No, ugy-e ti nem is tudjátok, hogy mi az a három királyok csillaga?
Annál jobb, mert akkor legalább kiváncsiak lesztek megtudni, hogy mi
lesz a végén? mert csak akkor jön elő a három királyok csillaga, hogy az
egész titkot kivilágítsa.
Hát ez akkor történt, a mikor még én sem voltam a világon.
Hanem a Károly bátyám, az már ember volt. Igaz, hogy csak olyan ember, a
kit még pólyában hordtak. Azaz, hogy hordta az édes anyja. Később az én
édesanyám is. Mert minket még nem biztak dajkára. Nem úgy voltunk, mint
a mostani urfiak és kisasszonyok, a kiket már a születésük órájában
szoktatnak a hűtlenséghez. Nincsen mama, hanem dada.
Hát a Károlykát (akkor még nem volt bátyám) kivitték Ó-Gyallára, az
öregszülőihez; az apám meg az anyám új esztendőt köszönteni mentek.
Olyankor rendesen szánut szokott lenni. Rövid volt a nap, hamar
beesteledett. Pedig éjszakára vissza kellett térni Komáromba; mert a tót
szolgáló, az Ancsa, meg nem maradt volna egyedül a háznál. Azt hitte,
hogy a meghalt anyja kisért a konyhában. A szapulóban volt a mosott
fehérnemü s a mint annak csapjából hullott szivárogva a dézsába a
vízcsepp, azt hitte, az anyja lelke hivogatja: «poty–poty».
Az országutat pedig vastagon befútta a hó, úgy, hogy csak az út melletti
fákról lehetett megtudni, hogy merre egyenes!
De hát szép holdvilág volt, nem lehetett a turcsiknak eltévedni, még ha
a Matyi szundikált is.
Egyszer aztán a nagy hóban valami nagy nehéz tárgynak ment neki a szán
féltalpa s arra szépen fölfordult a jármű, apámat, anyámat, meg a kis
Károlykát kiborítva a hóba.
No de a ki hóba esik, puhára esik: nem történt semmi baj. Az apám
hirtelen talpra ugrott. (Soha sem káromkodott.) A gyereket
elcsitították, kezébe adták a sipot, a kocsisnak megrázták a csimbókját,
hogy kimenjen az álom a szeméből. Azután visszafordították a szánkót s
csak akkor kezdtek utána nézni, hogy mi volt a baleset okozója, a miben
a szánkó rendes országut közepén fölfordult.
Hát az egy nagy zsák pénz volt.
Olyan nagy zsák, hogy az apámnak, meg a kocsisnak dolgot adott
fölemelni, a míg a szánkó saraglyájába föltették.
No már ilyen szerencsétlenség is ritka emberen esik meg, hogy a szánkója
egy zsák pénzen forduljon föl utközben. Azt szerencsésen hazavitték.
Másnap reggel aztán az apám a város dobosával kidoboltatta a piaczon,
hogy a ki a gyallai uton egy zsák pénzt elvesztett, keresse ő nála.
Abban a nyomban előkerült a kárvallott fél; hetényi, vagy nem tudom hová
való előljárók voltak, a kik utközben nagyon fenekére találtak járni a
kulacsnak s nem vették észre, hogy lemaradt a szánkóról a falu pénze.
Nagy volt az örömük a szegény jámboroknak. Azt hitték, soha sem látják
már többet a pénzüket. Örömükben felét odakinálták jutalmul a
megtalálónak. Dehogy fogadott volna el tőlük az apám csak egy garast is.
Vigyék el békével!
Meg is áldották érte.
– No hát ne is legyen az urnak soha annyi pénze, a mennyi a lelkét
nyomja.
Azt hiszem, hogy ez az áldás az ivadékokra is átszállt.
*
Volt abban a zsákban, a hogy később bevallódott – nyolczszáz forint.
Nehéz summa!
Tudniillik, hogy az csupa «régi kétgarasosokból» volt összerakva.
Hogy mi volt az a régi kétgarasos? arra én meg nem tudok felelni. Pedig
van szép régipénz-gyűjteményem, de ilyent nem birtam bele szerezni.
Mert az a kétgarasos, a mit a mi gyerek korunkban Zicsedlinek, majd
Sustáknak, legutóbb Susztertallérnak gunyoltak, születésekor
félforintosnak neveztetett; az volt ráverve öt helyen is, hogy 30
krajczár. A devalváczió alkalmával aztán az a félforintos lett
degradálva kétgarasossá s ezzel cserélték ki azokat a mesemondássá vált
régi kétgarasosokat, ugyanakkor, a mikor a fekete bankót is fölváltották
a «Schein»-bankókkal, öt forint helyett adva kettőt.
Új esztendő második napján volt a határidő, a mikorra az egész
vármegyéből föl kellett szállítani a városházához az átváltandó régi
pénznemeket.
No már most elgondolhatjátok, hogy ha nyolczszáz forintnak akkora zsák
kellett, a mit két ember birt fölemelni, hát egy egész vármegye
aprópénzének mekkora pinczére lehetett szüksége, hogy abban azt a sok
zsákot halomra rakhassák.
