De Quimper Ellinor mély gyászt öltött nagybátyja halálának hírére.
Ő maga rendezte a temetési szertartást, egész odáig, mikor a
megboldogultat a családi sírboltba elhelyezték.
Monsieur Rochepilon is jelen volt e végtisztességtételen.
A préfet birt annyi életfilozofiával, hogy még azt is bevárta hallgatag,
a míg a gyásztornak vége volt. Nem rontotta el az ebédet.
Csak azután, mikor már a fekete kávénál a kondoleáló vendégek mintegy
hallgatag gratuláczióképen összeüték a chartreusös kupiczáikat
Ellinorral, állt elő a mondókájával a préfet.
– Megmondtam önnek, úgyebár, gróf úr, hogy ön ezzel az egész armignoli
expeditiójával valakit nagyon rá fog szedni. Ez a valaki ön maga, gróf
úr. A megboldogult Trimeric gróf törvényesen egybekelt férje volt
Marciolenak. Nálam van letéve a házasságlevelük. S ennélfogva az
egyedüli törvényes örököse az armignoli uradalomnak az ő leányuk, Aïra.
Ellinor erre a csatányos felfedezésre sem vesztette el az önuralmát.
Nyugodtan hajtá fel a pohár chartreuset.
– Nagyon jól van, uram. Ezzel a talonnal is megnyertem a partit.
Trimeric Aïra az én feleségem, a kivel összeköttetém az armignoli mairei
hivatalban folyó év február 15-ikén. Hát így is az armignoli grófság ura
vagyok.
– Jó volna biz az, gróf úr, csakhogy, a mint én utána jártam a mairei
hivatalban, a jegyzőkönyvből hiányzik épen az a lap, a mely a gróf úr és
Aïra kisasszony házasságára vonatkozik. Ezt valami gazember
megsemmisítette.
Erre aztán Ellinornak nem volt mit tenni, mint zsebre dugni a «gazember»
titulust.
A préfet úr pedig, szivarja tüzét eloltva a kávés csésze aljában, azt
mondá:
– Már én megtettem az intézkedéseket, hogy azt a bizonyos Trimeric
örököst, a ki jelenleg valahol körúton van egy dunamelléki fővárosban, s
mint a hirhedett Kráó mutogattatik, haza hozassam és ősei birtokába
visszahelyezzem.
Ezen aztán Ellinornak szabad volt nevetni.