zsemlyét, a minek ilyen volt az alakja ∞. Ez a signum képezi a
végtelenséget és az általános megelégedést. Kár, hogy ez is elmult; –
már t. i. a páros zsemlye.
S nehogy az új bankót kelljen szaporitani a régi pénz beváltásával,
tehát erre a czélra tovább verették a most már paraszttá lett
harminczkrajczárosokat. Új korukban volt azoknak valami fényes,
aranyfüstös zománczuk; úgy ragyogtak, mint az arany.
Ezeknek a beváltását természetesen a mázsálón végezték, odalenn a
városház folyosóján. Az új kétgarasos épen annyit nyomott, mint egy
régi. Az a finánczzseni, a ki kifundálta őket, már eleve gondolt rá,
hogy ebből a félforintosból valaha kétgaras lesz.
Ez a pénzművelet eltartott egy hétig, Duckmaus úr, a városi ellenőr és
az ærarium officiálisának közreműködése mellett.
Akkor következett azután a sor a fekete bankókra.
No már itt nem lehetett a mázsálót használni. Roszszul járt volna a
financzminiszter, hogyha azt a finom selyempapirosra nyomott piros szemű
«Schein»-t a jó tartós papirosból kompingált fekete bankóért, a mi ezer
kéz szennyét hordta magán, súlyszámra cserélte volna be.
Az új bankókon ugyanis két veres paizs volt nyomtatva s azokban a
«Series» száma. A bécsiek ezt a bonmot csinálták róla, hogy ez a
Rotschild czimere: «veres paizs».
Azt az ócska bankót bizony meg kellett számlálni szálanként.
Azt a módját találták ki, hogy fölrendeltek a katonai kanczelláriából
tizenkét legényt a város házára bankót számlálni; azoknak eczetbe
áztatott kendőt kötöttek orrukra, szájukra, hogy a bankóbűztől le ne
szédüljenek. Azok aztán csomóba kötözték a megszámlált bankót, hitelesen
lepecsételve.
Hogy pedig valami oda ne ragadhasson a pénzszámlálók tenyeréhez, a felől
akként lőn gondoskodva, hogy a katonaruháikat odakinn levetteték velük,
a pénzes szobábában czivil ruhát adtak rájuk; mikor vége volt a
strófnak, megint visszacserélték a jelmezt, semmi sem mehetett
czigányutra.
Mikor aztán az egész bankóhalmaz föl volt dolgozva, osztályozva,
adresszálva: akkor summázták az egészet s megirták Bécsbe a
Finanzdirectiónak, hogy épen egy negyed millió új bankóra van szükség.
Az is megérkezett postafordultával, egy financzsecretarius kisérete
mellett. Két gránátos vitte föl a ládában a városi pénztárba.
Hárman voltak jelen, mikor a bécsi ládát fölnyitották; maga a perceptor,
a kinek ez volt a hivatalszobája, a kontrollor, meg a bécsi
financzsecretárius.
Téli délután volt az idő, sötét volt. Duckmaus úr ki akart szólni az
ajtónálló hajdunak, hogy gyújtson gyertyát. A mi akkoriban nem ment még
másképen, mint hogy levitték a gyertyát a konyhába, ott a parázsnál
meggyújtottak egy kénfonalat s annál a gyertya kanóczát.
A bécsi úr visszatartá a perceptort; ne híjjon most be idegen embert!
Majd megmutatja ő, hogyan kell gyertyát meggyújtani assistentia nélkül.
Azzal kivett a katufrékja zsebéből egy kis zöld üveget, aztán meg egy
kék papiros-dobozkát. Ez utóbbiban voltak holmi pirosfejű szálfácskák,
az előbbiben pedig tépett azbeszt, a mi vitriolba volt áztatva. Egy
olyan pirosfejű fácskát hirtelen beleütött abba a zöld üvegbe s gyorsan
kikapva, az elkezdett rögtön sisteregni s előbb kék, aztán veres lánggal
égett, míg végre meg lehetett vele a gyertyát gyújtani.
– Ez a legújabb triumfusa az emberi észnek! mondá a secretárius. Tüzet
gyújtani tűz nélkül.
A két magyarhoni úr bámult rajta. Még ők ennek hírét sem hallották.
A bécsi úr nagylelkű volt. Odaajándékozta Duckmaus úrnak e csoda
praktikát. Ott hagyta az asztalán.