A mi városházunk pedig nem olyan, mint a hires lőcsei városház, melynek
oszlopcsarnokos pinczéjében hosszú sorban álltak hajdan a termetes
hordók tele hegyaljai borral, a miből tanácsülés után birságot fizettek
a rend ellen vétett tanácsbéli urak. A mi városházunk földalatti
helyisége börtönül szolgált. Rendesen szokott benne lenni annyi rab, a
mennyi szükséges a Dunáról fölhordani lajttal a vizet s a kályhákba való
fát fölvágni.
Most azonban előállt a kényszerítő szükség. A pénz fölveti a városházat.
Másra kell a pincze. Kell pénzmagazinnak. A fekete bankó csomagokba
kötve, valahogy csak elfér a városi pénztárban. Valami rettenetes bűz
az, a mit magából kibocsát: ez a pénznek a halottszaga. Tél idején is
nyitva kell hagyni az ablakot, hogy az ember meg ne fulladjon benne; a
sok rozsdás, penészes garas pedig olyan rettenetes bűzt bocsát ki
magából, hogy ez maga megvédi magát a tolvajok ellen.
No hát a tömlöczre szükség volt; az az egynehány rab akár ide, akár oda;
a magistratus azt gondolta, hogy ha a minisztérium konvertál,
konvertáljunk mink is. Kinek hány napja van leülni való, fizettessék ki
neki ugyanannyi pálczaütésben s ezzel kvitt az igazság. Úgy
határoztatott, végre is hajtatott. Az exekucziónál fungáló senator azzal
vigasztalta a jajgató delinquenst: «hja, barátom, ma neked, holnap
nekem».
Leginkább pórul járt ezzel az a szegény vándorló legény, a ki előtte
való nap egy szűrt lopott azon reménységben, hogy majd ezért legalább
egy hónapra való ingyen kvártélyt és kosztot kap a várostól s aztán a
helyett kifizették neki a járandóságát mogyorófa-valutában.
Azt mondta rá a jámbor, hogy ez már a «höchste Schwindel» egy
magistratustól: «börtönt assignálni a tolvajnak s botot fizetni
helyette».
*
Pedig hát a szegény tolvajnak volt igaza.
Ő ugyanis paszomántos legény volt.
Magyarország volt hajdanában a paszomántok hazája.
A múlt évben pedig nagy éhinség volt az egész országban. A buzának az
ára fölment száz forintra (fekete bankóban). Valami bölcs ember odafönn
Bécsben azt találta ki, hogy az inséget azzal lehet megszüntetni, ha
megszüntetjük a fényüzést. Valahonnan az irattárból előkerestek egy múlt
századbeli rendeletet (József császártól), mely a paszományviselést a
grófokra és bárókra szorítja, a polgároknak pedig egyenesen eltiltja;
ezt ujra kihirdették. Így aztán a paszomántcsinálók mind bezárhatták a
boltot s a szegény vándorló paszomántos legény nem kapott sehol munkát;
«hát mit tudta tenni szegény vándorlegény?»
*
Hát biz akkoriban nem is illett ránk a paszománt.
Német világ volt a városunkban.
Az volt a tanácskozás nyelve, a társalgás, még a városi számadásoké is.
A pénztárnok pedig tősgyökeres német volt.
Nem is magyar embernek való mesterség az, mondák a felsőbb
hatalmasságok.
Nem veszi azt be a magyarnak a gyomra, hogy ő számokat számok alá
rakjon, akkurátuson, tizest a tizes alá, ezerest az ezeres alá, azokat
összeadja botlás nélkül, hogy minden egyes bevételnek, kiadásnak a
dátumát följegyezze az illetőnek a nevével együtt, a kamatokat 6-os
százalékkal napjára kiszámítsa, félkrajczáros töredékig. Ez még hagyján!
De az akkori pénzforgalom szerint külömbségeket tegyen az arany pénz, a
lázsiás tallér, a huszas, a váltó forint, a rénes forint, a máriás, a
tizes, ötös, és hármas ezüstpénz között s mind ezeket következetesen
extra rubrikázza; hogy a milyen pénzben bevevődtek, olyanban adódjanak
vissza; a kamatra kiadott pénz obligáczióit, kvietancziáit evidencziában
tartsa. És a mi legfőbb dolog, hogy mikor ezt a rémséges sok pénzt maga
előtt látja, el ne fogja az a szédülés, a mi hozzá nem szokott ember
agyát meg szokta lepni, hogy beleesik a pénzbe és nem tud kiuszni
belőle; összecsap a feje fölött és belefullad – vagy maga, vagy a
becsülete.
Majd meglássuk, hogy Duckmaus úr ilyen ember-e? a kit Bécsből küldött le
a finánczdirekczió.
*
Duckmaus Hugó úr kicsiny, czingár emberke volt; de termetét meghazudtoló
bátor és vállalkozó alak. Különösen szép asszonyok ellenében.
Volt pedig ez időkben két hirhedett szépség a városban. Cservenics görög
kávésnak a leányai.
Egy hires népballada megörökítette a neveiket, a mit még az én
gyermekkoromban énekeltek a szabólegények:
«Cservenics kávésnak
Két lányát ismérem:
Nánikát, Bábikát,
Ketten egy testvérek.
