Trimeric Filibert gróf rohamosan hanyatlott a vége felé. Az ilyen
kórállapotnál a kedélyhangulatban van az orvosság, abban van a méreg is.
A lélek bakteriumai, a miket még nem lehetett górcső alá venni, a
legöldöklőbbek.
Nagyon biztos eredményre dolgozott az a kéz, mely őt Aïrától
megfosztotta. Ez a szeretettől sugárzó csúnya kis teremtés tartotta az
öreg emberben a lelket. A mint azt elvesztette, az egész életszervezete
összeroskadt.
Éjjel-nappal a nagy karszékben ült, s abból állt az egész
foglalatossága, hogy a tömérdek ujságot, a mit járatott, egy ollóval
apró darabokra összeszabdalta, s aztán lebbentsenkint a kandallóba
dobálta. El nem olvasott belőlük egy sort sem.
Marcioleon kívül senkinek sem volt szabad a szobájába lépni. Az rakott
fát a tűzre, az hozta be a levesét s etette kanállal. Nem élt már
egyébbel, csak levessel meg tejjel.
Soha egy szót nem szólt Marciolehoz.
A jó teremtés maga bontogatta fel minden nap a lapokat, melyek a
fővárosból érkeztek, úgy vitte be az urához.
Ő maga nem volt ismerős az ákombákommal. Csak azt észlelte, hogy vannak
ujságok, a melyek hetenkint egyszer, mások, melyek csak minden két
hétben ismétlődnek. Csak arról ismeretesek, hogy képek vannak beléjük
nyomtatva. Derék ujságok! A képeket már megérti minden ember!
(Miért is nem tudnak a mai világ tudósai olyan írást feltalálni, mint a
régi egyiptomiak, hogy a mit «lát» az ember, azt mindjárt «értené» is?)
Egy vasárnap aztán nagy örömre virradt a jó Marciole.
Abban a két hetenkint megjelenő képes ujságban, a mint kétfelé nyitotta,
egyszerre ott látta maga előtt Aïrát.
Ez ő valósággal! Ez az arcza, ez az alakja! Czifra szép ruha van rajta!
S a lap tulsó hasábján meg De Quimper Ellinor, vadászjelmezben. Az is
olyan jól van találva, hogy csaknem megszóllal.
Az átelleni belső lapján a képes újságnak viszont látható volt ékes
fametszetben egy fejedelmi mátkapár, szintén egymás mellett.
A jó Marciole nagy örömsikongatással rohant be Filibert gróf szobájába a
drága szép újsággal.
– Nézd! Nézd uram. Itt van a mi leányunk! Az ő kedves férjével együtt.
Emitt egy princz, meg egy princzesz. Itt meg az Aïra és az Ellinor.
Egymás mellett. Mondtam, úgy-e, hogy nagy dicsőség lesz ebből. Még az
újságban is kijött a képük. Nézzed! Olvassad!
Azzal odatérdelt Filibert gróf elé, mint egy eleven olvasótámlány, eléje
tartva a széttárt hirlapot. Csak a két szeme látszott ki a lap szegélye
fölött, a hogy a hatást vizsgálta Filibert arczán.
A gróf olvasta a szöveget. A Kráó. – Majomleány. – A Láószi őserdők. –
Az apjának a neve volt Sré-Máongó. Nyers hallal élt az erdőben. – De
Quimper Ellinor csellel elhozta a hazájából. – Mutogatják két frankért a
jardin-des-plantesban. – Tud emberi szavakat kimondani, énekelni. – Ha
megharagítják, a haját tépi.
Mentől tovább olvasott a gróf, annál jobban vigyorgott az ábrázatja. A
jó Marciole azt hitte, hogy ez a nagy öröm jelensége. Az őrültség
torzvigyorgása volt az!
– Hehehe! nevetett Filibert. Hehehe! hehehe!
S a közben szép csendesen kihúzta a zsebéből a revolvert s úgy lőtte
szíven Marciolet, hogy az egy kiáltás nélkül terült el a lábainál.
Akkor aztán felugrott a karszékéből. Az őrültség kölcsön adta zsibbadt
tagjainak azt a csodálatos erejét, a minek a titkát ki nem lehet
tanulni. Tört, zúzott mindent, a mit maga előtt talált. A revolvereivel
ajtókon, ablakokon lövöldözött ki, halálveszedelem volt hozzá
közelíteni. Végre aztán kimerült s ájultan rogyott össze.
Akkor aztán elvitték a tébolyultak intézetébe.
Mind végig dühöngő őrült maradt.
Ez a kórállapot nem tartott sokáig. Fél év mulva megszabadította kínzott
lelkét nyomorult porhüvelyétől a halál.