Azután felnyitották a pénztár rengeteg vasládájának zárát. Mind
bösztörzárak voltak (Wexirschlosz) s átrakták a bécsi ládával érkezett
bankó-csomagokat; öt csomag volt. Egyet fölhasítottak. Ott látszott
legfelül a veresszemű bankó: tizforintos.
Azután rázárták a ládát. A három nehéz kulcsot beletették egy
szarvasbőr-zacskóba, a mit fölakasztottak a rendes helyére, a
vasfogasra.
Akkor elfujták a gyertyát, elhagyták a pénztárszobát s bezárták a nehéz
vasajtót. Annak is hármas zára volt. Az egyik kulcsot magához vette a
preceptor, a másikat a kontrollor, a harmadikat a secretárius. Egy
hajdut szuronyos puskával odaállítottak az ajtó elé. Reggelig felváltva
strázsálnak ottan.
– Holnap reggel pontban nyolcz órakor kérem az uraságokat megjelenni.
Mondá Duckmaus úr.
– Hogy jár a perceptor úr órája? kérdé a secretárius, mert az enyém a
bécsi idő szerint jár.
– Igazítsuk össze.
Duckmaus úrnak szép antik órakulcsa volt, a fogója egy carniol gömb. A
bécsi úrnak nagyon megtetszett ez az órakulcs. «Az apámtól örököltem.»
Másnap reggel nyolcz órakor pontban összetalálkozott a három hivatalnok
a városház pénztárának vasajtajánál.
Mindegyik elővette a magával vitt kulcsot, fölnyitották a három zárt. –
A bőrzacskóból elővették a pénztár kulcsait, fölnyitották a
bösztörzárakat… A negyed millió forint nem volt a ládában.
Soha ennél vakmerőbb lopást nem jegyeztek föl a tolvajsági annálisok.
Ellopnak egy negyed millió állami pénzt újdonatúj bankókban a város
pénztárából a megérkezése napján, a mikor még három emberen kívül
senkinek sincs tudomása a pénz ittlétéről.
Eltüntetik egy vasládából, melynek titkos zárait csak a mechanikai
furfangokkal ismerős hivatalnokok tudják fölnyitni.
A pénztár vasajtaja hármas zárral lett becsukva s a három kulcsot három
ember vitte el magával. Az egyik az éjt a várbeli pavillonban töltötte,
a másiknál névnapi estélyt ültek; az reggelig ott volt a vendégei
között; a harmadik magában ki nem nyithatta az ajtót. Mind a háromnak
össze kellett volna beszélni, a mi lehetetlenség. A financzsecretarius a
kulcsot meg is mutatta a szállásadó Verpflegsdirektornak, a kinél hált.
És még azonfelül egy fegyveres strázsa járt alá s föl a pénztárajtó
előtti folyosón estétől reggelig, éjfélkor fölváltva, a mikor a
hajdu-strázsamester jött érte a patrollal, a kinél megint a városház
főkapujának a kulcsa állt.
Kilencz embernek kellett volna egyetérteni, hogy az ajtó felől törhessen
be valaki a pénztárba.
Ablaka pedig csak egy van a pénztárnak, az utczára, az emeleten,
tizenkét láb magasan a kövezettől. Azon az ablakon kosár alakú kiülő
vasrács. Oda csak létrával lehet följutni.
Kívül, a városház előtt, szuronyos puskával ellátott hajdu járkál, a
szegletet kerülgetve. A városház piaczi homlokzata huszonnyolcz lépés, a
szombati-utczai oldala huszonnégy. A strázsa ezt a sétát ugyanannyi
másodpercz alatt teszi meg kiszámíthatólag.
Tehát annak, a ki az ablakon át akar betörni a pénztárba, ezt az alatt
kell végbevinni, a míg a strázsa azt az ötvenhat lépést bejárja a piaczi
front előtt s ismét befordul a szegleten.
Azalatt a rablónak vagy a szombati-, vagy a barátok-utczáján végig kell
jönni, létrával a vállán! Fölmászni a rácshoz, azt kifeszíteni, bebujni
rajta, a vasládát fölnyitni, a pénzt kivenni, megint visszatérni. Ezt
ötvenhat másodpercz alatt semmi boszorkányság nem képes lehetővé tenni.
Ha tovább marad a tolvaj, hát akkor a létrát, a min fölmászott, hová
teszi? Hisz a visszatérő strázsa azt rögtön meglátja.
Hanemha a strázsával is egyetértett a tolvaj!
Két hajdu őrködött felváltva az utczai őrálláson. Az egyik éjfélig, a
másik éjfél után.