Nánika csak úgy búsul,
Bábika csak úgy dudol.
Csak úgy dudol magában
Ama belső szobában.»
Hogy miért búsul Nánika s miről dudol Bábika? azt a további strófák
szépen megéneklik.
«Éjjel is, nappal is
Szolgálni nem győzök:
Németnek, magyarnak
Kávét magam főzök.»
… Ez a théma vonul át az egész balladán.
Kissé csintalan biz annak a szövege. Azért bátran elmondhatnám, ha azt
nem nézném, hogy kis leányok is vannak itt, a kiket még nem hordanak
szinházba, a hol sokkal pajkosabb nótákat is tanulhatnak.
Hát az a baja a Bábikának, hogy sok a német, meg a magyar, a kinek
éjjel-nappal kávét kell főzni, fölváltva, hol a Nánikának, hol a
Bábikának. – S talán még kávét édesiteni is.
Még a nemesi inzurrekczió idején kezdték el ezt az élethivatást, ezelőtt
hét esztendővel; akkor nagyon kis lányok voltak. Megismerkedtek
valamennyi keresztülvonuló ezredek uniformisaival; még franczia
foglyokat is láttak, a kiket Mesko tábornok hozott magával.
Hallották az első «franczia-futás» évadjában azt a nótát, hogy «Sárga
csizmás Jancsi sárba jár», a második franczia-futás idejében meg azt,
hogy:
«Már siess hazádba vissza vert seregem
Nekem ez a muszka klima nem-nem egem;
Nincsen annyi fegyveresem, mint betegem;
Elvesztettem sok katonám rengetegen.
Az ő kávéházuk volt a Tivolija a délczeg tisztikarnak. (Akkoriban
kaszinó helyett Tivolit mondtak.) Kék hajtókások és sárga hajtókások
voltak. Mindannyian udvaroltak a kaczkiás (olvasd mai magyar nyelven
«fesch») Cservenics grácziáknak. – Miért, miért nem, ez a régi bonmot
eredt a szép lányoktól, a mit aztán az egész kisvárosi hölgyvilág
fölkapott: «a kék nem kék; hanem a sárga kék.» Nem tudom urát adni,
miért kéktek jobban a sárga hajtókás «Alexander»-ek, mint a kék galléros
«Bakonyi»-ak a mi kisasszonyainknak.
Annyi bizonyos, hogy mind a ketten ott játszatták nyári délutánokon az
ezredeik zenekarát a Cservenics-kávéház előtti Szentháromság-téren, a
mikor aztán a tiszteké volt a világ; holmi czivil ember székhez sem
jutott miattuk. Csak mikor este nyolcz órakor vége volt a platzmuziknak
s aztán huszonnégy dobverő rákezdte a takarodót verni, végig vonulva a
templomtól a várkapuig erre a nótára:
«Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt…
Csontot, csontot, másfélfontot»
akkor ürült ki a kétszínű posztótól a kávéház; a katonák siettek haza a
várba.
Akkor aztán előszállingóztak a törzsvendégek elfoglalni az ősi
asztalaikat, mondogatván egymásnak: de jó, hogy nekünk nem dobolják azt,
hogy «feküdj, feküdj, lompos német!» – Tudniillik, hogy a czivilek ezt a
textust alkalmazták az ismeretes osztrák czapfenstrájk dob-nótájára.
Legközelebb a kávémérő söntés mellett volt a két privilégiumos asztal, a
miknél esti nyolcz órán túl csak a betáblázott uraságoknak volt szabad
helyet foglalni.
Az innensőnél, a mely közelebb volt az ajtóhoz, rendes vendég volt
Duckmans úr, a városi kassziros, vagy a hogy magyarul nevezik
«perceptor». Régi polgár; ott van a háza a városházzal egy sorban,
harmadik, vagy negyedik. Nőtlen ember; nem várják otthon vacsorával. Nem
is szokott vacsorálni. De hát ugyan minek is vacsorálna? Azt az ötlábnyi
termetet, azzal a szük vállal, azzal a keskeny csipővel, az a kis
findzsa fekete kávé is képes eltáplálni, a mit minden este itt fogyaszt
el, a közben ostáblát játszva egy másik törzsvendéggel, a kit úgy hi
minden ember, hogy «Sós Kecskés». Kecskésnek azért, mert az a családi
neve, Sósnak pedig azért, mert ő a főfelügyelője az ærarialis
só-elárusításnak. Ők ostábláznak itt minden este 8 órától 9-ig.
Láttatok már ostáblát? Dehogy láttatok! Nagyon mulatságos egy játék az.
Egy kétfelé nyitható ládikó föl van osztva négy részre és huszonnégy
lépcsőre; aztán van tizenöt fehér és tizenöt fekete fakarika, a miket a
két játszónak két számozott csont-koczka szerencsefordulatai szerint az
egyik oldalon be kell rakni, a másikon azt ki kell szedni. A melyik
hamarább ki tudja szedni, az a nyertes. Ha úgy ki tudja szedni, hogy az
ellenfele egy karikát sem vett még ki: akkor az utóbbi
«Schuszter-Schneidermatts». Nagyon mulatságos játék ez. Néha eltart egy
játszma félóráig is. Azért is hiják a németek úgy, hogy «langer Puff». A
francziáknál «triktrak».
A két notabilitás pénzbe játszotta ezt az elmés fejtörő mulatságot,
tudniillik egy krajczárba.
Úgy is illik! Közhelyen ne játszszék nagy pénzben két olyan nyilvános
karakter, a ki az ország vagy a város kaszszáját kezeli; mert ha
ezüsttel dobálóznak maguk körül, a világ mingyárt rosszat gondol.
No vagy pláne bankóval, – sőt aranynyal!
Az ilyen fitogtatás csak aféle uraknak való, a minők a söntés túlsó
oldalán levő asztalnál szoktak letelepedni.
Azok ottan preferánczot játszanak, mikor hárman vannak. Ha csak ketten
vannak, akkor tártlit.
Hanem az aztán nagy pénzben megy. Lázsiás tallérok pendülnek az
asztalon; lepedőbankók repkednek; körmöczi aranyok zizeregnek. A
vesztett partiet kontrázzák, duplázzák, quadruplázzák in infinitum.
Százakba megy néha a mulatság.
Az asztal hőse nemzetes Hajdukics Czyriák uram.
Fajára nézve maczedoniai görög, nemzetére nézve kemény nyaku magyar, a
minél külömbet nem mutat föl Árpád ivadéka.
Hajh! ha minden magyar olyan magyar volna, mint a milyenek a mi rácz
polgártársaink voltak! Olyan kipödrött bajuszt csak Tuhutum ivadékai
viseltek, hát még az a zsiros száj! Ilyen kevélyen nem pattogtatta a
körmönfont nemzeti fölfohászkodásokat a legmokányabb szittya uraság sem.
Magyar nemesek voltak mind. És azt megérdemelték. Pénzzel is, meg
karddal is. Külömbség csak az volt közöttük, meg a magyarok közt, hogy
nekik nemcsak kardjuk volt, hanem pénzük is. Magyarul beszéltek,
csakhogy nagyon sebesen hadarták a szót s az akcentusokat nem nyomták
meg.
Czyriák úr szép gömbölyü altestü úr volt; barnapiros az arcza, mely
állban tokát eresztett. Sarkantyus csizmát viselt, paszomántos
nadrággal; ezüstgombos dolmányt, czifrán kizsinórozva.
… Megálljunk csak! Hisz az imént mondtuk, hogy a dicasterium kiadta a
rendeletet, mely szerint megtiltatik a magyaroknak a paszomántos
ruhaviselés.
Az ám! Csakhogy minden rendelethez két ember kell: az egyik, a ki
kiadja, a másik, a ki megtartja; már pedig itt a mi klimánk alatt igaz,
hogy mindig termett elég olyan bölcs ember, a ki parancsokat osztott, de
olyan bolond kevés termett, a ki azokat megfogadta. Czyriák úr azt
mondta az ilyen rendeletre: «eb mondja kutyának, kutya a farkának».
Megbirságolták érte? Fizetett.
Egy fegyvert hordott magával akármerre járt. Az volt egy singes
szarvasbőr zacskó. Annak a fenekén volt rendesen száz vagy kétszáz
koronás tallér. Ha exekuczió támadta meg, (rendesen volt valami aktus
majorisból eredő birság a fején) belenyult a zacskóba, odadobta a pénzt;
ha tolvaj támadta meg éjjel az utczán, úgy ütötte fejbe a zacskóval,
hogy fölbukott.
No ha bejön a valuta, erre a divatra megint visszatérünk. Egy hosszu
szarvasbőr zacskó, fenekén egy marék koronával. Többet ér az egy
revolvernél.
Hajdukovics Czyriák úr pénzes ember volt.
Czim szerint vaskereskedő. De az csak külső firma volt nála. Más
mindenféle üzlettel foglalkozott. Értett a pénzcsináláshoz. Liferált is.
Még buzával is spekulált. Nem fáradt vele maga: mutyiba dolgozott. Ő
csak a pénzét reszkirozta.
Hol egy, hol két mutyi-kompánistáját ott lehetett minden este látni a
Cservenics-kávéházban, vele együtt tartlizva vagy preferánczozva, a
szerint, a mint hol az egyik, hol a másik került elő. Némelyik
Törökországban lakott. (Még akkor Belgrád Törökország volt.) De volt
közöttük magyar is, német is.
Azok ott a kártyásasztalnál valami sajátszerü nyelven beszéltek, a mi
egy harmadrészben magyar volt, egy harmadban német, egy harmadban rácz.
(Már t. i. a mennyi a kártyanyelv megértéséhez szükséges.) A veres szint
úgy mondták, hogy «paprikitzen», a tököt meg «buntewicen», a «bellus
musicus» neve volt «libiz-labuz»; a végin aztán «peczalt uram.»
(Ennek a «peczalt uram»-nak is mulatságos története van – azokból az
időkből; – de most nem állok meg érte; majd máskor elmondom.)