Ezeket kérdőre vonták. Sejtelmük sem volt a megtörtént rablásról. Öreg
legények voltak, a város szolgálatában megvénülve.
A városkapitány által kérdőre fogva, mind a kettő elmondta híven, hogy
óráról órára mit tapasztalt a mult éjjel.
A bakter minden órát megkiáltott, még pedig rendesen elkezdve a
preceptor úr háza előtt.
Kilencz órakor jött Hajdukics uram a kávéház felől két tamburással s
elvonult a «kis piacz» felé, mérges kedvében.
Tíz órakor ment végig a «bencli» az utczán a kocsijával, (a gyepmester);
minden kutya vonított utána. Annak ilyenkor van a hivatala.
Tizenegy után egy fertálylyal papot vittek gyóntatni haldokló beteghez;
egy lámpásos béres, meg egy ministrans szolga ment elől csengetyűvel. A
strázsa térdet hajtott előtte.
Tizenkét óra után öt perczczel visszajött Hajdukics uram a két
tamburással a «kis piarcz» felől – derült kedvben.
Tizenkettő után öt perczczel ment végig a patrol a profunt-magazin felé.
Tíz percz mulva meg visszajött.
Egy órakor éjfél után sietett végig a piaczon a Mikuláné (bábaasszony)
lámpával, meg egy cseléddel. Gyógyulófélben levő asszonysághoz hivták
sietve. Nagy beszédben voltak.
Két órakor vágtatott egy huszár trombitaszóval végig a szombati utczán a
Vág-Duna felé.
Három órakor tolta haza taligán a Bundásné az urát a korcsmából.
Négy órakor mentek haza a vendég urak és asszonyságok lámpással a
kontrollór úr névnapi mulatságáról.
Öt órakor hajtottak a Trugli legényei két ökröt a vágóhidra. Félóra
mulva az Erber csizmadia inasa jött a pálinkás bolt felé, féltében
dalolva; a boltot akkor nyitották ki.
Hat órakor jött a Gulyásné egy taliga friss czipóval a kenyérsütő
állásra. Azután jött a pereczes legény. A bakter haza ment aludni.
Minden órára volt valami eseménye az utczának és a piacznak.
Egyetlen órai időköz sem maradt üresen egy ilyen nagyszabásu betörés
számára.
És a mi a legrejtélyesebbé tette a rablást, az volt, hogy ugyanabban a
pénztárban álltak halommal a beváltásra váró közpénzek százas bankókban
és egy fatálban két ezer darab arany, mint depositum. A tolvaj azokhoz
hozzá sem nyúlt. Holott ezeken könnyen túladhatott. Csak az új bankókat
vitte el, a miket még majd nagyobb mesterség lesz neki kiadni, mint a
milyen volt ellopni.
A hajdukat lehetetlen volt a rablásban való czimborasággal gyanusítani.
Hát kit?
A három hivatalbeli urat?
Vagy melyiket a három közül?
Kettő csalhatatlanul be tudta bizonyítani az alibit.
A harmadik, a pénztárnok, maga kérte maga ellen a hivatalos vizsgálatot.
Azt meg is kapta. Annak a lefolytáig felfüggesztették a hivatalától.
Arra az időre substitutus perceptorképen egy bécsi officialist küldtek
le.
A pénztárt megvizsgálták; ott minden az utolsó fél krajczárig rendben
találtatott.
Duckmaus úr csupán annyi korlátozást szenvedett személyes szabadságában,
hogy a város területét nem volt szabad elhagynia a várparancsnoknál való
jelentkezés nélkül és akkor is csak egy kiséretül rendelt ordináncz
altiszt társaságában, – az is a saját költségére.
Általában nem csaptak semmi lármát az egész nagy rablásból. Küldtek új
pénzt a fekete bankó beváltására: de már azon rajta hált, a ki hozta s
gyertyát égetett mellette.
Az ellopott pénzre azonban rálestek.
Bécsben a financzdirekcziónál föl volt jegyezve, hogy miféle seriesű
bankók küldettek szét az egyes országokba.
A mi Magyarországba lett utalványozva, annak a seriese mind az ezeresen
alul volt; még pedig erre a központra a 200 és 300 számból.
Tehát ezen számmal jegyzett seriesű új bankókból többet nem adtak ki.
A mellett pedig értesítettek minden közhivatalt, pénztárt, bankárt,
pénzváltót, előkelő vendéglőst, kereskedőt, hogy ha ezen seriessel
jegyzett új bankó kerül eléjük, annak a fölmutatóját rögtön fogassák el.