A közben pedig kávét és puncsot ittak s csibukból fujták a füstöt; néha
egy «mno gája létára» is rágyujtottak.
Kártyakeverés közben pedig gyakran stikliroztak a szomszéd asztalnál
ostáblázó párra; elég fenhangon, hogy azok is meghallhatták.
Azok pedig csak csendesen, suttogva tették meg az észrevételeiket az
átelleneseikre.
Duckmaus urnak olyan furcsa feje volt, a koponyája felülről nézve, mint
egy csizmatalp, hosszu, a két oldalán benyomott (Ozman pasának volt
ilyen koponyája), az arcza profilban széles, szemben keskeny; a szájából
alig látszott valami, úgy össze volt kummva mindig s ha megszólalt, csak
a fél szegletét nyitotta ki; még nevetni is csak félszájjal szokott; a
szemeit is mindig úgy összehunyoritá, mintha vászonszövetet vizsgálna,
hogy nincs-e közte pamuk?
Hanem mikor a Bábival enyelgett, akkor az egész száját fölnyitá szélesre
és a két szemét karikára, mintha el akarná nyelni. – Szép falat lett
volna!
Czyriák urnak ez alkalommal kedvezett a szerencse. Egész halommal állt
előtte a tallér, a mit a belgrádi kereskedő szedett elő a széles
tüszőjéből.
De Duckmaus urnak is jó napja volt ma este! Egy egész darab kétgarasost
elnyert az ellenesétől, a lange Puffon.
– Schuszter und Schneidermatts! – kiáltá diadallal a két ujja közé
fogott nagy rézpénzt magasra emelve. «Bábi kisasszony, drága szivem! Még
egy findzsa feketét! Kitelik ma a nyereségből!»
Ki biz az, még egy krajczár vissza is jár a kétgarasból.
– Szép dolog. Az én pénzemből dobzódni! – Morgolódék Sós Kecskés uram.
Bábi kisasszony kilépett a söntésből s hozta tálczára téve a findzsa
kávét.
Termete igazán a hamis-istenekre emlékeztetett. Ilyen csipői, ilyen
vállai lehettek Dafnének, a miket Apolló futtában megbámult (et quæ
latent, meliora putat!) a hogy «nagyorru»-Ovid előadja. (Tizenkét
esztendős iskolás gyerekeknek.) Az arcz azonban Junóé; komoly és
méltóságteljes.
– Tetszik?
– Hogyne tetszenék, a mi a maga kezéből jön – grácziák legszebbike?
Magának, szép Bábi kisasszony, az Olympuson volna helye, az istenek
csészéjébe töltögetni a nektárt.
Duckmaus úr gyöngéden érinté ajkával a csészenyujtó kezet.
– Édesen szereti? kérdezé a Hébe.
– Tudja már azt maga. Nagyon édesen!
– No hát tegyen bele czukrot, a mennyit akar.
– Hja! Nem attól lesz az édes; hanem hogyha a maga rózsás ujjacskái
teszik bele a czukrot, isteni Bábika.
De már ezt megsokalta Hajdukics uram. Átkiáltott onnan a másik
asztaltól.
– Ugyan már mit nyernél vele, te Duckmaus, ha a Bábi kisasszony az
Olympuson volna? te ott sem volnál más, mint Vénus kakasa, vagy Minerva
bagolymadara!
– Te pedig Hajdukics, – vágott neki vissza a perceptor, – az Olympuson
csak Ixion volnál, a kinek felhőt dobnak az ölébe ölelgetni istenasszony
helyett. (S truczczra is átölelte a Bábika karcsu derekát.)
– Micsoda? Én? Te! Óh te papiroslineázó, krajczárköszörülő,
gummilásztikoptató Kákánpille! Még te mersz itt tátogni! Azzal az
ötkrajczáros kávésfindzsával! Bábi kisasszony! Nekem egy akó kávét
rögtön!
S azzal odacsapott a tenyerével a tallérhalmaz közé, a mi előtte hevert
kártyanyereségül.
Egy akó kávé! Ez nem is volt valami rendkívüli dolog. Semmi esetre sem
eredeti ötlet Hajdukics uramtól. Szokás volt ezzel kifejezni egy
nyereséges üzletet, egy vesztett fogadást: «egy akó kávét».
Bábi kisasszony rögtön lefejté derekáról Duckmaus úr esdeklő karját s
visszabillegett a söntéshez rendeletet adni a Feuerburschnak, hogy azt a
bizonyos rézüstöt tolja a tüz mellé. Az czircziter egy akós volt s
mindig tele volt fekete kávéval.
A Cservenics-kávéház az esteli órában rendesen dugva volt látogatókkal,
professzionátus spillerek dolgoztak a szögletasztaloknál, a
nasivasi-bankban fosztogatva vidéki balekeket; hajóslegények játszottak
durnyit, a kiknek télen semmi dolguk, tamburások pengették tollszárral
melankolikus hangszereiket, a bakterek lesték az éji szolgálat
megkezdését, falusi előljárók gubbasztottak bundáikban a hosszu
lóczákon, a kik beváltandó pénzt hoztak föl a városba, kucséberek
ácsorogtak nyakukba akasztott kosárral, fügét, narancsot csaklizva; s
kitöltötte a társaságban maradt hézagot az a diszes kompánia, a kiket
bibiczeknek, brodziczczereknek nevez a természetrajz, kifejlettebb
példányaikban lumpoknak és kozákoknak. Alig látják egymást a füsttől és
gőztől a vendégek az olajlámpáknál.
Egyszer-egyszer nyilik az utczai ajtó, a mint az ujesztendei hideg lég
betódul, az itt benn levő athmosphæra egyszerre hópehelylyé változva
szállong alá. A belépő tán a körjáratot végző tiszt, a ki a kávéházakat,
korcsmákat vizsgálja ott maradt katonák után, vagy egy elkésett utas,
bundában, botosban, jégcsapokkal a bajuszán, a ki már nem kapott szobát
a fogadóban; nem ritkán egy harczias amazon, a ki a korhely férjét jött
hazaterelni.
Arra a szóra, hogy «egy akó kávét!» az egész tarka gyülekezet egyszerre
fölelevenedett. Van, a ki traktál! Ma ingyen-kávét osztogatnak.
A bibiczek, a kozákok, a kiknek minden kedves, a mi «sáp»; a falusi
kukkók, a kik még csak hiréből ismerik a kávét, mind oda nyomakodnak
Hajdukics uram asztala köré; úgy lesik a potyát.
Czyriák úr az alatt, a míg a kávé a rézüstben megmelegszik, ráér
Duckmaus urral kötekedni. Ma különös kedve van hozzá. Persze a Bábika
miatt.
– Hát aztán, te pénzrostáló! Ugyan mit csinálnál, ha egyszer a Bábika
azt mondaná: «no hát csókoljon meg az úr!» Azt mondanád: «várjon majd
egy zsámolyt hozok.» (A Bábika magas szál persona volt.)
– A ki ibolyát akar szakitani, le tud az hajolni érte.
– Óh te szépséges sárga ibolya! van is te rólad mit leszakitani! Hisz
még csak bajuszod sincs! Egy ilyen tisztitott bárányfejre csak nem támad
gusztusa egy magyar leánynak, mint a Bábika. Nem tudod azt a nótát, hogy
«Félre bajusztalan száj!
Orrom alatt ne piszkálj.
Bajusz kell a magyarnak:
Hogy ha csókot akarnak.»
– Hát ha csak bajusz kell, azért nekem sem kell Mária-Pócsra menni.
– Te! Mernél te bajuszt nevelni? Hiszen mindjárt hátul kötnék a sarkadat
Bécsben.
– No, hát azért is megmutatom, hogy meglesz. Kipödrött bajuszt fogok
viselni, olyan hegyeset, mint a tied.
Ez már dühbe hozta Czyriák urat. Hogy az az ember olyan bajuszt akar
viselni, mint az övé. Ez a hegyes! Nagyot pödrött rajta.
– Valami más is kell ám még ahhoz, hogy az ember csókot merjen kérni a
szép leánytól, perczeptor uram!
– Ugyan mi?
– Ugyan mi? Mondá Czyriák úr dölyfösen. Hát egy ilyen zacskó ni! – S
azzal oda vágta azt a degez bőrerszényt az asztalra.
– No hát hiszen olyan is lehet még másnak is. – Felelt vissza Duckmaus
úr.
– Ugyan honnan vennéd, te! Ha csak nem lopnád?
– Már hiszen más ember sem az égből rázza azt le!
Hajdukics uram elnémult. Találva érezte magát. Hát biz azt a sok pénzt,
a mi az ő kezén megfordult, akár hogyan szerezte, de az égből nem rázta.
Az szent!
Aztán még egyet mondott neki oda Duckmaus úr.
– És még az a degez erszény is megcsappanhat ám még valaha, nagy jó
uram.
– Dejsz’ annak állok elébe. Az én marhám nem jár négy lábon.
– No no! Még a pénzbe is beleeshetik a dög.
– Phü! – köpködött maga körül Czyriák úr. – Hozzák már azt a kávét; nem
kell nagyon fölforralni.
Bábika azt kérdezte, hogy hány csészét kell hozzáadni?
– Egyet sem. Csak úgy kell idetenni egy zsámolyra.
– Hát az üstből akar inni?
– Dehogy iszom. Nem iszom én. Majd megmutatom, hogy mit csinálok, csak
tegyék elejbém.
A feuerbursch, meg a hausknecht megfogta két fülénél fogva a nagy kávés
üstöt s odaemelte a zsámolyra Czyriák úr széke elé.
Hajdukics uram aztán azt tette az egész kondér kávéval, hogy megmosta
benne a két kezét.
De sietett egyuttal megmagyarázni az elszörnyüködött publikumnak a
rendkívüliséget.
– Jól mondta ám a perczeptor úr, hogy a pénzbe is bele eshetik a dög. Ez
már olyan fajta, a mi itt előttem van. Mert ezt az Avakum barátom hozta
Belgrádból, a hol most javában grasszál a pestis. Félő, hogy erre a
pénzre is ráragadt. Az ellen pedig a legjobb mediczina, ha kávéban
mosakodik meg az ember, aztán meg a pénzt is kávéban tisztitja meg.