Az a tolvaj vagy a czinkostárs.
Ezen az uton okvetlenül hurokra kell neki kerülni.
Van ám esze a policzájnak! Mindig is volt.
Csak az az átkozott dolog, hogy a tolvajnak rendesen még egy
quincunxszal több esze van.
De most még egyszer vissza kell lépnünk az idővel. Ugy megy ez a mi
történetünk, mint a rák hátrafelé.
Egy adventi napon, karácsony előtt, beállit Búzás Márton uram boltjába
egy utas ember s az úr után tudakozódik.
Este felé volt az idő, de még gyertyagyujtás előtt.
Az utasnak fekete kendővel volt felkötve az álla, mint a kinek a foga
fáj s zöld sipka volt huzva a fejére.
Búzás Márton uram pedig vaskereskedő volt Esztergomban. Magyar ember.
Az utazó pedig németül beszélt.
Annálfogva az asszonyt kellett tolmácsul fölszólitani, a ki tudott
németül, hogy az értekezést közvetítse.
Az idegennek az volt a kivánsága, hogy ő huszonnégy darab, egy láb
hosszaságú, egy hüvelyk szélességü és félhüvelyk vastagságu
vasrudacskákra óhajtana szert tenni, a melyeknek mind a két végén és a
közepén legyen egy lyuk furva.
Búzás Márton uramnak nem ment az a vasrúd a fejébe.
– Mire szolgáljanak ezek a szerszámok? kérdezé az idegen urtól.
– Hát ezek arravalók, hogy én most csináltattam tizenkét bőrszéket. Ezek
a vasrudacskák arravalók, hogy a széknek a karját az ülőjével
összekapcsolják a két végükön egy-egy rézfejü sróffal.
– Értem, értem. De hát az a középső lyuk mire való a vasrudacskán?
– Ebbe meg egy rézrózsácska jön, a mi nagyon szépen fog illeni a
rézszögekhez, a mikkel a szék támlája ki van verve.
– A bizony nagyon szép lesz, ha meglesz.
– De karácsonyra kell, mert akkor jönnek a vendégeim.
– Megeshetik.
– Hát mennyibe kerülnek?
Buzás uram meggondolta a dolgot. Az ő boltjában nem voltak ilyen furcsa
dolgok, mert ő csak kis boltos volt, de emlékezett reá, hogy Komáromban
látott ilyeneket Hajdukics uram vaskereskedésében, a hol már minden
kapható volt. Ott lehetett kapni párját öt forintért. Ő tehát azt mondta
az idegennek, hogy párját elkészítteti tiz forintért. (Ez még a nagy
bankóbőség idejében történt, a mikor még a réz harminckrajcáros
félforintot képviselt.)
Az utazó nem alkudott, azt mondta «áll» s felét a kialkudott árnak
rögtön lefizette az asztalra. Megigérte, hogy egy hét mulva visszajön
átvenni a megrendelt pántokat s akkor lefizeti a többi pénzt is.
Csak egyet kötött még ki, hogy egy pár a vasrudacskák közül egy
tenyérnyivel hosszabb legyen a többinél s hátrafelé legyen a vége
hajlítva. Ez meg arravaló lesz, hogy a karszék támlányára kerüljön s azt
összefoglalja.
Ezt is föl lehet fogni emberi észszel, miután Búzásné asszonyom
kétszer-háromszor megmagyarázta Búzás uramnak a komplikált stratagémát.
– Jól van, meglesz egy hét alatt.
Az utazó e közben le nem vette a téli sipkát a fejéről.
De azért az asszonyi szem fürkésző tehetségét még sem béníthatta meg.
Mikor kiment a boltból, azt mondá Búzásné asszonyom az urának:
– Ejnye de keskeny feje van ennek az urnak! Soha sem láttam ilyen
keskeny fejet életemben. E bizony keresztül tudna ezzel bujni az ablak
vasrácsán is.
– De már ugyan minek bujna keresztül az ablakrácson a fejével?
– Mit tudom én?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most már könnyen kitalálhatjuk, hogy ez az idegen utas Duckmaus úr
lehetett.
Búzás uram rögtön megrendelte a kivánt vaspántokat Komáromban Hajdukics
uram nagykereskedésében, párját öt forintjával, annak a felét ő is
megküldte előre. Mert a régi okos világban senkinek sem hiteleztek a
nélkül, hogy foglalót ne vettek volna tőle.
Egy hét mulva készen volt az áru: az ismeretlen megrendelő eljött érte,
kifizette az alkudott ár másik felét s elvitte a vasrudjait.
De hogyha ez a megrendelő csakugyan Duckmaus úr volt, miért nem
vásárolta ő be ugyanazon bőrszékekre való pántokat otthon, első kézből,
Hajdukics uram nagy kereskedésében, a hol épen fele áron kaphatta volna,
a minthogy a hozzávaló rézsrófokat és bronz rózsácskákat úgy is ott
vásárolta be?
Hát majd erre is rájövünk később: de még előbb meg kell egymást
értenünk.
Karácsony estéjén már az új székek gyönyörködtették a megszokott
vendégeket Duckmaus úr házában.
A női vendégek azt sugdosták egymásnak, hogy az új székek jelentenek
valamit. Hugó bizonyosan házasodni készül. De különösen azok a rézrózsák
a székek pántjain. Ezek sejtetni engedik, hogy kit vesz el? A Cservenics
Bábikának a sublót-kihuzóin akkurát ilyen rézrózsák vannak.
A tréfás példálózásokra Hugó úr csak a nyakát tekergeti.
Hugó úr agglegény; nem is agg, csak legény.
A karácsonyesti vendégek a szolgálóikat is magukkal hozták, a kik őket
lámpással kisérik az utczán; mert bizony még utczai lámpás csak
egyetlenegy fényeskedik a szentháromság szobra előtt.
A szolgálók odahátul vannak a konyhában, a szakácsnénál. Ma nem fonnak,
se tollat nem fosztanak: ünnepeste van; hanem kártyáznak dióra.
Mindegyik magával hozott egy zacskó diót hazulról. Azt apródonkint
föltörik és megeszegetik, kiki a mit nyert, míg lassanként az egész
alaptőke tisztán elfogy éjfélig.
Az alatt a vendégek odabenn a tiszta szobában a kihuzó asztal mellett
játszanak «Hammer und Glocke»-t. (Biz ezt magyarul is mondhatnánk: de
minthogy ez valóságos német játék, hát csak hadd maradjon a neve is
annak.) Van öt kártyalap: Hammer, Glocke, azután Hammer und Glocke
együtt, majd egy Schimmli, végül egy Bierhaus. Azok mellé nyolcz
csontkoczka.
Szörnyü komplikált börzejáték az! A ki négy iskolát ki nem járt, meg sem
érti.
Először is az összes részvényesek mind betesznek bizonyos számu
krajczárokat a kasszába. Ez az alaptőke. No a részvényesnek nem kell
érteni a dolgot. Ez régen is így volt. Csak betenni a pénzét.
Azután liczitáczióra bocsátják a kártyalapokat. Legkisebb értékü a
Hammer und Glocke. Nagyobb ázsiója van külön a két jelvénynek. Tetemesen
többet ér a Schimmli! Ez a csirája a totalizatörnek. Legnagyobb versenyt
idéz elő a Bierhaus. «Gutes Haus!» Ennek a bérletét néha annyira
fölverik, mint az egész alaptőke. Ez mind a tartalék-összeghez
csatoltatik.
Akkor aztán elkezdik a nyolcz koczkát egy pohárból az asztalra önteni.
Minden koczkának csak egy lapján van szem: egytől hatig; a többi lapja
üres. A többi kettőn van a Hammer és a Glocke.
Kinek mennyi szem fordul föl a koczkák felső lapján, annyi krajczárt kap
osztalékul a pénztárból. Hogyha a Hammer vagy a Glocke is feljül kerül,
akkor annak a tulajdonosa huzza a nyereményt. Ha valaki csupa üreset
vet, az fizet a Schimmlinek egy krajczárt. Ha maga a Schimmli vet merő
fehér koczkát, akkor minden részvényes fizet neki egy krajczárt.
A Bierhaus tulajdonosa ez alatt várakozó állást foglal el. Ő «baisse»-re
játszik.
Hanem aztán mikor a kassza a folytonos osztalékfizetés következtében
anynyira leapad, hogy fizetésképtelenné lesz, akkor következik el a
Bierhaus aratása. Mert azontul ki menynyivel több szemet vet, mint a
mennyi valuta van a kasszában, a differencziát a «Bierhaus»-nak fizeti.