S azzal az asztalon fölhalmozott ezüstöt is marokkal hányta bele a nagy
rézüstbe.
A bibiczek de egyszerre eltisztultak az asztala mellől. Ez még is nagyon
fekete kávé volt nekik. Nem kértek belőle.
Az előkelőbb vendégek pedig szörnyüködtek az ilyen prédaságra. Hisz ez
tultesz még azon is, a ki ötven forintos bankót használ pipagyujtó
fidibusznak.
– No, no, Czyrják! kiáltá oda Duckmaus; majd meginnád te még azt a
kondér kávét, a mit itten mosogatónak használsz most.
Czyrják úr nem tartotta érdemesnek meghallani a mondást. Irigység beszél
a perczeptorból.
A helyett a Bábi kisasszonyhoz beszélt, a ki egy törülközőt hozott neki,
hogy a kezeit fölszikkaszsza a kávétól.
– Köszönöm, drága kisasszony. Majd megszolgálom. Én most elmegyek a
belgrádi czimborámmal a Franczi korcsmájába csájára meg ráczürmösre. Nem
akarom a pénzemet magammal hordani. Itt hagyom magánál a zacskómat.
Számlálja ki belőle az egy akó kávénak, meg egyébnek az árát. Aztán majd
egy szürőkanállal meríttesse ki a kávé fenekéről a pénzt, s azt is tömje
a zacskóba. Majd reggel eljövök érte. Korhelyleves legyen.
– De hát meg sem számlálja a pénzét, Hajdukics uram? Csak úgy a
becsületemre hagyja?
Czyriák úr nagyot vakart a tarkóján.
– Hej, hiszen Bábi kisasszony, ha maga egyszer nem volna olyan nagyon
becsületes, az volna nekem a gyönyörüség.
Értse, a ki érti.
Aztán fölkerekedett Czyriák úr, a két játszó társával együtt, a kik
belgrádi sertéskereskedők voltak s odaintve maga elé két tamburást,
azokkal elkezdte muzsikáltatni a maga nótáját; Cservenics uramnak jó
éjszakát kivánt, aztán mikor Duckmaus úr mellett elhaladt,
ráacsarkodott:
– Aztán azt komendálom neked, te nímet, hogy rá ne nézz arra a leányra;
mert így törlek ketté, mint ezt a tallért:
Azzal a négy ujja közé fogva a lázsiást, ketté törte szépen, hátradobva
darabjait a czinczogó muzsikusoknak.
– Kemény legény vagyok «jaki csont!»
– Nonó! Czyrják! Majd látlak én téged még olyan puhának is, mint a
pamuk.
Bábi kisasszony hozzá fogott a kávéba fullasztott tallérok
kihalászásához. Elébb azonban Cservenics uram leszürette róluk a fekete
levest az összes vendégek szemeláttára s beleöntette az utczai
csatornába, nehogy valaki azt hihesse, hogy az még valami közjólét
elleni czélra használtatik. A Bábika aztán a kihalászott tallérokat
szépen szalvétára rakta s a tanuképen ott tartott perczeptor és
sódirektor jelenlétében megszámlálta, úgy rakta el a bőrzacskóba, irást
adatva velük magának a mennyiségről.
Mert a Bábika nagyon sokat adott a becsületére.
Két hivatalbeli úr még azután is ott maradt; de már többé nem
ostábláztak. Harmadiknak odaült közéjük Cservenics uram, a kávés.
Volt miről diskurálniok: elég jó théma.
Ez a görög csak nem fér a bőrébe.
– No no! Majd lesz annak még bőjtje! Mondja Duckmaus úr odatekintve fél
szemöldökével Sós Kecskés uramnak, a mire ez is sunyi módon bólintott a
fejével. Nekik kettőjüknek már volt «Dunszt»-juk róla, hogy odafenn a
financzvilágban valami felhőszakadás készül. Rég megkapták a magasabb
körökből a csendes figyelmeztetést, hogy a mi ezüstpénz eljön a
kasszába, azt ki nem kell ereszteni többet, a réz félforintosoktól
ellenben lehetőleg szabadulni illő.
De Cservenics uramnak még más szó is megütötte a fülét az előbbi
szópárbajból.
– Azt mondta a nagy uram, hogy másnak is lehetne olyan tömött zacskója.
Magát értette?
– Hát magamat is érthettem.
– Én is szeretném annak tudni a módját. Mert a kávéfőzésből nagyon
nehezen telik a láda. Az én kezemen is sok pénz megfordul; de nem
szegődik hozzám; tovább gurul, épen, mint a perceptor uréból.
– Hát két ilyen jó barátomnak, mint az urak, el merem mondani, de
megfogadják, hogy hármunk között marad; mi magunk szedjük az epret
belőle.
Megfogadták.
– Hát én már kitaláltam a bizonyos módját, hogyan kell a lutrin nagyokat
nyerni és reszkirozás nélkül.
Cservenics uram hitetlenül bólintott erre.
– Sifli az! Tíz esztendő óta próbálom; soha sem csinálok egyebet
ambónál. Hatszor annyit beraktam a lutriba, mint a mennyit kikaptam
belőle.