Ha van a kasszában két krajczár s vet a játszó tizenkét szemet: fizet
tiz krajczárt a Bierhausnak. Ha valaki ezentul csupa üreset vet: fizet a
Schimmli a Bierhausnak. S ez tart mindaddig, míg a kettőst magában ki
nem vetik. Igy lesz a Bierhaus bérlőjéből milliomos.
De azonban az is megtörténik, hogy mingyárt az első koczkahajitásnál
kivetik a «rezdebankot», akkor a Bierhausba beleütött a krach: megbukott
a kontremin.
Látnivaló, hogy innen tanultuk meg a börze játékot: a Hammer und
Glockéból.
No hát ezt az elmés játékot Duckmaus úr honosította meg a mi
városunkban.
A mellett azután kaptak a vendégek tejes kávét pirított kalácscsal,
holippnit, linczi tortát, nádszilánkra füzött aszalt megygyet, czifrára
metélt birsalma liktáriumot, diós aszalt szilvát. (Krumpli még nem volt
az országban, külömben azt is kaptak volna.) Mindezekkel pedig a háziur
kinálta sorba a vendégeit. Ha asszony lett volna a háznál, annak a
hivatása lett volna: így a házi urra maradt, a ki e miatt nem is vett
részt a társasjátékban. Ő soha sem játszott semmi hazárdjátékot, csak
ostáblát: abból volt neki három is.
Mikor aztán megkondult az éjféli harangszó a Szent-András tornyában, a
vendégek egyszerre fölkerekedtek; a cselédek előkerültek a konyhából
lámpásokkal, gazdáikat a templomba kisérni; azonban olyan kevély urak is
voltak, a kik a zsebükben hozták magukkal a rézfödelü gömbölyü
tolvajlámpást s meggyujtva az abban levő viaszgyertyát, maguk
világítottak maguknak (mint a szentjános-bogarak.)
Duckmaus úr maga kisérte ki őket az utczaajtóig s azt az utolsó vendég
után sajátkezüleg zárta be tolózárral.
Az egyetlen cseléd, a vén gazdaszszony már rég lefeküdt. Süket is volt.
A felől zörgethetett volna akárki az ajtón. Ide éjjel be nem jön senki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor aztán az utolsó vendégnek a lámpása is végig járatta a szoba falán
a fényfoltját s a hó ropogása elnyelte a lépéseket, akkor Duckmaus úr
mind a két ablakán bezárta a belső vastáblákat. Nagyon félt a
tolvajoktól, meg a tüzi veszedelemtől.
S a mint aztán mély csendesség volt körülötte, akkor egy harapófogóval
kisrófolá az új bőrszékekből a pántokat s azokból a rézrózsákat s azután
a kihuzott asztalon ismét összerakta őket, a végeiket a srófokkal, a
közepeiket a rézrózsákkal egymáshoz illesztve, a miből aztán ilyenforma
stratagéma támad:
Ha ezt összetolták, így akkor egy kabátszárny alatt elfért.
Ha pedig kinyujtották, akkor tiz lábnyi hosszuságra fölmeredt. (Az már
nem fér ide.)
Ekkor aztán fogta ezt a masinát Duckmaus úr s a kabátja alá dugta.
A hóna alá vette pedig az egyik ostáblát, a legterjedelmesebbet.
Azután a zsebébe dugott egy gombolyag spárgát, egy kalapácsot, meg két
szeget: a másik zsebébe meg a tüzszerszámot, meg a tolvajlámpást.
Azzal kiment a folyosóra.
A konyhán kellett keresztül mennie. Ott aludt a vén süket gazdasszony.
Odafigyelt.
A gazdasszony valósággal horkolt.
Az alvást lehet szimulálni; de a horkolást nem. Ez csak igazi lehet.
Mind a mellett, mikor a konyhaajtón kilépett, a kulcscsal kivülről
rázárta az alvó cselédre az ajtót.
A konyhának ablaka volt az udvaron.
Az karácsony éjjel czifrára be volt fagyva. Nem lehetett rajta az
udvarra kilátni.
Még sem bizott hozzá eléggé.
A padlásajtót kiemelte a derekából s azt odatámasztotta a konyhaablak
elé. Ez egészen eltakarta az ablakot.
Most már biztosnak érezte magát.
Az udvar tulsó oldalán volt egy kut.
Kankalikos kut mint mindenütt, az egész városban; ágassal, vederrel,
kámvával: a szivattyus kutak még akkor nem voltak divatban. Odament a
kuthoz.