– Mert az álmos-könyv után dolgozik az úr.
– Hát hogyan?
– Systemája van annak. Nem elég egy lutriba tenni be a számokat, mert
hát azok a számok a miket a budaiba beteszünk, lehet, hogy a bécsiben
jönnek ki, vagy a brünniben, a lincziben, vagy a prágaiban.
– Megpróbáltam mind az ötbe betenni.
– Ez a hiba. Mert a számoknak consequentiájuk van. Én azt így tanultam
ki. Kiszedtem a város archivumából a «magyar kurir», meg az
«œsterreicher Beobachter» tiz esztendei folyamatját. Azokban mind ki van
nyomtatva, hogy ez idő alatt mely számok huzattak ki legtöbbször a
lutriban, de még az is, hogy melyek csináltak legtöbb ternót; azok
irásjegyekkel vannak nyomtatva. Tehát ezekre lehet legbiztosabban
kálkulálni.
Mind a két úr elvetőleg intett a kezével, hogy ugyan hagyja abba!
– Hát azt hiszi az úr, hogy ezt az úr találta ki? Hisz ezt már minden
vén asszony tudja; én is praktizálom. Kutyát sem ér az.
– Csak csendesen. Nem kell rezonirozni. Még nem mondtam el mindent. De
nem ugyanazok a számok vannak ám prævalencziában Budán, a melyek
Bécsben, meg Prágában, a melyekre kalkulálni lehet.
– Ezt is tudja már minden kásás kofa!
– Csak hallgassuk végig. A szerencse istenasszonynak kapriczai vannak.
Azokra kell számítani. Erre való az abrakadabra, meg a kabala. Így
teszünk: azt a bizonyos öt számot, a mit kiválasztottunk, megteszszük
Budán, Prágában, Bécsben, Brünnben és Linczben. Más más favorit
számokat. Fölteszünk rájuk mind az öt helyen egy-egy ezüst huszast.
Mikor aztán az megvan, akkor a huzás napján, az utolsó órában, egyszerre
megcseréljük a számokat: a budait átteszszük egy másikra s
meggubelirozzuk tiz forinttal; akkor annak ki kell jönni. Ez az
abrakadabra.
Ez már tetszetős ötlet volt. Rászedni a szerencsét! Lesből elfogni
hálóval Fortunát!
– Nos. Tetszik az uraknak velem mutyiba lépni? Én adok hozzá öt
forintot.
– Nem bánom. Én adok bele három forintot, mondá a kávés.
– Én kiugratok kettőt, dörmögé a sódirektor.
– Én reszkírozom az öt huszas betétet az öt kollekturába, szólt a
perceptor. Csak egyet kötök ki; azt, hogy az én számjaim játszanak. Itt
vannak a zsebemben; de azokat nem szabad senkinek látni.
Belenyugodtak. A kávés kitette az asztalra a bankókat; a Sós a
tenyerében mutatta.
Kecskés úrnak azonban még motoszkált valami skrupulus a fejében.
– Hát aztán ki mondja azt meg, hogy az egyik városról melyik másikra
kell hirtelen átcsapni a számokkal?
– Hát hiszen arra való aztán a kabala.
– Kabale und Liebe? mókázott a kávés.
– Sőt Kabale ohne Liebe. A városnevek közül egyet kihuzatunk…
… – A keresztes pókkal…
– Épen nem a keresztes pókkal; hanem egy ártatlan szűzleány kezével. Ez
kivántatik a Kabalához. Bábika kisasszony, kérem!
– Bábika? – Csernovics uram visszadugta a három forintot a zsebébe. –
Sós-Kecskés uram is összeszorította a markát s lopva az asztal alá dugta
a kezét.
Duckmaus úr úgy tett, mintha nem vette volna észre.
Bábika azonban hivás nélkül is oda jött volna.
– Nézzék, egy öt forintos bankót találtam az asztal alatt a sok fidibusz
között, a mit összesöpörtem.
– Szerencse-pénz! Mondá Duckmaus úr. Elveszett bankó gazdáját nem szokás
keresni. Száz ember is előáll, hogy az övé s egy sem tudja
bebizonyítani. Az a megtalálóé. Az a magáé Bábika.
Cservenics uram ellenkező véleményen volt.
– Nem! Nem! Azt ki kell hirdetni. Ki nem adatik, de üveg alá tétetik,
hogy lássa mindenki, hogy mink becsületes emberek vagyunk; az elveszett
bankót kihirdetjük.
– Csináljunk amikát! Proponált Duckmaus úr. Minthogy az a bankó úgy is
res nullius, tétessék föl az abrakadabrámra.
Ez már helyeslésre talált.
Legalább így, ha a számok ki nem jönnek, nem az illető elcserélt város
nevét kihuzó hajadonnak ártatlansága, hanem a talált bankó kétes jelleme
lesz a gyanus.
Ugy történt.
Bábika kisasszony kihuzott a Duckmaus úr czilinderébe dobott városnevek
közül egyet. Azt Duckmaus ur eltette a zsebébe s később megmutatta
Bábikának a reskontót a tizforintos betétről.