De nem ám egyenesen az udvaron keresztül, mert a frissen hullott hóban a
lábnyomok meglátszottak volna. Hanem a fal mellett lépegetve hatolt el
odáig. Egy czirokseprőt vitt magával, a mivel a havat ráseperje a
visszatérő lépések nyomára.
A bakter épen akkor kiáltotta kinn az utczán a háza előtt:
«Éjfél után óra kettő,
Dicsértessék a teremtő.»
Sokáig tartott a vaspántok leszedése a székekről s azoknak ujból
összeállítása.
Még egyszer szétnézett óvatosan, hogy nem látja-e a vén cseléd?
Pedig hisz az szegény süket is volt, vak is volt.
De még ha látta volna is, bizonyosan azt hitte volna reggel, hogy
álmodta azt.
Hogy az ő gazdája éjnek éjszakáján leszáll a kutba, egy furfangos hágcsó
segélyével. De még előbb hosszu spárgán leereszt a kutba egy ostáblát.
Egy ember, a ki karácsony éjjelén lemegy a kut fenekére ostáblázni egy
magában! Vagy talán a sátánnal? Uram bocsá’! Bizonyára a sátánnal.
Mit csinál Duckmaus Hugó odalenn a kankalikos kutban?
Azon a vashágcsón lelépeget egész a viz szinéig.
Ott előveszi a tüzszerszámot, kicsihol vele. Az izzó taplónál meggyujt
egy szál kénfonalat; azzal megint a rézlámpásban a viaszgyertyát. Azt
ráakasztja egy vaskapocsra.
Az a vaskapocs egyikét annak a két gömbölyü gerendának csatolja a kut
téglaburkolatához, mely azért van a kutkámvától a viz fenekéig
leeresztve, hogy a fölhuzott veder ne koptassa a téglafalat, meg a saját
dongáit. A veder a két gerenda között csuszik, mikor tele van merítve
vizzel.
A között a két gerenda között aztán van egy hézag, mely aláfelé mind
jobban összeszükül.
Hugó a spárgán lebocsátott ostáblát addig próbálgatta e hézag közé
illeszteni, a míg az egy helyen szorosan odaillett.
Azt ott nem lehetett felülröl meglátni.
A teteje pedig fölnyitható volt a kapcsánál fogva.
Az ostábla egészen üres volt.
Hugó a két szeget a kalapácscsal odaverte a gerendákhoz az ostábla alsó
része alá. Így az nem eshetett ki onnan.
Akkor aztán lenézett maga alá.
Huh, hogy megijedt!
A fekete viztükörből egy pokolbeli kisértet ijesztő pofája nézett föl
reá, vérvörös világot tartva a szeme elé: a saját tükörképe.
Az a pokolra vezető világ!
Bizony, hogy az!
Sietett elfujni a lámpásban a gyertyát.
Akkor aztán ujra fölmászott a kutkámváig azon a furfangos vashágcsón.
Annak a legfelső fokát képezte az a két horgas vaspálca, mely a
karosszék pántjait alkotta; ez volt a fogantyu, a mivel a kinyujtható
hágcsót be lehetett akasztani.
Az első ut szerencsésen sikerült.
A rejtek készen van.
Egy ut lefelé.
Most jön a másik fölfelé.
Az már nehezebb lesz!
Hugó sietett vissza a falmentében, a cirokseprővel eltakargatva a
nyomait a hóban.
A szobájában égve hagyta a gyergyát.
Kivül-belül fázott. Az izzadság odafagyott a hátához s a gyomra
reszketett az izgalomtól.
Pedig még nem lehet az ágyba bebujni! nagy munka következik. A fortélyos
hágcsót szélylyel kell szedni s ismét a székekre darabonként
fölsrófolni.
Csakhogy a kezei ugy el vannak gémberedve, hogy képtelen valamihez
kezdeni.
A kályha is kihült már. Éjfél óta senki sem rakott forgácsot a tüzre.
(Ácsforgács volt a divatos fütőszer; azt lehetett kapni az
épületfa-kereskedők telepein).
Jó lesz most egy kis krampampuli! Az majd kivül-belül fölmelegíti.
Egy cintányérba jó erős törkölypálinkát öntenek, azt meggyujtják s aztán
a lobogó szesz közé cukordarabkákat, fügét, mazsolaszőlőt, mandulát
dobálnak. A serczegő borszesz kékzöld lángot vet, a füge pirosat, a
mandula sárgát; a lobogó láng előtt ülő embernek arcza olyan ebben a
világitásban, mint egy halott arcza; ha nevet, mint egy elkárhozotté.
Jól esik ennél a lángnál az embernek melengetni a kezét. Kienged
lassanként az ujjakból a gémber.
Azután egy levesevő kanállal mereget az ember azon forrón a lángoló
szeszből.
Még lobog, mikor a szájához viszi. De elfujja, mielőtt lenyelné.
Különben elviszi az ördög.
Ördög?
Félve néz a háta mögé: nem leskelődik-e a vállán keresztül?
A forró ital lassanként átheviti a zsigereit. Visszatér a bátorsága.
Senki sem nézi.
Senki sem? Valaki mégis nézi.
Az az arczkép ott a falon, abban a fekete rámában. Atyjának az arczképe.
Az a tisztes, becsületes arcz, abban a régimódi haczukában, azokkal a
fehér vuklikkal a halántékain.
Az folyvást rá néz, akárhova helyezkedik.
Utoljára a karszékbe ül, a hol nem láthat rá. A borszesz lángja
ellobogott, most már bátran kanalazhatja föl, mint a levest. Olyan
pompás! Ugy éget, mint a pokol.
Egyszer aztán megint csak ott ül vele szemben.
Az a becsületes apai arcz, a fehér vuklikkal s most már nem csak a
szemeivel beszél.
«Hugó! Hugó! Hová indulsz? Nem ezen az uton vezettelek én téged. Én
hagytam rád ezt a házat, ezt a hivatalt. Minden téglája e háznak
becsülettel volt szerezve. Hát te mit akarsz még hozzá építeni? Egy
pelengér-oszlopot? akasztófa czégért? Emlékezzél az anyádra! Mi volt ő?
Hűséges hitestárs. – Hát a kit te akarsz hozni a házhoz, az mi lesz? Egy
büntárs! – Engemet a temetésemnél a félváros kisért ki a temetőig? Hát
te hova akarod magadat kisértetni az utolsó járásodon? A vesztőhelyig?
Ezt az utcát akarod söpörni, rabköntösben, lánczczal a lábadon? Az én
hivatalomat viseled te is. Annak a vasládának a nyitját ismered te is.
Soha az én kezemhez nem tapadt semmi idegen kincs. Pedig sokszor
lehetett volna az emberek tudatlansága miatt. Isten volt előttem. Hát te
azt hiszed-e, hogy ha hátat forditasz neki, akkor nem lát meg? Fordulj
vissza! Dobd bele a kutba ezt az ördögi furfangot. Ne lopd el, a minek a
megőrzésére megesküdtél.»
Hugó alkudni kezdett a beszélő arczképpel.
– Nem táti! nem lopok el semmit abból, a mi eskü alatt van a kezemre
bizva; semmit sem a városi pénztárból. Nem jól látsz a szivembe. Isten
őrizz engem ilyen gonoszságtól! Lásd, táti: a mit én akarok, az egészen
más dolog. Te nem tudhatsz arról semmit ott a boldog tulvilágon, mert ez
még államtitok. Én is csak sub camera charitatis értesültem felőle. Az
osztrák kormány elhatározta a devalvatiót. Minden öt forintból lesz
kettő. A publikum elveszt hármat. No hát ha szabad az osztrák kormánynak
a publikum száz millióiból elvenni három ötödrészt, ugyanazon
principiumnál fogva szabad nekem az osztrák kormány pénzéből elvennem
egynegyed milliót. Ha ez az axioma a kormánynál: «én elveszem a te
pénzedet, mert elérem a kezemmel,» akkor én sem teszek egyebet, mint
hogy megnyujtom a kezemet, hogy én is elérjem a kormány pénzét. Nem
nyúlok én hozzá a város pénzéhez. Hogy azt hiven megőrzöm, arra
megesküdtem; le is kötöttem ezt a házat cautióba érte; de hogy a kormány
pénzét is megőrizzem, arra nem esküdtem meg s a házammal sem álltam jót
érte.
Az arczkép azt mondta erre, hogy ez sophisma. «Nem az a thesisnek a
titulusa, hogy kitől lopsz? hanem az, hogy lopsz. Vagy fölakasztanak,
vagy utcát söpörsz, Hugó!»
– Ne féltsd te Hugódat. Jól ki van ez a dolog fundálva. Soha sem tudja
ezt ki ember, ha Argus szeme, Dyonis füle van is.»
… Még akart valamit mondani az arczkép; de a bakter elkiáltotta az ablak
alatt:
«Éjfélután óra három.
Ha alusztok, azt sem bánom,
Mert én csak a várost járom.
Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus.»